A lány, akit gyűlöl a december

Vince képtelen volt a könyvre koncentrálni. Általában nincs problémája azzal, hogy kizárja a külvilágot, sőt, ezt többnyire minden gond és lelkiismeret-furdalás nélkül megteszi, de a mellette lévő asztalnál ülő fiatal nőt képtelen figyelmen kívül hagyni. Nehéz eldönteni, hogy dühös és bosszús legyen-e ezért, vagy inkább mosolyogjon. A bosszúst választja, őt nem olyan fából faragták, mint azokat, akik úton-útfélen minden semmiségen képesek mosolyogni. Ami azt illeti, nem is nagyon szokott mosolyogni.

– Mondja, mindig ennyire katasztrofálisan sikerülnek a randijai? – kérdi ridegen. Elképzelni nem tudja, miért kellett megszólítania a lányt. Rebekát – hallotta a nevét. Vince szerintem ez kicsit boszorkányos név, és mi tagadás, illik a lányhoz, mert benne is van valami boszorkányos. Valószínűleg a rakoncátlan, füstös-barna hajzuhatag adja ezt a benyomást. Vagy a rafináltan csillogó, igéző zöld szempár.

– Miért, talán szeretné megtapasztalni az élményt? – emeli meg a lány a szemöldökét, és nyoma sincs a hangjában annak a zavarnak, amivel az imént a randipartnerével beszélt, most sokkal inkább gúnyos. Vagy talán cinikus. Mindenesetre semmiképp nem zavart. Vince ezt nagyon érdekesnek találja.

De még érdekesebb, hogy Rebeka kérdése különös mód megcsiklandozza és gyorsabb dobogásra készteti a szívét. Nő ilyesmit belőle még nem váltott ki. Most már nem annyira bosszús, sokkal inkább kíváncsi.

– Ha most azt mondanám, igen, randizna velem? – vonja fel ő is az egyik szemöldökét, szándékosan szemtelenül. A nők általában imádják ezt, de Rebeka ajka elítélő fintorba ugrik.

– Nem zavarja, hogy épp randizom? – kérdi hidegen és elutasítóan.

– Nem, nem igazán – feleli őszintén Vince. Véleménye szerint az alapján, ahogy az a pasi menekült az előbb Rebeka közeléből, aligha lesz sikeres ez a randevú. Egyébként sem érzi, hogy Rebeka és Zalán között lenne bármiféle vonzalom, nem is érti, miért randiznak egyáltalán, mikor egyértelmű, hogy nem illenek össze.

– Maga tényleg randizni akar velem? – billenti félre Rebeka a fejét. Vince tekintete a hosszú, kecses nyakra siklik, és nem igazán érti, miért támad benne a gondolat, hogy szeretné végighúzni a nyelvét a lány puhának tűnő bőrén. Vajon milyen illata és íze lenne?

– Igen – vágja rá kicsit elbűvölten, bár ez őt magát is meglepi.

Talán tényleg boszorkány ez a lány. Vincét általában vagy untatják a nők, vagy rosszabb esetben az agyára mennek – kivéve természetesen a családtagjait, bár a nagyapja nővéréről ez esetben inkább megfeledkezik, mert Bea néni határozottan kimeríti az agyzsibbasztó fogalmát. Igaz, az azért a legkevésbé sincs ellenére, már ami a nőket illeti, amikor épp alatta fekszenek, vagy rajta, de lehet akár oldalról is – szereti a változatosságot.

– Maga megőrült – jelenti ki Rebeka őszinte döbbenettel az arcán.

Vince nem tehet róla, ez a reakció gúnyos félmosolyra készteti.

– Miért is?

– Nézze – nyomja meg Rebeka erősen a szót –, ha maga az ABC-ben 'a' betű lenne, én valahol középtájon helyezkednék el.

Vince félrebillenti a fejét, és szándékosan lassan végignéz a lányon. Persze nagy bánatára nem látja tökéletesen, útban van a szék, de még így is megállapítja, hogy a fekete farmer nagyon is formás lábat takar, pár perccel ezelőtt pedig volt szerencséje egy lopott pillantást vetni a lány kívánatosan gömbölyded fenekére, a csípője kellemesen telt, és mi tagadás, a melle sem elhanyagolható. Vince általában nem érti, hogy a nők miért olyan átkozottul kritikusak magukkal szemben – mintha ugyan minden férfinak az lenne az álma, hogy egy csont és bőr fogpiszkálót ölelgessen az ágyban. Ő a maga részéről azt szereti, ha egy nőn van mit fogni, egy nagyon vékony lányt talán megérinteni sem merne attól való félelmében, hogy végül összetöri.

– Nézze – ismétli meg ugyanazzal a hangsúllyal, mint az előbb a lány –, először is nem hinném, hogy 'a' betű lennék, maga pedig biztosan nem középtájon van.

– Maga tényleg őrült – rázza meg a fejét Rebeka.

Vince nem tudja eldönteni, hogy ezt a reakciót pontosan minek köszönheti: annak, hogy magát nem tartja 'a' betűnek, vagy inkább annak, hogy szerinte a lány egyértelműen nem középmezőnyös?

– Ez már hivatalos? – kérdi felvont szemöldökkel, mert nem látja értelmét, hogy most hosszas vitatkozásba bocsátkozzon az ABC betűiről.

– Abszolút – bólint Rebeka komolyan és valami bájos szigorúsággal az arcán. Ezt a lányt nem lehet egyszerű meghódítani, határozott és egyenes jellemnek tűnik, és ettől Vince számára máris vonzóbb jelenség. Szereti, ha egy nő nem nebáncsvirág, ha van véleménye, ha lehet vele érdemben beszélgetést folytatni. És azt is szereti, ha egy ilyen nőt addig csókolhat és simogathat, míg puhává nem olvad a karjában.

– Nos, mivel maga sem tűnik egészen normálisnak, akár randizhatna is velem – jegyzi meg szándékosan közönyös hangon. Kíváncsi, mennyire kell szemtelennek lennie ahhoz, hogy kihozza Rebekát a sodrából. Vajon milyen lenne, ha elpirulna? Élénken vörösödik el vagy csak finoman?

– Maga most nem viccel, igaz? – fortyan fel őszinte megrökönyödéssel a lány.

– A legkevésbé sem – jelenti ki Vince határozottan. Tényleg nem. Randizni akar ezzel a lánnyal. Van benne valami, ami miatt nagyon vonzónak találja. Nem csak a külseje, valami többről van szó, de Vince nem tudja megragadni ezt a homályos érzést.

– Mondja, szereti az erőszakot? – pillant rá gyanakvón összehúzott szemmel a lány.

Vince meglepődik a kérdésen. Mégis hogy jön ez ide, és egyáltalán miért gondolja ezt róla Rebeka?

– Nem különösebben.

– Akkor nem értem, miért akar velem randizni. Eddig annyit látott belőlem, hogy lekönyököltem egy pincérfiú micsodáját.

Vince nem tudja megállni, elvigyorodik.

– Azt látom magából, hogy eredeti. Érdekel.

– Tényleg nem viccel – állapítja meg Rebeka hitetlenül.

– Örülök, hogy végre komolyan vesz, megtisztelő.

Rebeka töprengve összeszorítja és picit elhúzza a száját, édes mozdulat, van benne valami kedvesen kislányos, ami élénk kontrasztban áll a lány szókimondó és talán kicsit nyers stílusával. Vince őszintén kíváncsi, milyen lehet igazából ez a lány. Nem a felszínen, hanem a falak mögött. Ott, ahol már nincsenek álarcok.

– Mi lenne, ha megadnám a számom, de csak januárban hívna fel? – kérdi végül Rebeka megenyhülő tekintettel.

– És mégis miért tennék ilyet? – hökken meg Vince. Kezd attól tartani, hogy ezzel a lánnyal valami tényleg nem stimmel.

– Mert a december gyűlöl engem. Az előbb láthatta. Szóval biztonságosabb, ha nem randizom, majd csak januárban.

Vince nagyon szeretné megkérdezni, hogy ezt Rebeka most tényleg komolyan gondolja-e, de észreveszi, hogy Zalán visszafelé igyekszik. A tekintete visszasiklik Rebekára, de a lány már meg is fordult, és Vince rögtön átkozza az elszalasztott lehetőséget. Annyira azért még ő sem pofátlan, hogy egy másik férfi szeme láttára kérje el egy nő számát, akivel éppen ez a másik férfi randizik.

Vince úgy dönt, nem fogja tettetni, hogy olvas. Hátradőlve, nyugodtan kortyolgatja a kávéját, és közben minden szégyenérzet nélkül hallgatja Rebeka és Zalán beszélgetését.

Zalán feszengve megnyugtatja Rebekát, hogy a pincérfiú rendben van – persze, mert egy olyan könyökölős manőver után pikk-pakk rendbe is jött, valószínűleg szerencsétlen kölyöknek jelen pillanatban majd' leszakadnak a golyói –, aztán eltereli a beszélgetést Rebekára.

Vince megtudja, hogy a lány egy Varázsbazár nevű helyen dolgozik, de ennél többet sajnos nem, mert érkezik egy újabb pincér (Rebeka őt nem könyökli le). A lány forró csokit rendel, de mikor a pincér már elfordulna, meggondolja magát, és mint aki épp most alkuszik meg az ördöggel, kávét kér.

A beszélgetés Zalánra terelődik, aminek Vince egyáltalán nem örül. A legkevésbé sem kíváncsi Zalánra. Elég unalmas fickónak tűnik, és ezt valószínűleg Rebeka is így véli, mert hátradől, a haját babrálja, aztán összefogva maga elé húzza, feltárva ezzel a nyakát.

Vincét megint megkísérti az érzés, hogy szeretné a szájával érinteni a lány hívogatóan sima bőrét. Aztán arra gondol, hogy mégiscsak el kellene kérnie Rebeka számát.

– Helló!

Vince kelletlenül elszakítja a tekintetét Rebeka nyakáról. De most tényleg: hogy a fenébe lehet valakinek ennyire csábító nyaka?

Kiűzi magából a bosszantó gondolatot, és a húgára mosolyog.

– Szia, Mókus! – áll fel, hogy puszit adjon. A húga elfintorodik a becenév hallatán. Vince tudja, hogy bosszantja, amiért mindig így szólítja, mégse tudja soha megállni.

Trix – becsületes nevén Beatrix, de mindenkitől kiköveteli, hogy Trixnek hívja – első metszőfogai elég hamar kibújtak, és a fogszabályzója előtt kissé előrébb álltak, amitől egy ennivaló mókus benyomását keltette – míg meg nem szólalt, akkor kiderült, hogy sokkal inkább egy gonosz kis mókus, de Vince épp ezért imádja.

A családból ők ketten hasonlítanak a legjobban egymásra, nem is csak külsőleg – Trixnek is szőke haja és kék szeme van, igaz, mindkettő sokkal lágyabb és könnyedebb árnyalatban, mint Vincének –, hanem jellemüket tekintve is. Ezért lehet, hogy a húgai közül Trix áll hozzá a legközelebb, bár azért Trix felnőttkorára egészen megszelídült, vagy legalábbis sokkal kedvesebb lett, mint amire Vince valaha is képes lenne.

Trix kibújik a kabátjából, majd úgy dobja le magát a székre, mintha minimum most futotta volna le a maratont. Vince megvárja, hogy kiszuszogja magát, rendeljen egy kávét, aztán viszont könyörtelenül éles tekintettel rámered.

– Szóval mi is az a rettentő fontos dolog, ami miatt feltétlenül találkoznunk kellett, és te mégis fél órát késtél?

Trix elvigyorodik.

– Ne morogj, látom, hogy felkészültél – bök az asztalon heverő könyvre.

Vince halványan elmosolyodik. A húga mindig késik, nincs olyan, hogy nem, nem szándékosan teszi, csupán annyira szétszórt, hogy nincs tudatában az időnek, ezért aztán képtelen bárhová pontosan megérkezni. Ha Trixszel készül találkozni, Vince mindig visz magával könyvet, és igazából már fel se veszi, ha a húga nem érkezik meg – nagyjából egy óra az a határ, ahol már aggódni kezd.

– Mindjárt elmondom, de előbb kell az a kávé – folytatja Trix lendületesen.

Vince kétkedőn megemeli a szemöldökét, de Trix csak elvigyorodik. Értik egymást.

Köztük ez mindig így működött, néha ki sem kell mondaniuk, mire gondolnak, mert a másik egyszerűen tudja. Az előbb Vince például azt közölte, hogy ugyan mi szüksége van a húgának még egy kávéra, mikor így is úgy pörög, mint egy búgócsiga, erre Trix pedig annyit felelt, hogy kell a kávé, hogy lehiggadjon – mert Trix elég furán van összerakva.

Ő Vince legfiatalabb húga, és mi tagadás, mivel ötödik gyerekként váratlanul és lemaradva érkezett, a család mérhetetlenül elkényeztette. Trix mégis inkább eleven ördögfióka volt, mint kényes hercegnő, és bár már leszokott arról, hogy például gilisztákat rejtsen a nővérei ágyába, azért még ma sem egészen normális.

Igaz, Vince szerint az ő családjukban senki sem egészen normális, beleértve természetesen saját magát is.

– Nos – húzza ki magát Trix, amint a pincér kihozza a kávéját –, kérni szeretnék tőled valami nagyon fontosat.

Ez már rosszul kezdődik. Bármiről is legyen szó, Vince tudja, hogy utálni fogja, és azt is tudja, hogy ennek ellenére a húga végül ráveszi majd, hogy megtegye, mert a húga már csak ilyen – lehetetlen neki ellenállni. Vince őszintén nem irigyli azt a férfit, akihez Trix majd egyszer hozzámegy.

– És mielőtt nemet mondanál – húzza össze figyelmeztetően a szemét a lány –, közlöm, ez nekem tényleg nagyon-nagyon-nagyon fontos. Szóval, ha akarod, betudhatjuk karácsonyi ajándéknak.

– Csupa fül vagyok – morogja kelletlenül Vince, és már bánja, hogy lélekerősítőként nem kért ő maga is még egy kávét. Mert a kávé többfunkciós és mindenre megoldás.

– Nincs Télapónk – böki ki Trix, egy pillanatra aggódón beharapja az ajkát, de aztán ömleni kezdenek belőle a szavak. – Aki jönni szokott, eltörte a lábát, gipszes lábú Télapónk pedig mégse lehet, szóval kell egy Télapó, sürgősen, és nem lehet akárki, muszáj olyan, akiben megbízunk, hogy nem szúrja el. A gyerekeknek ez nagyon fontos, kérlek, Vince, segítened kell.

Vince egy pillanatra még pislogni is elfelejt.

A húga önkéntesként dolgozik egy játszóházban, ahol olyan gyerekeknek tartanak foglalkozásokat, akikben „túlteng az életkedv", ahogy Trix szokott fogalmazni – vagyis viselkedészavaros, figyelemzavaros vagy épp nehezen kezelhető gyerekeknek.

A húgának elég sok őrült ötlete volt már csekélyke huszonhárom éve során, de Vince úgy véli, ez most mindegyiken túltesz.

– Te tényleg rászabadítanál engem egy rakat gyerekre? Trix, az ugye megvan, hogy a Télapó kedves? Mondd, szerinted én voltam valaha kedves? – dől előre Vince komoran, és szándékosan nagyon mogorván méregeti a húgát.

Kizárt, hogy ebbe belemenjen. Ő mint Télapó? Viccnek is borzalmas.

– Esküszöm, semmit nem kell csinálnod, csak beöltözöl, megjelensz, megnézed a műsort, amivel a gyerekek már hetek óta készülnek, hosszú hetek óta, és szörnyen csalódottak lennének, ha a Télapó mégse nézné meg őket – hangsúlyozza a húga, és bánatosan pislog hozzá –, aztán a krampuszok kiosztják a csomagokat, és már mehetsz is.

– És mégis honnan szerezzek ruhát? – kérdi Vince, de már átkozza is magát érte, mert a húga szeme felcsillan, ami egyértelműen jelzi, hogy tudja, győzött.

Igen, a húgának tényleg lehetetlen nemet mondani.

– Az nem gond, elkérem Gabitól, ő az, aki eltörte a lábát – magyarázza Trix.

– Nagyon sokkal jössz nekem ezért – dörmögi Vince, és bosszúsan megdörzsöli borostás állát.

A francba is, teljesen meghibbant, hogy ebbe belemegy! De ha már mégis, legalább tanúsíthatott volna egy kicsit több ellenállást, legalább a méltósága végett.

– A krampuszaink nagyon csinos lányok – közli kajánul Trix.

A csinos lányokról Vincének rögtön eszébe jut Rebeka, és a húga válla fölött diszkréten átles a szomszéd asztalhoz. Bosszantó mód összeszorul a szíve, mikor felfedezi, hogy időközben Rebeka eltűnt. Ez meg mégis hogy lehet? Mikor ment el? És ő hogy nem vette észre?

Vince körbenéz, hátha mégis itt van valahol, de a lány, akit saját bevallása szerint gyűlöl a december, úgy felszívódott, mintha csak egy tünékeny, édes álom lett volna.