December kontra Rebeka: behozhatatlan előny, nulla

Rebeka nagyon nem bánná, ha valaki vénásan egy kis optimizmust öntene belé, bár jelen pillanatban akár egy kávéval is kibékülne. De elmúlt este hat, és ilyenkor már nem iszik kávét, akkor sem, ha majd' meghal érte.

Mindig csúnya véget ér, ha este kávézik – legutóbb, mikor képtelen volt önuralmat gyakorolni, átrendezte a lakását, és bár éjféltájt még elégedett volt az új elrendezéssel, reggel kómás fejjel botorkálva úgy beverte a kis lábujját, hogy az eltört. Akkor fogadta meg, hogy soha többet nem iszik hat után kávét.

Erre tessék, most egy kávézóba igyekszik – és igen, már ötperces késésben van. Rebeka nagyon nem szeret késni, nem szeret feltűnést kelteni és úgy általában véve nem szereti, ha észreveszik. Őszintén nem érti, hogyan hagyhatta magát rábeszélni erre a randira.

Vakrandira, ráadásul. Randizni sem szeret, nemhogy vakrandizni.

Rebeka – bár alapvetően az erőszak mindenféle formája távol áll tőle – arra gondol, hogy holnap reggel nemes egyszerűséggel megfojtja a barátnőjét. Vagy legalábbis elképzeli, hogy megfojtja. Jó, megelégszik azzal, hogy nagyon morcos szemmel meredjen rá, és kicsikarja belőle az ígéretet, hogy soha többet nem rángatja bele semmilyen vakrandiba. Bár igazából nem is Eszti tehet róla, neki kellett volna a sarkára állnia és nemet mondani, nem hibáztathatja Esztit a saját pipogyaságáért.

Rebeka tudja, hogy Eszti csak aggódik érte, hogy minden kísérlete arra irányul, hogy kirángassa őt a csigaházból és boldognak lássa, de Rebeka huszonhét éves, ha pasizni akar, akkor igenis tud magának pasit találni, nem kell ehhez közvetítő. Jó lenne, ha ezt végre Eszti is megértené. Egyébként is: csak azért, mert ő házasságban él és gyermeket vár, még nem jelenti azt, hogy mindenkinek ez az életcélja és csak így lehet boldog. Rebeka nem bánja, ha évek múlva bolond macskás nő lesz belőle. Inkább legyenek macskái, mint összetört szíve.

Persze nem arról van szó, hogy nem vágyik szerelemre, még csak nem is arról, hogy nem hisz benne, csupán úgy gondolja, hogy ha majd itt lesz az ideje, akkor megtörténik, és amikor megtörténik, akkor egész biztosan tudni fogja, hogy ez most szerelem. De ehhez nem kell bolondot csinálnia magából, márpedig ha ő randizik, az általában katasztrofálisan sül el. Mindig zavarban van, össze-vissza fecseg mindenféle ökörséget, és még az sem kizárt, hogy felgyújtja az asztalterítőt (igen, ez egyszer megtörtént).

Rebeka úgy véli, hogy nem született szerencsétlenség, csak még nem találkozott olyan férfival, aki ne hozná zavarba – eltekintve persze az apukájától és a bátyjaitól, de a család egészen más.

A kabátja zsebébe dugja a kezét (mert a kesztyű természetesen otthon maradt), és toporogva várja, hogy a jelzőlámpa szabad utat adjon. A lehelete ködös-fehér páraként omlik szét előtte, Rebeka pedig elhúzza a száját. Nem szereti a hideget, a havat, a telet, sőt, a karácsonyt és a szilvesztert se. De leginkább a decembert nem szereti – és ma még csak elseje van. Fogalma sincs, hogy fogja átvészelni a következő harminc napot, mert ami a decembert és őt illeti, évek óta ádáz küzdelmet vívnak egymással, és általában sajnos a december nyer, Rebeka pedig minden új évet úgy kezd, hogy legszívesebben az ágy alá bújna a világ elől.

Ahogy a lámpa végre zöldre vált, Rebeka sietősen megindul. Nem néz a lába elé, így majdnem megbotlik egy kisebb, vízzel teli kátyúban. Az egyensúlyát sikerül megtartania, de a jeges víz beszivárog a bakancsába. Most majd dideregve, vizes zokniban ülheti végig a randit, remek, más se hiányzott.

Talán az lenne a legbölcsebb, ha most inkább hazamenne. Ezzel nemcsak magát, Zalánt is megmentené egy nagyon kellemetlen és kínos estétől. Zalánt, aki Eszti szerint kedves és jópofa férfi, és természetesen tökéletesen illene Rebekához. De Rebeka nem áltatja magát, még ha így is lenne, ez a randi csakis rosszul sülhet el, és kész csoda lesz, ha szerencsétlen fickó utána nem áll inkább szerzetesnek.

Ahogy megérkezik a kávézó elé, ahová Zalánnal a randit beszélte, már átfagytak a lábujjai és ettől valósággal remeg az egész teste. Hogy fog így egyáltalán megszólalni?

Belép a hívogató meleg fénybe, aztán megilletődve megtorpan. Fogalma sincs, hogy néz ki Zalán, csak a hangját ismeri. Mély és lágy, kellemes bariton, ami valamiért a nyáréjszakák illatait és ízeit idézi benne. Ha élőben is ilyen lesz a hangja, talán megfeledkezik jégcsappá vált, letörni készülő lábujjairól.

Rebeka lassan körbenéz. Az egyébként otthonos, kedves légkört nagyban rontja, hogy mindent karácsonyi izzókkal dekoráltak ki – épp csak elkezdődött a december, tényleg muszáj ezt? Járt már itt máskor is, és nagyon szereti ezt a helyet, de ezért az erőltetett karácsonyi hangulatért nem rajong.

A helyiségben egyébként a barna különböző árnyalatai dominálnak, elöl asztalok és székek, hátrébb kényelmes, puha kanapék és fotelek kaptak helyet. A világosbarna falakon ízlésesen elrendezve kávés fotók, Rebekának azok a kedvencei, amelyek őszi hangulatot árasztanak magukból.

A lány imádja az őszt, a keserédes, puha illatokat, a szomorkás esőt, a ködös reggeleket, a bágyadt napsütést. Mindig úgy érezte, hogy az ősz olyan, mint ő maga. Elmélázós, ábrándozós, talán kicsit szeszélyes, esetleg megzabolázhatatlan, néha vad, máskor viszont végtelenül szelíd.

Az egyik fal melletti asztalnál Rebeka kiszúr egy férfit könyvvel a kezében. Hosszabb, de nem elhanyagolt szőkés-barnás haj, markáns vonások, borús szemöldök és borosta, amitől Rebeka lába máris elgyengül. Nem tehet róla, amióta először pillantotta meg tizenévesen A Gyűrűk Urában Aragornt, azóta rajong a borostás férfiakért. És egyébként is: létezik-e szexibb egy kávézóban olvasó férfinál? Rebeka jelen pillanatban úgy érzi, hogy a válasz egy nagyon határozott kizárt.

Puha forróság önti el a testét, és ha valamiben, hát abban biztos, hogy ez a férfi nem lehet Zalán. Vagy legfeljebb csak azért, hogy a december a képébe röhögjön, és hozzávágja, hogy „álmodozz csak, királylány". Szaporán dobogó szívvel elkapja a tekintetét róla, és inkább szemügyre veszi a következő asztalnál ülőt, aki már sokkal inkább az ő súlycsoportja, és mivel a férfi is élénken figyel rá, majd bátortalanul int is felé, reméli, hogy megtalálta Zalánt.

Rebeka az asztal felé indul, és közben nagyon igyekszik nem jobban megnézni magának a másik férfit, a tekintete mégis felé kalandozik. A vonzó idegen inget visel, felül lezserül kigombolva, látni engedve finoman barna – mintha a nyár épp csak rálehelt volna – mellkasából egy egészen apró szegletet. Rebeka nem érti, miért bizseregnek meg az ujjai.

– Helló! Rebeka, igaz?

Rebeka Zalánra néz, és elmosolyodik – vagy legalábbis nagyon igyekszik mosolyogni. Zalán felállt, és most felé nyújtja a kezét. Egész jó kiállású férfi, bár Rebeka szíve közel sem dobog olyan izgatottan, mint az előbb, amikor kiszúrta a most már mögötte ülő fickót. Még jó is, hogy már nem látja, különben roppant udvariatlanul folyton felé kalandozna a tekintete.

– Földvári Rebeka – mutatkozik be megrázva Zalán kezét. A férfinak erőteljes, de nem durva a kézfogása, és a hangja a valóságban is olyan, mint a telefonban, ami máris nyugtatóan hat a lány kissé megtépázott idegeire.

– Márton Zalán, nagyon örülök.

Rebeka nem mondja, hogy ő is, mert képtelen hazudni, és az igazság az, hogy sokkal szívesebben lenne most otthon, egy plédbe burkolózva a kanapéján, könyvvel a kezében. Legtöbbször számára ezt jelenti a péntek esti szórakozás, és ezzel tökéletesen elégedett.

– Ne haragudj a késésért – mondja inkább, miközben leül –, nincs mentségem.

Tényleg nincs, és azt nem szándékszik megosztani Zalánnal, hogy egyszerűen elaludt, pedig csak egy lopott pillanatra akarta behunyni a szemét (kellett neki tegnap éjszaka sokáig olvasni), aztán pedig olyan kapkodva készülődött, hogy még sminkelésre sem jutott ideje, sőt, átöltözni is csak kapkodva. Az első kezébe akadó ruhát rángatta magára, így most cseppet sem elegánsan farmerban és egy egyszerű, hosszú ujjú fekete ingben feszít (ami ráadásul mellben kicsit szűk rá, nem is érti, miért nem selejtezte már ki). Utána még megfésülte hosszú, általában lehetetlenül kócos és rendezetlen barna haját, fogat mosott, egy kis balzsamot kent a szájára, de azt is leginkább azért, hogy ne csípje cserepesre a szél, és már rohant is. Persze így is elkésett, de hát december van, szóval ezen nem kellene csodálkoznia. Mi szokott neki sikerülni decemberben?

Zalán mosolyogva legyint, és ő is helyet foglal. Helyes férfi, picit kisfiúsak a vonásai, de igazából ez jól áll neki. Barna haját rövidre vágatva viseli, zöldes árnyalatú szeme élénken csillog. A zöld is a nyarat juttatja Rebeka eszébe, és ettől máris mintha oldódna a csomó a gyomrában.

Talán mégsem fog katasztrófába torkollni ez az este – biztatja magát, és ezt egészen addig el is hiszi, míg meg nem áll az asztaluk mellett a pincér, ő pedig a könyökével egészen véletlenül pont ott nem találja el, ahol minden bizonnyal nagyon fáj neki.

– Basszuskulcs, annyira sajnálom! – kapja a szája elé Rebeka a kezét. Miért is nem vette le a kabátját, mielőtt leült volna? Akkor nem ülve ügyetlenkedett volna azzal, hogy végre megszabaduljon tőle, és akkor most nem játszana igen furcsa színekben a pincér fájdalomtól összegyűrődött arca.

Rebeka rettenetesen szégyelli magát, és nagyon szeretne láthatatlanná válni.

– Semmi baj – nyögi ki a pincér, egy fiatal és kicsit kamaszosan jóképű fiú.

Rebekának fogalma sincs, mit csináljon. A fiú egy zavart bocsánat után, igen furcsán járva visszaoldalog a bárpulthoz, aztán eltűnik a mosdók és a személyzeti rész felé vezető folyosón. Rebeka felkönyököl az asztalra, és a kezébe temeti a fejét. Reméli, hogy nem épp most tett nemzőképtelenné egy fiatal fiút.

– Általában nem vagyok ennyire ügyetlen – motyogja szabadkozva –, csak... nincs túl jó napom – mondja végül, mert az mégis fura kijelentés lenne, hogy a december gyűlöli.

– Bárkivel előfordulhat – jegyzi meg Zalán vigasztalón.

Rebeka szétnyitja az ujjait, és közöttük a férfi felé les.

– Nem mintha ettől akarnék különleges lenni, de azért remélem, hogy most tévedsz, különben mindenfelé véletlenül kasztrált férfiak rohangálnának.

Zalán szeme meglepetten elkerekedik, Rebeka pedig érzi, hogy elvörösödik. Talán most kellene ezt feladnia, feláll, elbúcsúzik, hazamegy. Minden sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne – és még a lábujjai se fáznának.

– Remélem, azért jól van – mondja sietve, hogy elterelje a figyelmet az előbbi kijelentéséről. – Talán meg kellene kérdeznem tőle, hogy... öhm... tehetek-e érte valamit... vagy... ilyesmi – hebegi zavartan, mert hát végül is mit tehetne érte? Jeget tesz a micsodájára? Megnézi, nem dagadt-e meg?

Úristen, ez egy nagyon idióta ötlet volt.

– Akarod, hogy megkérdezzem, rendben van-e? – ajánlja fel Zalán, és egészen úgy pillant arra, amerre a pincérfiú eltűnt, mintha legalábbis menekülőutat keresne.

– Megtennéd? – csillan fel Rebeka szeme. Ha Zalán nincs a közelében, jó eséllyel nem tesz több kínos megjegyzést, már csak azért sem, mert ha nincs itt, nincs kihez beszélnie, és jelen pillanatban ennél semmi nem kívánatosabb Rebeka számára. Talán csak egy csésze kávé – igen, azért most akár a lelkét is eladná.

– Persze – bólint Zalán, és már áll is fel az asztaltól.

Amilyen sietve távozik, Rebeka egyáltalán nem biztos benne, hogy nem tőle akar-e minél gyorsabban és kíméletesebben megszabadulni. Nem lenne meglepve, jelen pillanatban legszívesebben ő is megszabadulna saját magától, mondjuk, úgy kereken egy hónapig.

– December kontra Rebeka: behozhatatlan előny, nulla. Most boldog vagy? – dörmögi maga elé cseppnyi keserűséggel és egy jó nagy marék gúnnyal.

– Akkor lennék boldog, ha nem motyogna – hallja Rebeka a háta mögül, és ijedten megugrik. A hang úgy hat rá, mintha recés szélű jégdarabok karistolnák a bőrét.

Hátrafordul, és a bűnösen jóképű fickóval találja magát szembe, aki már a legkevésbé sem olvas. A könyv az asztalon, a férfi tekintete pedig kutatón Rebekára szegeződik. Veszélyes pillantása van ennek a férfinak, kékesszürke, hideg szempár, csupa érzéketlen ridegséggel, Rebeka testén mégis bosszantó borzongás szalad végig, ahogy egymásra merednek.

Különös – gondolja a lány –, bár a szíve őrülten dobog, a gyomrát mégse szorítja feszültség. Inkább... ugyanazt érzi, mint amikor egy még olvasatlan könyvet fog a kezébe, amikor a lapok még tele vannak titkokkal. Titkokkal, amelyeket felfedezni vágyik. Ezt az idegen férfit is vágyik felfedezni, de mivel december van, ez kétségbevonhatatlanul halálra rémíti.