Rénszarvas őrangyalnak

– És ez micsoda? – szalad Rebekához egy vörös hajú kislány, aki az édesanyjával körülbelül fél órája érkezett. A kislánynak a csillogó tárgyak tetszenek a leginkább, most egy tenyérnyi nagyságú, ezüstös csillogású fémszelencét tart a kezében, amelynek a tetejét cirádás, aprólékosan kidolgozott minta borítja.

Rebeka leguggol a kislány elé, és felpattintja a szelencét. Felsandít a lányka édesanyjára, aki szintén közelebb lépett. Az első történet után a kislány az anyukájához szaladt, és csacsogva mesélte, mi a hógömb titka. Rebeka kicsit félve leste a tőle talán csak pár évvel idősebb nőt – nem mindenki szereti azokat a meséket, amelyeket Rebeka a tárgyakhoz költ, de ezt az anyukát teljesen elbűvölte, utána csillogó szemmel ő maga is kérdezett egy-egy tárgyról.

– Ez egy titokszelence – súgja bizalmasan Rebeka. – Érezted már azt, hogy van valami nagy titkod, de nem árulhatod el senkinek? Például készítettél az oviban anyukádnak egy rajzot, és nagyon szeretted volna elmondani, mit rajzoltál, de közben szeretted volna, ha anyukád meglepődik, amikor megmutatod, ezért mégse mondhattál semmit.

A kislány nagyra nyílt szemmel bólogat.

– Nos, ha ilyen titkod van, belesuttogod ebbe a szelencébe, rázárod a fedelét, és a szelence megőrzi neked a titkot, téged pedig nem fog tovább feszíteni.

– Tényleg? – álmélkodik a kislány.

– Bizony – bólint Rebeka mosolyogva.

– Hű – sóhajtja vágyakozón a kislány, az anyuka pedig közelebb lép.

– Azt hiszem, ezt is megvesszük.

A kislány lelkesen tapsikolva ugrándozni kezd, és már szalad is, hogy tovább kutakodjon a Varázsbazár rejtélyei után, az anyuka pedig a pultra teszi a szelencét. Már egész kupac gyűlt össze hasonló kisebb tárgyakból, és ha nem árulnának mindent gyakorlatilag fillérekért, Rebekának lelkiismeret-furdalása lenne. De Olgi ragaszkodik hozzá, hogy ezeket az apróságokat nagyon olcsón adják, mert a bolt úgysem ezekből tartja el magát.

– Csodálatos fantáziája van – jegyzi meg az anyuka.

– Köszönöm. – Rebeka érzi, hogy leheletnyit kimelegszik az arca, reméli, azért nem lett rákvörös egy egyszerű bóktól. Ennyi elég is, hogy Vincére gondoljon – senki nem tudja, semmilyen értelemben úgy lángra gyújtani, ahogyan ő. Vajon mit csinál most? És mikor fognak legközelebb találkozni? Még számot sem cseréltek, amit Rebeka így utóbb nem is ért. Hogy nem jutott eszébe egyiküknek sem?

– Előre kitalálja a történeteket, vagy ilyenkor jönnek? – rángatja vissza az anyuka kérdése a jelenbe.

– Mindig az ihlet meg, aki kérdez – vonja meg a vállát Rebeka. Ő maga sem tudja, honnan jönnek ezek a varázslatos gondolatok, egyszerűen csak ott vannak a fejében, mintha mindig is ott lettek volna, csupán nem találták volna azt, aki előtt elhangoznának, így hát meglapultak, várva a tökéletes pillanatra.

– Lenyűgöző – ingatja meg a fejét mosolyogva az anyuka. – Nem gondolt még arra, hogy akár meséket is írhatna?

Rebeka bízik benne, hogy csak belül rándul össze, kívül nem.

– Valamikor régen – feleli, de a keserűség a torkát marja, így halvány és reszelős lesz a hangja.

Az anyuka érezheti, hogy kényes pontra tapintott, mert nem kérdez többet, inkább a kislánya felé fordítja a fejét.

– Legutóbb az apja szülinapjára együtt sütöttünk tortát, aztán becsomagoltuk az ajándékát. Panni nagyon lelkes volt, alig várta, hogy az apja hazaérjen – meséli a fiatal nő szeretettel lágyra rajzolt vonásokkal. – Mikor aztán a férjem hazaért, Panni kirohant az előszobába, aztán elmondta, milyen tortát sütöttünk és hogy mi lesz az ajándék, majd lefagyott és keserves sírásra fakadt. Két hüppögés között elárulta, hogy nem akarta elrontani a meglepetést, utána csak nagy nehezen tudtuk megvigasztalni, hogy nincs semmi baj és nem rontott el semmit. Az a kis szelence talán segít majd neki – mosolyog meleg tekintettel Rebekára az anyuka. – Ha meséket írna, én vevő lennék rá – fűzi még hozzá.

Rebeka hirtelen nem tudja, mit mondjon, a torka picit összeszorul, és fél, hogy remegne a hangja, ezért hát inkább csak törékenyen elmosolyodik és bólint. Szerencsére új vevő érkezését jelezve megszólalnak a kis csengők, így Rebeka egy bocsánatkérést motyogva magára hagyhatja a nőt, hogy bolt elejébe siessen.

Egész nap ez megy, sorra térnek be az emberek, vannak visszatérő vásárlók, akik a karácsony miatt érkeznek, mások csak véletlenül épp erre járnak. Mikor Olgi reggel meglátta Rebeka kezét, haza akarta küldeni, hogy pihenjen, de Rebeka hajthatatlan volt. Bármennyi energiája is legyen Olginak, azért már nem fiatal, és ezt a mostani forgalmat egyedül nem győzné. Végül megegyeztek, hogy Rebeka felköti a kezét, hogy véletlenül se mozgassa, és holnap nem jön be, cserébe viszont Olgi megkéri az egyik nevelt lányát, hogy ugorjon be segíteni – Rebeka csak ezzel a feltétellel ment bele, hogy otthon marad. Igazából jól is fog esni a pihenés, mert bármennyire is igyekszik róla nem tudomást venni, a csuklója még így felkötve is tompán lüktet.

– Mit csinálsz itt? Pihentetned kellene a kezed.

Rebeka szíve nagyot dobban Vince hangjára. Felkapja a fejét, és most a legkevésbé sem kell erőltetnie a mosolyt. A férfi arca kicsit nyúzottnak tűnik, a borostája sem igazán borosta már, de a fáradtság nem teszi kevésbé lehengerlő jelenséggé. Rebeka ujjai bizseregnek, hogy megérintse Vince markáns állát, hogy érezze a durva szőrszálak izgató dörzsölését a bőrén. Olyan jó lenne közelebb lépni hozzá, átölelni, és ugyanúgy beleveszni a csókjába, mint tegnap, de Rebeka mégsem mozdul. Csak egy csók volt, fogalma sincs, hányadán állnak most.

– Én is örülök, hogy látlak, és dolgozom – jegyzi meg Rebeka gúnyosan, és bár nagyon igyekszik szigorúan nézni, érzése szerint inkább egy rajongó kamaszlányra emlékeztethet ebben a pillanatban, főleg, hogy a hangja vágytól nehezedik el.

– Én is ezt mondom neki – szólal meg a háta mögött Olgi –, de ez a makacs nőszemély nem hajlandó hazamenni. – Olgi Rebeka mellé lépve kezet nyújt Vincének. – Molnár Olga, nagyon örülök, de ha azt meri nekem mondani, hogy csókolom, minimum megátkozom.

– Kísértetiesen emlékeztet a kishúgomra – rázza meg Vince Olgi kezét. – Vass Vince – teszi hozzá, mikor már nem pislog meglepetten Olgira. Olgi azonban nem reagál, csak gyanakvón összehúzza a szemét.

– Hány éves a kishúga?

– Huszonhárom.

Olgi szélesen elmosolyodik és kihúzza magát. Rebeka látja rajta, hogy máris Vince bűvkörébe került. Létezik olyan nő, aki – életkortól függetlenül – képes lenne ellenállni ennek a férfinak? Mi van benne, ami még a csípős stílusa ellenére is ennyire megnyerővé teszi? Mert ez nem lehet csak a külseje műve, bármilyen jóképű és vonzó is legyen egy férfi, ha mellé tapló, nem ragad magával minden nőt, sőt. De Vince nem tapló, hiába gunyoros olykor, mégis árad belőle valamiféle régimódi udvariasság, amit lehetetlen figyelmen kívül hagyni.

– Ez esetben ezt egy roppant hízelgő bóknak veszem – jelenti ki Olgi.

– Annak is szántam – bólint Vince halvány, féloldalas mosollyal. – Elrabolhatom Rebekát egy kávéra?

Olgi összehúzott szemmel, leplezetlenül végigméri Vincét, mintha csak azt mérlegelné, elég jó-e Rebekának. Rebeka feszengve figyeli Olgi kritikus tekintetét – az idős nő szeret úgy viselkedni, mintha a nagymamája lenne, és mi tagadás, a lánynak számít a véleménye. Rebekának korán meghaltak a nagyszülei, nem ismerhette mindegyiküket, mikor ő megszületett, csak az anyai nagyapja élt, de belőle is csak annyira emlékszik, hogy nagyon ráncos, szigorú arcú öregúr volt, gyerekként kicsit félelmetesnek is találta. Olgi azonban nagyon közel áll hozzá – közelebb, mint a tényleges családtagjai.

Vajon milyennek látja Olgi Vincét? Rebekát még most is, hogy Vince farmerben, bőrkabátban, lezserül zsebre dugott kézzel áll, egy tizenkilencedik századi csirkefogóra emlékezteti. Nem tudja, mi van Vincében, amiért ilyennek látja, de nem először jut eszébe ez a gondolat. Még gimiben, a sok kudarcba fulladt randi és rövid kapcsolat előtt, Rebeka nagyon szerette a történelmi romantikus regényeket. Mindig azokat a főszereplőket kedvelte a legjobban, akik nagy szoknyavadász hírében álltak, akik tökéletesen értették a csábítás kifinomult és elegáns művészetét, tele voltak erővel és némi cinizmussal, ugyanakkor amint megtalálták a nőt, akit nem tudtak többé elengedni, addig küzdöttek érte, míg el nem nyerték a kegyeit.

Rebeka úgy véli, Vince is ilyen, és az alapján, amit reggel Trix mondott, talán számára ő lesz az a nő, akit nem tud majd elengedni. Rebeka nagyon szeretné, hogy így legyen.

– Rabolja el egész délutánra – közli a mustra végeztével vehemensen Olgi –, és ha kell, kötözze az ágyához, csak ne engedje vissza dolgozni.

Vince mohón Rebekára pillant, és a lánynak nem kell gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy tudja, mi jár most a férfi fejében. Ami azt illeti, ő is arra gondol. Vince éhes tekintettel végigméri, és a kék mintha sötétebbre mélyülne a szemében a vágytól, pedig Rebeka biztosan tudja, hogy a legkevésbé sem néz ki jól. Az egyszerűség kedvéért csak farmert, egy fekete topot és egy nagyon bő, kötött, barna pulcsit vett fel, a haját egy hajráffal fogta hátra, mert összefogni fél kézzel túl bonyolult művelet lett volna, pedig már kissé zsírosodik, és ilyenkor csak úgy néz ki jól, ha összefogja vagy feltűzi, esetleg befonja. Sminkelni nem sminkelt, az még jobb kézzel is kész tortúra számára, nemhogy ballal. Vince mégis úgy néz rá, mintha soha nem látott volna nála se szebb, se kívánatosabb nőt.

Rebeka úgy érzi, lángol az arca. Vince pimaszul elmosolyodik, Rebeka gyomrában pedig megint kigyúlnak a csillagszórók, nagyobb elánnal, mint eddig bármikor. A lába elgyengül, és attól fél, nem egyszerűen csak pocsolyává olvad, hanem félelmetes gyorsasággal elszublimál.

– Bármit a hölgy kedvéért – teszi a szívére a kezét Vince, és produkál egy rövid meghajlást. Olgi felnevet, és szelíden meglegyinti Vince karját, de közben cinkosan Rebekára kacsint.

– Tetszik nekem ez a férfi, tartsd meg.

– Olgi...

– Semmi „olgizás", ha kérhetem! Hétfőn találkozunk – bólint nyomatékosan Olgi, és olyan szigorúan néz Rebekára, hogy abból a lány pontosan megérti, nincs értelme vitatkozni.

– Rendben, és köszönöm – adja meg magát Rebeka beletörődve az elkerülhetetlenbe. Reméli, hogy nem lesz túl nagy a forgalom, és Olgi bírni fogja. Közelebb lép az idős nőhöz, puszit nyom ráncokkal összekuszált arcára, majd beszalad a hátsó szobába.

Már kabátban tér vissza, de a jobb karjára nem húzta fel a kabát ujját, mert attól tart, hogy – fásli ide vagy oda – túlságosan fájna, ha mozgatná a csuklóját. Vince rögtön kiszúrja, hogy nem öltözött fel rendesen, de nem tesz megjegyzést, csak megfogja Rebeka bal kezét, elbúcsúzik Olgitól, és kihúzza magával Rebekát a boltból. Vince olyan erősen szorítja a lány kezét, mintha attól félne, Rebeka mégis meggondolja magát, és inkább a boltban marad, minthogy vele menjen. Rebeka ezt roppant hízelgőnek találja, és derengő mosollyal az ajkán lépked Vince mellett.

Mikor kifordulnak a boltot rejtő kis utcából a főtérre, Rebeka megtorpan.

– Öhm... mit szólnál hozzá, ha felmennénk hozzám? – Nagyon merésznek érzi magát, hogy ezt fel meri vetni, de az az igazság, hogy így fél kézzel nem tartja túl jó ötletnek, hogy bárhová is beüljenek, mert nem szeretne Vince előtt újra bénázni. Márpedig két kézzel is simán hülyét csinál magából, fél kézzel ennek drasztikusan megnő az esélye.

– Én biztosan nem fogok tiltakozni – húzódik kaján mosolyra Vince ajka.

– De csak kávézunk – köti ki gyorsan Rebeka, mielőtt a férfi esetleg félreértené.

Vince még mindig mosolyogva közelebb hajol hozzá, és Rebeka egy pillanatra azt hiszi, meg fogja csókolni. A levegő a tüdejében reked, és a szíve megbolondulva veri a bordáit, de a férfi csak a füléhez hajol. Az ajka Rebeka fülkagylóját érinti, a lehelete felborzolja a lány érzékeit. Rebeka biztos benne, hogy Vince ezt abszolút szándékosan csinálja, és pontosan tudja, milyen hatással van rá. Ez a férfi tényleg a csábítás mestere.

– De ugye a csókot azért megismételhetjük?

– I-i-igen – dadogja szédülten Rebeka. Mégis mi mást felelhetne, mikor majd' eleped azért, hogy végre újra a száján érezze Vince száját? Ha nem ejtette volna fogságba a kabátjával a jobb kezét, most még a fájdalom se érdekelné, megragadná Vince tarkóját, és szégyentelenül magához húzná.

– Helyes – biccent kifejezéstelen arccal, nyugodtan a férfi, de a tekintete vad örvénylése elárulja, hogy azért ő sem egészen higgadt.

– Most nagyon elégedett vagy magaddal, igaz? – hebegi Rebeka, pedig szeretne ő is hűvösen nyugodt lenni.

Vince szemtelenül elmosolyodik, és szelíden végigsimít Rebeka arcán. Olyan álmélkodva és örömtől csillogó szemmel néz rá, hogy Rebeka nem is bánja, hogy minden bizonnyal mélyen elpirult.

– Igen. De azért ne hidd, hogy nem őrjítesz meg, Rebeka. Pokoli nehéz megállni, hogy ne birkózzalak le most azonnal a hóba, és magasról téve a közszeméremsértésre, ne vetkőztesselek meztelenre, hogy aztán nemcsak a szádat, hanem minden egyes porcikádat megízleljem.

– Ó, Jézus... – szakad ki Rebekából, mert már a képzeletében életre kelő rövid jelenet is elég ahhoz, hogy az egész teste vágytól izzva sajogjon. Talán felül kellene bírálnia az iménti „csak csók" kijelentést – és csak miután szenvedélytől vöröslőn végigcikázik ez a gondolat a fején, dermeszti le a döbbenet.

Ha ilyen rövid ismeretség után más férfi mondana neki ilyesmit, Rebeka minimum faképnél hagyná az illetőt, meg se fordulna a fejében, hogy akár a valóságba is átültethetnék a szavakat (bár persze nyilván nem a hóban), most azonban szinte már remeg a testét gyötrő vágytól. Vince az első férfi, akivel kapcsolatban nem ijeszti meg a szex gondolata. Máskor mindig feszengve gondolt arra, hogy valaki előtt meztelen legyen, zavarta, hogy a teste nem tökéletes, félt megmutatni magát, de Vince előtt egyszerűen nincs zavarban. Vele... vele vágyik arra, hogy együtt legyenek. Félelmetes és ijesztő ez a vágy.

Vince hirtelen közelebb hajol, és leheletkönnyű csókot lehel a szájára, aztán anélkül, hogy bármit mondana, megszorítja a kezét, és elindul. Rebeka kábult léptekkel halad mellette. Máskor ez is zavarná. Sokszor még egy-két hónap is kevés volt ahhoz, hogy ne érezze feszélyezve magát, ha egy férfival kézen fogva sétált, most azonban természetesnek érzi, hogy Vince fogja a kezét. Vincével lenni minden tekintetben természetes – vajon a szex is ilyen lenne? Nem félne, nem izgulna, csak elengedné magát?

Rebeka feje még akkor sem tisztul ki egészen, mikor a lakásához érnek. A szája még mindig bizsereg a szelíd érintéstől, és sokkal többre vágyik. Azt akarja, hogy Vince nyelve mohón és sóvárgón ízlelje, mint tegnap, érezni akarja a férfi erős, izmos testét, ahogyan hozzápréselődik, érezni akarja a kapkodós lélegzetvételeket, és bele akar veszni abba a zuhanásízű érzésbe, ami kisöpör minden gondolatot a fejéből.

– Ülj le nyugodtan – int Rebeka a nappali felé, miután leveszik a kabátot és kibújnak a cipőből. – Hogy szereted a kávét?

Vince Rebeka elé lép, és komoran a szemébe néz. A közelsége Rebekában rekeszti a levegőt, a szíve pedig össze-vissza kalimpál, pedig még épp csak lecsillapodott a korábbiak után. Rebeka őszintén reméli, hogy eljön majd az az idő, amikor a szíve normális ütemben is képes dobogni Vince jelenlétében.

– Remélem, nem gondoltad, hogy hagyom, hogy te csináld a kávét – jelenti ki Vince szilárdan. – Ülj le és pihentesd a kezed, én feltalálom magam.

– Te vagy a vendég – tiltakozik Rebeka kissé vérszegényen. Egész nap talpon volt, tényleg jólesne, ha leülhetne.

– Teszek rá – közli Vince pimaszul felhúzott szemöldökkel.

Néhány tétova másodpercig farkasszemet néznek egymással. Rebeka gerincén mintha puhára olvadt, forró láva csorogna végig, és mintha mágneses erő rángatná Vince felé, ezért inkább félrekapja a tekintetét és megadón bólint.

– Elboldogulsz a kávéfőzővel, vagy adjak használati utasítást? – dörmögi morcosan az orra alatt.

– Nincs olyan kávéfőző, amivel ne jutnék dűlőre – jelenti ki magabiztosan Vince.

Rebeka nem nézve a férfira bevonul a nappaliba, és ledobja magát a kanapéra. Nem pillant Vince felé, de hallja, hogy a férfi már motoz is a konyhában. Szeretne felé fordulni, de attól tart, akkor sosem nyugszik meg a szíve, így hát erőnek erejével kényszeríti magát, hogy ne nézzen Vincére.

A tekintete a dohányzóasztalra rebben, és az ereiben mintha elfelejtene csörgedezni a vér.

A francba, nem lehet!

A dohányzóasztal közepén egy fekete melltartó hever kacéran. Rebeka reggel megpróbálta fél kézzel felügyeskedni magára, de nem sikerült, végül dühösen az asztalra vágta, és inkább egy topot vett fel, ami azért megtartja a mellét. Rebeka Vincére pillant, de a férfi épp háttal áll neki, úgyhogy gyorsan lekapja az asztalról a melltartót, és az egyik díszpárna alá rejti.

– Láttam – zavarja meg Vince hangja, és a benne lobogó kéjtől Rebeka testét édes reszketés rázza meg. – Szóval nincs rajtad melltartó?

Rebeka beszívja az alsó ajkát, és megrázza a fejét.

– Ha úriember lennél, csendben maradtál volna – motyogja zavartan.

– És szalasszam el a lehetőséget, hogy lássalak elpirulni?

Rebeka nem fordul Vince felé. Attól tart, ha most ránézne, spontán kigyulladna, úgyhogy inkább hátradől, és a pulóvere szegélyét babrálja. Érzi magán a férfi tekintetét, és pontosan tudja, Vince mit vizsgál olyan élénken.

Nem, nem, nem – könyörög magában, de hiába, a teste elárulja. Rebeka mellbimbója megkeményedik és a top anyagának feszül. A lány tekintete a kezéről picit feljebb siklik, és elvörösödve megállapítja, hogy a mellbimbója olyan hegyes lett, hogy szinte még a pulóver anyagát is átdöfi.

Vince halk, dörmögős nevetése ingerlőn simogatja a testét, a melle és az öle fájón sajog.

– Remélem, most nagyon kényelmetlenül szorít a nadrágod – vet egy haragos pillantást a férfira, és csak mikor kimondja, döbben rá, hogy rá nem jellemzően egy pikáns megjegyzés csúszott ki a száján, de ettől nem jön zavarba, inkább vérpezsdítő izgatottságot érez. Főleg, ha elképzeli azt a bizonyos testrészt, ami miatt most talán Vince kényelmetlenül érzi magát.

– Fogalmad sincs, mennyire – vigyorodik el Vince elégedetten csillogó szemmel.

Rebeka tekintete akaratlan siklik lejjebb, de a konyhát a nappalitól elválasztó pult kitakarja Vincét, így csak szaporán emelkedő és süllyedő, széles mellkasát láthatja. Vince megint elneveti magát, mire Rebeka ijedten elkapja a tekintetét.

Jobbnak látja, ha nem szólal meg többet, mert annak még verbális szeretkezés lesz a vége – már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom. Ha nem, ki kellene találni, mert ők határozottan ezt művelik éppen, vagy legalábbis efelé tartanak, és ő, akinek máskor szörnyen nehezen jön az orgazmus, most úgy érzi, akár egy röpke érintés is elég lenne ahhoz, hogy elélvezzen. Lehetséges ilyesmi egyáltalán?

A kávéfőző sistergő zaja simogatja Rebeka túlfeszített idegeit, a lakásban szétomló sötét illatok pedig ellazítják. Mire Vince elé teszi a kávét, már képes újra normálisan levegőt venni, amit jelen pillanatban csodának nyilvánít. Főleg akkor, amikor Vince leül mellé a kanapéra.

– Honnan tudod, hogy szeretem? – kérdi, miután belekortyol a kávéba. Pont olyan tökéletes, mint ahogyan magának készíti.

– Hallottam a kávézóban, hogyan kéred.

– És megjegyezted? – Rebeka hangjában magasra szökik a csodálkozás.

– Igen – mosolyodik el Vince, és gyengéden néz rá. Mintha azt súgná a tekintete, hogy már akkor tudta, hogy erre az információra még szüksége lesz, vagy még inkább, mintha már akkor úgy akarta volna, hogy erre az információra egyszer még szüksége legyen.

Rebekában megint mocorogni kezdenek a kétségek, de elég felidéznie mindazt, amit Trix reggel mondott, és ő is elmosolyodik. Vince nem csak játszik vele, nem kell folyton a saját buta önbizalomhiánya miatt kételkednie benne. Bármilyen hihetetlen is legyen, tényleg érdekli a férfit, és mivel ezt minden pillanatban, minden szavában és még abban is, ahogyan ránéz, érzi, Rebeka nem is hagyja, hogy bármit bemagyarázzon magának és ostoba félelemmel mérgezze meg mindazt, ami kialakulóban van köztük. Nem akarja elszúrni a dolgokat Vincével.

– Miért nem maradtál itthon, Rebeka? – kérdezi Vince, miután belekortyol a kávéba.

– Nem olyan veszélyes, csak zúzódás, ettől még nem vagyok hadirokkant – közli gúnyosan Rebeka. Nem szereti sajnáltatni magát, szóval nem fog úgy tenni, mintha halálosan szenvedne, akkor sem, ha tényleg fáj egy picit a csuklója. – Te nem dolgozol?

Mekkora egy ostoba kérdés – szidja magát Rebeka, amint kicsúsznak a száján a szavak.

– Szerintem elég nyilvánvaló, hogy éppen nem – állapítja meg Vince szárazon, de egyáltalán nem bántón. Rebeka elneveti magát, és megrázza a fejét.

– Én is pont ezt feleltem volna.

Vince szélesen elmosolyodik, és úgy pillant Rebekára, mintha rokonlélekre akadt volna.

Rebeka csak most gondol arra, hogy fogalma sincs, mi Vince munkája. Sok minden szóba került már köztük, de annyira belefeledkezett a férfi csípős humorába, a lénye varázsába, hogy ez a kérdés eddig fel sem merült benne.

– Mivel foglalkozol?

– Pilóta vagyok.

– Tényleg? Van egyenruhád is? – Rebeka megpróbálja elképzelni Vincét egyenruhában, de mivel ő maga még csak kisgépeken repült, fogalma sincs, milyen egyenruhát hordanak az utasszállítók pilótái, ezért aztán a Kapj el, ha tudsz Leonardo DiCapriója merül fel benne. Egek, Vince szörnyen dögösen festene egy olyan egyenruhában!

– Nem – nevet fel dörmögősen Vince. – De ha akarod, a kedvedért beszerzek egyet.

– És le is vetkőzöl nekem? – kérdi pajzánul Rebeka, és élvezi, hogy megint minden szégyenérzet nélkül ki merte mondani, ami megfordult a fejében.

– Nem – jelenti ki kategorikusan Vince, mintha már a gondolat is borzasztaná, hogy sztriptízt adjon elő, aztán azonban pajzánság lágyítja el a tekintetét. – De te levetkőztethetsz, azt nagyon élvezném.

Rebeka kezdi úgy érezni, hogy bölcsebb lenne, ha nem bonyolódna Vincével efféle párbeszédekbe, mert a férfi mintha semmitől nem jönne zavarba, így aztán mindenképpen az lesz a vége, hogy ő végzi rákvörösen, megilletődötten pillogva.

– Hol vagy pilóta? – kérdi inkább, hogy kevésbé érzéki töltetű témára terelje a beszélgetést.

– A cégünk magánszemélyek szállításával foglalkozik, többnyire nagyon gazdag emberek és külföldi cégek az ügyfeleink.

– Izgalmas lehet – sóhajtja Rebeka. Nem mintha elégedetlen lenne a munkájával, imád a Varázsbazárban dolgozni, de a repülés szédítő és mámorító. – Szeretek repülni.

– Seprűn? – vonja fel a szemöldökét kajánul Vince.

– Persze – vágja rá Rebeka széles mosollyal, majd miután belekortyol a kávéjába, kíváncsian Vincére pillant. – Mindig pilóta akartál lenni? – faggatózik tovább, mert szeretne minél többet megtudni Vincéről.

– Nem, csak hatéves koromtól. Akkor repültem először.

– És előtte?

Vince épp a szája felé emeli a csészét, de megdermed mozdulat közben. Ezúttal mintha zavarban lenne, és Rebeka ezt nem érti. Minden gyereknek vannak fura elképzelései arról, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, szóval szerinte ez nem olyasmi, ami miatt bárkinek is szégyenkeznie kellene.

– Azt nem merem elárulni – közli komolyan Vince.

– Ezek után muszáj – pillant rá Rebeka hajthatatlanságot sugallva, és magában már azt találgatja, vajon mi akarhatott lenni Vince. A legfurább, amit Rebeka eddig hallott, az úthenger – ezt egy kisfiú osztotta meg vele a boltban. Kis cuki dömper gyerek volt, akinek nagyon tetszett az úthengerek masszív ereje.

– Kössünk alkut – veti fel végül tartózkodón Vince.

– Csupa fül vagyok – hajol előre kíváncsian Rebeka.

– Elárulom, de cserébe felugorhatok hozzád vasárnap délután.

– Újabb randi?

– Olyasmi – bólint Vince.

Rebeka gyanakvón méregeti.

– Gyanús vagy te nekem.

– Engedd, hogy meglepjelek. Esküszöm, semmi rosszban nem sántikálok – teszi hozzá Vince, de a szavai ellenére a hangja mégis mintha csintalanul rezzenne.

– Ó – szakad ki Rebekából csalódottan, és azon nyomban elvörösödik. Az ösztönös, mélyről eredő vágy, ami arra sarkallja, hogy most azonnal vesse magát Vince karjába, letaglózza. Hol van az a félénk és tartózkodó lány, aki eddig volt?

– Azt remélted, hogy hátsó szándékaim vannak? – vigyorodik el szélesen Vince.

– Talán egy kicsit – vallja be Rebeka gyenge vállvonással, és megilletődve néz Vincére. – De... az túl gyors lenne, én...

– Oké, semmi baj – biztosítja megértőn Vince, és a szemében tényleg nincs csalódottság. Vajon meddig hajlandó várni, mikor egyfolytában sistereg köztük a levegő? Rebeka őszintén bízik benne, hogy Vince kitartó lesz, mert számára nagy lépés lefeküdni valakivel, még akkor is, ha Vince eddig nem ismert szenvedélyt ébreszt benne.

– Szóval? Áll az alku? – tereli vissza a beszélgetést Vince az eredeti irányba.

Rebeka bólint, tulajdonképpen nem kérdés, hogy szeretné-e a vasárnap délutánt a férfival tölteni. Sőt, máris azon agyal, hogy ma csütörtök van, és a vasárnap még túl messze van. Ez azt jelenti, hogy addig nem is találkoznak?

Vince nagy levegőt vesz, legalább akkorát, mintha élete legsötétebb bűnét készülne feltárni.

– A Mikulás manója akartam lenni.

– Most át akarsz verni, igaz? – nyög fel Rebeka. Nem lehet, hogy pont egy olyan pasiba habarodik bele félelmetesen rövid idő alatt, aki megrögzött télrajongó.

– Nem – neveti el magát Vince –, tényleg úgy gondoltam, hogy jó móka lehet a Mikulásnak dolgozni. És most már nem fújhatsz visszavonulót, az enyém a vasárnap délutánod.

Rebeka nem igazán tért még magához a sokkból, de azért bólint. Vajon ez most csak a december szívatása? De nem, ilyesmin nem fog gondolkodni, megígérte magának. Nincs több december-gyűlölet. A december csak egy hónap. Olyan, mint bármelyik másik. Nem egy létező személyiség, hogy utálhassa őt és szándékosan kicsesszen vele.

Csak egy hónap – mantrázza magában, és csak akkor eszmél fel, mikor Vince az asztalra tesz egy gyönyörűen faragott rénszarvast.

– Ajándék – szólal meg szelíden a férfi –, illetve bocsánatkérés, amiért miattam megzúzódott a csuklód.

– Ugyan, nem a te hibád volt – motyogja Rebeka elbűvölten közelebb hajolva a rénszarvashoz. Nagyon édes kis jószág, picit csálé a mosolya és mintha kancsi is lenne, de ettől különösen bájos.

– Én rángattalak ki a jégre, pedig te figyelmeztettél. Azt hiszem, nem vettem elég komolyan a félelmedet a decembertől – mondja Vince határozottan, némi bűntudattal a hangjában.

– Komolyabban vetted, mint sokan mások, és nem nevettél ki miatta, hidd el, nekem már ez is rengeteget jelent – pillant rá Rebeka. Nem rejti el a tekintetéből, hogy mind az ajándék, mind a törődés meghatja, pedig alig hiszi el, hogy egy ennyire remek férfi egyáltalán létezik.

– Kajlának hívják – biccent Vince a rénszarvas felé, de nem veszi le a tekintetét Rebekáról. – És mivel lényegében a télhez tartozik, arra gondoltam, lehetne az őrangyalod. Ha veled van, talán a december kevésbé lesz undok veled.

Rebeka torka összeszorul. Eddig csak Eszti vette komolyan a félelmét, de ő tud mindenről, ami decemberben történt vele, Vince azonban nem ismeri a hátteret, mégsem nézi hülyének. Rebeka tudja, hogy ha eddig nem is, most már menthetetlenül tart afelé, hogy bolondul belezúgjon ebbe a férfiba.

– Köszönöm – súgja remegős hangon, és letéve a csészéjét a kezébe veszi a rénszarvast.

Kajlát – helyesbít magában, mert így sokkal személyesebb. Milyen bájos név, kíváncsi rá, Vince adta-e neki. Rebeka úgy érzi, szeretne ő is adni valamit Vincének, valamit, ami legalább olyan jelentőségteljes, mint ez az ajándék.

– Vince – néz fel a férfira, és leheletnyit megborzong, ahogy összefonódik a tekintetük –, ha nem árulod el, mi akartál lenni kiskorodban, akkor is szívesen veled töltöttem volna a vasárnap délutánt.

Vince közelebb csúszik hozzá, és az arcára simítja a tenyerét. Rebeka vére megvadulva dübörög a közelségtől és az érintéstől, a mellbimbója máris megfeszül és a lába között sóvárgó lüktetés támad.

– A bátyám azt mondta, fussak tőled olyan messzire, amennyire csak tudok.

– Te meséltél rólam a bátyádnak? – kerekedik el Rebeka szeme. Nem tudja, hogy van ez a férfiakkal, de kétli, hogy ahogyan általában a nők, ők is minden apró-cseprő dologról beszámolnának egymásnak. Úgy véli, az, hogy Vince mesélt a bátyjának róla, jelentős dolog, és ettől még hevesebben dobog a szíve.

– Ő faragta Kajlát, ma reggel leszaladtam hozzá.

Rebeka a lebegős boldogságon túl csak most fogja fel, hogy mit mondott pontosan az előbb Vince. Megfogja a férfi csuklóját, és elhúzza az arcától. Az érintés helye bizsereg, és a hiány marja a bőrét.

– Hát, tudod, szerintem a bátyádnak igaza van. Egy rakás szerencsétlenség vagyok – teszi hozzá szomorkásan.

– Nem, Rebeka, félreértettél – hadarja Vince, és újra megérinti Rebeka arcát. – Ő azért mondta ezt, mert pontosan látta rajtam, hogy nagyon kedvellek, pedig még csak most találkoztunk. Az ilyesmi... nem jellemző rám.

– Ó.

– Ó bizony – mosolyodik el derengősen Vince. – De, Rebeka, eszem ágában sincs elmenekülni.

Rebeka szíve már aligha verhetne gyorsabban. Az egész teste fájón elgyengült, és úgy érzi, ha nem kerülhet közelebb Vincéhez, atomjaira szakad a vágytól.

– Akkor megcsókolsz végre? – szalad ki belőle sóvárgón.

Vince tekintete élesen villan, és féktelen gyorsasággal közelebb hajol Rebekához. Ahogy összeér a szájuk, Rebekából megkönnyebbült sóhaj fakad fel. Amióta megpillantotta Vincét a boltban, erre vágyik. A testében kéjesen dorombol az öröm, és amikor Vince a nyelvével végigsimít az ajkán, Rebeka tétovázás nélkül engedi be. A férfi olyan éhesen és durván hatol a szájába, hogy Rebeka öle összerándul.

Ahogy rebben a nyelve és találkozik Vince nyelvével, ahogy a kávé keserédes ízén túl megérzi a férfi veszélyes ígéretekkel teli, csábítóan sötét ízét, mintha az egész testét szenvedélyvörös lángok tépnék, cibálnák. Rebeka megérinti Vince mellkasát. Érzi, mennyire szaporán ver a férfi szíve, és ettől megszédül. Mámorító tudni, hogy Vincét is ugyanúgy a hatalmába keríti ez a részeg vágy, mint őt.

Vince keze a derekára rebben, aztán lassan feljebb csúszik, és Rebeka várakozón kinyomja a mellét, mert akarja, hogy a férfi megérintse. A melle súlyosan feszül, és szeretné érezni, ahogy a férfi tenyere köré zárul, ahogy megmarkolja. Vince gyengéden, kutatón fogja a kezébe a mellét, aztán rázárja a tenyerét, és Rebeka most nem érzi úgy, hogy zavaróan nagy lenne a melle, mert Vince tenyerébe pontosan illik, és a férfi szakadozott, reszelős hördülése elárulja, hogy ezt ő is így véli.

Rebeka belesóhajt a csókba, amikor Vince megmarkolja a mellét és lágyan masszírozni kezdi. Végre egy férfi, aki pontosan tudja, hogyan érintse, aki nem nézi gyurmának a mellét, aki egyszerre gyengéd és vad, akinél érzi, hogy élvezi, hogy a mellét érintheti, aki felfedezi, kikutatja, mitől feszül ívbe a gerince, mitől sóhajt és borzong meg, nem pedig csak érzéketlenül gyömöszöli.

A meztelen bőrén akarja érezni a férfi érdes tenyerét, nem a ruhákon keresztül. A vére éjfekete mámort suttog, és a teste tobzódik a kéjben. A nyelvük őrült táncot jár, hol lassú bódulatban, hol szenvedélytől megvadulva érintik egymást. Vince a hüvelykujjával megdörzsöli Rebeka mellbimbóját, és ettől Rebeka testén korbácsként vág végig a vágy. A csípése éles és kegyetlen, egészen az öléig hatol. Rebeka egész testében beleremeg.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek – morogja rekedtesen Vince, de ahelyett, hogy mozdulna, megragadva Rebeka derekát fekvő helyzetbe húzza, ő pedig az oldalára fordulva mellé heveredik. Apró csókokat lehel a lány szájára, és bár Rebeka őrülten kívánja, nem érinti meg újra a mellét.

– Ezt igazán nem kellene többször csinálnod – nyöszörgi Rebeka két puha csók között.

– Ne csókoljalak meg többször? – ível felfelé gúnyosan Vince szemöldöke.

– Nem – sóhajtja Rebeka álmodozón. Igazából azt szeretné, ha Vince minél többször megcsókolná. Még jobb lenne, ha soha nem is hagyná abba. – De igazán lehetne, hogy nem olyankor csókolsz meg, amikor épp indulni készülsz.

– Nem muszáj még indulnom – hajol vissza az ajkára a férfi, és Rebekának nem kell több biztatás, feljebb emeli a fejét, és máris újra összeforr a szájuk.

Vince ezúttal nem finomkodik, követelődzőn falja a száját, a kezét pedig becsúsztatja a pulóver és a top alá. Ahogy Rebeka pőre bőrén érzi meg a férfi érintését, önkéntelenül megmozdul a csípője. Vince, miközben feljebb csúsztatja a kezét, Rebeka lába közé teszi a lábát, és combját a lány öléhez szorítja. Rebeka összeomlani készül ennyi ingertől, ennyi lázongó, emésztő forróságtól. A puncija fájón, üresen sajog, a melle megfeszül, ahogy Vince a tenyerébe zárja, a gyomrában pedig súlyos és telhetetlenül remegő csomóvá sűrűsödik a vágy.

Vince megmozdítja a kezét, a melléről kínzó lassúsággal lejjebb csúsztatja, égető ösvényt rajzol rá egészen a nadrágjáig. Rebeka kapkodva lélegzik, a teste egyszerre erőtlenül ernyedt, de közben mégis olyan, mintha belülről szétrobbanni készülne. Többet és még többet akar, sokkal-sokkal többet, de az agya nem kapcsol ki, sőt, egyre erőszakosabban sürgeti, hogy bármilyen jó érzés is legyen, vessen véget annak, ami történik, mert ez túl gyors, és később megbánná, ha most engedne.

– Vince, én...

– Tudom – vág közbe Vince elhúzódva, de se a lábát, se a kezét nem mozdítja. A szeme lázasan csillog, zihálva lélegzik. – Nem kell semmit tennünk, amit nem akarsz, de... szeretnélek megérinteni – suttogja vágyakozón. – Ha te is akarod.

– Nem tudom – nyögi Rebeka rekedtesen. A vére a fülében dobol, a teste olyan, mint egy kifeszített íj, és igen, akarja, hogy Vince megérintse, de nagyon fél. Számára ez sosem volt egyszerű, és akármilyen könnyű legyen Vincével lenni, mi van, ha a teste mégis megint csődöt mond? Ha befeszül és görcsös lesz, mint általában?

– Dehogynem – jelenti ki gyengéden Vince, mintha belelátna a fejébe. – A kérdés inkább az, engeded-e.

Rebeka beharapja az ajkát, és nem mer Vince szemébe nézni. Érzi a hasán a férfi forró tenyerét, érzi a súlyát, az ujjai már bekalandoztak a nadrág korca alá, és Rebeka tudja, hogy egy bólintás is elég lenne, hogy Vince folytassa, ahogy azt is tudja, ha most megrázná a fejét, Vince rögtön elvenné a kezét, nem erősködne, nem győzködné. Csak egy mozdulat kellene, igen vagy nem, egy apró mozdulat, de Rebeka olyan dermedt, mintha jégből lenne a teste.

Nagyot nyel, lassan Vince felé fordítja a fejét. A férfi tekintete tele van perzselő tűzzel, és ahogy Rebeka hagyja magát elveszni benne, mintha olvadni kezdene, azonban nem eléggé ahhoz, hogy képes legyen dönteni.

Igen vagy nem?

______

Bocsánat a nagyon gonosz függővégért, eredetileg nem így akartam, de hosszabb lett a fejezet, mint terveztem, és most már Vince türelmetlenül várja, hogy megoszthassa velünk, mit gondol és hogyan érzi magát. :) Nagyon igyekszem a folytatással. :)