Az előző fejezet feltöltésénél volt valami gubanc, nem egészen látom át, hogy mi történt, de sajnos több hozzászólásnak is nyoma veszett, és bár e-mailes értesítést szerintem mindegyikről kaptam, sajnos nem tudom személyesen megköszönni, de nagyon hálás vagyok, hogy írtatok, minden szavatok nagyon sokat jelentett nekem. :) Köszönöm. :)

______

Meghívás

Vince testét rögtön izgatottság feszíti, ahogy meghallja a kapucsengő rövid csipogását, ami jelzi, hogy Rebeka most lépett be a lépcsőházba. Félreteszi a füzetet, és az előszobába siet, felkapcsolja a villanyt, kinyitja az ajtót, és várja, hogy Rebeka hazaérjen.

A lány tegnap adott neki kulcsot, mert felajánlotta, hogy elugrik neki bevásárolni. Vincének egyáltalán nem lett volna teher, hogy visszamenjen a Varázsbazárba és megvárja, míg Rebeka végez, de mikor a lány közölte, hogy hozza a pótkulcsát és maradjon is nála, se köpni, se nyelni nem tudott.

Olgi a pult mögül hunyorogva ránézett, és közölte, hogy „ha menekülni akar, most fusson". Vincét abban a pillanatban megkísértette a hideg, a csontjai mintha megfagytak volna, a vér mintha jéggé változott volna az ereiben. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem érzett pánikot. Kulcsot adni valakinek és azt elfogadni elköteleződés, és őt meglegyintette minden pillanat, amikor kihátrált egy kapcsolatból, mert úgy érezte, kockára teszi a szabadságát.

Aztán a függöny mögül vigyorogva előbukkant Rebeka, és úgy nyújtotta felé a kulcsot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az is volt. Vince elmosolyodott, és elvette a kulcsot, majd a pult felett áthajolva megcsókolta Rebekát.

„Bepánikoltál" – súgta a lány édesen pajkos mosollyal, mikor elhúzódott tőle, és Vince már meg se lepődött, hogy ennyire átlát rajta.

„Régi beidegződés" – vágta rá szemtelenül, és aztán olyan csókot adott Rebekának, ami egyértelműen jelezte, hogy akarja a kulcsot.

Hogy akarja Rebekát.

Este, mikor megvacsoráztak és hullafáradtan összebújtak a kanapén, hogy filmet nézzenek, Rebeka a mellkasára simította a tenyerét, és megszeppenten pislogva felnézett rá.

„Vince, ha ez túl gyors..."

„Veled semmi nem lehet túl gyors" – zárta rövidre Vince talán kissé nyersen, de hát nem rajong a gondolatért, hogy az érzéseiket feszegessék. Legalábbis addig nem, míg december van. Tudja, hogy előbb-utóbb ki kell majd mondani, merre tartanak, még akkor is, ha mindketten tudják. Előbb-utóbb el fogja mondani Rebekának, hogy szereti, hogy vele akar lenni, de nem tud szabadulni az érzéstől, hogy ezt nem teheti meg decemberben.

Nem tudja, mi történne, ha megtenné, talán semmi, de nem fog kockáztatni. Viszont amint szilveszterkor elüti az óra az éjfélt, elmondja Rebekának, hogy szereti. Hogy túlélték együtt a decembert, nem történt katasztrófa, és ha tetszik a lánynak, ha nem, nekik együtt kell lenniük. Jó, nem pont így fog fogalmazni, de a lényeg ez lesz. Addig pedig csak azért sem hajlandó az álmaiból előszökő hideggel törődni, bár az biztos, hogy idén nem fog az unokahúgaival hóembert építeni.

Rebeka a levegőt kapkodva, kipirult arccal felbukkan a folyosón, de amint észreveszi Vincét, szélesen elmosolyodik.

– Határozottan jó érzés úgy hazaérkezni, hogy valaki vár – jegyzi meg közelebb lépve.

Vince nem teketóriázik, magához húzza a lányt, és ott, a küszöbön állva, mélyen megcsókolja. Nem tud betelni azzal, hogy Rebekát csókolja, és már kezd hozzászokni, hogy állandó merevedése van.

Igazából már átkozza magát, hogy nem töltötték Rebekával az egész napot az ágyban, amikor lett volna rá lehetőség, de hát tudta, hogy annak ellenére, ami történt, Rebekának még mindig korai lenne, ha lefeküdnének, ő pedig nem bízott magában. Mivel a legkevésbé sem kapott eleget a lányból, attól tartott, képtelen lesz magát visszafogni, ha kettesben maradnak, bölcsebbnek tűnt rábeszélni Rebekát, hogy segítsen neki ajándékokat vásárolni.

Persze nagyon jól szórakoztak egész nap, ami őszintén meglepte Vincét, mert egyébként mindig unalmasnak és fárasztónak találja a vásárolgatást, és még a szokottnál is mogorvább, de Rebeka még ezt is varázslatosan megszínesítette, ő pedig valamikor napközben, a sokadik boltban azt vette észre, hogy egyszerűen csak jól érzi magát. Ha Rebekával lehet, mindig jól érzi magát.

Bár ez nem változtat azon, hogy nagyon szeretne már beleveszni a lányba. Órákon keresztül akarja Rebekát kényeztetni, aztán pedig legalább egy napot ágyban akar vele maradni, hogy újra és újra a magáévá tehesse, és ettől nem hajlandó tágítani. Ezért nem közeledett Rebekához egész héten – már amikor persze itt aludt, és nem otthon. Vasárnap korán kellett kelnie, mert megígérte az apjának, hogy délelőtt elmegy vele fát vásárolni, és mivel Rebeka szeret sokáig aludni, nem akarta, hogy pont vasárnap miatta ne tehesse. Kedden is otthon aludt, mert egy út miatt hajnalban kelt, de ezt a két éjszakát leszámítva nem tágított Rebeka mellől.

Furcsa volt otthon aludnia, a takaró alatt mintha a magány bújt volna mellé, a hálószobája hidegnek és üresnek tűnt, ahogy igazából az egész lakása, pedig korábban soha nem érezte magát egyedül. De már megszokta itt a fényeket, és megszokta Rebeka jelenlétét is. Nélküle valahogy nem kerek a világ.

– Hát még, ha vacsorával vár – közli Vince elhúzódva Rebekától.

– Szóval innen jönnek az isteni illatok? – csillan fel Rebeka szeme.

– Igen – bólint Vince, és nem tudja megállni, újra Rebeka derekára fonja a kezét, és még azzal se törődik, hogy a kabát ráncaiból kiolvadó hópelyhektől nedves lesz a pólója. – De azért ne szokj hozzá – teszi hozzá gúnyosan. – Nem vagyok valami nagy szakács.

– Annyi baj legyen, majd rendelt kaján élünk.

Vince dörmögősen felnevet.

– Hazug, elfelejted, hogy már ettem a főztödből.

– Jé, és még élsz – pillant rá Rebeka játékos meglepettséggel.

– Kemény küzdelem volt – bólogat komolyan Vince –, de a gyomrom legyőzhetetlen.

– Hazug – neveti el magát Rebeka, majd egy rövid puszi után elhúzódik.

Vince hátrébb lép, hogy beengedje, aztán bezárja utána az ajtót, és a beépített szekrénynek dőlve figyeli, ahogy a lány leveszi a kabátot. Annyira hétköznapi és egyszerű ez, nincs benne semmi különös, de már önmagában az, hogy Rebekát nézi, mégis melegséget csal a szívébe. A kedvenc pillanata, mikor Rebeka lehajol, hogy kikösse a bakancsát, mert gyönyörködhet a lány formás fenekében. Nem állja meg, hogy ne simítsa rá a tenyerét, és felnevet, mikor erre Rebeka picit megugrik.

– Aljas vagy – fordul meg a lány, és összehúzott szemöldökkel méregeti.

– Te meg ellenállhatatlan – riposztozik Vince jót derülve a lány morcos arckifejezésén.

Rebeka tekintetébe huncutság szökik, majd újra lehajol, de ezúttal szabályszerűen felkínálja a fenekét. Vince újra rásimítja a tenyerét, finoman megsimogatja, aztán gyengéden rácsap a szemtelenül édes domborulatra. Imádja Rebeka fenekét. Igazából mindent imád a lányon.

Rebeka kuncogva megriszálja a fenekét, Vince pedig dörmögősen felnevet.

– És még hogy én vagyok aljas, tudod te, mit teszel velem minden pillanatban?

Rebeka kibújik a bakancsból, megfordul, Vince nyaka köré fonja a karját, majd szorosan hozzásimul.

– Azt hiszem, tudom – súgja, és csábítóan mozgatva a csípőjét Vince élénk figyelmet tanúsító ágyékához dörzsöli az ölét.

Vince ebben a pillanatban még a csillagokat is leátkozza az égről, amiért ma nem alszik itt. De van egy útja, hajnalban indul, és mivel karácsonyra való tekintettel Rebeka holnap is dolgozik, nem akarja, hogy a lány miatta keljen még korábban, mint egyébként, arról nem is beszélve, hogy egyébként sem adhatja meg magát a köztük egyre hevesebben és kínzóbban tomboló feszültségnek. Rebeka alig fél óra múlva már laposakat fog pislogni és mozogni is alig lesz képes.

Vince már ismeri a menetrendet. Mivel Olgi a karácsony előtti héten mindig egy órával később zárja a boltot, Rebeka is később végez. Egész héten úgy esett haza, hogy alig állt a lábán – a lány szerint Olgi bűbájt használ, hogy karácsony előtt annyi vevőt csalogasson a boltba, amennyit ketten is alig győznek. „Mert a csodákra ilyenkor van a legnagyobb szükség" – szokta mondogatni Olgi, még egyszer Vince is elcsípte, hogy ezt vidáman kijelenti.

Rebeka ma reggel borúsan azt dörmögte, miután kinyomta az ébresztőt, hogy „a csodákat mindenki dugja fel oda, ahova gondolom". Vince Rebeka fölé hajolt, és mivel vigasztalásban vagy épp lelkesítésben nem valami jó, inkább kicsókolta a lányból az összes bosszús hangot. Rebeka alig pár pillanattal később nevetve gördült fölé, és ahogy a testük összesimult, incselkedőn megmozgatta a csípőjét, hogy forró öle csábítón játsszon Vince ágyékán, aztán pajkosan közölte, hogy lehet, annyira nem is utálja a karácsonyt, mert a december talán Vincét küldte neki ajándékba. Vince nem volt abban az állapotban, hogy bármit is reagáljon, túlzottan lekötötte, hogy megragadja Rebeka derekát, és ezúttal ő dörgölje magát hozzá izgatóan, mindkettejük vágyát kegyetlenül felkorbácsolva.

Igazság szerint Vince úgy véli, díjat érdemelne azért, hogy még nem feküdt le Rebekával, főleg, hogy a hét elején ugyan még nem, de most már biztos benne, hogy a lány készen áll rá. Szerdán Vince a tervezettnél sokkal később érkezett meg az útjáról, az ügyfele teljesen kikészítette, a legkevésbé sem volt jókedvében. Korábban megegyeztek Rebekával, hogy feljön majd hozzá, de amint letette a gépet a reptéren, úgy vélte, semmi szükség rá, hogy a lány ilyen bosszús kedvében lássa, ezért felhívta, és közölte, hogy inkább hazamegy.

Rebeka nem tiltakozott, de érezni lehetett a hangján a csalódottságot.

„Rebeka, fáradt vagyok, hidd el, nem akarsz ma velem lenni."

„És ha mégis?"

„Jó eséllyel megbántalak."

Vince nem akart kertelni, ismeri magát, és vannak dolgok, amelyeken nem tud változtatni. Ha rossz a kedve, nem tud úgy tenni, mintha minden csupa napsütés és madárdal lenne.

„Elviselted, amikor hisztiztem, én elviselem, ha morcos kedvedben vagy. Ettől még veled akarok lenni. Tudod, jóban-rosszban meg a többi badarság."

Vince vágyott Rebekára, és bár minden józansága azt súgta, hogy ez egy borzalmasan rossz ötlet, képtelen volt nemet mondani. Talán tudni akarta azt is, hogy a lány tényleg elviseli-e.

Mikor megérkezett, Rebeka a nyakába ugrott. Vince nem túl kedvesen megjegyezte, hogy azért a cipőjéből hagyhatná kibújni, de közben úgy ölelte a lányt, mintha soha nem is akarná elengedni. Hát igen, ilyen ő, amikor nincs jókedvében, át se gondolva ostobaságokat mond és megbánt mindenkit, aki csak hozzá merészel szólni. Tudta, hogy nyers volt, és már nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, amikor Rebeka derűs kuncogása megakasztotta benne a hangokat.

„Oké, morgós medve, akkor nem árulom el, hogy a köntös alatt olyan szexi fehérnemű van rajtam, amitől eldobod az agyad."

Vincét akkor már nem érdekelte a cipője, de még a kabátja se, csak az, hogy kihámozza Rebekát a köntösből, és megcsodálja a fekete csipkecsodát, amibe a lány a testét rejtette – bár a rejtette túlzás, mert az anyag nem sokat bízott a fantáziára.

„Szándékosan kínzol, igaz?" – dörmögte, de akkor már elillant a bosszúsága, és egyszerűen csak hálás volt azért, hogy Rebeka tényleg nem csinál ügyet abból, hogy morcos és undok.

„Igen, és nagyon élvezem" – vigyorgott Rebeka, Vince pedig nem tudta megállni, hogy ne érintse, ahol csak éri, aztán egy kiadós csókolózás után Rebeka pihegve, kipirult arccal ránézett.

„Csak azt akartam, hogy tudd, már nem... már nem félek. Én... egy kicsit mindig tartottam attól, hogy nem vagyok elég jó nő – fintorgott bájosan –, de ha te rám nézel, úgy érzem, gyönyörű vagyok, és... már nem félek attól, hogy láss."

„Gyönyörű is vagy." – Vince nem mondott többet, de reményei szerint úgy csókolta meg a lányt, hogy abban ott legyen minden, amit nem tud kifejezni.

Nem feküdtek le egymással aznap, késő is volt már, mindketten kimerültek voltak, de Vince rosszkedve varázsütésre elmúlt, és csak valami fáradtan nyújtózkodó kimerültség maradt a helyén. Jelentéktelennek tűnt a nap összes bosszúsága, amikor a karjába zárhatta Rebekát.

Akkor értette meg, hogy egy kapcsolatot nemcsak a boldog és könnyű pillanatokkal lehet mérni, nemcsak azok határozzák meg, hanem az is, hogy ott vannak egymásnak, amikor nem minden egyszerű és tökéletes. Megértette, hogy egy kapcsolat nemcsak attól működik, hogy minden zökkenőmentes, hanem attól is, hogy tudják, hogyan kezeljék a zökkenőket együtt. És megértette azt is, hogy Rebeka úgy akarja őt, ahogy van, nem akarja megváltoztatni, egyszerűen csak elfogadja. Elfogadja és szereti – Vince biztos ebben, mert van, amit szavak nélkül is lehet érezni, és ő érzi, hogy Rebeka szereti.

Vince ezúttal sem tud ellenállni a kísértésnek, vágytól forrongó vére Rebeka felé hajtja. A lány fenekére szorítja a kezét, és még közelebb húzza őt magához. Élvezi, hogy a kabát nélkül végre tényleg egymáshoz simul a testük, élvezi, hogy Rebeka melle a mellkasához nyomódik.

Viharosan csókolják egymást, a nyelvük fékevesztetten ölelkezik. Vince beleszédül Rebeka forró ízeibe, a testét kéjtől sikamlós lángok hevítik. Rebeka a hajába túrja a kezét, a tincseit markolja, Vince válaszul feljebb csúsztatja a kezét, és mohón megragadja Rebeka mellét. A lány kemény mellbimbóját még a több rétegnyi ruhán át is érzi.

Mielőtt a falhoz préselné a lányt és sóváran kihámozná a ruháiból, Vince szaporán dobogó szívvel elhúzódik. Az ágyéka megrándulva könyörög azért, hogy még ne hagyja abba, de Vince összekaparja minden megmaradt higgadtságát. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha maradt volna még benne egy csipetnyi higgadtság is.

Rebeka vágytól ködös tekintettel néz a szemébe, az ajka kipirosodott és megduzzadt. Bűnösen csábító és veszélyes ez a kis boszorkány.

– Vacsora – nyögi ki Vince, bár ebben a pillanatban nehezére esik felidézni, hogy ez miért is olyan fontos. De fontos, egészen biztos az, valamit meg akart beszélni Rebekával vacsora közben – csak tudná, mit.

– És ha én rád vagyok éhes? – billenti félre a fejét Rebeka, feltárva nyakának csodálatos ívét.

Ó, a francba! – káromkodik magában Vince, és anélkül, hogy átgondolná, durván az ajtóhoz préseli Rebekát. Megragadja a lány csuklóját, az egyik kezével összefogja és Rebeka feje felett az ajtónak szorítja. Rebeka türelmetlenül ficánkol, a testét kéjesen a férfi testéhez dörgöli, amitől Vincét mintha tébolyult hullámokban tépné a kitörni vágyó feszültség.

– Maradj veszteg, Rebeka – dünnyögi Vince figyelmeztetően. A lány füléhez hajol, a nyelvével végigsimítja a fülcimpáját, aztán megkeresi a füle alatt azt a pontot, amitől Rebeka mindig nyöszörögni kezd. Ahogy végighúzza a nyelvét a lány bőrén, Rebeka teste elernyed és az ajkáról mámoros sóhaj szakad fel.

Vince lejjebb csúsztatja a száját, a fogával végigkarcolja Rebeka selyempuha bőrét. Rebeka testét reszketés borzolja. Vince érzi a lány vérének buja pulzálását, olyan ez, mint egy csábító tánc, mint egy érzékiségtől tomboló, vérforraló tangó, minden mozdulat kiszámított, a csábítás letaglózó mesterműve. Néma invitálás a lány egész teste, arra hívja, hogy hatoljon a mélyére, hogy vegye birtokba.

Meghívás – eszmél Vince, miközben a szája nyughatatlanul becézi Rebeka nyakát –, ez az, ezt felejtette el.

A pokolba, abba kell ezt hagyniuk, beszélnie kell Rebekával, mielőtt hazamegy. Egész héten várta a megfelelő pillanatot, de sosem érezte úgy, hogy előhozakodhat az ötlettel, most már viszont nem halaszthatja tovább.

Megszakítja a csókot, és zihálva Rebeka homlokának támasztja a homlokát.

– Megőrjítesz. – Vince rekedt hangja érdesre karcolja a levegőt. – De nem most, Rebeka. Amikor szeretkezni fogunk, nem akarok kapkodni, azt akarom, hogy az egész éjszaka a miénk legyen, és annyiszor dughassalak meg, hogy másnap ne tudj lábra állni, és egész nap ágyban maradj velem, hogy újra és újra a magamévá tehesselek.

Rebeka testét remegés rázza meg, mire Vince elégedetten elmosolyodik. Csodálatos, hogy a lányra mennyire hatással vannak a szavak. Vince azt sem tartja kizártnak, hogy Rebeka pusztán attól el tudna élvezni, ha piszkosul őszintén, nem köntörfalazva és semmit nem szépítve a fülébe suttogná, hogy mennyi mindent akar vele tenni. Kíváncsi rá, hogy el tudná-e ezt érni, hogy színtisztán szavakkal képes lenne-e gyönyört adni neki. Ha arra gondol, hogy megkísérli majd, forróság vág végig a testén és lüktetve sajog az ágyéka.

Elég – állítja le magát.

– Rebeka, gyere velem haza holnap – bukik ki Vincéből. Napok óta forgatja magában a szavakat, és bár nem így akart vele előállni, de ha most nem teszi, talán elveszti a fejét, és aztán már késő lesz, márpedig nem tudja elképzelni, hogy ne lássa holnap Rebekát, hogy ne legyen vele holnapután. Nem hagyhatja egyedül a lányt karácsonykor.

Holnap, ha hazaérkezik, már indul is a szüleihez. A huszonnegyedikét az egész család együtt tölti, és Vince mindig egy nappal korábban érkezik, mert tudja, hogy a szülei szeretik, ha kora reggeltől táncolhatnak az idegein.

Bár talán idén máshogy lesz. Vince egyelőre nem meri magát beleélni, de azért reménykedik. Múlt vasárnap óta forgatja magában a gondolatot, akkor jutott eszébe, mikor együtt ebédelt a szüleivel és Trixszel. Maja és Ráhel nem jöttek, de Illés a desszertre beugrott. Mikor az asztal körül, jóllakottan együtt kávéztak, arra gondolt, hogy hiányzik neki Rebeka. Ebből egyenesen arányosan következett a gondolat, hogy karácsony alatt is hiányozni fog neki, és abban a pillanatban megszületett benne az ötlet, hogy meghívja Rebekát karácsonyra a szüleihez.

Tisztában van vele, hogy ez elég őrült ötlet, azzal is, hogy Rebeka ösztönösen tiltakozni fog, de nagyon bízik benne, hogy végül rá tudja beszélni a lányt, hogy tartson vele. Ha arra gondol, hogy Rebeka karácsonykor egyedül marad, és majd úgy tesz, mintha csak egy átlagos nap lenne, összeszorul a szíve. Szeretné Rebekának megmutatni, hogy a karácsony lehet szép, hogy igenis szólhat a szeretetről és az összetartozásról. Nem akarja, hogy Rebeka számára úgy múljon el az ünnep, hogy egyedül érzi magát. Mert most már hozzátartozik, akkor is, ha ezt még nem mondták ki.

– Tessék? – súgja Rebeka elhalón.

Vince csak annyira húzódik el, hogy Rebeka szemébe nézhessen. A testével még mindig az ajtóhoz szegezi a lány testét, a vágy még lecsapni készen körülöttük köröz, és ő nem tud tisztán gondolkodni.

– Töltsd velem a karácsonyt.

Rebeka szemében borús sötétséggel telik meg a zöld, és a tekintetéből néma fájdalom csordul közéjük. Az arcvonásai feszültek, a teste csupa rideg elutasítás. Mintha még a hőmérséklet is fokokat zuhanna közöttük.

Vince tehetetlenül nézi a változást, miközben komorság kúszik a lelkébe. Dühös, de nem Rebekára, hanem inkább magára. Mert ezt rohadtul elcseszte.