Fagyba dermedt emlékek

Rebeka elkapja a tekintetét Vincéről, és az izzókra pillant. Fényesen ragyogó, édes pillanatok sokasága. Nemcsak egy-egy izzósorhoz, akár minden egyes apró izzóhoz tudna kötni egy pillanatot, amit imádott az idei decemberben, pedig még csak a közepén tartanak a hónapnak. Vince mosolyát, a csókjait, ahogy megérinti, ahogy együtt kávéznak, ahogy a férfi néz rá, egy gúnyos mosoly, szavak sokasága, nevetések vagy egyszerűen csak az, ha Vince megfogja a kezét és együtt sétálnak. Az idei december varázslat és álom, mint a legtökéletesebb, leggyönyörűbb havazás, amikor a hópihék kövérek és puhák, amikor lustán és merengve szállingóznak alá az égből.

De a múlt nem ilyen. A múlt szürke és koszos, mint az út szélére gyűlt, latyakos, megtaposott hó. Rebeka fél beszélni róla, mert azzal kicsit újra átél mindent, és nem marad fogódzkodó, talán ez a csodás álom is elillan, ami most Vincével az övé. Két hete találkoztak először – tényleg csak két hete? Rebeka egyszerre érzi sokkal többnek és sokkal kevesebbnek. Többnek, mert megismert egy lenyűgöző férfit, de kevesebbnek is, mert Vincéből sosem elég, akármennyit is vannak együtt. Nem akarja elveszíteni azt, ami az övék, de ha felidéz mindent a múltból, talán nem tud majd hinni abban, hogy ez itt és most valóság.

– Rebeka, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz – szólal meg Vince halkan, és finoman végigsimít a lány állkapcsának vonalán. Rebeka beleborzong az érintésbe, pedig nincs benne semmi erotikus, sima, hétköznapi érintés, de számára Vince minden mozdulatából üvölt az érzékiség.

Összefonódik a tekintetük, de Rebeka Vince szemében nem kíváncsiságot, hanem aggodalmat lát. Nem megfejteni akarja, nem úgy néz rá, mintha egy talány lenne, egyszerűen csak együttérez vele, pedig azt se tudja, miért kellene együttéreznie. Ebben a pillanatban Rebeka már tudja, hogy mindent el fog mondani, mert tévedett az előbb, igenis lesz fogódzkodója – mert Vince itt lesz.

– Hétéves voltam, mikor elváltak a szüleim – kezdi tétován, keresgélve a szavakat. A teste máris görcsösen feszült, és a szíve is rendetlenül dobog. – Váratlanul ért a válás. Normális család voltunk, nem tökéletes, de azt hiszem, normális. Nincs sok emlékem, de amire emlékszem, az igazából mind szép. Eleinte igazából semmi változást nem jelentett az egész, csupán apu már nem élt velünk. Aztán eljött a december.

Rebeka nagyot nyel. Vince picit szorosabban öleli, az ereje, a közelsége megnyugtatja Rebekát, és könnyebb folytatnia a történetet. Picit úgy mesél, mintha kívülálló lenne, mintha valaki másról lenne szó, nem saját magáról. Hagyja kiszökni a szavakat, de nem engedi őket közel férkőzni a lelkéhez.

– Apu úgy hozta el nekünk a Mikulás-csomagot, hogy bemutatta az új barátnőjét. Anyu kiakadt és hatalmasat veszekedtek. Abban az évben anyu nem akarta, hogy apuval is karácsonyozzunk, mert tudta, hogy ott lesz az a nő is. Egyébként kedves nő volt, bár apu egy évig se húzta vele – teszi hozzá Rebeka gúnyosan, de aztán visszatérnek a hangjába a borongós színek. – Utána minden évben ez ment. Folyton veszekedtek, hogy kinél legyünk huszonnegyedikén este, kinél huszonötödikén és huszonhatodikán. Szétszabdalták a karácsonyt, és az egész... valahogy elveszett.

Rebekának talán ez fájt a legjobban. Vannak homályos emlékei karácsonyokról, a mézeskalács illatáról, a díszek puha és kíváncsi csillogásáról, nevetésről az étkezőasztal körül – de a szeretetről már nincsenek. A karácsonnyal együtt elvesztette azt az érzést is, hogy egy családhoz tartozik, hogy vannak, akiknek fontos, akik törődnek vele.

– Folyton azon voltak, hogy lekörözzék a másikat, de minket sose kérdeztek meg, hogy szeretnénk. Csak bábuk voltunk a háborújukban, nem velünk törődtek, hanem egymással és magukkal. Csak pár év kellett, és elég volt a decemberre gondolnom, máris görcsben állt a gyomrom, mert tudtam, hogy ide-oda ráncigálnak majd minket, és ajándéknak mindezt nyakon öntik rengeteg veszekedéssel. Hiába kaptunk szép és drága játékokat, hiába voltak finom kaják és rengeteg édesség, mindig mindennek fűrészpor íze volt, mert az egész nem nekünk szólt, hanem egymásnak. Hogy a másik képébe vághassák, ki a jobb szülő. Hogy megkérdezhessék, kinek az ajándékának örülünk jobban, hogy kinél volt jobb a kaja, kinek szebb a fája. Most komolyan, hogy lehet ilyet kérdezni egy gyerektől? Hogy lehet arra kényszeríteni, hogy válasszon a szülei között?

Rebeka elhallgat, és behunyja a szemét. Szórakozottan megfogja Vince kezét, a férfi gyengéden és megnyugtatóan simogatja a tenyerét.

– Aztán anyu szerelmes lett, bár az a pasi csak az első volt a sorban – fintorodik el Rebeka. A hangja hideg és kemény, mintha így akarná magát távol tartani az emlékektől, pedig azok kitartóan és egyre merészebben kapirgálják a lelkét. – Akkoriban már szinte csak rajtunk keresztül kommunikáltak egymással, ha mégis egy helyiségbe kerültek, mindig kitört a veszekedés. Tizenkét éves voltam. Akkor már fogalmam sem volt róla, hogy minek házasodtak egyáltalán össze és minek vállaltak három gyereket. Néha azon gondolkodtam, véletlen, hogy vagyok. Ma már tudom, hogy anyu és apu valamikor tényleg szerette egymást, csak... mást gondoltak az életről és talán egymásról is. Nem egymást szerették, hanem azt a képet, amilyennek magukat látták a másik mellett. Mikor kipukkant az illúzió és végre a másikat látták, már késő volt. De mindegy is – ingatja meg a fejét Rebeka. – Azt a karácsonyt mindketten úgy tervezték, hogy az épp aktuális szeretőjükkel töltik. Úgy gondolták, huszonnegyedikén leszünk velük, és a huszonöt-huszonhat a másiké lesz. Mire ez kiderült, már mindketten leszervezték a maguk karácsonyát.

Rebeka torka összeszorul. Egy héttel karácsony előtt történt, és a testvéreivel a lépcsőn kuporogva végighallgatta az egész veszekedést. Csak a szokásos volt, a szülei egymást hibáztatták és minden sérelmüket évekre visszamenően egymás fejéhez vágták, de akkor mégis minden kimondott szavuk jobban fájt. Mert azt érezte, hogy felesleges, hogy csak egy kolonc, akire nincs szükség.

– Végül anyu pasijának a szüleihez vittek minket. Kedves idős emberek voltak, szerettek velünk foglalkozni, és igazából egy egész nyugodt karácsonyunk volt. A huszonnegyedikén persze összevesztek, mert mindketten ragaszkodtak volna hozzá, ami igazából csak még rosszabb volt, hiszen az egyiküknek se fordult meg a fejében, hogy ne menjen el nyaralni, csak vagdalkoztak meg a másikat hibáztatták, és úgy tettek, mintha fontosak lennénk nekik. De nem voltunk azok, ők mindig csak egymást akarták büntetni.

Rebeka nem tudja bevallani, hogy mindig úgy érezte, azért teszik ezt, mert az anyja és az apja is úgy gondolja, hogy a másik tönkretette az életét. Sosem mondták ki, de gonoszul mindig ott bujkált a szavak között, hogy csak azért vállaltak gyereket, mert ez volt az a kép, amit a társadalom elvárt tőlük, aminek olyan veszettül meg akartak felelni, míg rá nem jöttek, hogy nem boldogok. Míg rá nem jöttek, hogy igazából nem is akarják őket hármójukat.

Rebeka a maga részéről igyekezett minél kevesebb vizet zavarni, visszahúzódó lett és rengeteget olvasott. Az idősebbik bátyja komor és zárkózott lett, a fiatalabbik pedig igazi lázadó vadóc. Nem kapaszkodtak egymásba, bár Tibi mindig védte őket, mindig próbálta tompítani mindazt, ami történt. Ütköző volt köztük és a szüleik közt.

Rebeka szereti a testvéreit, de nem igazán ismeri őket. Bármit kérhetnének tőle, gondolkodás nélkül ugrana, és tudja, hogy a bátyjai is bármit megtennének érte, de a kapcsolatuk akkor sem szoros, nem részei egymás életének.

Talán részben azért, mert mindannyian olyan hamar leléptek otthonról, amennyire csak lehetett. Tibi az egyetemen beleszeretett egy lányba, és elég fiatalon családot alapított. Rebeka egyszer karácsonyozott náluk, mert a bátyja meghívta, és nem akarta visszautasítani, mikor olyan ritkán találkoznak, de szörnyű karácsony volt. Végig nagyon ideges és nyugtalan volt, egy idő után már nem is számolta, hány tányért, poharat és karácsonyfadíszt tört el véletlenül, és ugyanúgy tehernek érezte magát, mint régen a szülei életében, pedig Tibi nagyon igyekezett. Azóta viszont a lány inkább nyaranta látogatja meg őt és a családját, de ezt is inkább kötelességből. A bátyja felesége nagyon távol áll Rebekától, a gyerekeikkel pedig nem igazán találja a közös hangot. De Tibi minden hónapban felhívja egyszer, és olyankor egész jókat beszélgetnek, még ha nem is túl hosszan.

A fiatalabbik bátyjával más a helyzet. Zsolti gyerekként megkeserítette Rebeka életét, folyton szekálta, amitől Rebeka még inkább úgy érezte, hogy ő a család felesleges ötödik kereke, hogy ha ő nem lenne, talán nem is romlott volna el minden. De mikor Rebeka tizenöt éves volt, Zsolti pedig tizennyolc, egy este Zsolti részegen jött haza. December volt, ezért Rebekának haza kellett mennie a kollégiumból a téli szünetre. A lány még olvasott és hallotta, ahogy a kisebbik bátyja felfelé botladozik a lépcsőn.

Zsolti érzelgős részeg, ezért aztán két hányás között, míg Rebeka simogatta a hátát, kiöntötte a lelkét. Másnap már józanul, bár elég megviselten és fejfájósan, de Zsolti bocsánatot kért Rebekától, amiért gyerekkorában annyit bántotta. Akkor közelebb kerültek egymáshoz, és azóta is egész jó a kapcsolatuk, még úgy is, hogy Zsolti külföldön él.

Sőt, Zsolti pár évvel ezelőtt decemberben jött haza, és együtt töltötték a karácsonyt – egészen pontosan „antikarácsonyt" tartottak. Horror- és akciófilmeket néztek, csakis olyan ételeket ettek, amelyeket karácsonykor egészen biztosan senki nem eszik, és beszereztek egy fát, de csak azért, hogy morbid díszekkel feldíszítsék (pl. koponyákkal és házilag gyártott csontfüzérrel). Kigúnyolták a karácsonyt, és bár jól érezték magukat, de azért volt az egészben valami fájón sajgó szomorúság. Mégis az volt Rebeka egyik legjobb karácsonya.

Rebeka nagyot sóhajt, és kirángatva magát az emlékekből felnéz Vincére. Egyszer majd ezeket is elmeséli neki, sőt, ha legközelebb skype-ol Zsoltival, reméli, Vince is itt lesz, és bemutathatja őket egymásnak. De most azt akarja elmondani, miért fél a decembertől, és még nem ért a végére.

– Ezután minden karácsonyt máshol töltöttünk, mikor nagyobbak lettünk, még olyan is volt, hogy egyszerűen otthon maradtunk és nem karácsonyoztunk, mert nem volt kivel, mi meg mindhárman gyűlöltük az egész felhajtást. Minden december fájt, akkor is, ha nem akartam róla tudomást venni.

– Tartod a szüleiddel a kapcsolatot? – Vince hangját feszültség és düh mossa sötétre. Rebekát meghatja, hogy a férfi miatta és érte dühös.

– Szoktam velük beszélgetni – bólint Rebeka. – Nem gyakran, de néha felhívnak, hogy tudják, hogy vagyok. Azt hiszem, idővel rájöttek, hogy mégiscsak fontos vagyok nekik.

A szülei soha nem kértek bocsánatot, de mióta már nem köti őket össze a gyereknevelés, mindketten normálisabbak lettek, és Rebeka sosem felejtette el, hogy szép emlékeket is kapott tőlük, hogy valamikor szép család voltak. Talán hazugság volt, de annak legalább szép.

Lehet, hogy a szülei később nagyon elszúrták, de mostanában legalább igyekeznek, hogy valamit megmentsenek a kapcsolatukból a gyerekeikkel, és hát a szülei, nem tudja őket gyűlölni. Talán nem voltak igazán jó szülők, nem voltak felelősségteljesek, de a maguk önző és fura módján Rebeka úgy hiszi, szerették a gyerekeiket, és hát akárhogy nézi, nem bántották őket. Vannak gyerekek, akik kimondhatatlanul borzalmas körülmények között nőnek fel, akik olyasmit élnek át a saját szüleik miatt, amiket senkinek nem lenne szabad. Ő csak egyedül és magányosan élte meg a gyerekkorát, de nem rettegéssel és olyan mély sebekkel, amelyek talán sosem gyógyulhatnak be.

– De... nem csak ennyi van. Tizenhárom évesen... – Rebekát kirázza a hideg. Behunyja a szemét, és mélyeket lélegzik. Erről rosszabb beszélni, mint a szüleiről, mert ez még mindig fáj, ezt nem tudja feldolgozni. Néha letaglózza a hiány, és a levegő sehogy sem elég a tüdejében, a fájdalom pedig mintha a csontjait marná. Sok mindent el lehet veszíteni, sok veszteség kegyetlen, de Rebeka úgy véli, semmi sem fáj úgy, mint amikor az ember önmaga egy részét veszíti el. Rebeka sokszor érzi azt, hogy nem egész, hogy valami örökre hiányozni fog belőle.

Vince mozdul, és mintha érezné, hogy most valami még közelebbi, még teljesebb kapcsolatra van szükség, az ölébe húzza Rebekát. Rebeka összekucorodva a férfi mellkasának dől. Vince egyenletes, erős szívdobogásának a hangja megnyugtatja, és elég erőt ad ahhoz, hogy folytassa.

– A suliban. A második emeleti lánymosdó utolsó fülkéjében kuporogva – sorolja Rebeka szaggatottan és összefüggéstelenül. – Akkor gondoltam először arra, hogy utál a december. Ez legalább valami magyarázat volt arra, hogy ne érezzem úgy, hogy... menthetetlenül elvesztem. Így kapaszkodhattam abba, hogy csak a hónapnak kell véget érnie, és jobb lesz. Tizenhárom évesen ez logikusnak tűnt – rántja meg a vállát Rebeka.

Tudja, hogy Vince még nem érti, de olyan nehéz megtalálni a szavakat. Jobb lesz rajta gyorsan túlesni, tényszerűen és tömören. Nem kell részletezni, mert akkor talán sírva fakad, ugyanolyan kétségbeesetten és szinte fuldoklón, mint ahogyan akkor a lányvécében zokogott. Akkor gyűlölte meg a könnyeket. Tudta, hogy csúnya, ha sír, ráadásul a könnyek nyoma nem is múlik gyorsan, a szeme felpuffad és kipirosodik, az arcán pedig vörös foltok jelennek meg, amelyek még órákkal később sem tűnnek el. Egész délután a vécén kuporogva ült, hogy amikor majd kimerészkedik, ne látszódjon rajta, hogy sírt. Elveszettnek és magányosnak érezte magát.

– Szerettem írni. Abban az évben tanultam meg, amikor a válás volt, és az, hogy írtam, segített. Meséket írtam, eleinte még rajzoltam is hozzájuk, pedig sose tudtam szépen rajzolni. Sose nőttem ki a mesékből, az egész világ tele volt történetekkel, és én úgy éreztem, mindet el kell mesélnem, mert a történetek megérdemlik, hogy valaki elmondja őket. Mindig volt nálam egy füzet, amibe írtam. Ami betelt, elrejtettem, féltem bárkinek is megmutatni. Tizenhárom évesen már nagy voltam a mesékhez, de olyan volt ez, mint valami függőség. Kellettek a mesék.

Még mindig megvannak azok a régi füzetek. Rebeka sosem veszi elő őket, az előszobai beépített szekrény hátuljában pihennek. Talán egyszer majd lesz ereje ahhoz, hogy újraolvassa őket, de eddig akárhányszor próbálta, mindig görcsösen sírni kezdett. Szégyelli magát, hogy ennyire szánalmas, hogy az a sok évvel ezelőtti fájdalom még mindig gyötri. Úgy érzi, ha előveszi a füzeteket, ugyanolyan értéktelennek és ostobának érzi majd magát, mint akkor az osztálytársai előtt állva.

– Az osztálytársaim megtalálták a füzetet, és kegyetlenül kicsúfoltak. Nem akartam velük foglalkozni, mert igenis büszke voltam a meséimre, és amíg csak engem piszkáltak, hogy pisis meg dedós, addig tudtam magam tartani. Mikor látták, hogy nincsenek rám hatással, elkezdték hangosan felolvasni és kigúnyolni a meséket. Az én meséimet. – Rebeka szaporán pislog, remélve, hogy ezzel elűzheti a könnyeket. – Megmérgezték őket és... nem tudtam mit tenni. A szavaik elértek és nagyon fájtak. Ahogy ők mondták, mindegyik annyira gyerekes és butácska volt. Elhittem nekik, és... összeomlottam, ők pedig kiröhögtek. Végül visszadobták nekem a füzetet, én pedig a vécébe menekültem. Az volt az utolsó mesém, ott írtam meg. A lány, akit utált a december, ez volt a címe. Összegyűjtöttem mindent, ami decemberben rossz volt, és... úgy éreztem, decemberben soha semmi jó nem történt velem és nem is fog. – Rebeka nagyot sóhajt. Vince a hátát simogatja, ami jólesik, ami segít, hogy befejezze a történetet. – Onnantól kezdve decemberben mindig túlélésre játszottam. Néha még elhittem, hogy lehet jobb, de mindig történt valami, ami csak megerősített abban, hogy ne reménykedjek. Ott volt a szilveszter meg még néhány más, és... hát ennyi – fejezi be sután, és tehetetlenül megvonja a vállát.

Vince nem mond semmit. Rebeka beharapja az ajkát, és addig mocorog, míg a férfi szemébe tud nézni.

– És most itt vagy te – súgja, ahogy elmerül Vince tekintetében. – Néha még mindig félek, pedig idén minden csodaszép.

Vince halványan elmosolyodik, és puszit nyom Rebeka homlokára.

– Csodaszép is lesz, teszünk róla – jelenti ki eltökélt bizonyossággal, és átölelve szorosan magához húzza Rebekát. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Végül is te vagy az én páncélos hősöm – kunkorodik törékeny mosolyra Rebeka ajka. – Tudnod kell, mi ellen harcolsz, nem igaz?

– Attól tartok, páncélos hősnek nem vagyok valami jó – dörmögi Vince –, de korábban igazán lenyűgöztek az izmaim, szóval talán ez is megteszi.

Rebeka halkan felnevet, aztán felnéz Vincére, miközben megsimogatja a férfi mellkasát.

– Az izmaid még most is lenyűgöznek – jegyzi meg huncutul. Örül, hogy Vince nem faggatózik a múltjáról és a családjáról, hogy beéri annyival, amennyit elmondott. Nehéz lenne, ha még többet kellene beszélnie, így sem könnyű, de a fájdalmon túl megkönnyebbülést is érez. Most már nincsenek titkai Vince előtt.

Vince gyengéden megérinti Rebeka arcát, a hüvelykujjával a lány ajkán játszik.

– Soha nem írtál azóta, igaz?

– Nem ment – súgja Rebeka remegősen. – Akartam, mert... annyi történet van bennem, de ha megpróbáltam, lebénultam. Nem jöttek a szavak, és... nem is tudom, nem ment – ismétli meg Rebeka lekonyuló szájjal, de nem fog most sírni, kizárt. Lehet, hogy gyáva elővenni a meséit, de nem lesz gyenge is. Ami történt, megtörtént, és ő összeszedte magát, nem érdekelte, hogy az az utolsó fél év az általánosban pokoli volt, hogy az osztálytársai még a ballagáson is csúfolták, felemelte a fejét és kitartott. Aznap a lánymosdóban elvesztett valami számára fontosat, de tovább tudott élni, és most boldog, hogy a Varázsbazárban legalább részben elmondhatja a meséit.

– A régi meséid megvannak még?

Rebeka elpirul, de bólint. Vince elmosolyodik, és most a lány arcát simogatja mérhetetlen gyengédséggel. Rebeka a nyilvánvaló zavara ellenére is élvezi a férfi finoman érdes érintését.

– Tudom, hogy szemtelenség ilyet kérni, de elolvashatom őket?

– Tizenhárom évesen és még fiatalabban írtam őket – rázza meg a fejét Rebeka. – Biztosan tele vannak helyesírási hibákkal, és valószínűleg nagyon unalmasak.

– Nem számít, érdekel, persze csak akkor, ha nem bánod.

Rebeka érzi, hogy meglódul a szíve, ahogy a kartondobozban lapuló sok kockás és vonalas füzetre gondol. A talán már árnyalatnyit megsárgult lapokon ott van az a kislány, aki valaha volt. Rebeka elgondolkodva félrebillenti a fejét. Ha most itt állhatna a tizenhárom éves önmaga, vajon mit szólna Vincéhez? Engedné, hogy ez a férfi, aki úgy törődik vele, ahogyan még talán soha senki Esztin kívül, elolvassa a szavait?

Halvány mosoly dereng fel Rebeka ajkán. Egészen biztos benne, hogy az a kislány, aki mesékből szőtt páncélt magának a világ ellen, odalenne Vincéért. Szőke hercegnek látná, és valószínűleg reménytelenül beleszeretne.

Beleszeretne – visszhangzik Rebekában.

– Egy pillanat – jelenti ki kapkodósan, és felpattan Vince öléből. Az előszobába siet, de nem annyira a füzetekért, hanem inkább azért, hogy pár lopott pillanatra távolabb legyen a férfitól.

Nem tudja kiverni a fejéből az iménti gondolatot. A beépített szekrénynek dől, és a mellkasára szorítja a kezét, hiábavalóan remélve, hogy ezzel csillapíthatja szíve heves kalapálását. A mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, ahogy az adrenalin végigsöpör a testén.

Nem lehet ennyi idő alatt szerelmes, ez képtelenség. Csak megzavarta a fejét, hogy kiöntötte a lelkét, ennyi történt, nem több. Most érzékenyebb lett, Vince pedig gondoskodó és kedves, nem nézi hülyének és nem ítélkezik felette, egyszerűen csak elfogadja és megérti, ami nyilván csupa borzongatósan szép érzést ébreszt benne, de azért ez még nem szerelem, csak... nagyon erős kötődés, igen. Nem lesz decemberben szerelmes, januárban lehet az, addig nem.

Rebeka határozottan biccent egyet, aztán megfordul és kinyitja a szekrényt. Lepakol néhány cipős dobozt a felső polcról, aztán nyújtózkodva megpróbálja kihúzni a füzetes dobozt, de nem éri el.

– A francba! – morogja bosszúsan.

– Segítsek?

Rebeka megilletődve Vince felé fordul. A férfi a mellkasa előtt összefont karral támaszkodik a falnak, és derűsen csillogó szemmel néz rá. Túlságosan is derűsen. Rebeka úgy érzi, parányira zsugorodik a gyomra.

– Láttál, ugye? – préseli ki magából elpirulva.

Vince ajkára pimasz félmosoly kunkorodik.

– Édes voltál.

Rebeka közelebb lép Vincéhez, és megböki a mellkasát.

– Miért jöttél utánam?

– Elsápadtál, csak biztos akartam benne lenni, hogy jól vagy. – Vince láthatóan küzd a nevetéssel. – Nem gondoltam rá, hogy annyira megszédítettelek, hogy levegőre van szükséged.

Rebeka elfordul, és nyögve a kezébe temeti a fejét, de mielőtt bármit mondhatna, Vince megragadja a derekát, visszafordítja, és magához húzza.

– Miért rohantál el?

Rebeka összeszorítja a száját és megrázza a fejét.

Vince közelebb hajol hozzá, és ajkával játékosan megcirógatja Rebeka ajkát.

– Tudod, hogy úgyis kiszedem belőled.

Rebeka megrázza a fejét, és még makacsabbul szorítja a száját, bár Vince érintése még így is puha, csiklandozó reszketést csal a testébe. A férfi borostája a bőrét dörzsöli, és Rebeka imádja ezt az érzést.

– De ugye nem azért, mert megijesztettelek valamivel?

– Úgy néztem ki, mint aki megijedt?

– Igen, pontosan. Mint aki halálra rémült – közli gúnyos mosollyal Vince.

Rebeka pislogva néz Vincére. Valóban halálra rémíti, hogy december ellenére talán beleszeretett a férfiba, de ezt biztosan nem fogja vele közölni. Talán Vince is érez valamit iránta, de ezt szerelemnek nevezni még túl korai, és ki tudja, hogyan reagálna Vince egy ilyen kijelentésre. Nem, Rebekának eszében sincs tönkretenni a túlzott ragaszkodásával azt, ami alakul köztük.

– Kössünk alkut – veti fel Rebeka. – Ha te elárulod, mit kívántál a palackkal, én elmondom, mi ijesztett meg.

– Már mondtam neked, nem fogom kockáztatni a kívánságomat.

– Hát, akkor így mindkettőnknek van egy titka.

– Boszorkány – morogja Vince, és még közelebb húzza magához a lányt. Rebeka öle Vince ágyékának feszül, és ahogy megérzi a férfi merevedését, mintha lángnyelvek nyaldosnák a testét.

– Ősember – kuncog Rebeka.

Vince a hátáról a lány fenekére csúsztatja a kezét, és erősen, birtoklón megmarkolja. Rebeka elgyengülve nyöszörög, az ölét szégyentelenül a férfi ágyékához dörzsöli. A férfihoz hajol, és a nyakába csókol, mire Vince csípője követelőzőn előre lendül, kínzó, mégis gyönyörű nyomást gyakorolva Rebeka ölére a merevedésével. Vince mély levegőt vesz, a mellkasa csodás erővel préselődik Rebeka melléhez. A lány érzi, hogy megkeményedik a mellbimbója.

– Rebeka, biztos, hogy minden rendben? – Vince rekedtes hangja mámorosan perzseli Rebeka bőrét.

– Igen – leheli.

Vince gyengéden eltolja magától, és kutatón a szemébe néz.

– Jól vagy?

Rebeka szája meghatottan megremeg. Vince olyan aggódón néz rá, és a szavak mögött annyi más kérdés sejlik fel. Rebeka már észrevette, hogy Vince sok tekintetben nem a szavak embere, de mégis képes rá, hogy úgy tegyen fel egy egyszerű kérdést, hogy Rebeka érezze benne a törődést és a figyelmet. Vince azért jött utána, mert azt hitte, a múlt felidézése túlságosan összegyűrte a lelkét, és rosszul érzi magát. Azért jött utána, hogy ne legyen egyedül, hogy akkor is mellette legyen, ha ő éppen összezuhan.

– Mit szólnál hozzá, ha ma itt aludnál? – bukik ki Rebekából, de ahogy kiejti a szavakat a száján, megmerevedik a teste.

Ez elhamarkodott ötlet volt, nem gondolta át. Nem biztos benne, hogy készen áll rá, hogy lefeküdjön Vincével, tudja, hogy meg fog történni, de arra nem gondolt, hogy ma történhetne meg, és hirtelen nagyon zavarban érzi magát már pusztán a lehetőségtől is, ugyanakkor annyira szeretné, ha a férfi vele maradna, ha úgy aludhatna el, hogy egyszerűen csak átöleli. Nem akar most egyedül lenni, mert a bolondozás és a testét gyötrő vágy ellenére egy kicsit elveszettnek érzi magát, és hát pont ezért nem akarja ma Vincének adni magát. Nem akkor, amikor fájón bolyong benne a múlt, mert az olyan, mintha Vince karjába menekülne, és amikor majd együtt lesznek, azt nem menekülésből akarja tenni.

– Én... – Rebeka nagyot nyel. – Nem azért, hogy... szóval ma nem...

– Tudom – szakítja félbe Vince. – És akkor is örömmel maradok. Kivéve persze, ha azt akarod, hogy a kanapén aludjak, mert az ágyadra és rád azért igényt tartok.

– De tényleg nem zavar, hogy...

– Rebeka – vág közbe gyengéden Vince, aztán azonban nem folytatja. Rebeka aggódón pillant a férfira, de Vince tekintetében csak megértést lát. – Húszévnyi fájdalmat idéztél fel az előbb, és nem fogom kihasználni, hogy most sérülékeny vagy. Amikor az enyém leszel, azt akarom, hogy egy cseppnyi fájdalom se legyen benned. Csak én – teszi hozzá szemtelen mosollyal.

– Oké – motyogja elszoruló torokkal Rebeka.

Ha lehetetlen, ha nem, valószínűleg tényleg beleszeretett a férfiba, ha eddig nem is, hát ebben a pillanatban biztosan.