Távolról sem tökéletes

Ahogy kilépnek a hidegbe, Rebeka a kabátja zsebébe süllyeszti a kezét. Nevetséges, de attól tart, Vince talán újra megfogja, belőle pedig minden gondolat nyomtalanul elillan. Pedig csak a kezét fogta meg, ártatlan, még akár azt is mondhatná, teljesen szűzies mozdulat volt, nem szunnyadt a mélyén szenvedély, nem lobogott benne érzéki feszültség, de ez a férfi tömény erotika, úgy, ahogy van, tehát még az ember kezét sem tudja úgy megfogni, mint ahogyan egy átlagos, normális fickó tenné. Legalábbis Rebeka szerint, bár az is lehet, csak túlságosan felpezsdültek az érzékei attól, hogy majdnem csókolóztak.

A szíve még most is őrülten dobog, lebegős, felhőszín érzések járják át, a gyomrában pedig mintha édes reszketés játszana fogócskát. Nagyon szerette volna azt a csókot, de egyszerűen beijedt. Vince olyan közel volt hozzá, a tekintetében vágy és ígéret ragyogott, és ő levegőt venni is elfelejtett, mert tudta, hogy ez a jóképű férfi mindjárt megcsókolja, és akkor eszébe jutott, amire akkor gondolt, amikor a kávézóban megpillantotta őt. Hogy ez a férfi nem lehet Zalán, legfeljebb csak azért, hogy a december a képébe röhöghessen.

A bizonytalanság lendítette a kezét, bár ahogy megérintette Vince kőkemény mellkasát, majdnem újra elgyengült. Majdnem megmarkolta a férfi pulóverét, hogy magához húzza, ezért inkább hátrébb lépett. Távolabb kellett tőle kerülnie, hogy kitisztuljon a feje.

Aztán persze megint bolondot csinált magából, de a férfi mégsem rohant el. Rebeka kicsit szégyelli, hogy annyira sebezhetőnek mutatta magát, ugyanakkor puha meleg omlik szét benne, ha felidézi Vince szavait. Talán nem kellene – mégiscsak december van –, de mégis bízik a férfiban.

Rebeka lopva Vincére sandít, ahogy elindulnak. Kövér hópelyhek hullnak a férfi hajára, vállára, titokzatosan és ingerlőn csillogva kérkednek kivételes helyzetükkel. Buta gondolat, de Rebeka mégis szeretne hópehely lenni.

Észre sem veszi, csak mikor már kitör belőle, hogy nagyot és ábrándosat sóhajt. Vince felé les, az ajkára pici mosoly kunkorodik. Rebeka nem tudja, miért érzi úgy, hogy a férfi nem szokott a mosolygáshoz. Talán azért, mert mintha mindig árnyalatnyi meglepettség derengene fel a szemében, amikor elmosolyodik. Néha olyankor is, amikor ránéz. Mintha újra és újra rácsodálkozna, mintha épp először pillantaná meg és rögtön mámoros bűvöletbe zuhanna, és ettől Rebeka teste valósággal életre kel, zsibong benne a vágy, és szeretne minél közelebb lenni Vincéhez. Egyetlen férfi sem nézett még így rá, egyetlen férfi tekintetében sem látta soha ennyire kendőzetlenül a vágyat.

Vince nem szégyelli, hogy hatással van rá, nem szégyelli, hogy kívánja, és azt sem, hogy szeretné megismerni. Ettől Rebeka úgy érzi magát, mintha szikrázó csillagszórók gyúlnának ki benne. Ami már csak azért is különös, mert kerül minden olyan hasonlatot, aminek köze lehet a karácsonyhoz, de mégis, az érzés, ami zajong benne, leginkább a csillagszórók vidáman pattogó szikráira emlékezteti.

Egy pillanatra találkozik a tekintetük, és mindketten elmosolyodnak. Rebeka nem néz félre, nem akar megint megszeppent kislányt játszani. Vince nem rejti el magát előle, és ő sem akar elbújni. Varázslatos érzés, hogy nem kell szégyellnie magát, hogy lehet önmaga, hogy Vince olyannak akarja látni, amilyen.

Kilépnek a keskeny utcából, amely a játszóház épületét rejti. Rebeka felnéz, és elakad a lélegzete. A város főterére vezető sétálóutca mesebeli bazársorra emlékeztet. A hó mint porcukor ül meg a járdán, a fákon, a kicsi faházak tetején. A fákon fehér és sárga izzók derengenek, a karácsonyi vásár színes fényei szikrázva törnek meg a lustán szállingózó hópelyheken. Halk és merengős karácsonyi zene mosódik össze a forralt bor, a sülő húsok és a kürtőskalács fahéjas illatával, a levegőnek vattacukor íze van, és Rebekában megilletődve pislog a karácsonyi hangulat. Édességtől ragacsos mosolyok, fenyőillatú titkok és csomagolópapír-színes izgatottság.

Olyan régóta nem érezte már ezt, olyan rég volt, hogy a karácsony utoljára megérintette, hogy a bőrén érezte a gyerekkori álmok bársonyos és biztonságot suttogó puhaságát. Az érzés most úgy öleli körbe, mintha tékozló gyermekként hazatért volna. Nincs harag, csak ezüstszín megbocsátás, és egy pillanatra nincs idő sem, ami múlik, minden olyan, mint régen, amikor még a december volt a kedvenc hónapja, amikor mézeskalács és sütemények illata dúdolta álomba, amikor a fa alatt nem egyszerűen ajándékok, hanem szeretet és boldogság várakozott, amikor a hó egyet jelentett a kacagással. Amikor a december az év ajándéka volt, a csodák és mesék ideje, amikor semmi rossz nem történhet.

– Nézd, anyu, egy manó – zökkenti ki Rebekát egy kisfiú kuncogós hangja. Csak most veszi észre, hogy megtorpant, és az is csak most jut el a tudatáig, hogy még mindig a krampuszjelmezt viseli. Rebeka önkéntelen megrázza a fejét, hátha így kiszabadul a különös kábulatból, aztán Vince felé fordul.

– Zavarná, ha felugranánk hozzám?

– Azt akarja, hogy hazakísérjem? – vigyorodik el a férfi, a tekintete azonban kimondatlan vágyaktól parázslik.

– Nem úgy – mosolyodik el Rebeka.

– Nagy kár – sóhajt egy nagyot Vince, és olyan bánatosan néz rá, mintha elfeledett és a sarokba dobott plüssfigura lenne.

Rebeka csilingelőn felnevet, bár picit zavarban van. Soha egyetlen férfi sem tette ennyire nyilvánvalóvá, hogy vágyik rá. Ez egyszerre izgató és félelmetes.

– Csak annyira siettem, hogy a boltban felejtettem a ruháimat – magyarázza Rebeka szélesen gesztikulálva –, de Olgi már bezárt, szóval... át kellene öltöznöm, nem akarom, hogy mindenki engem bámuljon.

– Én szeretem magát bámulni – somolyog Vince sokat mondón.

Rebeka érzi, hogy már megint elpirul. Finoman meglegyinti Vince karját.

– Élvezi, hogy mindig elpirulok maga miatt, igaz?

– Nem fogom tagadni – húzza szemtelen félmosolyra az ajkát Vince. – Merre lakik?

– Ott szembe – mutat Rebeka egy boltíves átjáró felé, ami egy macskaköves kis utcába vezet. – Csak pár perc az egész.

Vince kétkedőn felhúzott szemöldökkel pillant rá, de Rebeka nem zavartatja magát. Csak leveszi a kertészgatyát, felhúz egy farmert meg egy pulóvert és kész is. A kabát alatt úgyse látszik, mi van rajta, meg egyébként is: ez nem randi, nem kell kiöltöznie. Amúgy meg Vince látta krampuszként és még úgy is meg akarta csókolni, szóval valószínűleg a férfinak teljesen mindegy, mit vesz fel.

– Köszönöm, hogy mellettem volt ma. Zseniálisan bánik a gyerekekkel – jegyzi meg Vince, ahogy elindulnak. Rebekát meglepi, hogy mennyi kedves, hálás őszinteség mélyíti el a hangját.

– Pokoli volt – szusszant egy nagyot –, meg is mondtam Esztinek, hogy legközelebb ne számítson rám. Ne értsen félre, szeretem a gyerekeket, de együtt ennyi...

– Sok – fejezi be nagyot bólintva Vince, mikor Rebeka hiába keresi a megfelelő szót. A lány tudja, hogy a legtöbb nő jó eséllyel egészen máshogy viszonyul a gyerekekhez, mint ő, de nem fog hazudni azért, hogy megfeleljen az elvárt normáknak. Szereti a gyerekeket, de ha sokan vannak együtt, zajosak, harsányak és rendetlenek, ő meg úgy érzi magát, mintha tajtékzó tengeren irányítást vesztett, hánykolódó hajó lenne.

– Nos, igen – adja meg magát. – Bár azért az a kisfiú...

– Bálint – szúrja közbe Vince, és nehéz eldönteni, hogy ijedt vagy inkább derűs, esetleg bosszús. Talán egy kicsit mindhárom – véli Rebeka, és egyáltalán nem csodálkozik ezen. A pöttöm kisfiú nagyon elszánt és kitartó volt, a kérdések úgy sorjáztak elő belőle, mintha már egy éve gyűjtögette volna őket erre a napra.

– Igen, Bálint, nagyon vicces volt – kuncog Rebeka. – Mikor megkérdezte, Télanyu nem bánja-e, hogy maga egy teljes éjszakára kimarad, azt hittem, megfulladok a nevetéstől.

– Szóval az volt az a fura kis horkantás.

– Nem, az igazából annak szólt, hogy mennyire lefagyott – vigyorog Rebeka. Élvezi, hogy ezúttal ő húzhatja a férfit.

– Hibáztat? – hördül fel Vince, és ezúttal egyértelműen ijedtséget érezni a hangjában. – Addigra lezsibbadt az agyam attól, hogy Őszapó meg Nyárapó miért nem hoz ajándékot.

– Pedig igazán megmondhatná nekik, hogy maga jó fej, ők meg nem, és igenis hozzanak ajándékot, különben ujujuj – nevet fel Rebeka jókedvűen, ahogy felidézi a kisfiú szavait. A kölyök nagyon fárasztó volt, de Rebekának azért tetszett az eredetisége, ezért is magyarázta el neki, hogy Nyárapó ajándéka a sok napsütés és a hosszú iskolai szünidő, Őszapóé pedig például az alma vagy a dió. Bálint ekkor közölte, reméli, van a Mikulás csomagjában dió, mert azt nagyon szereti, és ezzel szerencsére a csomag felé terelődött a figyelme, bár az a télanyus kérdés még csak kiszökött belőle.

– Ha maga nincs, fogalmam sincs, mit csináltam volna – vallja be Vince meleg tekintettel. – Mindig ennyire élénk fantáziája volt?

– Nem, azt hiszem, nem – feleli Rebeka elmélázva. – Csak... egy idő után ezzel együtt vált elviselhetővé a valóság. – De ez túl sok szomorú emléket idéz fel benne, amiről nem akar most beszélni. Vince érezheti, hogy ingoványos területre tévedtek, mert nem faggatózik.

Az út maradékát csendben teszik meg, de Rebeka ezt nem bánja. Ma túl sok váratlan élmény érte, ilyenkor mindig szüksége van egy kis időre, hogy magához térjen. Még alig fogta fel, hogy sikeresen túlélte a mikulásosdit, és bár ezen ő maga lepődik meg a legjobban, de nem volt olyan kellemetlen, mint várta, sőt, tulajdonképpen egészen élvezte. Nem akarja tagadni, hogy ez Vince jelenlétének köszönhető.

A férfi nagyon igyekezett, hogy jó Télapó legyen és ne okozzon csalódást a gyerekeknek, és Rebekának ez nagyon tetszik. Vince nem érezte méltóságán alulinak, hogy bolondozzon, és bár olykor kikönyökölt belőle az igazi jelleme egy-egy gúnyos megjegyzés formájában, de szerencsére a gyerekek ezt nem vették észre.

Ráadásul közben sokszor összenéztek, és különös, de Rebeka többször is úgy érezte, hogy ugyanarra gondolnak és megértik egymást. A férfi cinkos tekintete, a csak neki szánt mosolya, amit igazából nem is látott a szakálltól, az, hogy egyszer-egyszer finoman összesúrlódott a karjuk, vagy amikor a végén odasúgta, hogy nem akar-e az ölébe ülni és elmesélni, hogy mennyire volt rossz kislány az évben, mind hozzájárultak ahhoz, hogy kevésbé legyen feszült. Ami furcsa, hiszen máskor egy idegen férfi jelenléte is bőven elég ahhoz, hogy zavart legyen. És Vince idegen, mégis – annak ellenére, hogy korábban csak kétszer találkoztak –, könnyű vele lenni, legalább annyira, mintha már évek óta ismernék egymást.

Most is, ahogy szótlanul ballagnak egymás mellett a hóesésben, Rebekát kellemes, otthonos érzések lepik meg. Akár órákon keresztül tudna így sétálni, és nem hiszi, hogy megunná.

– Ó – torpan meg hirtelen Rebeka, és zavartan körbenéz. Ezt nem hiszi el, nem lehet, hogy már megint kínos helyzetbe hozza magát.

– Mi a baj? – pillant rá Vince.

– Izé... öhm... túlmentünk – fordul meg Rebeka, és zavartan beharapva a száját Vince szemébe néz.

– Ennyire megszédíti a jelenlétem? – mosolyodik el jót derülve a férfi.

– Csak elgondolkodtam – védekezik Rebeka, ami igazából nem is hazugság, hiszen tényleg gondolkodott, azt pedig nem kell a férfi orrára kötnie, hogy történetesen róla.

– És mondja csak – hajol hozzá közelebb Vince, amitől Rebekának máris veszélyesen felgyorsul a pulzusa, a csillagszórók pedig újult erővel kezdenek ragyogni –, a gondolataiban szerepelt, hogy meztelenül alaposan összegyűrjük a lepedőt?

– Nem, nem szerepelt – vágja rá Rebeka teljes lelki nyugalommal.

Ilyesmire tényleg nem gondolt, legalábbis most nem. Tegnap éjszaka talán, de csak azért, mert nehezen aludt el, és lehet, hogy ma reggel is megfordult a fejében, de ez nem tartozik most ide.

Vince összevont szemöldökkel tanulmányozza. Rebeka dacosan állja a pillantását. Nem fog elpirulni. Nem, kizárt, és arra sem gondol, hogy a fantáziájában a férfi fantasztikus szerető volt, és pontosan úgy érintette meg, ahogyan vágyott rá, arra pedig még annyira se gondol, hogy a maga elé festett képek mennyire felizgatták, hogy a takaró alatt egy egészen picit elkalandozott a keze, miközben azt képzelte, hogy Vince érinti, nem, nem gondolhat erre...

– Gondolt már rá – jelenti ki diadalmasan Vince.

– Erre mégis hogy a csudába jött rá? Nem is pirultam el – fortyan fel dühösen Rebeka tehetetlenül széttárva a karját.

Vince még közelebb hajol hozzá.

– Ne haragudjon rám nagyon, de csak blöfföltem – súgja rekedtesen, aztán mielőtt Rebeka bármit tehetne, puszit nyom az arcára. Nem próbálja megcsókolni, nem húzza hirtelen magához, egyszerűen csak egy könnyű puszit ad az arcára, aztán kiegyenesedik.

Rebeka döbbenten pislog Vincére, és el is felejti, hogy most épp nagyon dühösnek kellene rá lennie. Bizsereg a bőre ott, ahol a férfi ajka hozzá ért. A szíve rendetlenül kalimpál, és forró reszketés borzolja a testét.

– Ezt most miért csinálta? – leheli.

– Abban bíztam, összezavarom annyira, hogy ne akarjon felnyársalni a tekintetével – vigyorog pimaszul a férfi. – Bejött.

– Maga... – Rebekának fogalma sincs, milyen szóval kellene illetnie a férfit, mert igazából hihetetlenül édesnek találja őt. Megremeg a szája sarka, és halk nevetés tör elő belőle.

– Jöjjön – fogja meg a kezét Vince, és elindulnak visszafelé. – Mikor először találkoztunk, azt kérdezte, szeretném-e megtapasztalni az élményt, hogy milyen magával randizni, emlékszik?

– Lehet azt elfelejteni? – dörmögi Rebeka, bár nehéz a szavakra koncentrálnia, mikor Vince a kezét fogja. Vajon mennyire képes gyorsan dobogni az ember szíve?

– Be kell vallanom valamit.

– Igen? – Rebeka hangja egy kisegér cincogására emlékeztet, de annyira izgul a válasz miatt, hogy ez nem is igazán érdekli.

Vince halványan elmosolyodik.

– Sokkal jobb élmény, mint vártam, pedig ez még nem is randi.

Rebekából megkönnyebbülten kiszakad a levegő. Nagyon félt, hogy Vince olyasmit mond, hogy túl sok neki, és inkább felejtsék el egymást. Mert ő nem akarja elfelejteni a férfit – december ide vagy oda, akkor is nagyon élvezi, hogy vele lehet.

– Megérkeztünk – motyogja, és kelletlenül ugyan, de elhúzza a kezét, hogy előkotorja a kulcsát a kabátja zsebéből. Még jó, hogy ezt nem hagyta a boltban.

– Várjam meg itt lent? – kérdi udvariasan Vince, és mivel nyoma sincs a hangjában sem álszentségnek, sem burkolt célzásnak, Rebeka úgy érzi, bátran felhívhatja magához, míg átöltözik. Úgyis csak pár perc az egész, de a férfinak addig legalább nem kell itt a hidegben toporognia.

– Nem, ha akar, feljöhet.

Vince széles mosollyal, hunyorogva pillant rá.

– Vigyázzon, még elbízom magam, már az első randin felhív, pedig még bele se melegedtünk.

– Nem randizunk.

– Igaz is, majdnem megfeledkeztem róla – somolyog Vince átható tekintettel.

Rebeka érzi, hogy akárhogy küzd ellene, ezúttal tényleg elpirul. Mert nevezhetik, aminek akarják, lényegében ez mégiscsak egy randi, és ezzel mindketten pontosan tisztábban vannak. Valószínűleg a december is tisztában van vele, és Rebeka azért fohászkodik, hogy most az egyszer kegyelmezzen meg neki. Már épp elégszer csinált hülyét magából Vince előtt, szóval igazán jó volna, ha az estét megúszná további kínos baklövések nélkül.

Kinyitja a lépcsőház ajtaját, és belépve villanyt kapcsol.

– A harmadikon lakom, lépcsőzni kell, bírja szusszal? – pillant hátra Vincére, ahogy elindul.

A férfi tekintete veszélyesen villan.

– Igen – feleli egyszerűen, de a szó mögött mintha ezernyi másik lapulna.

Rebeka gyorsan maga elé néz, és nem gondol bele, mi mindent bírhat még a férfi szusszal. Folyamatosan érzi magán Vince tekintetét, egyszer meg is botlik, de nem mer hátranézni, hogy ellenőrizze, Vince látta-e, inkább csak megy tovább. Mire az ajtaja elé ér, nem azért kapkodja szabálytalanul a levegőt, mert annyira kifulladt, hanem a Vince és közte lobogó szexuális feszültségtől. Ha ez a férfi így képes rá nézni, vajon mit tenne vele az ágyban? Rebeka azt sem tartja kizártnak, hogy a szó legszorosabb értelmében lángra gyújtanák az éjszakát, ha egyszer egymásnak esnének.

Csak akkor jut eszébe, hogy káosz uralkodik a lakásában, amikor mindketten az előszobában állnak. Gyorsan kibújik a kabátjából és a cipőjéből, aztán a kezét tördelve Vince felé fordul.

– Elég nagy kupit hagytam reggel, szóval megtenné, hogy megvár itt? Tényleg csak egy perc.

Vince kimérten biccent, Rebeka pedig beiszkol a hálóba. Amilyen gyorsan csak képes, átöltözik, és már lép is ki.

Vince ott áll, ahol hagyta, és elkerekedő szemmel néz rá.

– Ez tényleg gyors volt.

– Nem szeretek hosszan tollászkodni – vonja meg a vállát Rebeka, miközben már a cipőjét húzza.

– Maga a tökéletes nő.

– Na, hát az aztán távolról sem – bukik ki Rebekából fanyarul.

Vince elneveti magát, és úgy néz rá, mint ahogyan egy különösen értékes drágakőre nézhet egy igazi gyűjtő. Rebeka beleborzong a tekintete erejébe, a belőle előszökő sóvárgásba. Elkapja a tekintetét, és inkább belebújik a kabátjába. Ha nem teszi, még valami őrült felelőtlenségre ragadtatja magát – például megmarkolja Vince kabátját, magához húzza a férfit és vadul megcsókolja.

– Mehetünk? – int sután az ajtó felé, mikor elkészül. Úgy érzi, az előszobája ebben a pillanatban túlságosan kicsi.

– Hova siet ennyire? Csak nem fél, hogy leteperem? – Gúny és derű ölelkezik a kérdésben.

Rebeka szándékosan félrebillenti a fejét, és úgy vizsgálgatja Vincét, mintha komolyan eltöprengene.

– Nem hiszem, hogy ilyet tenne.

– Tényleg nem – mosolyodik el pimaszul Vince –, kivéve persze, ha maga is akarja, de azért egy kicsit hagyhatna álmodozni.

Rebeka elneveti magát. Vincének remek érzéke van ahhoz, hogy feloldja a feszültségét, pedig hát itt állnak a lakásában, és mindig kész idegroncs, amikor először hoz fel egy férfit, most mégis inkább nyugalmat érez. Persze izgatottságot is, de egészen másfélét, mint korábban bármikor. Igazából Vince közelében is egészen máshogy érez, mint korábban bármikor.

– Mondja – pillant kutatón a férfira Rebeka –, még mindig úgy érzi, hogy szeretne megtapasztalni egy hamisíthatatlan „rebekás" randi élményt?

Vince szeme felcsillan.

– Hajlandó végre elismerni, hogy most igazából randizunk?

Rebeka bátortalanul bólint.

– És nem fél a december haragjától? – kérdi Vince, de most sem úgy, mintha nem venné komolyan a lány aggályait, és ez megint nagyon jólesik Rebekának.

– Hát – vonja meg a vállát a lány félszegen –, már annyiszor bénáztam maga előtt, hogy ha ennyivel nem riasztottam el, most már talán nem is fogom, és ki tudja, talán a december már rájött, hogy magát nem lehet megtörni, és a kitartását díjazandó most az egyszer békén hagy.

– Ez esetben szeretném elhívni randizni – jelenti ki tétovázás nélkül Vince. – A főtéren lesz héttől egy koncert, egy helyi banda játszik, nagyon jók, volna kedve eljönni velem?

– Igen – bólint Rebeka ragyogó mosollyal.

– Útközben elmesélhetné a legszörnyűbb randijait, csak hogy tudjam, mire számítsak – veti fel Vince derűsen, egyáltalán nem úgy, mintha tényleg aggódna.

– Ahhoz nem elég hosszú az út – húzza el a száját Rebeka.

Vince szeme köré kedves ráncok futnak, ahogy szélesen elmosolyodik.

– Nem baj, előttünk az egész éjszaka.

Rebeka nem tiltakozik.