Családi gyorssegély

Vince mogorván akasztgatja egyik díszt a másik után a fára. Trix olyan mellette, mint egy szivárványszín forgószél, és közben megállás nélkül csacsog. Vince nem tudja, miről. Úgy fél órával ezelőtt leoldott az agya, azóta olyan, mint egy gép, csak aggatja a díszeket egymás után, bár Trix néha nem állja meg, hogy ne bökjön az oldalába, hogy ez vagy az úgy nem lesz jó. Vince mindig csak morran egyet, és csak azért sem teszi át a díszeket – most komolyan, miért baj az, ha egy-két nagyobb gömb véletlenül közel kerül egymáshoz? Azért ettől még nem jön el a világvége. Trix egyértelműen nincs vele egy véleményen – folyton átakasztgatja a díszeket, távolabb lép, megszemléli, majd néha újra máshová teszi. Talán ezért nem végeztek még a fával.

– Ó, hát ez csodaszép lesz! – lép be a nappaliba Maja, a kezét lelkesen összecsapja, és csillogó szemmel bámulja a félkész karácsonyfát.

– Ugye? – pillant rá Trix vigyorogva, aztán kihúzza magát. – Zsenialitásom határtalan.

– A szőrszálhasogatásod határtalan – dünnyögi Vince az orra alatt.

– Az nem határtalan, rémisztő – kontráz rá Illés az egyik fotelből.

Trix mindkettejükre megrovó pillantást vet, de a vigyora azért egy pillanatra sem lankad.

– A lányok imádni fogják – jön közelebb mosolyogva, élénken csillogó szemmel Maja.

Vince unokahúgai most alszanak, Ráhel és a férje őrzi az álmukat, nehogy idő előtt lejöjjenek a nappaliba. Mióta megszülettek, mindig ilyenkor díszítik fel a fát, hogy a kislányoknak meglepetés legyen, amikor felébrednek.

Vince szüleinek a nappalija tágas, a sarokban a karácsonyfa mégis jelentőségteljes. Az édesapjuk ragaszkodott hozzá, hogy megint plafonig érő fát vegyenek, az édesanyjuk pedig a régi díszekhez. Vince minden évben megpróbálja eldugni a gyerekkorában sólisztgyurmából készített díszeket, de az édesanyja figyelmeztető tekintete végül kivétel nélkül mindig jobb belátásra bírja, és bár szánalmasan bénák a csillagok meg a hópelyhek, amelyeket annak idején még ő csinált, azért végül ezeket is a fára akasztgatják.

Vince hátrébb lép, keresztbe fonja a mellkasa előtt a karját, és a fára mered. Meg kell hagyni, tényleg jól néz ki, az összkép pedig meghitt és hívogató. A szülei nappalijában sötétebbek a bútorok, de a fal napsárga, és az édesanyja a kanapékra és a fotelekre is mindig világosabb színű plédeket tesz, most épp pirosakat és zöldeket. December elején előkerültek a különböző karácsonyi díszek (például hógömbök, ami Vince szüleinek a közös mániája) és mécsestartók, amelyekbe Trix természetesen már gyújtott mécseseket. A dohányzóasztal közepén egy bambusztálban szegfűszeges narancsok, egy másikban szaloncukrok, a konyhából besurranó sütemények és a készülő vacsora illatai pedig a fenyő puha és megnyugtató illatával keverednek. Az ablakok az előkertre és az utcára néznek, így a kinti lámpák fényében még annak ellenére is látni a sűrű havazást, hogy odakint már besötétedett. A függönyöket direkt nem húzták még be, bent pedig csak egy kisebb lámpát kapcsoltak fel, mert Trix szerint így sokkal hangulatosabb fát díszíteni.

Vince máskor ugyanezen az állásponton lenne, ma azonban semmi sem képes jókedvre deríteni, még ez a filmbe illően varázslatos hangulat sem. Jó eséllyel akkor mosolygott utoljára, amikor délelőtt felhívta Rebekát.

– Ismerd be, hogy tökéletes – lép mellé Trix.

– Még nem – dörmögi Vince.

Nincs is kész, következésképp nem lehet tökéletes.

– De az lesz – erősködik Trix makacsul.

– Ha még ma befejezzük, minden bizonnyal.

Bár Vince őszintén kételkedik abban, hogy amennyiben így haladnak, ez a pillanat még ma eljön. Trix korábban megpróbálta Illést is rávenni a díszítésre, de Illés kategorikusan kijelentette, hogy nem. Végül annyira beadta a derekát, hogy ő veszi ki a dobozból a díszeket, és amelyiknek nincs akasztója, arra tesz, meg a szaloncukrokra is, de ennél többet a bátyjukból lehetetlen kisajtolni. Mivel a többiek a konyhában vannak vagy a kislányok álmát vigyázzák, így végül is kettejükre maradt a díszítés – ez máskor soha nem jelentett még problémát, de Vince idén nincs a helyzet magaslatán.

Bármilyen szörnyű beismerni, valójában arra vágyik, hogy ne legyen karácsony. Utálja a gondolatot, hogy egyedül hagyta Rebekát. Kísérti a kép, hogy a lány magányosan kucorog a kanapén, és üveges tekintettel bámulja a tévét, amiben jó eséllyel azt se tudja, mi megy éppen.

Ráadásul nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az a sóhajtásnyi vágy, amit Rebeka szavai mögött érzett, talán azt jelenti, hogy ha újra meghívta volna a lányt, most itt lenne. Vajon késő lenne felhívni, hogy biztosan nem gondolta meg magát? Az utak a havazástól errefelé ilyenkor szörnyen járhatatlanok, de Vincét ez baromira nem érdekeli, örömmel menne el Rebekáért, akkor is, ha több órába telne, mint egyébként.

– Még a szokottnál is mogorvább vagy – motyogja Trix az orra alatt.

Vince nem reagál, mert erre mégis mit mondhatna? Hiszen a húgának igaza van.

– Biztos hiányzik neki Rebeka – kuncog Maja, és olyan ábrándos tekintetet vet rá, amitől Vince gyomra összeugrik. Ennyire átlátszó lenne?

– Tényleg, Rebeka hol karácsonyozik? – pillant rá Trix kíváncsian.

Vince ellép a húga mellől, felvesz egy díszt, és oda se figyelve felakasztja. A fenyő tűleveleinek színe olyan, mint Rebeka szemének a színe. Pont ilyenre szokott elsötétülni, mikor a vágy kérlelhetetlen örvényeket vet benne.

– Nem karácsonyozik – morogja, mert érzi a hátába fúródó éles tekinteteket.

– Hogy érted, hogy nem karácsonyozik? – illetődik meg Maja.

Vince megfordul, és szigorúan néz a húgaira, ezzel reményei szerint eléri, hogy békén hagyják.

– Úgy, ahogy mondom.

– De... miért?

Vince felsóhajt. Nyilvánvalóan kezd öregedni, ha a szigorú tekintete már semmit nem használ.

– Nem szereti a karácsonyt – feleli a lehető legegyszerűbb magyarázatot választva. Minden más Rebeka magánügye, nem fogja kiteregetni a családja előtt. – Meghívtam, de nemet mondott – teszi hozzá, leginkább azért, hogy hátha ezzel be is rekeszthetik a témát.

Maja és Trix arcán előbb ijedt értetlenség fut át, aztán viszont szánakozón néznek rá. Vince rögtön megbánja, hogy bevallotta a meghívást.

– Öcsém, te barom vagy – szól közbe Illés szárazon.

Vince összevont szemöldökkel fordul a bátyja felé.

– Most pontosan miért is?

Illés igyekszik visszafojtani a gúnyos mosolyt, de nem jár sikerrel.

– Tényleg fogalmad sincs róla?

Vince nem veszi a fáradtságot, hogy erre válaszoljon, csak tovább mered Illésre. Illés előredől, megtámasztja a könyökét a térdén, és úgy pillant rá, mintha meggyőződése lenne, hogy a kisöccsének elgurultak a gyógyszerei.

– Látszik, hogy egy igazi barátnőd sem volt még – ingatja meg a fejét. – Nem elég, hogy szerencsétlen lány utálja a karácsonyt, erre te meghívod hozzánk. – Vince még mindig nem érti, mire akar kilyukadni a bátyja, úgyhogy csak bólint. Illés felsóhajt. – A családi bemutatkozás egyébként is kellemetlen és kínos, de pont egy olyan ünnepen, amit még utál is? Hova tetted az agyad?

Vince elszörnyedve mered Illésre, a szíve gyorsabban dobog. Ha így nézi a helyzetet, tényleg barom volt. A francba is, de ő csak azt szerette volna, ha Rebeka nincs egyedül karácsonykor! Pedig Rebeka még mondott is valami olyat, hogy nem így akar bemutatkozni a szüleinek, de Vince nem gondolt bele, mit is jelent ez pontosan.

Érzéketlen marha – szidja magát, és frusztráltan a hajába túr.

– Azért kedves tőled, hogy meghívtad – próbálja vigasztalni Trix, de Vince ettől csak még pocsékabbul érzi magát.

Oké, valóban nem egy kapcsolatguru, de az ég áldja meg, még a húgainak is rögtön leesett, hogy mekkora hülye, csak ő nem vette észre. És lehet, hogy ezzel még lelkiismeret-furdalást is okozott Rebekának. A pokolba!

– Elszúrtam, mi? – húzza el Vince a száját.

– Nem, dehogy – siet kijelenteni Maja.

– Rebeka biztos nem haragszik – mondja nem túl nagy meggyőződéssel Trix, ami egyértelműen jelzi, hogy neki rosszulesne, ha ennyire nem lennének tekintettel az érzéseire.

– Ja, mondtam, barom vagy – közli Illés nyíltan.

– Fiam, legalább karácsonykor moderáld magad és ne sértegesd az öcsédet – szól közbe az édesapjuk, de a szelíd figyelmeztetés ellenére is derűs mosollyal lép közéjük. Egy tálcán csészéket és egy jó nagy adag kávét egyensúlyoz.

Vince sokban hasonlít az édesapjára, a színeit tőle örökölte (bár az édesapja haja és rövidre vágott szakálla már rég megőszült), a magasságát és az alkatát is, de egyébként eléggé különbözőek. Az édesapja mindig jó kedélyű és nyugodt. Már pusztán a megjelenésével képes bármilyen vitát lecsendesíteni, a ráncait pedig a mosolyok és nevetések formálták.

– Egy kis serkentő a díszítéshez – jelenti be letéve az asztalra a tálcát, aztán Vince felé fordul. – Miért vagy barom a bátyád szerint?

– Életünkben először még igaza is van – dünnyögi Vince, de csak félig van jelen. Valahogy helyre kell hoznia ezt, nem hagyhatja, hogy Rebeka ma este még azon is agyaljon, hogy vajon ő haragszik-e rá, mert nemet mondott.

– Meghívta Rebekát karácsonyozni – magyarázza Trix –, de Rebeka utálja a karácsonyt.

Az apjuk pont úgy vonja össze a szemöldökét, ahogyan Vince szokta. A mosoly lehervad az ajkáról, ahogy a kisebbik fiára pillant.

– Az, hogy utálja a karácsonyt, azt jelenti, hogy most egyedül van otthon? – tapint rá remek megérzéssel a lényegre.

Vince kelletlenül bólint. Az apja szemébe néz, és némán kérdi, hogy most mégis mi a jó büdös francot tegyen. Az apja melegen elmosolyodik és Vincére hunyorog.

– Mondd, kisfiam, mégis miért nem vagy most mellette? Ha ő nem akart jönni, ami egyébként teljesen érthető, hát menj te hozzá – közli az apja úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Vince meglepetten pislog. Neki ez nem jutott eszébe, de hát miért is ne lehetne? Alig fut rajta végig a gondolat, máris elkomorodik. Az édesanyjának sokat jelent a karácsony, szereti, hogy ilyenkor összegyűlik az egész család. Mit fog szólni, ha ő lelép? Ha még vacsorára sem marad? Vince nem szeretné, hogy akár akaratlanul is, de rossz érzésekkel gondoljanak a szülei Rebekára, fontos neki, hogy a családja befogadja a lányt. Rebeka épp eleget szenvedett már attól, hogy nem kívánt tehernek érzi magát, nem történhet meg, hogy itt ne szeretettel és elfogadással várják. Vince arra vágyik, hogy a családja idővel épp úgy Rebeka családja is legyen, mint amennyire az övé. Szeretné, ha a lány úgy érezhetné, ide tartozik.

Vince borúsan megdörzsöli az állát.

– De anya...

– Édesanyád azt mondja, hogy a család már sok szép karácsonyt kapott tőled, Rebeka viszont még egyet sem. – Vince a nappali ajtaja felé kapja a fejét. Az édesanyja csendes mosollyal néz rá vissza.

Vince hosszasan tanulmányozza az anyja finom vonásait, a szája sarkába kunkorodó gyengéd mosolyt és a szeme szeretettel teli csillogását. Árulkodó jelek után kutat, de semmit nem talál. Az anyja biztatóan, kételyek nélkül néz rá.

– Biztos vagy benne, anya?

– Senki ne legyen egyedül karácsonykor – bólint az édesanyja komolyan, majd melegen elmosolyodik. – A leendő menyem pláne ne. Mellette a helyed.

Vince nem fogja fel igazán a szavak jelentését, csak azt érzi, hogy az édesanyja őszintén beszél. Gondolatban azonban máris Rebekát látja maga előtt. Bízik benne, hogy a lány örülni fog, ha váratlanul betoppan hozzá.

– Köszönöm. Akkor én most...

– Menj! – bólint mosolyogva az édesanyja. Vince vehemens léptekkel elindul, de a küszöbön megtorpan, megpuszilja az édesanyja ráncokkal barázdált arcát, aztán már rohan is fel az emeltre a kulcsaiért és az irataiért.

Alig fél órával később már az autóban ül. Indult volna hamarabb is, de az édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy csomagol nekik a kajából és a sütikből, nehogy éhen maradjanak (meg azért is, az ő szavaival élve, hogy Rebeka érezze a gondoskodást és a törődést), aztán még Vince megkérte Trixet, hogy majd hozza le a szobájából az ajándékokat és tegye a fa alá, végül pedig elköszönt mindenkitől. Még a kislányokhoz is bekukkantott, épp ébredeztek, így el kellett nekik magyarázni, hogy miért is kell elsietnie. A lányok aranyosak voltak, puszit küldtek Rebekának. Zsófi még rajzolni is akart egy tündért, de Vince finoman megkérte, hogy azt majd inkább legközelebb.

Vince most, ahogy a hótól csigalassan tötyög előre, úgy érzi magát, mint abban az ostoba álomban, ahol hóemberek rabolják el tőle Rebekát, ő pedig a karácsonyfákkal teli erdőn próbálja átverekedni magát. Olyankor is ugyanez a sürgető kényszer feszíti, és ugyanúgy nem halad sehová, mint ahogy most sem. Az autó légtere ugyan már belemelegedett, Vince mégis úgy szorítja a kormányt, mintha ráfagytak volna az ujjai. Gyűlöli azt az álmot.

Mikor végre kifordul a kanyargós, keskeny és rosszul takarított utcák labirintusából a főútra, fellélegzik. Ugyan itt járhatott korábban a hókotró, de azóta is elég sok hó esett. Most is hiába lendül jobbra-balra az ablaktörlő, a szakadó hótól Vince nem sokáig lát el. Szerencse, hogy ilyenkor nem sokan járnak az utakon.

A türelmetlenség arra sarkallja, hogy kicsit több gázt adjon, de alig gyorsul fel, a kocsi kerekei megcsúsznak. Vince felszökő adrenalinnal, ösztönösen tapos a fékre. Az autó fara kilendül, másodpercekig tehetetlenül sodródik, mire végre majdhogynem keresztbe az úton megáll.

Vince mély levegőt vesz, óvatosan mozdítja a lábát a gázpedálon, és csak akkor nyugszik meg, amikor sokkal kisebb sebességgel ugyan, de újra uralja az autót. Oké, akkor hát lassabban fog hajtani. Nem hiányzik, hogy felcsavarodjon a korlátra vagy árokba boruljon. Csak szépen, nyugodtan, ha tíz-tizenöt perccel tovább is tart az út, nem számít, hiszen Rebeka ma biztosan nem készül sehová, otthon van, valószínűleg szörnyen magányosan.

Vince önkéntelenül szélesen elmosolyodik a gondolatra, hogy Rebeka már nem sokáig lesz egyedül, és ha rajta múlik, élete legszebb karácsonyát fogja megélni. Igazság szerint biztos benne, hogy neki is ez lesz élete legszebb karácsonya.