A tündérmesék ideje

Csak a sűrűn szakadó hóesés marad. Hideg a csend, a hó ropogása a talpa alatt éles és rideg, zihálós lélegzetvételei szinte fülsértőek.

Mint az álmában. Kísérteties reszketés borzolja végig Vince testét.

De az csak egy ostoba álom volt, ez pedig a valóság. Vince arra gondol, hogy mindvégig erről szólt az álom, erről a riadt küzdeni akarásról és arról, hogy tudja, már elkésett. Az álmában sosem derült ki, hogy végül sikerül-e kiverekednie magát az erdőből, de talán csak azért nem, mert mindig felébredt. Talán ha tovább álmodott volna, kiszabadul, utoléri Rebekát és a karjába zárja. Igen, biztosan így lett volna.

Hiszen az ő történetük nem végződhet máshogy. December elején, mikor Rebeka felbukkant a játszóházban, gyakorlatilag megegyeztek, hogy egy tündérmesében vannak. Márpedig a tündérmesék jól végződnek.

Vince újult lendülettel fut tovább. A harangok utolsó ütései még a fülében csengenek, és kába visszhangot vernek a lelkében. A tűzijáték durranásai még hevesebb léptekre ösztönzik. Nem fog sokat késni, talán nem pont éjfélkor csókolja meg Rebekát, de cserébe hajnalig szeretkezik majd vele, és akkor is csak azért lesz hajlandó abbahagyni, mert valamennyit aludni is kell, hogy aztán biztosan legyen erejük a folytatásra.

Mikor meglátja Rebeka lépcsőházát, türelmetlenség sarkallja még gyorsabb mozgásra. A hűvös szél csípi az arcát, egy-egy bizonytalan pillanatra megcsúszik a lába, de mégis szalad tovább. Tudatni akarja Rebekával, hogy itt van, hogy megérkezett – hogy mindig haza fog hozzá térni.

Kapkodva üti be a kódot, remegnek az ujjai a hidegtől.

– Ne már – morogja dühösen, mikor félreüt egy számot.

Másodszor, kapkodás nélkül, már sikerrel jár, a berregésre elmosolyodik. Odafent csipognia kellett a kaputelefonnak, Rebeka már tudja, hogy itt van.

Ennek ellenére Vince nem habozik, feltépi az ajtót, és kettesével véve a lépcsőfokokat rohan tovább. Alig kap levegőt, mire felér a harmadikra, de ahogy lihegve a folyosóra fordul, a pillanat mindent megér.

Rebeka a kitárt ajtóban áll, és amint összefonódik a tekintetük, igéző mosoly ragyog fel az ajkán. Vince szíve most már nem a megerőltetéstől dobog gyorsabban.

– Ne haragudj! Akartalak hívni, csak... – Nem tudja befejezni, mert Rebeka ráugrik és a száját a szájára szorítja.

Vince átöleli a lányt, és olyan fékevesztetten viszonozza a csókot, hogy egészen beleszédül. Magához szorítja Rebekát, és ebben a pillanatban megkísérti minden, ami megtörténhetett volna, de hál' a jó égnek nem történt meg. Itt van, Rebeka a karjában, és minden úgy van, ahogy lennie kell. És már december sincs, most már nincs miért félniük. Neki se. Rebeka az övé.

Rebeka apró puszikat hint a szájára, aztán elhúzódik.

– Nem haragszom – suttogja remegős hangon.

Vince összevonja a szemöldökét, ahogy a tekintete Rebeka arcát éri.

– Te sírsz.

– Egy kicsit – rebben apró, bocsánatkérő mosoly Rebeka szája sarkába.

Vince megnyalja az ajkát, szelíden sós íz omlik szét a nyelvén.

– Fura íze van a könnyes csóknak – jelenti ki, de ahogy kimondja, már biztos benne, hogy most valami mást kellett volna mondania, Rebeka azonban csilingelőn felnevet.

– Tényleg nem tudsz jól reagálni arra, ha egy nő sír – állapítja meg vigyorogva, könnyektől maszatos arccal, de nem úgy, mintha ezt a tényt bánná, és ettől Vince még inkább érzi, hogy mennyire szereti őt.

– Mondtam – vonja meg a vállát, és finoman a földre engedi a lányt, de azt nem hagyja, hogy kibontakozzon az ölelésből. Már úgyis összevizezte, szóval igazán nem számít, ha még nem ereszti el. – Jól vagy?

Rebeka szipogva bólint.

– Nagyon féltem – vallja be megszeppenve –, de most a megkönnyebbüléstől és az örömtől sírok.

Vince elmosolyodik, és kicsit kelletlenül ugyan, de elengedi Rebekát, hogy letörölgethesse a könnyeket az arcáról. A lány maga elé engedi a karját, és Vincének csak ekkor tűnik fel, hogy a kívánságpalackot szorongatja a kezében. Nem ragyognak benne a fények.

– Kialudt? – bukik ki belőle a kérdés kissé szárazon. A gondolatai sebesen örvénylenek. Rebekát kívánta. Létezik, hogy ez a kívánságpalack mégis igazi? Mert Rebeka az övé, és ebben most már a lány se fog kételkedni, mert átvészelték együtt a decembert. Elmondhatja neki, hogy szereti, és Rebeka nem fog halálra rémülni. A kívánsága valóra vált, és a fények kialudtak. Talán csak véletlen egybeesés, Vince – maga sem érti egészen, miért – mégis szeretné azt hinni, hogy igazi varázslat.

– Tekintve, hogy nem világít, ez elég egyértelmű, nem? – kérdez vissza Rebeka pajkosan. – Szóval most már elárulhatod, mit kívántál.

Vince ajka mosolyra görbül, ahogy Rebeka könnyeit törölgeti. A lány kíváncsian szegezi rá a tekintetét, és ő nagyon élvezi, hogy beleveszhet ebbe az édeszöld szempárba.

– Téged.

Rebeka szeme elkerekedik.

– Tessék? – leheli.

– Téged, csak így, egyszerűen, gondoltam, a többit a sorsra bízom – vigyorog Vince.

– Ó – sóhajtja Rebeka, és árnyalatnyit rózsaszínbe fordul az arca. Vince várja, hogy mondjon még valamit, de Rebeka csak mered rá pislogás nélkül, némán.

– Rebeka?

– Én... – A lány nagyot nyel, és még jobban elpirul.

– Igen? – biztatja Vince türelmetlen éllel a hangjában. Nagyon szeretné tudni, mire gondol most Rebeka.

– Majdnem kikapcsoltam, hogy kívánhassak – motyogja félszegen a lány. – Téged akartalak kívánni. – Rebeka mély levegőt vesz, és szabadkozva pillant Vincére. – Annyira aggódtam, hogy valami bajod esik, és tudom, nevetséges, de arra gondoltam, ha téged kívánlak, akkor épségben hazaérsz, de aztán mégsem mertem kívánni, mert féltem, hogy azzal elveszem a kívánságod, és akkor rájöttem, hogy ostoba vagyok, mert a december csak egy hónap, és ha nem december lenne, nem is aggódnék ennyire, és akkor hirtelen megértettem, hogy mennyire butaság az egész, és hogy bíznom kell benned, és akkor elkezdtek harangozni, és...

Vince Rebeka szájára tapasztja az ujját, elvágva a hadarós szóáradatot. Mélyen a lány a szemébe néz, és melegen elmosolyodik.

– Szeretlek, Rebeka.

Az ujja alatt megremeg Rebeka szája, a tekintete pedig felragyog. A zöld mintha ábrándos, meséket suttogó árnyalatokkal telne meg. Rebeka megfogja a férfi csuklóját, és elhúzza a kezét.

– Én is szeretlek.

Vince egészen eddig a pillanatig nem tudta, hogy mennyire mélyen hallani akarja ezeket a szavakat, hogy mennyire mélyen szüksége van rá, hogy hallja. Hogy hallja ennyire tisztán és őszintén, egyszerűen és igazin. Soha senki nem mondta még neki így, hogy szereti. Soha senki nem nézett még így rá – mert Rebeka szemében ott van a közös jövőjük. Vince úgy hiszi, ha sokáig nézné mozdulatlanul, talán minden boldog pillanatukat láthatná előre, de mivel biztos benne, hogy boldogok lesznek, és ezt nem látni, hanem megélni akarja, a két tenyere közé zárja Rebeka arcát, és hozzá hajolva lágyan megcsókolja a lányt.

Más ez a csók, mint az összes eddigi. Édesebb és mélyebb talán, de az is lehet, egyszerűen csak a bizonyosság teszi, hogy összetartoznak, és ezt végre ki is mondták. Vince úgy véli, ha a boldogságnak lenne íze, hát egészen biztos, hogy pontosan olyan lenne, mint Rebeka íze.

– Boldog tündérmesét! – súgja elhúzódva, árnyalatnyi játékossággal a hangjában.

Rebeka tekintete felragyog, az ajkára picit meglepett mosoly szökken, és úgy néz rá, mintha minden álma valóra vált volna. Vince szíve válaszul hevesen meglódul.

– Megmondtam neked az elején, nem? – vigyorodik el szemtelenül a férfi.

– De nem is volt gonosz tündérmese – utal Rebeka a saját szavaira kuncogva.

– Persze, hogy nem – mosolyodik el Vince is. – Gonosz tündérmesék nincsenek – fűzi hozzá magabiztosan. – Most, hogy mindezt tisztáztuk, szerintem akár be is mehetnénk.

Rebeka megilletődött pislogása elárulja, csak most veszi észre, hogy még mindig a folyosón állnak. Vince dörmögős nevetéssel fogja kézen, és vezeti a lakásba. Ahogy bezárják maguk mögött az ajtót, legszívesebben rögtön újra magához szorítaná a lányt, de ahhoz, hogy ezt úgy tehesse, ahogyan vágyik rá, előbb ki kell hámoznia magát a kabátból.

– Arra gondoltam – szólal meg hirtelen Rebeka, hátával az ajtónak dőlve –, hogy mivel ebben a hónapban úgyis többet aludtál nálam, mint nálad, és már kulcsod is van, szóval... akár ide is költözhetnél – fejezi be halkan, elbizonytalanodva, mintha attól tartana, a kérés talán túl gyors és váratlan. De ha arról van szó, hogy Rebekával legyen, Vince számára semmi sem lehet túl gyors.

– Akár ide is költözhetnék? – ismétli meg felvont szemöldökkel, kedvesen csipkelődve.

– Jól van, na – csap a karjára finoman Rebeka. – Szeretném, ha ide költöznél.

– Én is szeretném – bólint Vince. – Jó érzés úgy hazaérkezni, hogy a nyakamba veted magad, hozzá tudnék szokni – teszi hozzá halk nevetéssel.

– Remek – bólint Rebeka is, és bár igyekszik komoly képet vágni, mintha legalábbis a pillanat ünnepélyes komolyságot igényelne, a szája mégis örömteli vigyorra rándul. – És szeretek a nyakadba ugrani – fűzi hozzá elpirulva.

– Remek – vigyorodik el Vince is. – Jövő héten felmondom az albérletem.

Vince felakasztja a kabátját a fogasra, aztán gyorsan kibújik a cipőjéből is. Rebeka felé fordul, a lány feje mellett az ajtónak támasztja a kezét, és a szemébe néz. Szándékosan nem hajol közelebb, hagyja nyúlni a pillanatot, hogy a várakozás felszikrázzon közöttük. Rebeka megnyalja az ajkát. Az apró rebbenés Vince ágyéka felé kergeti a vért.

Alig volt távol egy napot, mégis úgy érzi, mintha végtelen sok idő telt volna el. Talán azért, mert közben mindketten megküzdöttek a decemberrel, és most, ahogy Rebeka szemébe néz, és egy cseppnyi kételyt, bizonytalanságot vagy félelmet sem lát benne, Vince tudja, hogy győztek. Győztek egymásért.

– Vince?

– Tessék?

– Azt hiszem, mégiscsak a december a kedvenc hónapom.

Vince kaján mosolyra húzza a száját.

– Akkor itt az ideje, hogy a januárt méltó vetélytárssá tegyük – jelenti ki vágytól rekedten, és mielőtt Rebeka akár felfoghatná, a karjába kapja őt, és a hálószoba felé indul. Most jön az a rész, hogy megmutatja a lánynak, mennyire szereti. Kitartó és fáradhatatlan alapossággal.

Rebeka kuncogva kapaszkodik a nyakába, és az ajkával incselkedőn simogatja az arcát. Vince testét megvadulva perzseli a forróság. Szelíden az ágyra fekteti a lányt, majd kiegyenesedik. Nem mozdul rögtön, csak nézi Rebekát. A lány haja szétterül az ágyon, a teste csupa hívogató érzékiség, de a leggyönyörűbb, ahogyan őt figyeli. A tekintetében ott ragyog az örökké ígérete. Minden, ami mostantól fogva az övék.

Vince, ahogy Rebeka fölé mászik, és gyengéden megcsókolja, biztos benne, hogy a tündérmeséjük igazából csak most kezdődik.