Elátkozott karácsonyok

Rebeka nagyon szeretné, ha igent mondhatna, ha lazán és könnyedén vehetné ezt a meghívást, de képtelen rá. A gyomra máris görcsöl, a torkát hányinger marja. Ő erre képtelen, nem akar karácsonyozni, neki ez egyszerűen nem megy.

De a legrosszabb, hogy tudja, csalódást fog okozni Vincének.

Zuhanó másodpercek szaggatják szét a csendet.

Rebeka félrekapja a tekintetét, aztán szomorúan mégis visszanéz Vincére.

– Nem lehet – suttogja megtörten. Képtelen rá, de ezt mégis hogyan mondhatná el? Hogyan magyarázhatná meg, hogy mennyire mélyről fakadóan, zsigeri ösztönnel retteg a karácsonytól? Hogy már pusztán a gondolat, hogy máshol töltse, elég ahhoz, hogy a lelke összekucorodjon és megszűnni vágyjon?

Vince arckifejezése nem árul el semmit, csak elengedi a lány kezét és hátrébb lép. Rebeka szórakozottan megdörzsöli a csuklóját, az elmúlt hetekből benne ragadt mozdulat ez, csak azért teszi, hogy lekösse a kezét, és ne fonja maga köré a karját, remélve, hogy azzal távol tarthatja az előszobába szökő riadt hideget.

– Istenem, mekkora vadállat vagyok – átkozódik dühösen Vince, és Rebeka kezéért nyúl. – Túl erősen szorítottalak?

– Nem, dehogy – tiltakozik gyorsan Rebeka, és még egy erőtlen mosolyt is az ajkára kényszerít. – Nem fáj, tényleg.

Vince felemeli Rebeka kezét, finoman megfordítja, és könnyed csókot lehel a csuklója belső oldalára. Rebeka mosolya ezúttal igazi. Szereti, ha Vince vad, ha alig képes visszafogni magát, de szereti ezt a figyelmes, gyengéd oldalát is. Szereti, hogy a férfi ilyen is és olyan is tud lenni, és szereti, hogy mindig tudja, milyen legyen, mintha láthatatlan madzagok kötnék össze a lelküket, és Rebeka minden hangtalan rezdülését Vince úgy érezné, mintha a sajátja lenne.

Ahogy egymás szemébe néznek, Vince ajkára pimasz félmosoly kunkorodik. Rebeka elbűvölten figyeli a férfit, ahogy újra a csuklójához hajol, és ezúttal nemcsak az ajkával, a nyelvével is megérinti, olyan szelíden, mint ahogyan az álmok érkeznek. Rebeka szíve hevesen ver, a forróság visszakúszik az ereibe.

Vince magához húzza Rebekát, és szorosan átöleli. Rebeka örömmel simul a férfihoz, élvezi, hogy erős karok ölelik, hogy az a hideg, ami az előbb még olyan kemény volt közöttük, hogy durván kopogtak rajta a másodpercek, most nyomtalanul elillan.

– Ne haragudj – súgja Vince –, nem így akartam felhozni ezt a dolgot.

Rebeka nem válaszol, csak még szorosabban öleli a férfit. Nem számít, Vince hogyan hozta volna fel, ő mindenképpen nemet mondott volna.

– Mit szólnál hozzá, ha megvacsoráznánk?

– Rendben – sóhajtja Rebeka, bár tudja, hogy a témát még nem zárták le. Biztos benne, hogy Vince nem fogja feladni, hogy megpróbálja majd meggyőzni. Megérti a férfit, és örül annak, hogy ennyire vele akar lenni, hogy nem akarja egyedül hagyni, hogy nemcsak a decemberét, a karácsonyát is igyekszik megmenteni, de ez nem változtat azon, hogy ő akkor sem képes megünnepelni a karácsonyt. De tartozik Vincének azzal, hogy megpróbálja elmagyarázni, miért nem.

Míg Vince tányérra szedi a kaját, Rebeka kényelmesebb ruhába bújik, aztán együtt letelepednek a kanapéra. A férfi bolognai szószos tésztát csinált, nagyon kitett magáért, még a sütőben a sajtot is rápirította. Rebeka az első falat után behunyt szemmel felnyög. Imádja a bolognait, és nem szégyelli bevallani, hogy az övé közel sem ilyen finom – igazából ez már nem is egyszerűen csak finom, a mennyei sokkal pontosabban ragadja meg az ízek tökéletes harmóniáját.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen hangokat csalok elő belőled, sokkal hamarabb főztem volna neked – jegyzi meg Vince derűsen.

Rebeka lenyeli a falatot, és széles mosollyal a férfira néz. Vince tüzes tekintettel mered rá, a villát félúton a tányér és a szája között tartja, egy tésztaszál épp lecsúszik és visszaesik a tányérjára, de ő láthatóan észre sem veszi.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen istenien főzöl, már sokkal előbb a konyhába parancsoltalak volna – közli elnyomott kuncogással Rebeka, aztán újabb falatot vesz a szájába, és nem tudja megállni, megint felnyög.

– Rebeka, ha így nyögsz, nem fejezzük be a vacsorát.

– Te tehetsz róla, túl finomat főztél.

– Legközelebb majd odaégetem – közli Vince gúnyosan.

Rebeka szíve mindig gyorsabban dobog, ha ilyen játékosan évődnek egymással, és képtelen nem őrülten vigyorogni. Nem akarja elveszíteni azt, ami köztük van, ami egyre formálódik és mélyül, ami most már visszavonhatatlanul összeköti őket. Vajon mennyire bántja meg a férfit, ha nem megy vele haza? Tudja, hogy Vince megérti a félelmeit, de vajon megérti majd azt is, hogy míg a december ellen képes volt és akart is küzdeni, a karácsony ellen már nem mer?

– Vince, ne haragudj rám – sóhajt fel Rebeka, és félreteszi a tányért. Csak pár falatot evett, de akármilyen finom is legyen az étel, már megint összeszűkült a gyomra az ijedtségtől. Nem lesz nyugodt, míg Vince kérése itt lebeg közöttük.

– Szerintem képtelen lennék rád bármiért is haragudni – jelenti ki Vince, és ő is a dohányzóasztalra teszi a tányért.

– Ezt jó tudni – villant fel egy erőtlen, rebbenésnyi mosolyt Rebeka.

Vince töprengve, komolyan nézi, a tekintetében finoman szállingózó kérdések sokasága.

– Mi lenne, ha holnapig átgondolnád? – veti fel Vince, bár a hangja tartózkodó. – Megcsörgetlek, amikor hazaértem, és...

– Nem, Vince – rázza meg a fejét Rebeka. – Nem fogom meggondolni magam.

Ez így annyira durván elutasító, de akkor sem akarja hiábavalóan áltatni a férfit, az nem lenne tisztességes. Rebeka szégyenkezve lehajtja a fejét. Úgy utálja, hogy csalódást kell okoznia Vincének, és nagyon szeretné, ha máshogy dönthetne, de minden idegszála berzenkedik ellene.

Nem szeret a múlton keseregni, mert nem látja értelmét, ezért is nem szokott igazán senkinek beszélni a gyerekkoráról. Természetesen az, ahogyan felnőtt, alakított rajta, de nem ez határozza meg. A karácsony viszont más, Rebeka maga sem érti, miért. Volt idő, amikor próbált ezzel szembeszállni, amikor akart ellene tenni, aztán feladta. Lehet, hogy gyenge és gyáva volt, de belefáradt, hogy bármit is tesz, mindig fáj. A decemberi őrültségein tud nevetni, de karácsonykor ez nem megy, vagy legfeljebb csak a felszínen, de odabent mélyen nem.

Vince Rebeka kezére simítja a tenyerét, és ez az apró mozdulat, az, hogy Vince itt van mellette, hogy mindeddig nem rohant el, erőt ad Rebekának ahhoz, hogy tétován és akadozva, de azért belekezdjen.

– Én... próbáltam, többször is, volt, hogy Eszti szüleinél voltam még az egyetem alatt, mert Eszti nem akart magamra hagyni, karácsonyoztam vele és Gedeonnal is, sőt, még Olgiéknál is egyszer, de... mindegyik nagyon rossz volt. – Rebeka bizonytalanul és kissé gúnyosan elmosolyodik. Utóbb azért nevetséges, hogy mennyi minden történt vele. – Annyira feszült voltam, hogy mindent összetörtem, tányérokat, poharakat, aztán még olyan is volt, hogy beleakadtam az izzósorba és magamra rántottam a fát, felgyújtottam legalább két asztalterítőt, véletlenül felrúgtam Olgi kedvenc cicáját, és... – Vince dörmögős nevetése benne akasztja a szavakat, és bár ő is küzd a nevetéssel, azért finoman oldalba böki a férfit. Szegény cica több tiszteletet érdemel. – Szerencsére stramm kis macska, szóval nem lett semmi baja, de azóta is fúj rám, és... – Rebeka csalódottan megrázza a fejét. – Hidd el, akartam, de az én karácsonyaim meg vannak átkozva.

– Veled lennék – szorítja meg Vince a kezét.

Rebeka szeretne kapaszkodni ezekbe a szavakba, szeretné, ha ez elég lenne, ha hinne ebben, de nagyon fél. Mert a karácsonyt talán még Vince se tudná megmenteni számára, és... nem tudja, hogyan érezné magát, ha így lenne, de nem is vágyik rá, hogy kiderítse.

– Nem szeretnék így bemutatkozni a szüleidnek. Nem most. Én... nem – motyogja Rebeka, és a végére elcsuklik a hangja.

Vince közelebb húzódik hozzá, majd az ölébe vonja. Rebeka nem tiltakozik, csak Vince mellkasára hajtja a fejét. Pont úgy ülnek most, mint akkor, amikor először beszélt a meséiről. Vince azóta több füzetét is végigolvasta, sokat mosolygott a meséken, és mikor Rebeka félve megkérdezte, mit gondol, nem kertelt. Elmondta, hogy tényleg vicces helyesírási hibái vannak, hogy a fogalmazáson érződik, hogy a meséket gyerekként írta, de elmondta azt is, hogy szerinte elképesztően színes a fantáziája, hogy aranyosak, finoman humorosak és érdekesek a történetek, majd hozzátette, hogy őszintén kíváncsi lenne rá, hogyan dolgozná át őket most. Rebeka gondolkodik rajta, hogy megpróbálja, ha más nem, csak a játék kedvéért – és talán azért is, hogy a múltnak ez a szeglete se nyomassza többé.

– Akkor most mondd el a teljes igazságot – kéri halkan Vince.

Rebeka elmosolyodik. Igazán nem kellene már meglepődnie azon, hogy Vince mindig a mélyére lát.

– Mindig kívülálló vagyok – vallja be Rebeka bánattal összekarcolt hangon. – Karácsonykor... akármennyire is igyekszik mindenki, hogy jól érezzem magam, nem tudom úgy érezni, hogy helyem van ott, ahol vagyok. És ez fáj. Nem akarom ezt újra átélni, főleg nem melletted. Azt... nem viselném el. Ha te is távol lennél, én... nem...

– Jól van, Rebeka, oké – súgja Vince lágyan, és a lány köré fonva a karját szorosan magához húzza. Minden mozdulata gyengéd megértés, amitől Rebekában édes meleg bomlik szét.

– Haragszol? – súgja Rebeka összeszorult torokkal. Bármit elvisel, tényleg bármit, de azt nem, hogy megbántsa Vincét.

– Nem.

Rebeka picit elhúzódik, hogy a férfi szemébe nézhessen.

– Vince, ez nem jelenti azt, hogy nem bízom benned, csak a karácsony...

– Rebeka, tényleg nincs semmi baj – szakítja félbe Vince halvány mosollyal. Rebeka látja a szemén, hogy komolyan gondolja. – Csak... hiányozni fogsz.

Rebeka meghatottan pislog Vincére. A torkát olyan szavak kaparják, amelyeket képtelen kimondani, de valahol mélyen mégis vágyik rá. Mert mi van, ha Vincével más lenne a karácsony? Ha Vincével van, mindig úgy érzi, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell, talán ez karácsonykor sem lenne máshogy, talán... de ha nem?

– Te is nekem – suttogja végül Rebeka.

Visszabújik a férfi mellkasához, és hallgatja erős, egyenletes szívdobogását. Három hete találkoztak először. Ha három héttel ezelőtt, akkor, amikor belépett a kávézóba, elé áll valaki, és rámutatva Vincére azt mondja, hogy három héttel később a férfi ölében fog ülni és a legmélyebb titkait is megosztja vele, Rebeka úgy kacagott volna, hogy valószínűleg még a könnye is kicsordul. Most viszont már nem tudja elképzelni az életét Vince nélkül, és ebben a pillanatban azt kívánja, bár merészebb lenne, és mégis igent mondana a meghívásra.

***

– Te mit tennél a helyemben? – fakad ki Rebeka, és durcásan az íróasztalára könyököl.

Még délelőtt Vince felhívta, és érezte a férfi hangján, hogy ha kérné, eljönne érte, hogy az ajánlat még mindig áll. Tegnapelőtt este, ahogy elváltak egymástól, volt valami fakó és keserű szomorúság a levegőben, Rebeka pedig aznap este és ma éjszaka is újra azt álmodta, hogy Vince megfagyott és szilánkokra hasadt. Nem tudja magáról lerázni a reggel óta rátelepedett nyomasztó érzést, és ennek semmi köze ahhoz, hogy huszonnegyedike van. Mintha valami nem úgy lenne, ahogyan lennie kellene. Miért nem képes jobban bízni magában? Vagy ha magában nem, hát Vincében?

Úgy érezte, megbolondul, ha nem beszél valakivel, de nem biztatásra van szüksége, mert az most semmit nem használna, ezért is nem mondott semmit Esztinek, mikor Gedeonnal felugrottak hozzá. Huszonnegyedikén Eszti mindig beugrik, hogy megölelje, nem kíván boldog karácsonyt, nem hívja meg magukhoz, de mindig eljön.

Rebeka tudja, ha kérte volna, Eszti és Gedeon elvitte volna őt Vince szüleihez – nem mintha tudná pontosan, hol laknak Vince szülei, de ezt nyilván nem lett volna bonyolult kideríteni, még akkor sem, ha meglepetésként akar érkezni, mert akkor nem Vincét, hanem Trixet hívhatták volna fel. De Rebeka nem tudja, akarja-e. Péntek este óta szinte alig gondol másra, pillanatokra úgy érzi, képes megtenni, de amint elhatározná magát, már el is bizonytalanodik. Eszti azt mondta volna, legyen bátor.

De Rebeka nem tud bátor lenni, és ezen semmilyen szó nem változtatna. Nem, úgy érezte, valaki olyannal kell beszélnie, aki ugyanúgy utálja a karácsonyt, mint ő. Ezért skype-ol most a bátyjával.

– Biztos, hogy engem akarsz erről megkérdezni? Egyetlen működőképes kapcsolatom sem volt még – vigyorodik el Zsolti hanyagul. Harmincéves létére még mindig nagyon kölyökképű, a mosolya szemtelen, sötét haja mindig borzas, amitől rosszfiús benyomást kelt, és erre buknak a nők – Zsolti állítja, hogy az angol nők még inkább.

– Kérlek, Zsolti, ezt csak te érted meg. Tibi tud karácsonyozni, de te olyan vagy, mint én. Az ég szerelmére, még „antikarácsonyoztunk" is!

Zsolti a hajába túr, belekortyol a sörébe, aztán csak bámul rá.

– Figyelj, Breki...

– Zsolti! – hördül fel Rebeka szemrehányóan. Utálja, ha a bátyja így szólítja, ez a gyerekkorukra emlékezteti, amikor még nem voltak jóban, és Zsolti folyton szekálta.

– Jól van, na, bocs, de imádom, hogy olyan viccesen felhúzod az orrod, amikor dühös vagy. – Zsolti megpróbálja utánozni, aztán nevetve feladja.

– Egyáltalán nem vicces – morgolódik Rebeka, és nagyon igyekszik, hogy csak azért se húzza fel az orrát, se viccesen, se máshogy.

Zsolti tekintete elkomolyodik.

– Ha tényleg akar téged, akkor elfogadja, hogy neked ez nem megy, és nem erőlteti – vonja meg a vállát.

Igen, Vince pont így tett, de Rebeka akkor sem tud szabadulni a rossz érzéseitől.

– De ha ezzel elszúrom azt, ami köztünk van?

– Breki, mi lenne, ha inkább felhívnád egy barátnődet? – fintorodik el Zsolti. – Hidd el, én és a szerelmi tanácsadás komolyan nem vagyunk kompatibilisek.

Rebeka halványan elmosolyodik. Valóban szokatlan szituáció, hogy a bátyjának önti ki a szívét, de mégsem érzi furcsának. Zsolti igazi pasi, a szó macsós, „nekem nincsenek is érzéseim, csak megfektetem a nőket" értelmében, ugyanakkor Rebeka biztos benne, hogy egyszer Zsolti is talál majd egy lányt, aki menthetetlenül leveszi a lábáról, és akkor megmutatja azt az oldalát, amit egyébként csak ritkán. Mert vannak érzései, csak ahogy Rebeka hadilábon áll a decemberrel, úgy áll hadilábon Zsolti az érzésekkel. Jobb szeret róluk nem tudomást venni, mert az mindent csak megbonyolít, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek is. Rebeka épp ezért nem foglalkozik Zsolti kérdésével, mert ha tetszik neki, ha nem, most akkor is pont rá van szüksége.

– Ha te lennél a helyében, haragudnál?

– Mert a csajom nem akar velem karácsonyozni? – Zsolti harsogva felnevet. – Nem, én homlokon csókolnám, aztán meg...

– Ne, ne, ne! – tartja fel Rebeka a kezét tiltakozón. – Ne folytasd, kérlek!

Zsolti még mindig nevet, csak akkor higgad le, amikor újra belekortyol a sörbe.

– Rebeka, nem ezen fog múlni a kapcsolatotok. Ezernyi módon mehet gajra egy kapcsolat, de biztosan nem attól, hogy most nem mentél el vele a szüleihez. Majd elmész máskor, úgyis épp eléggé fogsz parázni, nem kell hozzá a karácsonyi cécó is.

– Tényleg így gondolod? – Rebeka valósággal csüng a képernyőn, reménykedve néz Zsoltira.

– Igen – bólint Zsolti mosolyogva. – Neked a karácsony mindig sarkalatos kérdés lesz, erről nem tehetsz. Kiskorodban rajongva imádtad, aztán jól tönkre lett baszva az egész...

– Nem is imádtam rajongva – tiltakozik Rebeka, mert ez azért túlzás. Van egy-két kósza emléke néhány szép pillanatról, tényleg nagyon szerethette a karácsonyt, végül is a szülei válása előttről csak ahhoz kapcsolódó emlékei vannak, de azért ez még messze van attól, hogy rajongásról meg imádatról beszéljenek.

Zsolti hitetlenül pislog rá, aztán összevonja a szemöldökét.

– Nem emlékszel, igaz?

– Mire?

Zsolti nagyot sóhajt, és megingatja a fejét.

– Hároméves voltál, amikor már nyáron azt kérdezted mindenkitől, hogy hányat kell még aludni, hogy karácsony legyen. Négyévesen már októberben rajzolni meg festeni kezdtél, hogy biztosan mindenkinek elkészülj az ajándékkal, sőt, még be is csomagoltad a rajzokat, négyévesen, basszus. Milyen gyerek csomagol négyévesen ajándékot? Ötévesen közölted, hogy jó móka lenne az Északi-sarkra költözni, mert akkor mindennap lehetne karácsony. Folytassam? – emeli meg a szemöldökét pimaszul Zsolti.

Rebeka elhűlve mered a monitorra. Zsolti biztosan rosszul emlékszik, neki semmi ilyesmi nem rémlik. Csak emlékezne rá, akármilyen kicsi is volt, ha ennyire imádta volna a karácsonyt, nem? Azt tudja, hogy a decembert nagyon szerette, a havat, a szánkózást, a hógolyózást, de nem, a karácsonyért ennyire azért biztosan nem rajongott, hiszen ilyesmit nem felejt el csak úgy az ember.

– Komolyan beszélsz? – leheli megborzongva.

– Igen – suhan végig szomorú árnyék Zsolti arcán, aztán derengős félmosolyra húzza a száját. – Tudod, gyerekként az agyamra mentél ezzel a karácsonymániáddal, de... igazából aranyos volt, hogy annyira tisztán és őszintén szeretted.

Rajongott a karácsonyért, Rebeka alig tudja felfogni. Gyötri az agyát, de hiába, egy halvány emléket sem tud belőle kicsikarni. Pedig hát az Északi-sarkra akart költözni, azért ez elég fura. Rebeka önkéntelen elmosolyodik. Vince a Mikulás manója akart lenni, ezek után le se tagadhatnák, hogy egymásnak szánta őket a sors és végzetesen összeillenek. Együtt kell lenniük, karácsonykor is.

Ahogy Rebeka ezt kimondja magában, végtelen nyugalom szállja meg, a tagjaiból elillan a görcsös feszültség, és úgy érzi magát, mintha felhőszín álmok között lebegne. Hirtelen újra minden a helyén van.

– Jól vagy, Breki? Olyan ijesztően mosolyogsz – zökkenti ki Rebekát Zsolti derűs megjegyzése. – Esküszöm, rémálmaim lesznek tőled.

– Ha-ha – morogja Rebeka, de a hangja még így is feltűnően jókedvű. – Köszönöm, Zsolti, nem is vagy te olyan rossz tanácsadó.

– Ha lehet, ezt ne reklámozd, odalenne a hosszú évek munkájával felépített hírnevem – vigyorog Zsolti bosszantóan pimaszul.

– Micsoda kemény munka volt – forgatja meg a szemét Rebeka.

– Hát, valami valóban kemény volt – bólogat komolyan Zsolti.

– Jézusom, Zsolti, a húgod vagyok, ezt ne előttem – fortyan fel Rebeka játékosan. Valójában már megszokta Zsolti pimasz megjegyzéseit, mert a bátyja mindig élvezi, ha ilyenekkel zavarba hozhatja, szóval lényegében már immunis rájuk. – Tényleg köszönöm.

– Elmész hozzá? – kíváncsiskodik Zsolti.

Rebeka habozva az ablakra pillant. Már besötétedett odakint, és neki fogalma sincs, kit kérhetne meg, hogy vigye ki Vince szüleihez. Illik egyáltalán ilyenkor beállítani? És ha már vacsoráznak? Jó, ahhoz talán még korán van, de az sem kizárt, hogy ilyenkor korábban ülnek asztalhoz. És hát ajándékot sem tud vinni. Ugyanakkor számít-e mindez, ha Vince örülni fog neki?

– Még nem tudom.

– Ne töprengj sokáig, még lemaradsz a karácsonyról, aztán cseszheted – oszt bölcs és megfontolt tanácsot Zsolti. – Rendben leszel? – kérdi már komolyan.

– Rendben leszek – bólint Rebeka, és biztosan érzi, hogy tényleg így lesz.

Elköszön a bátyjától, és elgémberedett tagjait kinyújtóztatva az ablakhoz lép. Elmélázva figyeli a szelíd hószitálást. Már egy ideje nem különösebben rajong a hóért, pedig gyerekkorában nagyon szerette. A hó roppanását a talpa alatt, a hópelyhek hideg és csiklandozós csókjait, ha felfelé fordította az arcát, vagy csak a szobája ablakából nézni, ahogy sűrűn és lustán zuhog, meg-megcsillanva a lámpafényben.

A karácsonyt, bár nem emlékszik rá, valószínűleg a hónál is jobban szerette. Vincét pedig jobban szereti annál, minthogy engedjen a félelmeinek. Most már tudja, hogy képes rá, hogy még ha megint mindent összetör, ha fel is borítja a karácsonyfát, vagy épp felgyújt egy asztalterítőt, akkor is Vincével akar lenni. Bár azt azért reméli, hogy a férfi szüleinek nincs egyetlen macskája sem.