December – egy évvel később

– Melyik a kedvenc hónapod? – kérdi Vince, miközben Rebeka orrához dörzsöli az orrát.

– Jelenleg határozottan a november – vigyorog Rebeka pajkosan.

Vince elégedetten elmosolyodik.

– Nagyon helyes.

Rebeka imádja, hogy Vince mindig ezt mondja. Szereti boldognak látni a férfit, szereti ezt a vidám csillogást a szemében. Szereti, hogy tökéletesen boldoggá teszik egymást.

Az elmúlt évben Rebekának az összes hónap a kedvenc hónapja volt, ami nem csoda, mert Vince mindent megtett azért, hogy így legyen. Minden elsején reggel felteszi az előbbi kérdést, és Rebeka mindig az elmúlt hónapot nevezi meg kedvencének.

Rebeka összeszorítja a száját, és igyekszik visszafojtani a nevetést. Szóról szóra tudja, mit fog most Vince mondani. A férfi kihívóan néz rá, mintha azt kérdezné, mer-e nevetni vagy bármit mondani. Rebeka nem bírja, kuncogás tör fel belőle.

– Akkor most hozzálátunk, hogy méltó vetélytárssá tegyük a decembert?

– Pimasz vagy – morogja Vince.

– Ezért imádsz.

– Ezért is – vágja rá Vince elsötétülő tekintettel, és olyan hévvel csap le a lány szájára, hogy Rebekában benne reked a kuncogás.

A december nem is indulhatna ennél jobban.

***

– Most is le fogod könyökölni a pincérfiút? – húzza fel a szemöldökét Vince.

– Nem vagy vicces – motyogja Rebeka elpirulva.

– Dehogynem.

Rebeka figyelmeztető pillantást vet rá, de Vince szája leheletnyit így is megrándul. Rebeka keze az asztalon pihen, Vince szelíden rásimítja a kezét. Sosem elég, hogy érintheti a lányt, hogy némán, akár egy-egy apró mozdulattal kifejezze, hogy szereti és összetartoznak.

Most, ahogy itt ülnek a kávézóban, ahol először találkoztak, nagyon nehéz elképzelni, hogy egy évvel ezelőtt Rebeka nem volt az élete része. Csak egy éve történt, hogy először látta, hogy először hallotta a hangját, hogy először merült el a zöld írisz kifejező árnyalataiban. Ez az egy év mégis több boldogságot adott Vincének, mint amennyit valaha is el tudott volna képzelni. Nem hitte, hogy a szerelem ennyire egyszerű és könnyű lehet.

Rebeka tekintetében huncutság játszik, ahogy félig lesütött szempillái alól felé pillant.

– Boldog vagy, Vince?

– Igen – feleli Vince rögtön. Ez nem olyan kérdés, amin el kellene gondolkodnia, de amint Rebeka ajka huncut mosolyra húzódik, összevonja a szemöldökét. Nem sejti, hol van a csapda, de biztos benne, hogy Rebeka valami turpisságra készül.

– Akkor lennék boldog, ha nem motyogna – neveti el magát Rebeka prüszkölve. – Ezek voltak hozzám az első szavaid. Aztán megkérdezted, mindig katasztrofálisak-e a randijaim.

Vince ritkán jön zavarba, de most tétován megvakarja a tarkóját.

– Hát, valahogy csak fel kellett hívnom magamra a figyelmed.

Rebeka ajkára gyengéd mosoly rebben.

– Felhívtad. Amint beléptem, csak téged láttalak.

Vince megszorítja Rebeka kezét, aztán elvigyorodik, mert eszébe jut, hogyan folytatódott az az egy évvel ezelőtti beszélgetés.

– Megkérdezted, akarom-e megtapasztalni az élményt. – Rebeka arcára pír szökik. – Tudod, Rebeka, életem legjobb döntése volt, hogy nagyon is meg akartam tapasztalni.

Rebeka szélesen mosolyog, és olyan mély szerelemmel néz rá, ami végigborzongatja Vince gerincét. Mindig ilyennek akarja látni Rebekát, mindig ezt az örömteli csillanást szeretné a tekintetébe csalni, és mindig szeretné tudni, hogy a lány boldog mellette. Mert ha Rebeka boldog, ő is boldog.

Igen, tényleg élete legjobb döntése volt.

***

– De biztosan nem gond? – kérdi Eszti puhatolózva.

Rebeka kilép a pult mögül, mire Eszti kislánya rögtön felé nyújtózkodik. Eszti mosolyogva adja át Sárát, Rebeka pedig örömmel veszi az ölébe.

– Egy keresztanyának az a dolga, hogy vigyázzon a gyerkőcre, míg a szülők egy picit kikapcsolódnak, nem igaz, Sára? – kérdi, miközben a kislány erősen megszorítja a mutatóujját, majd lelkesen a szája felé húzza, és azzal a lendülettel töménytelen nyállal keni össze. Rebeka, készülve Sára akciójára, épp az előbb mosott alaposan kezet. A kislány mostanában késztetést érez rá, hogy mindent a szájába vegyen, Rebeka ujját pedig valamiért különösen szimpatikusnak találja.

– Vince se bánja?

– Tudod, hogy nem, rajong Sáráért.

Rebeka nagyon élvezi, ha pár órára Sára náluk van, és akarva-akaratlan, de mindig felmerül benne, hogy Vince mennyire csodálatos apa lesz. A férfi megkapóan gyengéden bánik a gyerekekkel, ha Rebeka nem lenne belé egyébként is szerelmes, hát minden alkalommal, amikor azt látja, hogy ülteti Sárát a térdére gondosan tartva őt, halálosan beleszeretne.

Nagy lendülettel kivágódik az ajtó, a csengők csilingelésébe szaporán dobogó léptek zaja keveredik.

– Rebeka! – kiáltják a kislányok szinte egyszerre, és mindhárman Rebekához szaladnak, hogy aztán lelkesen a lábának vessék magukat.

Rebeka mosolyogva hagyja, hogy Eszti kivegye a kezéből Sárát, majd leguggol, és egyszerre öleli át Zsófit, Jankát és Ernát. A kislányok megadóan hozzábújnak, és amikor elengedi őket, olyan fékezhetetlenül kezdenek csacsogni, hogy Rebeka képtelen követni őket.

– Várjatok! – tartja fel a kezét nevetve. – Kicsit lassabban, mert így semmit se értek.

Janka komoly tekintettel csendre inti Zsófit és Ernát.

– Ugye kapunk új meséket? – teszi fel a kérdést reménykedőn csillogó szemmel.

Rebeka elmosolyodik és bólint. A kislányok ujjongva, feltartott kézzel pörögnek-forognak.

– Ne haragudj, nem lehetett őket visszatartani – szólal meg az ajtóból Ráhel.

– Semmi baj – rázza meg a fejét nevetve Rebeka.

– Ha a meséidről van szó, megőrülnek – egészíti ki Maja.

– Szóval ideje lenne elgondolkodnod, kisasszony – szólal meg Olgi a pult mögül, de többet nem tesz hozzá.

Rebeka érzi, hogy mélyen elpirul. Még mindig nem szokott hozzá, ha a meséit dicsérik, és azzal sem igazán tud mit kezdeni, hogy Olgi szerint érdemes lenne kiadót keresnie. Mindig elüti a kérdést, hogy talán majd egyszer, mert most egyelőre csak élvezi, hogy örömöt adhat a kislányoknak.

Vince biztatására és kérlelésére adta be végül a derekát, és valamikor tavasszal ő maga is elolvasta a meséit. Azt hitte, fájni fog, de Vince végig ott volt vele, és miközben olvasott, néha a szövegre bökött, hogy ezen felnevetett vagy épp az a szereplő szerinte nagyon vicces. Rebekában egy csipetnyi rossz érzés sem volt, ahogy a régen papírra vetett sorait olvasta.

Később, egy este, mikor Vincét várta haza, felmerült benne az egyik történet, előkereste, és most, felnőtt fejjel átdolgozta, kijavította. Vince úgy gondolta, jó ötlet az unokahúgain tesztelni a mesét – és innentől nem volt megállás. A kislányok imádták, Rebeka pedig azóta is örömmel szállítja nekik az újabb és újabb meséket.

– Alig várom, hogy Sára elég nagy legyen, és neki is felolvashassuk a meséidet – jegyzi meg Eszti büszke mosollyal. Rebeka meghatottan lesüti a tekintetét.

Nem remélte, hogy egyszer újra írni fog, hogy visszatalálhat ahhoz a nyugalomhoz és békéhez, amit az írás gyerekkorában adott neki. Vincének köszönheti, hogy már nem fájnak a régi emlékek, hogy az írás megint az öröm kiapadhatatlan forrása lett.

Rebeka szívét leheletnyit összeszorítja a hiány. Gyakorlatilag fél napja nem látta Vincét, de alig várja, hogy este mindketten hazaérkezzenek. Rebeka nem hitte, hogy lehetséges annyira mélyen szeretni, mint ahogyan ők szeretik egymást. Nem hitte, hogy a boldogságnak nincs határa. Pedig az ember mindig lehet még boldogabb.

***

Vince somolyogva figyeli a bátyját. Illés gyakran felugrik hozzájuk csak úgy egy-egy kávéra, nem beszél sokat, de Rebeka számára mindig tartogat egy mosolyt. Vince szerint azért van ez így, mert amikor elvitte Rebekát bemutatni Illésnek, a lány még azelőtt megölelte a férfit, hogy egyáltalán Vince bemutathatta volna őket egymásnak.

„Köszönöm Kajlát" – suttogta Rebeka könnyekkel a szemében, és Vince a testvére suta mozdulatai ellenére is tudta, hogy Rebeka menthetetlenül levette a lábáról. Később Illés, négyszemközt, meg is jegyezte, hogy igen bölcs döntés volt, hogy nem hallgatott rá, amikor azt javasolta, fusson olyan messzire, amennyire csak tud, majd hozzátette, hogy egy olyan nő, mint Rebeka, csak egyszer adatik meg egy férfi életében.

– Köszönöm a kávét – áll fel Illés, de különös feszélyezettség ül a vonásain. Vince úgy sejti, hogy ennek köze lehet a vászontáskának a lábánál.

A gyanúja beigazolódik, amikor Illés érte nyúl, és a dohányzóasztalra teszi.

– Vegyétek úgy, hogy a Mikulás hozta, és ha most bármelyikőtök azzal mer poénkodni, hogy nem emlékeztetek a Mikulásra, azzal közlöm, hogy nem is akarok – közli kimérten.

Vince mélyről jövőn felnevet, és derűsen összenéz a bátyjával. Igen, ők ketten egyértelműen nem emlékeztetnek a Mikulásra – még akkor sem, ha tavaly Trix kedvéért Vince eljátszotta a szerepet. Illés azóta is előszeretettel élcelődik ezen.

– Köszönjük. – Rebeka már nyúlna is a táskáért, de Illés megrázza a fejét.

– Majd inkább akkor, ha már elmentem.

Miután elbúcsúznak Illéstől, Rebeka kíváncsian nyúl újra a táska felé. Egy nagyobb fadobozt emel ki belőle, majd amikor felpattintja a fedelét, elkerekedik a szeme és a szája elé kapja a kezét.

Vince leül mellé a kanapéra, és a dobozba pillant. Gondosan faragott karácsonyfadíszek vannak benne, csillagok, hópelyhek, tündérek. Vince hirtelen nem jut szóhoz. Sok mindenre számított, de ilyen figyelmességre nem.

– Azt hiszem, muszáj lesz idén fát állítanunk – suttogja Rebeka.

Vince magában hálás köszönetet mond a bátyjának, és rögtön megfogadja, hogy valamelyik nap kiugrik hozzá és személyesen is megteszi. Illés úgyis biztosan kíváncsi, hogyan fogadta Rebeka az ajándékot.

Rebeka álmélkodva emeli ki a díszeket a dobozból, és egyesével az asztalra pakolja őket.

– Hihetetlen – motyogja többször is. Mikor a doboz kiürül, Rebeka Vincére pillant. – De... miért?

– Azt hiszem, Illés szeretné, ha tudnád, hogy nemcsak hozzám tartozol, hanem a családhoz is, és már nincs miért félned a decembertől vagy a karácsonytól.

– Már nem is félek – sóhajtja Rebeka, és Vince mellkasára simítva a kezét szorosan hozzábújik. Vince szíve erősen, egyenletesen ver Rebeka tenyere alatt, de rögtön sebesebb iramra vált, mikor a lány keze kacéran lejjebb siklik.

***

Rebeka az ajtófélfának támaszkodva figyeli, ahogy Trix és Vince a karácsonyfát díszítik. A fa plafonig ér, és Rebeka biztos benne, hogy nagyon szép lesz, ha elkészül. Az otthoni fájuk is nagyon szép, Vincével együtt díszítették fel, bár elég hosszas művelet volt, mert közben folyton elkalandozott a kezük, és végül ahelyett, hogy a díszítéssel foglalkoztak volna, egymás karjában kötöttek ki a kanapén. Egyikük se bánta, hogy a fának várnia kell.

Rebeka büszkeséget érez, ahogy most Trixet és Vincét figyeli. Ő is segített a fa kiválasztásában, külön jólesett neki, hogy Vince és a férfi édesapja is kíváncsi volt a véleményére, mikor a tökéletes fenyőt keresték. Rebeka sose készült még ennyi lelkesedéssel a karácsonyra. Élvezte az ajándékvásárlást, a csomagolást, de a legjobban azt, hogy mindezt Vincével együtt élhette meg.

Most pedig nagyon élvezi, hogy itt lehet. Szereti Vince családját, a testvérei már olyanok számára, mintha az ő testvérei is lennének, a szüleiért pedig egyenesen rajong. Még olyan is előfordult, hogy Vince vasárnap dolgozott, de ő azért kijött hozzájuk, hogy velük ebédeljen.

Vince édesanyja és édesapja is megható szeretettel fogadták, elég volt nekik, hogy a fiuk őt választotta, és máris befogadták a családba, sőt, mindig úgy bánnak vele, mintha a lányuk lenne. Rebeka soha, egyetlen pillanatra sem érezte, hogy ne tartozna ide, és ez mindig mély hálával tölti el.

– Azért erre mégiscsak jobb ránézni, mint a mi anti-karácsonyfánkra, nem? – szólal meg Zsolti Rebeka mögött, majd a lány mellé lépve lazán átöleli a vállát. Rebeka szelíd pillantást vet Zsoltira, aztán visszafordul Vince és a fa felé. Sose unja meg, hogy a férfit nézze, nem tud vele betelni.

– Igen, jobb – feleli őszintén, majd rövid hallgatás után a bátyja szemébe néz. – Örülök, hogy itt vagy, Zsolti.

Zsolti tekintete megtelik gyengéd szeretettel.

– Én is.

– Nincs lazsálás, lusta népség – szól rájuk Trix játékosan. – Van itt egy halom dísz, ami csak rátok vár.

– Mint tudod, nem vagyunk ebben nagy szakértők, még elszúrjuk a remekműved – ellenkezik Zsolti csipkelődve.

– Akkor gyertek és tanuljatok a mestertől, ifjú padawanok. – Trix kihúzza magát, és úgy int feléjük, mintha jedi erővel akarná őket megbűvölni.

– Padawan, mi? – húzódik Zsolti szája pimasz mosolyra. – Mi lenne, ha szerepet cserélnénk, és én tanítanék neked ezt-azt? – kérdi kajánul, Trix azonban nem jön zavarba, csak incselkedőn Zsoltira pillant.

– Arról is lehet szó.

Rebeka az évődést hallgatva lép közelebb a fához. Épp kiemelne egy ezüstös gömböt a dobozból, amikor Vince a háta mögé lép, és a derekánál fogva maga felé fordítja. Rebeka örömmel fonja a karját Vince nyaka köré, és mindent feledve merül el a férfi édes gyönyöröket ígérő csókjában. Mikor Vince megszakítja a csókot, Rebeka füléhez hajol, szándékosan úgy, hogy az ajka épp csak érintse a lány bőrét. Rebeka testében lázadozik a vágy, és biztos benne, hogy Vince ezt pontosan tudja.

– Mondd, hogy idén is te leszel az ajándékom – dörmögi érdes hangon a férfi.

– Én már a tiéd vagyok – súgja vissza Rebeka pajkosan. – De hidd el, tetszeni fog az ajándékod.

– Rebeka, már mindenem megvan – pillant Vince jelentőségteljesen a lányra. Rebeka szíve szédülten dobog, a térde pedig elgyengül.

– De ezt a mindent ma este becsomagolom neked, hogy aztán kicsomagolhasd.

Vince tekintete felcsillan.

– Ezúttal milyen szemtelen fehérneműt vettél?

Rebeka titokzatosan elmosolyodik, és előre élvezi, hogy Vincének mennyire fog tetszeni az a csipkés kis semmiség, ami jelenleg még a táskájában lapul.

– Majd meglátod.

Vince sötét és fenyegető tekintettel méregeti, mintha legszívesebben máris a vállára kapná és bezárkózna vele a szobájukba.

– Ősember – kuncog Rebeka.

– Boszorkány – morogja a férfi.

Rebeka nem tiltakozik, csak beharapja a száját, hátha így visszafoghatja a vigyorgást. Mert természetesen nem csak egy szexi fehérneművel készült Vincének karácsonyra. Ugyan megegyeztek korábban, hogy csak valami aprósággal lepik meg egymást, de a másik ajándék a Varázsbazárból van, és gyakorlatilag felkínálta magát.

Egy antik iránytű, ami varázslatos módon nem északra mutat. Olgi fedezte fel, hogy Rebeka akárhová lép, az iránytű nyilacskája őt követi. Olgi szerint valami elromolhatott a szerkezetben, de Rebeka nem bánja, mert Vince imádni fogja, hogy személyre szabott iránytűje van, ami mindig hazavezeti hozzá. Bár erről soha nem beszélt, de Rebeka tudja, hogy Vince tavaly szilveszter óta tart attól, hogy túl sok aggodalmat okoz Rebekának a munkájával. Rebeka épp ezért az iránytű felpattintható fedelének belsejébe egy üzenetet is belegravíroztatott, hogy Vince sose felejtse el, hogy bízik benne és kettejükben.

„Mert tudom, hogy mindig haza fogsz hozzám térni."

***

Vince magához szorítja Rebekát. Ez a szilveszter pont olyan, mint amilyennek a tavalyit tervezte. Kettesben vannak, meztelenül az ágyban – kell ennél több?

– Azt hiszem, most már egészen biztos, hogy a december az örök kedvenc hónapom – sóhajtja Rebeka, ahogy az oldalára fordulva felkönyököl, hogy egymás szemébe nézhessenek.

Vince megsimogatja Rebeka kipirult arcát. A lány párászöld szemében még ott visszhangzik az előbbi észveszejtő orgazmus.

– Rebeka, leszel a feleségem? – csúszik ki Vince száján.

Rebeka szeme elkerekedik, aztán azonban széles mosoly ragyog fel az arcán.

– Igen.

Vincéből megkönnyebbülten kiszakad a levegő. Biztos volt benne, hogy Rebeka igent fog mondani, csak abban nem volt biztos, hogy jól teszi-e, ha nem adja meg a módját a lánykérésnek. Azt tudta, hogy Rebeka gyűlölné a nagy felhajtást vagy ha nyilvános helyen kérné meg a kezét, és már egy ideje várja a megfelelő pillanatot, de egészen idáig egyik sem tűnt annak. Igazából ez se, de már nem bírt tovább várni a kérdéssel.

– Izgultál? – pillant rá Rebeka meghatottan.

Vince magához képest félszegen elmosolyodik.

– Csak azért, mert nem tudtam, nem vágysz-e valami... nem is tudom, romantikusabbra, azt hiszem.

Rebeka felnevet, és könnyed puszit lehel Vince szájára.

– Ismerlek, és úgy szeretlek, ahogy vagy – súgja. – Ez így tökéletes volt.

– Akkor nem haragszol, hogy le se térdeltem? Hogy nem volt semmi nagy szónoklat? – dünnyögi Vince.

Rebekából vidám nevetés szökik elő, de mikor észreveszi, hogy Vince mennyire aggódón néz rá, elkomolyodik a tekintete.

– Vince, minden érintéseddel, csókoddal, az egész létezéseddel folyamatosan biztosítasz arról, mennyire szeretsz. Nincs hozzá szükségem szavakra, hogy tudjam. És ha letérdelsz, rögtön tudtam volna, mit akarsz, így viszont alaposan megleptél. Nézd csak – húzza a mellkasára Vince kezét.

Vince elmosolyodik, mikor megérzi, mennyire gyorsan dobog a lány szíve. Válaszul megfogja Rebeka kezét, és ezúttal ő húzza a mellkasára. Ugyanúgy dobog a szíve, mint Rebekáé.

A lány ajkán szédült mosoly ragyog.

– Szeretlek, Rebeka, minden túlzás nélkül te vagy számomra minden.

Rebeka ajka megremeg, a szeme sarkába apró könnycsepp gyűlik.

– Ez szebb volt, mint bármilyen nagy szónoklat – súgja, majd újra a férfi szájára hajol.

A könnyed pusziból szenvedélyes csók lesz, a nyelvük egymásba gabalyodik, előbb csak lassan és puhán, aztán egyre több vággyal. Vince anélkül, hogy elszakadna Rebeka szájától, a lány fölé gördül, mielőtt azonban végleg elvesztené az eszét, zihálva elhúzódik.

– És mit szólnál hozzá, ha jövő decemberben tartanánk az esküvőt?

Rebeka csilingelőn felnevet.

– Hogy Trix álma teljesüljön a téli esküvőnkről?

– Hogy örökre a december maradjon a kedvenc hónapod – helyesbít Vince.

Rebeka elhúzott szájjal, töprengve néz rá, aztán elvigyorodik és bólint.

– Rendben, végül is, ha bármi balul sül el, mondjuk, felbukom a menyasszonyi ruhában vagy elbénázom az esküt, te akkor is szeretni fogsz.

Vince gyengéden néz Rebekára. A lány szerelme és az ő szerelmébe vetett hite melegséggel tölti el a lelkét.

– Mindig.

______

Nagyon örülök, hogy itt voltatok, olvastatok, írtatok, köszönöm szépen. :)