„Mentsük meg a decembert" hadművelet

– Igazából jobb is, hogy most pár napot nem találkozunk – jelenti ki Rebeka. Szeretne magabiztos lenni, de még ő is hallja a kételyeket a szavaiban. Dühösen felszusszant. – Alig egy hete találkoztunk először, és ez félelmetesen gyors, érted? – pillant Esztire elkeseredetten. – Ha vele vagyok, akkor nem érzem ezt, akkor minden olyan könnyű és természetes, de ha nincs velem, rögtön rettegni kezdek, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nem lehet ennyire egyszerű, nem?

Eszti vállat von, és szelíd mosollyal pillant Rebekára.

– Ugyanezt éreztem, amikor megismertem Gedeont.

– Tényleg?

– Féltem kimondani, mert olyan őrültségnek tűnt, de... – Eszti csücsörítve keresi a szavakat –... most már inkább azt hiszem, hogy ami igazán igazi, az ilyen. Ott nincsenek kérdések és kétségek, mert működik a dolog. Persze csak akkor, ha az ember nem agyalja túl és nem gyárt magának problémákat – csillan figyelmeztetés a tekintetében.

Rebeka a konyhaasztalra könyököl, és a tenyerébe támasztja az állát. Elhúzott szájjal tologatja befáslizott kézfejével a kiürült kávésbögrét, de közben Kajlát bámulja. Mióta megkapta, mindig vele van, és Esztinek is elmesélte a történetét. Túlzás nélkül kijelenthetné, hogy ettől a gesztustól Eszti puhára olvadt és örökre a szívébe zárta Vincét.

– Szóval szerinted túlagyalom? – kérdi Rebeka tétován.

– Szerintem csak engedd el magad és hagyd, hogy történjenek a dolgok.

– Eszti... – Rebeka elbizonytalanodik, de Eszti nem fogja kinevetni, szóval mély levegőt vesz, és mégis kimondja, ami csütörtök óta nyomasztja. – Nem túl jó pasi ő hozzám?

Eszti elmosolyodik, átnyúl az asztal felett és megérinti Rebeka kezét.

– Rebeka, csak azért, mert eddig csapnivalóan alakult az összes kapcsolatod, nem jelenti azt, hogy nem érdemelsz meg egy jó embert.

– De ő... ő olyan jóképű, és Trix azt mondta, volt egy halom barátnője, biztosan mind...

– Ezt most hagyd abba! – pirít rá finoman Eszti. – Nemsokára olyan leszek, mint egy bálna, szóval nehogy a kilóidról panaszkodj nekem.

Rebeka kuncogva pillant Esztire.

– Ha olyan leszel, mint egy bálna, vékonynak érzem majd magam melletted.

– Dög vagy – neveti el magát Eszti.

Rebeka hátradől, és ő is elengedi magát. Nem szokott sokat aggódni azon, hogy néz ki. Széles a csípője, na és? A nők jelentős hányadának az, és nem születik mindenki csodásan hosszú, piszkafa lábbal. Neki van feneke, kicsit talán gömbölyded, és egy-egy farmere szorít derékban, még akkor is, ha mindenhol máshol tökéletesen passzol, de hát ez nem a világvége. Ugyanakkor Vince biztosan karcsú és gyönyörű lányokhoz szokott, akiken egy morzsányi felesleg sincs – mi van, ha majd csalódást jelent neki, mikor meztelenül látja? Csütörtökön alig látott belőle valamit, de...

– Hagyd abba, Rebeka – figyelmezteti Eszti, mintha csak a gondolataiban olvasna. – Csinos vagy, nem úgy, mint a modellek, de ezt mindig tudtad. Nehogy most egy pasi miatt kezdd magad még kevesebbre értékelni, mint egyébként.

Rebeka elgyötörten a barátnőjére pillant.

– Nem megy – morogja, de a hangjából kikönyöklő düh nem Esztinek szól, hanem magának. – Annyira szeretném, ha ez most működne, de pillanatokra elkap valami fura érzés – Rebeka megérinti a mellkasát –, összeszorul a tüdőm és a szívem úgy dobog, mint amikor nagyon megijedsz, a lábamból kiszáll az erő, és... és azt érzem, hogy valami történni fog. Valami, ami ellen semmit nem tehetek. Ha Vincével vagyok, elhiszem, hogy minden rendben lesz, de ha nincs velem, folyton félelem kering bennem, hogy... – Rebeka lemondóan megingatja a fejét. Nem tudja, hogy mondja el, mert ő sem érti.

Csütörtökön történt meg először. Mikor bezárta Vince után az ajtót, visszament a nappaliba, csak ült dermedten – és, mi tagadás, picit lesokkolva mindattól, ami történt – a kanapén, meredt maga elé, nem is nagyon gondolkodott, csak érzett. És amit akkor érzett, az félelmetes volt. Mintha az, ami elkezdődött, nemhogy örökké nem tarthatna, de bármelyik pillanatban úgy elillanhatna, mintha csak egy nagyon gonosz bűbáj lett volna. Egy édes és gyönyörű, de épp ezért nagyon gonosz bűbáj.

Nem tudja ezt megmagyarázni, és próbált róla nem tudomást venni, sőt, még haragudott is magára, amiért az elhatározása ellenére már megint fél a decembertől, de az a hideglelős, idegeket borzoló érzés a legváratlanabb pillanatokban újra és újra konok satuba fogja a testét. Olyankor folyékony jeget érez az ereiben és a szél fagy marta kacagását a bőrén.

– Ezt csak azért érzed, mert december van – próbálja megnyugtatni Eszti.

– És ha nem? Ha... igazam van?

Ha valamilyen érthetetlen oknál fogva tényleg átok ül rajta? Ha decemberben semmi nem sülhet el jól, amibe belekezd? Nem akar ezen pörögni, és tegnap még egész jól kiűzte magából a félelmet, de ma kicsit maga alá zuhant. Felhívta Esztit, és megkérdezte, átugorhat-e, mielőtt bedilizik. Furcsán meglepő érzés volt, de szívesen felhívta volna Vincét is, mert ha beszélt volna vele, az biztosan megnyugtatja, viszont csütörtökön úgy váltak el egymástól, hogy megint elfelejtettek számot cserélni. Rebeka szerint ez azért van, mert amikor együtt vannak, olyan, mintha nem létezhetne olyan pillanat, amikor nincsenek együtt, ezért hát eszükbe sem jut, hogy elkérjék a másik számát – vagy legalábbis ő így van vele, Vincét nem tudja. De honnan is tudhatná, hiszen alig ismeri.

Akkor miért érzi úgy mégis, mintha ismerné? Miért olyan egyszerű vele lenni, mikor számára az ilyesmi sosem volt könnyű? Vajon igaza van Esztinek? Ha valami igazán igazi, akkor az így működik?

Rebekában felvillan az a pillanat, amikor a kávézóban Vince megszólította, és ő megfordulva a szemébe nézett. Emlékszik, hogy azt érezte akkor, amit a nagyon várt könyvek olvasása előtt szokott – hogy alig várja, hogy elmerüljön a történetben, hogy fel akarja fedeznie a titkait. Most úgy érzi magát, mint egy különösen jó könyvnél, amelynek legszívesebben a végére ugrana, hogy lássa, minden jól alakul, ugyanakkor teljesen ambivalens módon nem akarja, hogy bármikor is véget érjen, mert legszívesebben örökké olvasná.

– Rebeka, figyelj rám – szólal meg Eszti komolyan. – A december nem utál téged és nem szükségszerűen rossz vagy lesz rossz minden, ami decemberben történik veled. Tudom és megértem, hogy neked ez nagyon nehéz, de életedben először találtál egy olyan férfit, aki nem hoz zavarba. Láttalak Vincével, és vele olyan voltál, mint amilyen Gedeonnal és velem vagy. Nem féltél önmagad lenni. Szóval vegyél egy nagy levegőt, és örülj annak, ami van, akkor is, ha szemérmetlenül hamar megengedted neki, hogy a bugyidba nyúljon – vigyorodik el Eszti.

Rebeka mélyen elpirul. Ezt igazából nem akarta elárulni, nem azért, mert szégyelli, hanem mert ilyesmiről nem szokott beszélni, de kicsúszott a száján. Ha visszagondol arra, ami történt, még mindig beleszédül. Sose volt ennyire elementáris orgazmusa, sose látott csillagokat a gyönyörtől. Ugyanakkor sose volt még ennyire könnyűvérű se. Mégse bánja. Valahogy tiszta és csodálatos volt az egész – és úgy hiszi, azért érzi ezt, mert Vincével volt, és Vincével lenni egyszerűen csak helyénvaló. De vajon akkor is az lesz, ha eljön a január? Egyáltalán lesz még akkor értelme ennek a kérdésnek?

Rebeka makacsul megrázza a fejét.

– Oké – jelenti ki eltökélten, bár tudja, akármennyire is elhatározza most magát, a kételyek végül úgyis visszatérnek, de majd foglalkozik velük akkor, most csak azért sem vesz róluk tudomást. – És csak, hogy tudd: máskor is meg fogom neki engedni, hogy a bugyimba nyúljon.

– Nagyon helyes – nevet fel Eszti derűsen.

– Mi a mosoly tárgya? – lép be a konyhába Gedeon. Eszti mögé áll, és ösztönös könnyedséggel megsimogatja a vállát, majd puszit nyom a feje búbjára.

– Vince – somolyog Eszti.

– Mit tud az a pasi, hogy még mindig róla beszéltek?

– Hogy-hogy még mindig? – vonja össze Rebeka a szemöldökét.

Gedeon szélesen elvigyorodik.

– Rebeka, másfél órája érkeztél és körülbelül egy órája és huszonöt perce Vince a téma.

Rebeka meglepetten pislog, aztán az asztalra támasztja a fejét.

– Játsszuk azt, hogy most nem láttok – motyogja, mire Eszti és Gedeon hangosan felnevet. Rebeka felnéz rájuk, és félszegen elmosolyodik. – Belezúgtam, mi?

– Csak egy egészen parányit – vágja rá Gedeon, Eszti pedig bólint.

Rebeka nagyot sóhajt, és Kajlára pillant. Nem irigyli szegény kis csálé mosolyú rénszarvast – nem lesz egyszerű dolga, ha meg akarja védeni a decembertől, és nincs mit szépíteni, még saját magától is. Mert Rebeka tudja, hogy néha akaratlan ugyan, de mégis ő maga saját maga legnagyobb ellensége.

***

Rebeka a körmét rágva mered a tévére. Vasárnap délután van, már elmúlt két óra, és benne a feszültség minden másodperccel egyre tovább nő. Reggel korán ébredt, nem hagyta aludni a gyomrába gubózott izgatottság. Megpróbált visszaaludni, de csak forgolódott, így aztán végül úgy döntött, inkább felkel.

Délelőtt kitakarította az egész lakást, ami fél kézzel közel sem volt olyan egyszerű és gyors, de legalább eltelt az idő. Ebédre semmit nem evett, mert addigra már az egész testét elzsibbasztotta az izgatottság, és úgy érezte, képtelen lenne bármit is magába préselni, így hát inkább töménytelen mennyiségű kávét ivott, ami egyértelműen nem tett jót egyébként is túlhajtott idegeinek.

Most utálja csak igazán, hogy nem kérte el Vince számát. Ki tudja, mit jelent a férfinak a délután? És ha csak négy-öt óra körül jön? Tényleg itt akar ülni addig a kanapén, a körmét rágva, a tévére meredve anélkül, hogy egyáltalán felfogná, mit is lát?

Nem, nem lehet ennyire szánalmas.

Rebeka megmozdul, de ahogy letenné a lábát a földre, a térde elgyötörten megroppan. Ez a hang a jég ijedt recsegésére emlékezteti Rebekát, úgyhogy inkább gyorsan visszahúzza a lábát, és rágja tovább a körmét. Vajon lehetséges, hogy a december annyira utálja, hogy belepumpálja a telet a testébe? Ezért érzi egész nap úgy, hogy megfagyni készül?

És mi van, ha Vincének közbejön valami? Mielőtt csütörtökön elbúcsúztak, elmondta, hogy pénteken és szombaton is dolgozik, és hogy néha vannak váratlan útjai. Ha így lenne, még csak értesíteni se tudná. Igen, talán pont ez történt, talán nem is fog jönni.

Ami talán nem is baj, mert akkor nem kell a szemébe néznie, Rebekának ugyanis fogalma sincs, hogy nézzen úgy Vince szemébe, hogy ne arra gondoljon, ami csütörtökön történt. Vajon mit gondolhat róla a férfi? Végül is hagyta neki, hogy kielégítse, pedig hát lényegében csak egyszer randiztak. Mi van, ha úgy gondolja, hogy túl könnyen kapható, és így már nem is akar vele lenni? Vagy ha... ha úgy gondolja, egy lány, akinél mindig túl sokat kell dolgozni azért, hogy elélvezzen, nem is olyan izgalmas?

Rebeka elkeseredetten felnyög, a tekintete a konyha felé siklik. Ha inna még egy kávét, megnyugodna. Persze, vagy teret váltana.

Visszafordul a tévé felé, de még mindig nem sikerül a képernyőre fókuszálnia.

Vajon Vince ma is meg fogja csókolni? Vajon többet is akar majd?

Rebeka behunyja a szemét, és a térdére támasztja a fejét. Semmiképp nem akarhat ma többet, de mégis mennyire lesz kínos bevallani Vincének, hogy ő most épp menstruál? Egyáltalán meddig marad a férfi? Bal kézzel elég nehéz tampont cserélni, tovább tart, mint egyébként – mit fog gondolni róla Vince, ha olyan sokáig eltűnik a fürdőszobában?

Nem, jobb lenne, ha Vince mégsem jönne.

A kaputelefon olyan fülsértően harsan fel, hogy Rebeka összerezzen. Mióta ilyen ijesztő a kaputelefonja a hangja? Eddig csak idegesítőnek találta, de most inkább félelmetes.

Remegő lábbal rohan az előszobába, és felkapja a telefont.

– Igen? – leheli a kagylóba remegős hangon.

– Vince vagyok...

– Nyitom – szakad ki Rebekából megkönnyebbülten, és már meg is nyomja a gombot. Hallja a telefonban a zúgást, és a szíve szédült iramban kalapál.

Vince itt van – ismételgeti magában, mert csak így képes elhinni.

Az ajtóhoz lép, elfordítja a kulcsot. Mély levegőt vesz, majd még egyet és még egyet, remélve, hogy talán egy picit lecsillapíthatja a szívdobogását és valamennyire összeszedheti magát. Nem akar úgy festeni, mint egy őrült ámokfutó, mikor Vince meglátja.

Visszalép az előszobai tükör elé, megigazgatja a haját, feljebb húzza a melegítőt a derekán, aztán lejjebb a bő kötött pulcsit. Vajon jól tette, hogy nem csípte ki magát? Nem kellett volna legalább próbálkoznia azzal, hogy szexis legyen? De az olyan idétlenül venné ki magát, nem? Végül is itthon van – és hát a pulcsi alatt egy olyan póló van rajta, ami nem olyan bő, a melegítőben sem mutat rosszul a feneke, már ha a pulcsi épp nem takarja el. Arról meg nem tehet, hogy majd' szétfagy, szóval kell a pulcsi. Nem azért csinálja ezt, hogy elrejtse Vince elől az alakját, egyszerűen csak így kényelmes.

Rebeka a saját szemébe néz, de egy maréknyi idegességen kívül nem lát mást a tekintetében, ráadásul kísértetiesen sápadt is. Jaj, miért is nem lehet olyan ragyogó és üde, mint a címlaplányok? Ő inkább nyúzottnak és idegesnek fest – vagyis pont úgy, ahogyan érzi magát.

Összerezzen a tompa kopogástól. Jó ég, Vince nem érhetett fel ilyen gyorsan!

– Nyitom! – kiáltja Rebeka, de képtelen megmozdulni. Talán összeesik a megkönnyebbüléstől, ahogy meglátja Vincét, de az is lehet, hogy csak még feszültebb lesz és hirtelen indíttatástól vezérelve a képébe vágja az ajtót. Magából bármit kinéz, ha ideges, nagyon meglepő és váratlan dolgokat képes tenni.

– Még ma? – hallja Rebeka az ajtó túloldaláról. Vince hangjában mintha elfojtott nevetés rezdülne.

Nem hiszi el, hogy már megint hülyét csinál magából.

– Igen – feleli hangosan, és remegve az ajtó felé fordul.

Nem tesz semmi őrültséget, higgadt lesz és józan – biztatja magát, ahogy megérinti a kilincset. A fém hidege a bőre alá szivárog, és birtokba veszi az egész testét.

Gyerünk, képes lenyomni egy átkozott kilincset, ez azért nem nagy művészet – dörmögi magában.

Úgy vágja ki az ajtót, mint ahogyan a gyantacsíkot rántaná le a lábáról. A tekintete mohón tapad Vincére, és ahogy a férfi jókedvűen csillogó árnyaskék szemébe néz, a hideget varázsütésre kiűzi a testében rögtön feléledő vad lobogás. Szélesen elmosolyodik, minden korábbi félelme és ijedtsége nyomtalanul elpárolog, sőt, mindegyiket bolondul nevetségesnek érzi. Vince is mosolyog, picit féloldalasan és pimaszul, de ez annyira édes, hogy Rebeka legszívesebben máris össze-vissza csókolná a férfi száját. A testét lebegős mámor járja át, és nem törődve semmivel, Vincére veti magát. A karja Vince nyaka körül, a lábával a derekát öleli, és úgy szorítja, mintha soha nem akarná többet elengedni.

– Azért nem háborúból hazatérő hős vagyok – dörmögi Vince. – Ennyire hiányoztam, vagy azt hitted, nem jövök?

– Ha azt mondom, mindkettő, haragudni fogsz rám?

Istenek az égben, hogy lehet egy férfinak ennyire borzongatóan jó illata? Rebeka Vince nyakához érinti az orrát, és mélyet lélegzik. Éjsűrű, bizsergetős illat, gyönyörű álmokra emlékezteti Rebekát, amelyekből nem akar az ember felébredni.

– Szerinted lehet rád haragudni, amikor így üdvözölsz? – dünnyögi Vince. – Nem mellesleg a kezem épp egy igen formás hátsót tapogat, szóval nem fogok panaszkodni – mondja, és a nyomatékosítás kedvéért előbb finoman és lágyan megsimogatja, majd telhetetlenül, erősen megmarkolja Rebeka fenekét. Rebeka kuncogva, és amennyire a helyzet engedi, megriszálja picit a fenekét. Vince mellkasa remeg a visszafojtott nevetéstől.

– Ne fogjátok vissza magatokat, cukik vagytok.

Rebeka megdermed, és felemeli a fejét Vince válláról, de csak azért, hogy amint Trix vidáman csillogó szemébe néz, mélyen elpirulva vissza is ejtse.

– Jézusom, miért nem szóltál? – nyöszörgi elhalón.

– Mert imádom látni, ha elpirulsz – közli kajánul Vince.

– Gonosz vagy – morogja Rebeka. – Tegyél le!

– Most már nem is hiányoztam annyira? – nevet fel halkan Vince, de ahelyett, hogy letenné, még jobban Rebeka fenekébe markol. – Egyébként akartam szólni, csak gyakorlatilag rám nyitottad az ajtót.

Rebeka felemeli Vince válláról a fejét, és zavartan Trixre pillant.

– Szia, Trix!

– Szia, Rebeka! – vigyorog bőszen Trix. – Az én undok és mogorva bátyám semmit nem volt hajlandó elárulni, de örömmel látom, hogy nagyon jól alakulnak a dolgok kettőtök között.

Rebeka nem hiszi, hogy lehet még vörösebb a feje.

– Vince, letennél? – kérdi zavaróan nyüszítésre emlékeztető hangon.

– Nem – jelenti ki Vince tétovázás nélkül, majd Rebekával a karjában a húga felé fordul. Rebeka reméli, hogy Trix nem veszi észre, hol van éppen a bátyja keze. – Kösz a segítséget, hugi. Szerintem most indulni akarsz, hogy mihamarabb elpletykálhasd anyának, mit láttál.

– Ne aggódj, részletes beszámolót kap tőlem – közli Trix derűsen.

– Nagyszerű – morogja Vince, bár Rebeka érzése szerint kicsit szórakozottan. Vajon tényleg nem zavarja, hogy a húga mindenről beszámol majd az édesanyjuknak?

– Örültem, hogy láttalak, Rebeka. Jó szórakozást nektek! – kuncog Trix, és a hangját lelkesedés és öröm színezi szivárványosra.

Rebeka hallja Trix cipősarkainak a kopogását.

– Most már leteszel?

– Szerintem nagyon jól vagy ott, ahol vagy. Tetszik így nekem.

– Vince – morog Rebeka figyelmeztetően, mire a férfi mélyről jövőn elneveti magát, és engedi, hogy Rebeka leszálljon róla. Rebeka térde picit megroggyan, Vince mellkasának támaszkodik, hogy megtartsa az egyensúlyát. Az lenne az üdvözlés megkoronázása, ha most fenékre vágódna. Megszeppenten felnéz a férfira, de Vince széles mosolya nem hagy kételyt a felől, hogy pontosan tudja, mennyire elgyengült a lány. Rebeka morcosan Vince mellkasára csap.

– Élvezed, ha hülyét csinálok magamból? – pillant rá megrovón.

Vince a lány derekára fonja a kezét, és magához húzza őt. Rebeka tüdejében megreked a levegő, ahogy felnéz a férfira. Vince tekintetében sötéten örvénylik a vágy.

– Nem csinálsz magadból hülyét, csak őszinte vagy – jelenti ki komolyan a férfi. – És bármit is csinálsz, nekem mindenhogy tetszel.

Rebeka bátortalanul elmosolyodik. Vince felé hajol, és mielőtt összeérne a szájuk, Rebeka már úgy érzi, elájul ennyi heves szívdobogástól. Vince csak finoman simogatja a száját, kóstolgatja, ízleli, lassan és érzékien, talán szándékosan húzva Rebeka idegeit. Honnan a fenéből lehet benne ennyi józanság?

Rebeka nyelve rebbenve érinti Vince ajkát, válaszul Vince átöleli és szorosan magához húzza. Rebeka örömmel simul hozzá, még akkor is, ha a kabát miatt nem érezheti igazán a férfi csodásan izmos testét.

Vince az ajka közé szívja a lány alsó ajkát, aztán a nyelvével mohón a szájába hatol. Ahogy a nyelvük találkozik, Rebeka öle fájón sajogni kezd és az egész testét libabőr csipkézi. Még szorosabban a férfihoz simul, és amikor Vince keze lejjebb siklik és a fenekébe markol, begörbülnek a lábujjai a gyönyörtől, és bársonypuha reszketés borzolja végig minden porcikáját.

– Ez kurvára hiányzott – mormolja Vince vágytól rekedtre mázolt hangon, mikor megszakítja a csókot.

– Nekem is – suttogja Rebeka szégyenlős mosollyal.

Vince is elmosolyodik, aztán az arcán kelletlenséggel elengedi Rebekát. A lány nem igazán képes megtartani magát, ezért inkább pihegve a falnak támaszkodik. Vince lázban égő tekintettel simogatja végig a testét, aztán kicsit dühös morranással a folyosó felé fordul. Rebeka csak most eszmél rá, hogy be se csukták az ajtót.

Egyre jobban elkerekedő szemmel figyeli, ahogy Vince felé se pillantva egy halom papírtáskát, szatyrot és kartondobozt cipel be több fordulóval a lakásba. Annyira meglepődik, hogy eszébe se jut segíteni. Kíváncsian méregeti a szatyrokat, de összeszalad a szemöldöke, mikor karácsonyfaizzókat, mécsestartókat és lámpásokat vesz észre.

– Mi ez a sok minden? – kérdi megilletődve, miután Vince bezárja az ajtót.

– Bebizonyítom neked, hogy nem utál a december – feleli Vince, miközben kibújik a kabátjából és a fogasra akasztja.

– Egy halom karácsonyfaizzóval? – fintorog Rebeka kétkedve.

– Nem – közli Vince szárazon. – Ezek csak kellékek, a lényeg te meg én vagyunk.

– Velem együtt akarod bebizonyítani, hogy a december nem is utál? Bátor ember vagy, komolyan. – Rebeka hangját élesre farigcsálja a cinikusság. – Nem félted a testi épséged? Ugye emlékszel még, hogy tökön könyököltem egy pincérfiút?

Vince dörmögősen elneveti magát. A hangok végigcsiklandozzák Rebeka gerincét, és a lány önkéntelenül elmosolyodik. Vince közelebb hajol hozzá, mélyen a szemébe néz. Rebeka szíve izgatottan dobban, a tüdejében pedig sehogy sem elég a levegő. Ez a férfi minden kétséget kizáróan veszélyes az egészségére, a közelében roppant fura dolgokat művel a teste.

– Annyi jó pillanatot fogunk összegyűjteni neked, hogy már ne is emlékezz a rosszakra. Ezek azért kellenek – bök a dobozok és szatyrok felé –, hogy emlékeztessenek a jóra.

Rebeka szaporán pislogva bámulja Vincét. Reméli, hogy a könnyek csípését csak képzeli, és igazából nem is homályosítják el a látását.

– „Mentsük meg a decembert" hadművelet? – motyogja összeszorult torokkal.

– Nem – rázza meg a fejét Vince egy gúnyos mosollyal a szája szegletében. – „Mentsük meg Rebekát" hadművelet.

– Miért csinálod ezt, Vince?

– Mert nem félhetsz attól, hogy decemberben semmi jó nem történhet veled. Én jó akarok lenni – billenti félre a fejét már-már bocsánatkérőn a férfi. – Szóval az önzőség vezérel, meg akarlak tartani magamnak.

Rebeka szíve árulón nagyot dobban.

– Oké, akkor mentsünk meg engem.