Vesztegetés fánkkal

Rebeka derengő mosollyal ébred. Álmosan pislogva kinyúl a telefonjáért, és kikapcsolja az ébresztőt. Ábrándosat sóhajtva nyújtózkodik. Rég érezte magát ennyire élettel telinek, rég volt, hogy ennyi bizakodással köszöntött volna egy új napot – még az se zavarja, hogy a jobb keze tompán hasogat.

Felül, felkapcsolja a falra szerelt kislámpát, és letekeri a fáslit a csuklójáról. Felszisszen, mikor meglátja, hogy a duzzanat nem lohadt le, sőt, most már mélylila és kékes árnyalatokban pompázik. Visszatekeri a fáslit, és kimászik az ágyból. Belebújik a papucsába, aztán kicsoszog a konyhába. Felteszi a kávét, de közben a tegnap estére gondol. Vince szédítő és jólesőn borzongató csókjára, lusta hóesésre és szikrázó csillagszórókra.

Ki tudja, talán mégis békét köthet a decemberrel – töpreng, miközben lehunyt szemmel magába szívja a kávé érdes, szuroksötét illatát. Szereti a reggelnek ezt a pillanatát. Ilyenkor még titok az előtte álló nap, bármi lehet, bármi megtörténhet, a csodák talán odakint toporogva várnak, ő pedig mintha felhőpuha álmok között lebegne. Van a lassú, álmos reggeleknek valami kedves bája, amivel sosem tud betelni.

Miután elkészíti a kávét, az erkélyajtóhoz megy, kihúzza a függönyt, és elmélázva bámul a városra. A reggeli derűs napfényben mesébe illően csillog az éjszaka hullott hó – mintha nem is hó lenne, hanem színtiszta varázslat. Rebeka reméli, hogy nem melegszik fel annyira az idő, hogy olvadni kezdjen.

Mikor felfogja, mit kíván, megrázza a fejét. Hihetetlen, hogy egyetlen Vincével töltött este elég volt ahhoz, hogy valami visszaszökjön belé a régi édes érzésekből. Lassan kortyolgatva issza a kávét, és közben azon gondolkodik, hogy vajon végződhet-e jól a történetük – persze botorság ennyire előrerohanni, hiszen még csak egyszer randiztak, ráadásul Vince minden, amit nem lenne szabad akarnia.

Végül is december elsején találkoztak, és még Télapó is volt. Bár ez utóbbi talán nem is számít, mert biztos benne, hogy Vincével nem történhet meg az, ami Gabival pár évvel ezelőtt.

Rebeka erre nem szívesen emlékszik vissza, sőt, szégyelli is, de akárhányszor csókolta meg Gabi, ő úgy érezte magát, mintha jég csörgedezne az ereiben, mert csakis arra volt képes gondolni, hogy a Mikulással csókolózik – pedig Gabi jelmez nélkül egyáltalán nem emlékeztet a Mikulásra. Mikor először feküdtek le egymással, Rebeka nagyon próbálta elengedni magát, de hiába, szörnyen görcsös maradt, és Gabi minden érintésétől csak egyre jobban fázott. Egy idő után már azt képzelte, szépen lassan jégvirágok bontanak szirmot a bőrén, és végül nem is volt orgazmusa. Akkor már biztos volt benne, hogy Gabi mellett soha nem is lesz.

De a tegnap estéből kiindulva ez Vincével aligha történhet meg. Nem, ha Vince megérinti, megcsókolja, de néha már akkor is, ha pusztán ránéz, sokkal inkább mintha forró, perzselő lávává változna a vére. Nincsenek jégvirágok, csak lángvörös lobogás a teste minden zugában. Ahogy Vince tegnap megcsókolta, Rebeka olyan helyeken is bizsergést érzett, ahol azt se tudta, képes lehet egyáltalán bizseregni, az agya pedig olyan üres lett, mintha minden gondolata eltűnt volna. Ahogy visszagondol arra a csókra, most is érzi, hogy könnyű bizsergés szalad végig a gerincén, bebújik a jóganadrág és a bugyi alá, majd sajogva lüktető vágyakozást ébreszt az ölében.

Rebeka biztos benne, hogy Vincével szeretkezni élete legjobb szeretkezése lenne. A csók is élete legjobb csókja volt, sőt, a randi is besorakozott a legek táborába. Tudja, hogy nem lenne szabad arra gondolnia, hogy számára Vince a tökéletes férfi, de álomittas mosollyal mégis erre gondol. Pedig hát ez őrültség, alig ismerik egymást, de Rebeka mindig úgy érezte, hogy amikor találkozik a tökéletes férfival, azt tudni fogja. És most... most úgy érzi, tudja.

Olyan könnyen egymásra hangolódtak, semmiféle erőfeszítést nem kellett tenniük azért, hogy megértsék egymást – ez nem lehet véletlen. Az sem, hogy Vince nem rohant olyan messzire tőle, amilyen messze csak lehetséges, helyette – legalábbis Rebeka így érezte – remekül szórakoztak együtt, ő pedig nem érezte magát zavarban, még akkor sem, amikor elvágódott a jégen. És Vince nem kezelte úgy, mintha egy rakás szerencsétlenség lenne, és az aggódása is olyan kedves volt. Minden tetszik neki, ami a férfi, és úgy érzi, hogy Vince is hasonlóképpen érez iránta.

Talán – nem is, igazából biztosan – korai még levonni messzemenő következtetéseket, de Rebeka nem hazudott tegnap, valamennyi romantika tényleg szorult belé, és a romantikus énje most azt súgja: tündérmesék léteznek, és ez itt az ő tündérmeséje, élvezze ki.

Szóval csak a december jelenthet akadályt. Rebeka acélos eltökéltséggel mered az ébredező világra, és húsz éve most először azt érzi, hogy újra szeretni akarja a decembert. Belefáradt már abba, hogy folyton azon aggódjon, ezúttal milyen csapás éri, hogy számolja a napok múlását – mert a fenébe is, az élet nem azért van, hogy a múlását várja. Decemberben sem. Igenis ki fogja találni, hogyan kössön békét a decemberrel, nem hagyja, hogy a hónap megint legyűrje. Ami az elmúlt húsz évben történt, azon már nem változtathat, de az rajta is múlik, hogy hogyan lesz tovább.

És ő nem hajlandó lemondani a tündérmeséjéről.

– Szóval kösd fel a gatyád – közli szúrósan meredve a havas háztetőkre, aztán sarkon pördül, és határozottan a konyhába masírozik. Leteszi a csészéjét a konyhapultra, és a mikró fölé akasztott naptárhoz lép. A tegnapi napot még nem ikszelte ki, de nem is fogja. A tegnap élete egyik legjobb napja volt, eszében sincs feketével áthúzni, mert az olyan lenne, mintha semmissé akarná tenni vagy ki akarná törölni az életéből. És nem, nem fog úgy készülni, hogy minden decemberi napja csakis rosszul alakulhat, szóval nincs szüksége erre a naptárra. Nyújtózkodva leakasztja a falról, és a mosogató alatti szemetesbe dobja.

Helyes – nyugtázza magában elégedetten, és széles mosollyal újra a kezébe veszi a bögréjét. Jöhet a második kávé, hogy tényleg felébredjen – mert egy kávé nem kávé, és ehhez szigorúan ragaszkodik.

Épp csak leülne a kanapéra, amikor felharsan a kaputelefon. A szíve izgatottan dobog – lehet, hogy Vince? Nem, biztosan nem – hűti le magát. Végül is mit keresne itt korán reggel?

Ennek ellenére persze szaporán dobogó szívvel, leheletnyit remegő lábbal megy a kaputelefonhoz.

– Igen?

– Helló, Eszti vagyok, és Trix is velem van, hoztunk fánkot, beengedsz?

– Most megvesztegetsz? – kérdi csípősen Rebeka.

– Nem, dehogy – méltatlankodik Eszti, pedig mindketten tudják, hogy Rebeka nem képes ellenállni a friss fánknak. A kávé kell az ébredéshez, de ha omlós, édes fánkot eszik – lehetőleg cukormázzal a tetején, esetleg vaníliakrémmel töltve –, rögtön jobb kedve kerekedik, és még azt is megbocsátja, ha hívatlanul rátörnek.

Rebeka elneveti magát, és kinyitja a kaput.

Mikor Eszti és Trix belép a keskeny előszobába, Rebeka úgy érzi, mintha velük együtt a kíváncsiság is beszökne az ajtón, majd toporogva meresztené rá a szemét.

– Pletykás vénasszonyok lesztek – morogja.

– Vince nincs itt, igaz? – pillant körbe Trix, de Rebeka nem tudja eldönteni, hogy aggódón vagy inkább reménykedve. Ugyan nem ismeri jól Vince húgát, de abból, amit eddig megtudott róla, nem tartja kizártnak, hogy inkább az utóbbi. Trix biztos élvezné, ha meglepetésszerűen letámadhatná a bátyját.

– Dehogynem, a fürdőben rejtegetem – közli szárazon.

Trix szélesen elvigyorodik.

– A bátyámra emlékeztetsz.

– Ő is szarkasztikus korán reggel? – szól közbe Eszti.

– Ő mindig szarkasztikus – vágja rá Trix nevetve, aztán azonban komolyan Rebekára néz. – Ne haragudj, hogy én is jöttem, de tegnap Eszti megjegyezte, hogy reggel nálad kezd, és... a bátyám úgyse árul el semmit, pedig te vagy az első kiszemeltje, aki végre tetszik nekem, szóval mindent tudnom kell. Haragszol?

– Nehéz rád haragudni, mikor épp közölted velem, hogy kedvelsz – pillant a lányra Rebeka. Trix ajkára ragyogó mosoly ugrik.

– Akkor jó, szeretnék veled jóban lenni. És az első gyereketeknek én akarok lenni a keresztanyja.

Rebeka nem illetődik meg, csak gúnyosan megemeli a szemöldökét.

– Már az esküvői meghívókat is megírtad?

Trix mosolya még szélesebbre szalad.

– Istenem, én imádlak, komolyan – jelenti ki, majd hirtelen Rebekához lép, és hevesen átöleli. Rebeka tétován – és érzése szerint roppant sután – meglapogatja Trix hátát. Nem igazán szokott hozzá, hogy csak úgy bárki megölelje. Igazából szereti, ha tiszteletben tartják a személyes terét, de Trix annyira őszinte és kedves, hogy még a zavara ellenére sem tud rá haragudni.

– Bocsánat – szabadkozik Trix, ahogy elhúzódik –, de úgy örülök neked. Vince minden eddigi barátnője vagy hárpia, vagy nyávogós liba volt, mintha szándékosan választott volna olyan lányokat, akik mellett biztosan nem esik kísértésbe, de te... te normális vagy.

Rebeka halvány mosollyal megrázza a fejét.

– A normálistól ritka távol állok, de köszönöm.

– Nem baj – legyint Trix. – Vincét úgy sem lehet ép ésszel elviselni, mert ő sem egészen normális, szóval összeilletek.

Rebeka pislogva bámul Trixre. Mi tagadás, a szavai megmelengetik a lelkét, de a lány lendülete így korán reggel kissé lehengerlő.

– Megittad már a második kávéd? – puhatolózik Eszti. Ő inkább aggódó, mint lelkes, de Rebeka úgy sejti, ennek nem a kávéhoz, hanem a decemberhez van köze. Valószínűleg Eszti épp annyira szurkol azért, hogy egymásra találjanak Vincével, mint Trix, csak ő tudja, hogy a decemberre való tekintettel ez jelenleg kényes téma.

– Most készültem. Velem tartasz, Trix?

– Egy kávéra sosem mondok nemet.

– Össze kellene titeket kötni – jegyzi meg Eszti derűsen. – A bátyád is kávérajongó?

– Az egész család, sőt, az unokahúgaim imádják a tejeskávét, pedig még egyikük se töltötte be a hatot – jelenti ki büszkén Trix. – Nálunk ez amolyan családi átok, menthetetlenül kávéfüggők vagyunk.

Rebeka szeretne többet hallani Vince családjáról – már bánja is, hogy miatta tegnap ejtették a témát –, de Eszti hirtelen közelebb lép hozzá, és óvatosan megemeli a karját.

– Mi történt a kezeddel? – Rebeka biztos volt benne, hogy Eszti ki fogja szúrni a fáslit a csuklóján, bár bízott benne, hogy ez később történik meg. Nem akar rögtön mély vízbe ugrani, de ahogy Eszti szúrósan méregeti, belátja, hogy nincs más választása.

– Tegnap koriztunk, és elestem, de nem tört el, Vince elrángatott a kórházba, szóval megröntgenezték.

Eszti tekintetében elmélyül az aggodalom.

– És... fogtok még találkozni?

– Persze, hogy fognak – szúrja közbe Trix, de mikor észreveszi Eszti komor pillantását, ijedten Rebekára néz. – Ugye fogtok? Vagy Vince bunkó volt? Ha megbántott, esküszöm, kitekerem a nyakát, de ne haragudj rá, jó? Néha észre se veszi, hogy vadbaromságot mond, biztos vagyok benne, hogy akármilyen tökfej is volt, nem akart megsérteni.

– Nem volt tökfej – motyogja Rebeka halványan mosolyogva.

Vince végig nagyon figyelt rá, és az sem zavarta, hogy Rebeka rá egyáltalán nem jellemző módon csapongva csacsogott. Nem igazán rajong a kórházakért. Történt már egy-két balesete, és a dokik mindig úgy néztek rá, mikor elmesélte a körülményeket, mintha felelőtlen gyerek lenne, akinek nem lenne szabad egyedül garázdálkodni a világban, és Rebeka nagyon utálja ezt a nézést. Lehet, hogy szerencsétlen és ügyetlen kicsit, de azért van méltóságérzete és büszkesége. Az idegesség miatt beszélt annyit, de Vince csak fogta a kezét a váróban és kíváncsian hallgatta, mintha tényleg nem zavarná, hogy hetet-havat összehord. Aztán pedig hazahozta és kérdés nélkül felkísérte, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy odafigyel rá és törődik vele, aztán pedig...

– Ohó – mosolyodik el Eszti megkönnyebbülten. – Valaki elpirult.

– Hiénák vagytok – morogja Rebeka. – Nem is, inkább piócák, a véremet szívjátok.

– De hoztunk fánkot – neveti el magát Eszti. – Ugye cserébe beavatsz minket a részletekbe? – Eszti megemeli a papírzacskót, és kihívóan Rebekára néz. – Vaníliakrémes is van benne.

Tizenöt perccel később – már a második kávé után – Rebeka lenyalja a porcukrot az ujjairól, és üdvözült mosollyal hátradől a kanapén.

– Ennyi – jelenti ki. Nem eresztette bő lére, épp csak összefoglalta, mi történt – nem érzi úgy, hogy a részletek Vincén és rajta kívül bárkire is tartoznának. Sosem volt az a fajta lány, aki szeret minden mozzanatot aprólékosan kielemezni, az ugyan igaz, hogy magában ezerszer is képes visszajátszani, de ez nem jelenti azt, hogy cserfes fruskaként akar viselkedni.

– Ez olyan aranyosan romantikus – sóhajt fel Trix.

– Micsoda? Hogy elvágódtunk a jégen és a balesetin kötöttünk ki? – kérdi gúnyosan Rebeka, pedig valahol egészen mélyen ő sem tagadhatja, hogy olvadozik mindattól, ami történt.

– Még az is – bólogat Trix. – A bátyám... nem az az érzékeny típus, mármint többnyire kissé rideg, nem nagyon szokta kimutatni az érzéseit, mindig gúnyos, és nem könnyű megpuhítani, de ahogy veled viselkedik, ahogy rád néz, az... az olyan... – Trix csücsörítve keresi a szavakat. – Hát na, nem olyan, mint ahogy eddig viselkedett a barátnőivel.

– És ez most jót jelent vagy rosszat? – kérdi Rebeka kicsit félve. Nem igazán érzi helyesnek, hogy Vince háta mögött a húgát faggatja róla, de nem tud ellenállni a lehetőségnek. Trix olyan, mint egy csillag, fényesen ragyog, tele van tiszta őszinteséggel és talán egy kis hunyorgó pajkossággal is, és Rebeka egyértelműen érzi, hogy a lány nagyon szeretné, ha ő összejönne a bátyjával. Mi tagadás, ezt Rebeka is szeretné, még akkor is, ha december van.

– Egyértelműen jót – vigyorog szélesen Trix. – Az eddigi barátnői szerintem semmit nem jelentettek neki, de úgy gondolom, te máris jelentesz. Ez annyira izgalmas – sóhajtja. – Mintha szerelem lenne első látásra.

– Azért ez még nem szerelem – tiltakozik Rebeka, és komolyan is gondolja. Most még csak vonzódnak egymáshoz, bármi lehet belőle – még akár az is, hogy a következő randin Vince mégis úgy dönt, nem éri meg a vesződséget.

– Még, ez a kulcsszó – kacsint rá Trix túláradó lelkesedéssel.

Rebeka elpirulva lehajtja a fejét, de mikor megérzi a kezén Eszti kezét, felnéz.

– Rebeka... – kezdi bizonytalanul Eszti. Tétova pillantást vet Trixre, mintha nem tudná, mondja-e előtte, aztán mégis folytatja. – Ugye nem fogsz elmenekülni előle csak azért, mert december van?

Rebeka gyengéden néz Esztire. Senki más nem érti, miért fél a decembertől. Volt olyan barátja, aki egyenesen nevetségesnek találta az aggodalmát, és közölte vele, hogy csak azért sül el katasztrofálisan a decembere, mert már eleve erre készül. Rebeka sosem kételkedett ebben, hiszen nem kell ahhoz a december, hogy ő béna legyen, ugyanakkor vannak dolgok, amelyekre nem volt semmilyen hatása, mégis megtörténtek. Először csak a Mikulás vesztette el a varázsát, aztán a karácsony, végül a szilveszter is. Számára mindegyiket szomorúvá festik az emlékek, nem tud rájuk örömmel tekinteni.

De talán idén máshogy lesz – végül is a Mikuláshoz most már kellemes emléke is kötődik, olyannyira, hogy a régi fájdalmak mintha már nem is lennének olyan jelentősek. Talán Vincének igaza volt a boltban, mikor azt mondta, hogy a december sodorta őket össze, hogy Rebeka végre megbékéljen vele. Rebeka nagyon szeretne hinni ebben.

– Nem – rázza meg a fejét. – Azt... nem ígérem, hogy január elsejéig nem leszek óvatosabb, de nem fogok elmenekülni.

Mert nem menekülhet örökké – ahhoz, hogy boldog lehessen, esélyt is kell adni a boldogságnak, és talán téved, talán a december nem hazudtolja meg önmagát, de... most először úgy érzi, hogy megéri kockáztatni.

______

Bővült a blog galériája Olgival, Esztivel és Gedeonnal, és DefinitelyMaybee-nek hála egy alternatív Vincével is. :)

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/