Nagyon gonosz tündérmese

Rebeka nem tudja, ki őrült meg jobban: Eszti, amiért egyáltalán eszébe jutott egy ekkora eget verő marhaság, vagy ő, amiért még bele is egyezik.

– Van jelmezetek? – kérdi úgy, ahogy érzése szerint egy halálra ítélt kérdezheti, hogy miként is szándékozzák kivégezni.

– Jelmez? Milyen jelmez? – szólal meg a háta mögött Olgi. Rebeka elfordul a pulttól, és a nála nem sokkal alacsonyabb idős nőre néz.

– Nincs, de ha jól hallom, ott van Olgi, biztos kitalál neked valamit – hadarja közben Eszti. – Siess, jó? Hátul gyere be, ahol találkozni szoktunk, a folyosón várlak majd.

– Rendben, tizenöt perc legalább, jó?

– Imádlak, Rebeka, komolyan, te vagy a hősöm, és esküszöm, meghálálom valahogy.

– Például megígéred, hogy soha többet nem kérsz tőlem ilyet? – húzza el a száját Rebeka. Eszti felnevet a vonal túlsó végén.

– Akár ezt is. Várunk, puszi!

– Csók – leheli lemondóan Rebeka, és kinyomja a hívást.

Olgi megemelt szemöldökkel, kíváncsian méregeti.

– Krampusz leszek – jelenti be Rebeka rezignáltan.

Olgi lelkesen összecsapja a tenyerét.

– Nagyszerű! Valami pajzánság van a dologban? Bármikor csinálok belőled szexi krampuszt – csillan fel lelkesen az ezüstszürke, kicsit mindig csintalanul derengő szempár.

– Jézusom, nem! – hördül fel Rebeka. – Gyerekek közé megyek, szóval inkább... legyek aranyos vagy valami.

Olgi közelebb lép Rebekához, és biztatón megveregeti a karját.

– Te leszel a világ legédesebb krampusza – hunyorog rá huncutul, majd elindul a bolt ruhás sarka felé.

Rebeka ijedten követi a tekintetével.

Olgi hatvannégy éves, de több energia és életkedv van benne – minden egyes nap –, mint amennyit Rebeka a jobb napjain érez magában. Nem beszélve arról, hogy – és ezt ő szokta így mondani – habókos öregasszony, aki már épp eleget élt ahhoz, hogy magasról tegyen a társadalmi konvenciókra és pontosan olyan legyen, amilyen épp lenni akar. Igazából Rebekát is mindig erre biztatja, mert véleménye szerint az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember mindig másoknak akarjon megfelelni, vagy mások véleménye miatt aggodalmaskodjon, megfeledkezve közben arról, hogy nem azért kapta az életet, hogy ostobaságokra eltékozolja.

„Ha már egyszer itt vagyunk, élvezzük is, nincs igazam? Dehogynem" – szokta mondogatni. Olginak igazából egyetlen szabálya van, de ahhoz minden körülmények között ragaszkodik: „soha ne árts másoknak". De hogy ezen kívül mit tesz valaki, az Olgi szerint már mindenkinek a magánügye. Ő például idén nyáron úgy döntött, elég érett ahhoz, hogy valóra váltsa régi álmát, és ejtőernyővel kiugorjon egy repülőgépből.

Rebeka hálás azért, hogy Olgi annak idején munkát adott neki. Még csak elsőévesek voltak Esztivel az egyetemen, amikor betévedtek ebbe a boltba, Olginak akkor nem volt alkalmazottja, így ő maga állt a pult mögött. Félelmetes látványt nyújtott szigorúan kontyba fogott ősz hajával, karcsú, madárcsontú alkatával – fekete talárban, ami szabásra megszólalásig McGalagony professzor ruháját idézte a Harry Potter filmekből. (Olgi utóbb elmesélte Rebekának, hogy ez nem véletlen, a netről direkt ilyet rendelt.) Csak a boszorkánykalap hiányzott a fejéről és a varázspálca a kezéből, de még így is olyan benyomást keltett, mintha maga McGalagony öltött volna testet.

Esztivel egymásba karolva, sutyorogva néztek szét az üzletben. Aztán Eszti talált egy nagyjából tenyérnyi, különös faládikát, amit sehogy sem sikerült kinyitniuk, pedig Eszti nagyon tudni akarta, mi lehet benne. Épp Rebeka kezében volt a doboz, amikor támadt egy ötlete, ezért csendre intette Esztit. A füléhez emelte a dobozt, és úgy tett, mintha hallgatózna. A hatás kedvéért még a szemét is behunyta és összevonta a szemöldökét. Aztán hirtelen elmosolyodott.

„Egy kis mumus van benne. Csak belülről lehet kinyitni a dobozt, és ő csak éjszaka jön elő, de nem szeret senkit megrémiszteni, viszont a rémálmokat előszeretettel fogyasztja. Megsúgta, hogy olyan az ízük, mint az éjsötét étcsokoládénak, ha vattacukor lenne. Ó, és Barnabásnak hívják."

„És tényleg megeszi a rémálmokat?" – szólította meg őket egy édes, szőke kisfiú.

Rebeka biztosította róla, hogy mindet, egytől egyig. A gyerek vágyakozva nézett a dobozra, mire Rebeka újra a füléhez emelte.

„Barnabás azt kérdezi, vannak-e rémálmaid."

A kisfiú megszeppenve bólintott, Rebeka pedig, még mindig a füléhez tartva a dobozt, szélesen elmosolyodott.

„Barnabás azt mondja, nagyon szeretné, ha hazavinnéd. Szeretnéd?"

Így lett a kisfiúé a kinyithatatlan fadoboz, és így lett Rebekának munkája. Olgi utóbb elárulta, hogy régóta fel akart már venni maga mellé valakit, de csak abban a pillanatban jött rá, hogy Rebekára várt.

Egy héttel később a gyerek édesanyja visszajött az üzletbe, és köszönetet mondott Rebekának, mert Tominak nincsenek többé rémálmai. Elmesélte, hogy a kisfiút régóta gyötörték már a rossz álmok, és bármit próbáltak, nem múltak el, de mióta úgy alszik el, hogy a doboz az éjjelszekrényén pihen (és Tomi mindig Barnabásnak kíván jó éjszakát utoljára, azzal a kéréssel, hogy vigyázzon rá az éjszaka), végre nyugodtan alszik és kipihenten ébred.

Olgi később annyit fűzött hozzá, hogy bár kétségtelen úgy tűnik, de nem kacatot és limlomot árulnak, hanem igazából hitet és csodát. Ami csak részben fedi az igazságot, mert ennyiből Olgi nem tudná fenntartani az üzletet, viszont mivel régi kiadású, értékes könyvek, antik bútorok és különleges vintage ruhák is megfordulnak a boltban, már egész szép haszonnal büszkélkedhet.

Rebeka tudja, hogy most neki is csodára van szüksége. Ha Olgi tényleg krampuszt csinál belőle, talán el tudja magát annyira engedni, hogy ne okozzon semmilyen katasztrófát, és persze csalódást se a gyerekeknek, mert valójában ettől fél a legjobban. Nem akar ő lenni az, aki elveszi a gyerekek csodákba vetett hitét. Pontosan tudja, milyen érzés, mikor az, amit az ember valóságnak hitt, egy csapásra ráomlik, ő maga pedig nem tehet mást, mint értetlenül pislog ki a romok közül.

– Tessék, gyerünk öltözni – nyom Rebeka kezébe Olgi jó néhány ruhadarabot. – Utána megcsinálom a hajad és kisminkellek – teszi hozzá izgatottan.

Rebeka alig tíz perccel később elképedten bámulja magát a tükörben. A fehérneműje és a fekete bakancs a sajátja, minden mást Olgi kölcsönzött neki. Karmazsin, palackzöld és fekete csíkos harisnya, egy ujjatlan, garbós, testhez álló, piros felső és egy fekete kertészgatya, ami a térdénél kissé foszladozott. A kezén a felkarjáig érő ujjatlan kesztyű, ami színeiben pont olyan, mint a harisnya. A haját Olgi két copfba fonta, mélyzöld szalagból masnit kötött a végére, valamint a feje tetejére csattal két kis fekete, csavaros ördögszarvat tűzött. Hogy sminkelés közben pontosan mit csinált, azt Rebeka nem látta, de most kissé pajkos a tekintete, és mintha még az arcvonásai is édesen komiszak lennének.

Igazság szerint alig ismer magára – Olgi tényleg csodát tett.

– Mondtam, a világ legédesebb krampusza – szemléli Olgi csípőre tett kézzel.

– Te vagy az én tündérkeresztanyám – mosolyodik el Rebeka, megpördül, puszit nyom Olgi ráncos arcára, aztán lekapja a kabátját a fogasról. – Köszönöm szépen.

– Nincs mit – mosolyog Olgi is. – Ha így meglát a Télapó, szerintem megtart magának.

Rebeka nevetve megrázza a fejét.

– Nem randizom Télapókkal.

– Nem is randiról beszéltem, kislányom – kacsint rá. – Na, gyerünk, menj, holnap reggel várlak! Esztit és Gedeont puszilom.

– Átadom – int búcsút Rebeka, és sietve elhagyja a boltot. Odakint lassan szitáló, szelíd hóesés fogadja, pedig reggel még búskomor, esős idő volt. Rebeka összehúzott szemmel vág neki az útnak, és magában morogva arra gondol, hogy ez a hóesés egészen olyan, mintha a december kárörvendő mosolya lenne.

Eszti és Gedeon munkahelye körülbelül tíz percre van a Varázsbazártól, de Rebeka most öt perc alatt leküzdi a távolságot. Útközben többen is furcsálkodva végigmérik, de Rebeka nem foglalkozik vele, még akkor sem, ha feszélyezi, hogy kivételesen nem észrevétlen simul bele a világba. De nemsokára egy halom gyerek fogja tátott szájjal figyelni, szóval ehhez a következő egy órára akár hozzá is szokhat. Utána örömmel lesz újra jól megszokott, láthatatlan önmaga – addig pedig legalább megvigasztalja a tudat, hogy kihúzhatja Esztit és Gedeont a csávából, és a gyerekek sem maradnak idén krampusz nélkül.

Kapkodva szedi a levegőt, ahogy belép a játszóháznak helyet adó régimódi épületbe, de a szíve nemcsak azért dobog gyorsan, mert annyira sietett, hanem az izgalom miatt is. Nem szokott szerepelni, gyerekkorában sem szerette produkálni magát, sőt, elég rafinált volt ahhoz, hogy mondvacsinált indokokkal megússza a közös műsorokat.

– Rebeka! – hallja Eszti megkönnyebbült kiáltását, és épp csak annyi ideje van, hogy bezárja maga mögött az ajtót, barátnője máris a nyakába veti magát. – Annyira köszönöm!

– Ugye nem kell beszélnem is? – Rebeka hangja már a felvetésre is megremeg.

– Nem, csak akkor, ha akarsz – biztosítja sietve Eszti. – Gyere, bemutatlak a Mikulásunknak, aztán elmondom, hogy lesz – fogja meg a kezét, és maga után húzza a neonfényben úszó folyosón.

Valahonnan az épület mélyéről izgatott gyerekzsivaj morajlik feléjük, Rebeka torka pedig összeszorul. Mire az ajtóhoz érnek, keze-lába remeg, és újra megkérdőjelezi az épelméjűségét. Miért is nem képes soha nemet mondani Esztinek? Előbb az elbaltázott randi, most meg ez – a december idén elég korán beveti a nehéztüzérséget.

Belépnek az aprócska szobába, és Rebeka szét se nézve lerángatja magáról a kabátot. Hol egy szék? Le kell ülnie, muszáj picit levegőhöz jutnia. Felemeli a fejét, de rögtön meg is dermed. Hiába néz ki úgy, mint a Mikulás, amint találkozik a tekintetük, Rebeka felismeri Vincét. A vér mintha elfelejtene csörgedezni az ereiben, talán a szíve sem dobog.

– Ez nem lehet igaz, ilyen a mesében sincs – suttogja elgyötörten.

– Dehogynem, a tündérmesékben – vágja rá Vince, és bár a fehér bajusz és szakáll eltakarja, de Rebeka a szeme köré futó ráncokból tudja, hogy szélesen mosolyog. És a fene vigye el, gyakorlatilag ebben a pillanatban ő a Mikulás, Rebeka mégis izgatott bizsergést érez a gyomrában, a férfi tekintetétől pedig lúdbőrözik a karja.

– Igen, a nagyon gonosz tündérmesékben – jegyzi meg bánatosan.

Annyira várta, hogy viszontlássa Vincét. Az elmúlt napokban akárhányszor csendültek meg a boltban a kis harangok, ő reménykedve kapta fel a fejét, hátha a férfi lép majd be az üzletbe. Úgy járt az utcán, hogy abban bízott, megpillantja. Tegnap délután elment a kávézóba, hátha „véletlenül" egymásba futnak.

Egyszerre kívánta és félt attól, hogy újra találkozzanak. Félt, mert december van, de kívánta, mert nem tudja kiverni a fejéből ezt a szexi borostás férfit. A mosolyát, a mély, dörmögős nevetését, a szavait, az érintését, a hangját, azt, ahogyan nézni tud, vágytól súlyosan, áthatóan, derűsen, és... és most ő a Télapó.

– Maga a Télapó – motyogja Rebeka megtörten, mert muszáj kimondania, hogy elhiggye. Cifra és válogatott káromkodások hosszú sorát szórja magában a decemberre, mert ez már nem is nehéztüzérség, ez már irgalom nélküli megsemmisítés. Pedig komolyan kezdte hinni, hogy hosszú évek óta először talán valami jó is történhet vele decemberben, hogy Vince lesz az, aki miatt újra képes majd máshogy nézni erre a hónapra. De most nagyon úgy tűnik, hogy ez csak egy újabb fájdalmas lecke a decembertől, hogy ne felejtse el, ők ketten márpedig ellenségek.

– Ha ez megvigasztalja, nem az igazi – közli egyszerre derűsen és gúnyosan a férfi. – Csak átmeneti. Ugyanúgy rángattak bele, mint magát, bár nem tagadom, most már örülök neki.

– Ne örüljön, most már januárban sem randizhatok magával – fintorog Rebeka.

– Ugyan miért nem?

– Mert maga a Télapó, és Télapókkal nem randizom. – Tisztában van vele, hogy ez nagyon bénán hangzik, ahogy azzal is, hogy még néhány ilyen kijelentés, és bármennyire letaglózóan férfias jelenség is legyen Vince, végül sikítva menekül majd a közeléből. Ugyan milyen normális férfi viselné el, hogy ő ennyire ütődött módjára viszonyul a decemberhez? És mi lenne, ha egyszerűen félretenné az ellenérzéseit? Ha randizna Vincével? Már persze akkor, ha a férfi akar még vele randizni.

Talán csak ennyi kellene, hogy a december visszavonulót fújjon. Talán ha ő nem veszi komolyan a titkos kis háborújukat, akkor a december végre leszáll róla.

De talán csak még morcosabb lesz rá, és Vince fájdalmat okoz majd neki. Mint annak idején Alex. Vagy mint a szülei. Nem, nem fog kockáztatni. A december számára nem játék. Miért nem lehet inkább január? Ha januárban találkoztak volna, minden annyival egyszerűbb lenne. Akkor legalább csak azon kellene aggódnia, hogy ő tolja el, de most itt liheg a nyakában a december, árgus szemmel lesve, mivel tehet neki keresztbe. Esélye sincs ellene.

– Ez valami fordított fétis? – vonja fel fehérre festett szemöldökét Vince.

Átkozott élet, hát még így is elképesztően vonzó ez az apró rezzenés – mérgelődik Rebeka. Sose gondolta volna, hogy egyszer vonzónak látja majd a Télapót, erre tessék.

– Aki egyszer Télapó volt, Télapó is marad – közli dacosan. – Ott csörgedezik a tél az ereiben.

Nem akar Gabira gondolni, de... összerezzen, ahogy a testén végigfut a hideg. Nem, soha többet Télapó.

Vince félrebillenti a fejét, és szemtelenül, akárcsak korábban a kávézóban, végigméri Rebekát.

– Mennyire fog utálni, ha felhívom rá a figyelmét, hogy maga meg épp krampusz? A tél már a maga ereiben is ott kering – állapítja meg, de most sem úgy, mintha ez csak tréfa lenne. Komolyság van a hangjában, mintha egy cseppet sem aggasztaná, hogy Rebeka nyilvánvalóan zizzent kicsit. – Mit gondol, ez nem puhítja meg legalább egy hangyányit a decembert? Csak annyira, hogy hagyja magát velem randizni. Végül is szerintem maga lett a legszexibb krampusza.

Rebekát forróság önti el, az arca is kimelegszik. Hogy lehet, hogy pusztán egy pillantás és néhány szó elég, és máris olyan, mintha lángolna a teste?

– Szóval ismeritek egymást – szól közbe Eszti meglepetten, és Rebeka csak most veszi észre, hogy nem ketten vannak a szobában. Vajon lehet ez a helyzet még ennél is kínosabb? Ekkor Vince mögött észrevesz egy bolondosan vigyorgó lányt – egy szőke, nagyon szép lányt, akire történetesen korábban féltékeny volt, és máris úgy érzi, hogy a pokol utolsó bugyrában sem lehet melegebb, mint ebben a szobában.

– Igen, már találkoztunk – motyogja sután lehajtott fejjel.

– Kétszer – toldja meg Vince, és Rebekának rá se kell nézni, már a hangja csengéséből is tudja, hogy megint szélesen mosolyog.

– Tényleg? – Eszti hangja kíváncsi és izgatott.

Rebeka nem beszélt a barátnőjének Vincéről. Akart, de akárhányszor belevágott volna, úgy érezte, mintha hirtelen kiszáradna a szája, és nagyokat kellett nyelnie, amivel végül mintha a szavakat is visszanyelte volna. Csak most jön rá, hogy azért nem tudott beszélni, mert félt, hogy talán pont ezzel hívja ki maga ellen a decembert.

– Két roppant izgalmas találkozás volt – bólint Vince.

Rebeka óvatosan újra a férfira néz. Gyengédség van a tekintetében, és már megint mosolyog. Rebeka nem tudja megállni, halványan, de ő is elmosolyodik.

– Oké – szólal meg Vince húga –, ha ilyen szexuális feszültség fog köztetek odabent is sisteregni, az nem hiszem, hogy egészséges lesz a gyerekekre nézve. Mi lenne, ha nem néznétek egymásra, amíg bent vagyunk?

– Nem is tudom – rázza meg a fejét Vince, le nem véve a tekintetét Rebekáról. – Elég nehéz másfelé néznem.

Rebeka egész teste izgatott bizsergés. Ez a férfi piszkosul ért hozzá, hogyan szédítsen el egy nőt.

– Erőltesd meg magad, bátyus – böki oldalba lány Vincét.

– Randizik velem? – kérdi Vince rá se hederítve a húgára.

Rebeka kétségbeesetten rázza a fejét. Ugyan meddig állhat még ellen, mikor valójában annyira akarja?

– Ugyan – hunyorog rá Vince –, végül is ma megmenti a gyerekeknek a Mikulást, ennyiért már csak jár egy balesetmentes randi, nem?

– Egy „nem-randi" – bukik ki Rebekából. – Utána... megihatunk együtt valamit. De ez tényleg nem randi, csak...

– Csak a jól megérdemelt jutalom a kemény munka után, rendben – bólint Vince, és a tekintetét ellágyítja az öröm.

– Milyen kemény munka? Csak ülnöd kell – szól közbe Vince húga gúnyosan.

– Hidd el, Trix, rohadt kemény munka lesz a gyerekekre figyelnem, ha ott lesz mellettem Rebeka.

Rebeka szíve szaporán dobog. Nem érti, miért nem bélyegzi őt Vince őrültnek, és fut el tőle minél messzebb. Nem érti, miért akar még mindig vele lenni. Nem érti, hogy lehet, hogy több lépés távolságra vannak egymástól, mégis olyan, mintha közvetlenül egymás előtt állnának. És nem érti, miért érzi hirtelen úgy, mintha a föld felett lebegne.

Hiszen csak egy „nem-randiról" van szó. Tényleg, ez nem igazi randi lesz – ugye nem történhet semmi baj?