Egy mégis randi

– Helló, mindenki! Mivel ma van a Mikulás napja, a gyerekekre való tekintettel úgy véltük, bölcsebb, ha az eddigi dalainkat sutba dobjuk, és egészen újakkal rukkolunk elő.

Vince a színpadra függesztett tekintettel felnevet. Az együttes frontembere fekete szerelésben, bőrdzsekiben, Mikulás sapkával a fején áll a színpadon, és Vince szerint le sem tagadhatná, hogy nem kifejezetten gyerekdalokat szoktak előadni.

– Milyen zenét játszanak egyébként? – kérdi mellette Rebeka. Távolabb álltak meg, mert a lány jelezte, hogy nem igazán rajong a nagy tömegért, így most is jól hallják egymást. Vince nem bánja, ő sem az a fajta, aki bármilyen koncerten az első sorban akarna csápolni, igazából szereti, ha háttérbe húzódhat – a húgai szerint majdnem olyan, mint a bátyjuk, de Vince úgy véli, ő azért ott még nem tart. A bátyjuk kész remete, és még nála is sokkal cinikusabb.

– Rockot – adja meg a választ Vince. Bírja az együttest, a zenéjük is nagyon jó, és a frontemberük humorának hála a koncertjeik mindig eredetiek és szórakoztatóak.

– Szóval szereti a rockot? – pillant rá Rebeka a papírpohár pereme felett. Idefelé jövet megálltak az egyik bódénál, most mindketten mogyorós forró csokit isznak. Vince eredetileg kávét akart, de Rebeka elmagyarázta, hogy elmúlt este hat, és ilyenkor ő már nem iszik kávét, mert akkor hajnalig pörög. Vince megjegyezte, hogy lennének ötletei, mivel üssék el az időt, de Rebeka nem adta be a derekát, úgyhogy végül ő maga is leszavazta a kávét.

– Miért, talán azt hitte, diszkózene rajongó vagyok? – emeli meg gúnyosan a szemöldökét Vince.

Rebeka huncut tekintettel végignéz rajta.

– Persze, úgy véltem, maga a táncparkett királya. Olyan John Travolta vagy Patrick Swayze módon. Most egy világ dőlt bennem össze. Csak azt ne mondja, hogy nem is a Dirty Dancing a kedvenc filmje! – méltatlankodik játékosan a lány.

A jókedv átragad Vincére. Felszabadultnak érzi magát, bár ezen nem kellene meglepődnie. Rebekával letaglózóan könnyű együtt lenni, nem érzi úgy, hogy vissza kellene magát fognia vagy ne lehetne őszinte.

– Történetesen azért a filmért tényleg nem rajongok, a húgaim imádták és folyton ezt nézték. Úgy a huszadik alkalom után már attól is hányingerem lett, ha meghallottam a zenéjét. – Összevonja a szemöldökét. – Ugye most nem sértettem meg?

– Dehogynem, vérig – néz rá bánatosan pislogva a lány, és Vince szerint csak azért nem kapja a szívéhez a kezét, mert akkor kilötyögtetné a forró csokit. – Minden szombat este Dirty Dancinget nézek, és titkon gyakorlom a mozdulatokat, pedig ritka béna vagyok a tánchoz.

– Ez utóbbiban nem kételkedem – szúrja közbe szemtelenül Vince.

Rebeka csilingelőn felnevet, a hangok édesen gördülnek végig Vince testében és mindenhol megbizsergetik. Gyönyörű a lány nevetése – ő maga is gyönyörű. És elbűvölő, hogy nem akar tökéletesnek látszani, hogy vállalja a gyengeségeit, sőt, hogy képes mindezt humorral kezelni. Vince nem találkozott még hozzá fogható nővel.

– Igazság szerint tényleg szeretem a filmet – hajol hozzá közelebb Rebeka úgy, mintha épp mindketten egy nagyon gonosz összeesküvés résztvevői lennének –, de ezt azért ne árulja el senkinek, odalenne a jó hírem, és még azzal vádolnának, hogy titkon menthetetlenül romantikus vagyok.

– Miért, nem az?

Rebeka szájának sarkába pici, titokzatos mosoly bújik.

– Talán egy kicsit – vallja be csillogó szemmel, aztán a színpad felé fordul. Vince nem tudja levenni róla a tekintetét, de azért újra eljut hozzá az együttes énekesének hangja.

– A dalokat már leteszteltük, a családom legkisebbje imádta őket. Esküszöm, annyira tetszett neki, hogy csak minden második dal alatt sírt fel. Bár lehet, nem akkor kellett volna bemutatót tartanunk, amikor épp aludt. De mivel most is itt van valahol a nagyapjával, ezek a dalok neked szólnak, Lili.

Ahogy felcsendülnek az első hangok, Vince hirtelen ötlettől vezérelve megragadja Rebeka derekát, és óvatosan magához húzza. A lány teste egy pillanatra megfeszül, de aztán elengedi magát és a férfi mellkasának dől. A kabát miatt persze nem az igazi, de Vince így is elégedettséget érez. Átöleli Rebekát, és mélyet lélegzik. Rebeka hajának könnyű, édes virágillata van, amiről Vincének a tavasz jut eszébe.

Különös érzés itt állni a lustán szitáló hóesésben, meghittségtől ragyogó karácsonyi fények között, lágyan játékos, sütemények illatát idéző zenét hallgatni, és közben mégis tavaszt érezni. Vince sosem tapasztalt még ilyen fokú érzékenységet egyetlen nővel kapcsolatban sem. A barátnői általában véve csinosak voltak, de nem bűvölte el őt úgy a testük, mint Rebekáé. Nem vágyott arra, hogy mindenhol megízlelje őket, hogy minden porcikájukat felfedezze, hogy hallja, ahogy elakad a lélegzetük vagy elhalón, kontrollt vesztve sikítanak a gyönyörtől. Nem vágyott arra, hogy egyetlen érintéssel libabőrt varázsoljon a testükre, hogy lássa, ahogyan elpirulnak, mikor mocskos szavakkal ígéretet tesz arra, hogy mit fog velük művelni. Hogy miként vonaglanak alatta minden irányítást elvesztve, amikor valóra váltja ezt az ígéretet.

Mint minden egészséges, normális férfi, ő is szereti a szexet, sosem rendezte le röviden, érzéketlenül, az nem az ő műfaja, és arra is mindig figyelt, hogy a partnerének jó legyen, élvezte, ha kiismerte egy nő vágyait, az érzékeny pontjait, de most valami egészen másféle érzés kísérti, mint korábban. Ez mélyebb és ösztönösebb, Rebekát nem egyszerűen csak kiismerni vágyik, hanem olyasmit akar neki adni, amit még soha egyetlen férfi sem adott. Olyan mélységekbe és magasságokba akarja elvinni, hogy széthulljon a valósága, és ne létezzen más, csak a mámor.

Három vagy négy szám is lemegy, mire Vince képes visszarángatni a gondolatait a jelenbe, és igazából ez csak azért sikerülhet, mert Rebeka édesen és vidáman felnevet, ő pedig nem szeretné elszalasztani ezeket a pillanatokat. A koncert körülbelül félórás, és mindketten remekül szórakoznak. Vince örül, hogy Rebeka veszi a poénokat, a dalszövegek alatt néha összenéznek és összemosolyognak, egy-egy gúnyos megjegyzést ő maga is megereszt, és Rebeka ezeken is mindig felnevet.

Vince sosem hitte, hogy egyszer lebegős örömöt érez majd attól, hogy mosolyt csal egy nő ajkára, most mégis így érez. Egyszerűen remekül szórakozik, és mikor a hosszas taps és a két ráadásszám után vége a koncertnek, még eszében sincs hazakísérni Rebekát és befejezni az estét. Igazság szerint elengedni sem nagyon szeretné, mert még a kabát ellenére is jó érzés, hogy ölelheti, de mivel nem állhatnak így az örökkévalóságig, kelletlenül hagyja, hogy a lány kibontakozzon a karjából.

– Köszönöm – mosolyodik el a lány –, ez nagyszerű volt. Azt hiszem, gyakrabban kellene koncertre járnom, már csak azért is, mert ha csak egy helyben állok, nehéz beégetni magam.

Vince felnevet a keresetlen őszinteségen, de közben a lány száját bámulja. Vajon hagyná már Rebeka, hogy megcsókolja?

– Van kedve még sétálni? – veti fel Vince, mielőtt valami ostobaságot tenne.

– Igazából talán jobb lenne, ha elköszönnénk egymástól, most, amíg nem történt semmi katasztrófa – motyogja Rebeka zavartan, de a szavaival ellentétben a tekintete azt súgja, esze ágában sincs még hazamenni.

Vince kiveszi a lány kezéből a már kiürült papírpoharat, a magáéval együtt egy párlépésnyi szemetesbe dobja, aztán Rebeka elé állva a kezébe fogja a kezét. A lány ujjai hidegek, úgyhogy Vince felemeli összekulcsolt kezüket, és egyesével puszikat hint a lány ujjaira. Rebeka szeme elkerekedik, az arca kipirul, és Vince biztos benne, hogy a szíve is vadul dobog. Akárcsak az övé. Elképesztő, milyen mámorító hatással van rá ez a lány. Mintha tényleg megbabonázta volna.

– Sétáljunk – jelenti ki az utolsó puszi után Vince, és megkönnyebbül, mikor Rebeka nem ellenkezik.

– Hány testvére van? – kérdi kíváncsian Rebeka, amikor elindulnak.

– Ez hogy jutott most eszébe?

– Néha lassú a felfogásom – vigyorog rá a lány –, csak most esett le, hogy úgy mondta, húgai, nem pedig úgy, hogy húga, tehát gondolom, Mókuson...

– Ne szokja meg, hogy így hívja, mert agyonüti, pedig bírja magát – szól közbe Vince mosolyogva. Igazából tetszik neki, hogy Rebeka Mókusként emlegeti Trixet, egyrészt, mert ez eszébe juttatja, hogy a lány féltékeny volt rá, másrészt, mert senki más nem hívja így a húgát, csak ő, és valamiért az a furcsa érzése támad, hogy ez most már összeköti Rebekával.

– Bír engem? – pislog megilletődve Rebeka, és körülbelül olyan hangsúllyal kérdez, mintha nem hinné el, hogy lehet őt kedvelni.

– Igen, és ezzel nincs egyedül – jelenti ki Vince, és élvezi, hogy a szavai megint könnyű rózsaszínt csalnak a lány arcára. – Egyébként négy.

– Mi négy? – kérdi Rebeka összezavarodva.

Vince magában jót nevet.

– Négy testvérem van.

– Hű – nyugtázza Rebeka. Vincét nem lepi meg a reakció, általában így fogadják az emberek, ha megtudják, hány testvére van. – Maga a legidősebb?

– Nem, a bátyám, én a második vagyok a sorban. Magának vannak testvérei?

– Két bátyám.

– Akkor nem lehetett könnyű gyerekkora.

– Miért gondolja?

– Hát, én folyton piszkáltam a húgaimat – vonja meg a vállát Vince. Pokoli rossz gyerek volt, mindig kieszelt valami szertelen őrültséget, és nem egyszer hozta a frászt a szüleire – a húgaira is, de rájuk egészen máshogy.

Rebeka töprengve néz rá.

– Nehéz magát gyerekként elképzelni.

– Pedig esküszöm, voltam gyerek – jegyzi meg tréfásan a férfi. – Közel áll a testvéreihez?

– Nem, nem igazán – ingatja meg a fejét Rebeka. – Az egyik bátyám az ország másik végében él, a másik pedig Angliában, szoktunk néha skype-olni, meg amikor hazajön, mindig leugrik hozzám is, és persze az idősebbik bátyámmal is beszélek olykor, de... hát, én tizennégy évesen kollégiumba költöztem, szóval eléggé eltávolodtunk egymástól.

– És a szülei? – kérdi óvatosan Vince, mert egészen úgy érzi magát, mintha harapófogót tartana a kezében, és egyesével feszegetné ki a lányból a szavakat. Vajon Rebeka csak a családjáról nem szeret beszélni, vagy általában véve önmagáról?

– Anyukám jelenleg a harmadik férjével él együtt a főváros környékén, apu pedig Németországban – válaszolja a lány megfáradt tompasággal a tekintetében.

Épp a főtérre kiállított hatalmas karácsonyfa mellett haladnak el. Ahogy Vince tekintete végigfut az alsó ágakra akasztott gyerekrajzokon, szomorúságban tobzódó gyanú motoszkál benne.

– És kinél szokott karácsonyozni? – vonja össze a szemöldökét.

Rebeka keze megfeszül az övében, csak egy pillanatra, talán még ő maga sincs tisztában ezzel az árulkodó rezdüléssel, de Vince figyelmét nem kerüli el. Fájó pontra tapintott, és ezért máris átkozza magát.

– Én... nem ünneplem a karácsonyt, és nem, nem vallási okokból – vallja be Rebeka, egészen úgy, mint aki készül az értetlenségre és arra, hogy ezért a kijelentésért csakis szörnyülködést kaphat. – És nem vagyok Scrooge, se a Grincs, nincs bajom azzal, ha más ünnepel, csak... én nem akarok – teszi hozzá halkan.

Vince úgy dönt, nem faggatózik tovább, nem akarja elrontani Rebeka kedvét, ráadásul a lány érezhetően nem szívesen beszél erről. Talán egyszer eljön majd az idő, amikor megbízik benne, és elmondja, miért döntött így, de Vince nem szeretné már az első randijukat keserű szavakkal megmérgezni.

– Tud korcsolyázni? – vált témát hirtelen. Észreveszi a pályát, amit a városvezetés minden évben felállít, és úgy véli, ezzel elterelheti Rebeka figyelmét.

Rebeka hálás pillantást vet rá. Vince biztos benne, hogy azért, mert nem tett semmilyen megjegyzést és nem is kérdezett többet.

– Igen, apukám tanított meg rá. – Rebeka hangjában keserűség és szomorúság rezzen, ugyanakkor a szemében vágyakozás csillan, ahogy a pálya felé fordul.

– Jöjjön! – indul el Vince határozottan.

– Mit csinál? – torpan meg rögtön Rebeka, a férfit is megállásra késztetve.

Vince nem engedi el a kezét, de felé fordul.

– Korizni fogunk.

– Nem – fut ki a szín a lány arcából –, azt nem lehet, decemberben nem. Még beszakad alattam a jég.

– Ez műjég – közli gúnyosan Vince.

– Nem kizárt, hogy alattam az is beszakad – morogja a lány sötéten.

– Ugyan már, a december kimenőt adott magának, emlékszik? Látom magán, hogy akarja.

Rebeka beharapja az ajkát, és bizonytalanul az alacsony mellvéddel elkerített jégpálya felé néz. A tekintetében olyan lázas öröm csillog, mintha emlékek tucatjai vernének benne visszhangot. Vince biztatóan megszorítja a lány kezét. Igazából jó lenne, ha minél hamarabb döntene, mert ha így harapja be az ajkát, Vince akaratlan is arra gondol, hogy ezt ő is meg akarja tenni, és fogalma sincs, meddig tudja még féken tartani magát. Ez az este lassan már olyan, mintha „Hogyan ne csókoljuk meg Rebekát?" jeligére a túléléséért küzdene.

– Rendben – határozza el magát a lány –, de ha spontán szétreped a jég és örökre kitiltanak a pályáról, az a maga hibája lesz.

– Ezt a kockázatot vállalom – mosolyodik el Vince.

Ahogy közelebb érnek a pályához, és sorba állnak, hogy korcsolyát kölcsönözzenek, Rebeka lelkesedése szinte már tapintható. Izgatottan szorongatja Vince kezét, miközben ecseteli, hogy gyerekkorában mennyire imádta nézni a műkorcsolyát, hogy kiskorában úgy hitte, tündérek siklanak a jégen és mindannyian csodás varázshatalommal bírnak, azért tudnak így mozogni a jégen. Hatéves volt, amikor karácsonyra korcsolyát kapott a szüleitől, és még azon a télen – rengeteg esés árán – megtanult korcsolyázni. Elárulja, hogy sosem volt valami ügyes, bár ez igaz általában a sportokra, de annál jobban szerette. Vince élvezettel, halványan derengő mosollyal hallgatja.

Magában megállapítja, hogy a lányt most nem feszélyezi, hogy a karácsonyról vagy a családjáról beszél – talán azért, mert ezek az emlékek kedvesek számára. Vincét nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy vajon mi történhetett, hogy az az édes kislány, aki Rebeka lehetett valamikor, annyira megutálta a decembert, hogy végül már a karácsonyt sem ünnepli. Szeretné megfejteni a lányt, de amitől összeszorul a szíve, az a gondolat, hogy szeretne neki újra boldog és önfeledt ünnepet adni. Még nem tudja, mihez kezdjen ezzel a zavarba ejtő érzéssel, úgyhogy inkább nem vesz róla tudomást.

Miután felveszik a korcsolyát, egymás kezét fogva lépnek a jégre. Rebeka kicsit bizonytalanul áll, de Vince erősen tartja. Míg Rebeka lassan ráérez a jégre, Vince elmeséli, hogy gyerekkorában minden télen rengeteget korizott – a szülei háza egy tópárton áll, így aztán megvolt rá a lehetősége. Amint befagyott a tó, már rohant is a jégre, és mivel eleven gyerek volt, a környékbeli többi sráccal folyton versenyeztek, hogy ki a leggyorsabb, szóval figurákat ugyan nem tud, de attól nem tart, hogy elesne, még akkor sem, ha már nagyon régen volt korcsolya a lábán.

Vince sosem volt kifejezetten romantikus alkat, de Rebeka kezét fogva hálát ad annak, aki kitalálta, hogy szabadtéri jégpályát építsenek ide. A fejük felett kifeszített drótokon fehéren világító izzók sokasága, a mellettük elsuhanó gyerekek, a vidám kacagás, a karácsonyi vásárból erre merészkedő illatok és a lágyan szétomló zene filmbe illő hangulatot teremt, és Vince nem tagadja, hogy még ő is a pillanat hatása alá kerül. Kézen fogva, lassan siklanak a jégen, és ő csak néhány szétszórt, hanyagul odavetett másodpercre kapja el a tekintetét Rebekáról, mert néha azért muszáj maga elé is nézni, nehogy nekimenjenek valakinek.

Rebeka arca ragyog az örömtől, Vince ilyennek még nem látta. Olyan most, mint egy kislány, aki épp felfedezi a tél csodáját.

– Miért utálja annyira a decembert? – kérdi halkan.

– Nem én utálom, ő utál engem. Régen nagyon szerettem – feleli Rebeka álmoktól maszatos hangon.

– És mi történt, hogy már nem?

– Egy nagy kliséhalmaz – fintorodik el a lány.

Vince picit megszorítja a kezét.

– Minden klisé csak addig klisé, amíg nem velünk történik.

– Azt hiszem, ez igaz, de... nem szeretnék most róla beszélni, nem baj? – pillant rá Rebeka bocsánatkérő mosollyal. – Maradjunk annyiban, hogy nem fűznek kellemes emlékek a decemberhez.

– Akkor tegyünk róla, hogy legyen valami kellemes is – jelenti ki Vince, és lefékezve magához húzza Rebekát. A lány felnéz rá, a szemében az izzók fénye tükröződik, és a zöld mélyén mintha édes varázslat ragyogna fel. Vince tudja, hogy Rebeka most nem fog elhúzódni.

Megérinti a lány leheletnyit kipirult arcát, a dereka köré fonja a másik karját, és a szemébe nézve közelebb hajol hozzá.

Várakozástól ziháló fehér pára a lélegzetük.

Vince testében forróság zubog, a szíve izgatottan dübörög.

Rebeka úgy fordítja felé a fejét, mintha már képtelen lenne tovább várni.

Összeér az ajkuk, de még épp csak, amikor a lány apró sikkantással elszakad tőle, belekapaszkodik a kabátjába, de a meglepetéstől Vince is elveszti az egyensúlyát, és Rebekával együtt zuhan a jégre.

Vince meglepetten pislog a fehér izzókra, és igazán nem érti, hogy az egyik pillanatban hogy merülhetett el egy édeszöld szempárban, most meg hogy lehet, hogy a jégen fekszik és felfelé bámul. Rebeka nevetése téríti magához, és ahogy oldalra fordítja a fejét, azt látja, hogy a lány könnye is kicsordul, annyira kacag. Néhányan megállnak mellettük, de Vince ügyet se vet rájuk.

– Rebeka, jól van? – kérdi maga is nevetéssel küszködve. Nem tehet róla, annyira abszurd, hogy elestek, hogy ezt már tényleg vagy humorral kezeli az ember, vagy sehogy.

– Igen, persze – törli meg a szemét a lány –, bocsánat, csak... hát, mégis megkapta a teljes „rebekás" randi csomagot.

Vince halkan elneveti magát. Nem tud betelni a lány kedvesen önironikus humorával.

– Azt hiszem, jobb, ha nem játszunk tovább a december türelmével – jelenti ki Rebeka Vince felé fordítva a fejét. – Legközelebb talán nem ússzuk meg ennyivel.

Vince biccent, bár a maga részéről szívesen kockáztatna még, csak a lánnyal lehessen.

Mire leérnek a jégről, és leadják a korcsolyát, Rebeka furcsán elcsendesedik. Van valami riadt távolságtartás a hallgatásában, és Vince ezt nem érti. Reméli, hogy a lány nem vette valami égi jelnek, hogy pont akkor estek el, amikor végre majdnem megcsókolták egymást. Vajon babonás? Mi van, ha hisz a sorsban meg a végzetben, és most mindenestül leírta az esélyt kettejükre vonatkozóan?

– Jól van? – pillant rá Vince kutató tekintettel, ahogy elindulnak a lány lakása felé.

Rebeka biccent, de Vince érzi, hogy valami nem stimmel, ezért aztán élénken figyeli a lányt, ezért lehet, hogy szemet szúr neki, mikor Rebeka nem a jobb, hanem a bal kezébe fogja a lakáskulcsát.

– Miért a bal kezében van a kulcs? – Nem tudja elrejteni a gyanakvást a hangjából.

– Kétkezes vagyok – vágja rá Rebeka, de egészen úgy, mint egy rajtakapott, ijedt gyerek. – Tízévesen december elsején megcsúsztam a jégen és eltörtem a karomat, ami annyira bosszantott, hogy megtanultam használni a bal kezemet úgy, mintha a jobb lenne. Írni is tudok vele, bár elég csúnyán – hadarja majdhogynem egy szuszra.

– Korábban a jobb kezével nyitotta ki az ajtót – állapítja meg Vince összehúzott szemmel.

– Nos, most a ballal van kedvem – vonja meg a vállát Rebeka, de a hangja finoman megremeg.

Vince ekkor jön rá, hogy a távolságtartás és a hallgatás nem más, mint a fájdalom leplezése.

– Mutassa a jobb kezét – szólal meg keményen, de Rebeka meg se rezdül, csak dacosan a szemébe néz. – Rebeka! – mordul fel figyelmeztetőn, szúrós tekintettel Vince.

Rebeka elhúzza a száját, de azért felemeli a jobb kezét. Vincének fel se kell gyűrnie a kabát ujját, hogy lássa, a lány csuklója csúnyán megdagadt.

– Bassza meg – szakad ki belőle –, szólhatott volna, talán eltört. Jöjjön, beviszem a kórházba.

– Nem, erre semmi szükség – tiltakozik hevesen Rebeka. – Nézze, tudom mozgatni is – közli, és már mozdítja is a kezét, de az arca közben fájdalmat suttogó grimaszba torzul.

– Jézusom, hagyja abba! Ha eltört, elmozdulhat a csont, és akkor nemcsak gipszet kap, hanem egy csinos kis műtétet is.

– Tényleg? – szeppen meg a lány.

– Egyszer ráálltam a törött lábamra, és pont ez történt, szóval igen, tényleg – néz rá szigorúan Vince. – Jöjjön, menjünk!

– Talán csak zúzódás – próbálkozik a lány vérszegényen.

– Lehet, de ha nem, akkor holnapra pokolian fog fájni. Jobb ezt biztosra tudni, csak egy röntgen, Rebeka, és már hozom is haza.

– De nem akarom, hogy ez a randi is a balseben érjen véget – morogja a lány bosszúsan.

– Is? – emeli meg Vince a szemöldökét.

Rebeka kínlódva néz rá, aztán megadón sóhajt.

– Egyszer... beleállt egy kés a lábamba.

Vince hitetlenül nézi a lányt. Nagyon igyekszik visszatartani, de a szája sarka mégis megremeg. Ezt a sztorit Rebeka korábban nem mesélte, bár igaz, csak a legrövidebb randiját sikerült felelevenítenie, mert utána megvették a forró csokit és elterelődött a beszélgetés.

Vince összeszedi magát, és szigorúan Rebeka szemébe néz.

– Egyezzünk meg: elviszem a kórházba, hazahozom, és felkísérem, ha akarja, még egy itallal is megkínálhat, és akkor nem a balseben ér véget a randi, hanem magánál.

– Attól tartok, nagyon veszélyes lenne, ha feljönne velem – bukik ki a lányból, aztán gyorsan megrázza a fejét. – Oké, menjünk a balsebre.

Vince örül, hogy nem kell tovább győzködnie a lányt. Aggódik miatta, és közben átkozza magát, hiszen ő találta ki a korizást, és hiába tiltakozott Rebeka, mégis rábeszélte.

– Szóval hogy is volt az a késsel? – kérdi, miközben az autója felé vezeti Rebekát. Biztos nagyon fáj a lánynak a csuklója, ha beszél, azzal elterelődhet a figyelme.

Rebeka félszegen kezd mesélni, de aztán visszatér a szokott, kicsit szarkasztikus vidámsága, és nemcsak a késes esetet vesézi ki, hanem még jó pár másikat. Elég sokat kell várniuk, mire orvos elé kerülnek, majd a röntgenre is, de Vince észre sem veszi az idő múlását. Soha nem élvezte még ennyire egyetlen nő társaságát sem, és ebbe a családtagjait is beleérti.

Rebeka csuklója hál' az égnek nem tört el, csak zúzódott. Az orvos fáslit javasol, és kiköti, hogy Rebeka pár napig semmiképp ne erőltesse a kezét. Vince megkönnyebbül, fogalma sincs, hogy érezte volna magát, ha a lány gipszet kap, de abban biztos, hogy a pocsék enyhe jelző lenne rá.

Hazafelé Rebeka bágyadtan bámulja a város fényeit. Vince sem érzi magát igazán frissnek, de ennek ellenére sem akarja, hogy véget érjen az este. Rég érezte magát ennyire jól, és abban bízik, hogy Rebeka sem könyveli el kudarcnak a randit, ugyanis Vince nagyon szeretné megismételni, lehetőleg minél hamarabb.

– Köszönöm az estét – fordul vele szembe Rebeka már a lakásajtó előtt. – Nagyon jól éreztem magam.

– Én is – mosolyog rá melegen Vince.

– Tényleg? – billenti félre a fejét Rebeka.

– Tényleg – erősíti meg Vince határozottan.

Hosszan nézik egymást a folyosó éjszakával és lámpafénnyel összekent csendjében. Egyiküknek sem akaródzik mozdulni, és a pillanat egyre csak nyúlik. Végül Rebeka felsóhajt.

– Jobb, ha bemegyek – int tétován a lakása felé, de mégsem mozdul.

– Biztos, hogy rendben lesz? – feszegeti halkan Vince. – Kímélnie kell a kezét. Nem kell esetleg segítség a fürdéshez? Ha akarja, örömmel felajánlom a szolgálataimat. Remekül tudok vetkőztetni.

Rebeka nagyot nyel. Feszültség szökik a levegőbe.

– Megleszünk, én és a bal kezem – motyogja sután.

Vince nem bírja tovább. Ha nem csókolja meg a lányt, talán belepusztul. Hevesen dobogó szívvel közelebb lép, megragadja Rebeka derekát, és nem hagyva időt arra, hogy bármi – akár maga Rebeka – közbeavatkozzon, a lány szájára tapasztja a száját.

Megcsörren a kulcscsomó, ahogy Rebeka a nyaka köré fonja a bal karját. A testével megadón a férfihoz simul, és Vince bármit megadna azért, ha ebben a pillanatban varázsütésre eltűnnének róluk a ruhák.

A lány ajka észveszejtőn puha és lágy. Vince csak simogatja, finoman ízlelgeti, az ajka közé szívja a lány ajkát, könnyedén megérinti a nyelvével, de csak annyira, hogy Rebeka még többet akarjon. Addig játszik a lány ajkával óvatosan, mindig visszavonulva, míg Rebeka még odaadóbban nem simul a karjába, de a fejét akkor veszti el, mikor a lány sóvárgással telt, forró nyögése a szájára olvad.

Vince betör a lány ajka közé, a nyelve a lány nyelvét keresi, és amikor végre szenvedélytől hajtva egymásba gabalyodnak, úgy érzi, széthasad a világ, és nincs más, csak Rebeka tavasztiszta, holdfénykönnyű íze. Szédült iramban, telhetetlenül fedezik fel egymást, a nyelvük tébolyult táncot jár.

A vágy megvadulva, követelődzőn perzseli Vince minden porcikáját, a bőre mintha lángolna. A vére lüktetve dobol a fülében, kíméletlen erő lázadozik benne, arra sarkallja, hogy szorítsa még jobban a lányt, hogy egyre mélyebben és mohóbban csókolja, hogy sohase hagyja abba.

Vince nagyon szeretné megragadni Rebekát és a falhoz préselni, nagyon szeretné mindent feledve az őrületig csókolni, de bármennyire is a teljes kontrollvesztés határán billeg, nem felejtheti el, hogy a lány csuklója megzúzódott. Nem bánhat vele úgy, ahogyan szeretne, legalábbis most nem. Vigyáznia kell rá.

Lassít a tempón, de mielőtt visszahúzódna, gyengéden megharapja a lány alsó ajkát. Rebeka megremeg, és ez mélyről jövő, elégedett morgást csal elő Vincéből. Végigsimít a nyelvével ott, ahol megharapta a lány ajkát, még egyszer a szájába hatol, kíméletlenül, éhesen, pontosan úgy, ahogyan a testébe vágyik behatolni, szinte már durván, eredendő, nyers vággyal, aztán már csak az ajkával érinti az ajkát, és bár felér egy kínzással, de végül elhúzódik.

– Ezt muszáj volt megtennem – suttogja hátrébb lépve. Kapkodósan vesz levegőt, és a hangja is mélyebb a szokottnál, a vágytól összekarcolt színekről már nem is beszélve.

– Ühüm – bólint ködös tekintettel a lány.

– Jó éjszakát!

– Ühüm.

Vince szédülten elmosolyodik. Nem ivott egy kortyot sem, mégis úgy érzi magát, mintha részeg bódulat telepedne rá.

– Ennyire jól csókolok?

– Ühüm.

– Helyes. Akkor várni fogod, hogy újra megcsókoljalak – vált Vince tegezésre, mert most már nem hajlandó tovább magázódni. Egy ilyen csók után semmiképp.

Rebeka még mindig kába tekintettel néz rá. Vince elfordul, de pár lépés után mégis visszanéz a még mindig az ajtó előtt szobrozó lányra.

– Rebeka, én is várom.