- Halljam! – mondtam – Mégis ki a megrendelő.

- Továbbra is a NegMarkt.– felelt Edgár teljesen nyugodtan, mialatt megelőzött egy kamiont – Nem hazudtam, csokit viszünk.

- És a NegMarkt tud arról a négy emberről a raktérben? – kérdeztem értetlenül, bár előzetesen értesítve lettem róluk. Sőt, igazából többek között ezért is kerültem ide.

- Nem. – jegyezte meg a férfi – De elég, ha ők négyen tudnak magukról.

- Hová mennek? – kérdeztem.

- Ketten Nilvensbolgba, egy Csetalegbe, a másik pedig csak Kasházáig utazik velünk. – hangzott a válasz.

- Honnan jöttek? – kérdeztem, majd kipillantottam az ablakon.

- Faratiból. – felelt Ed, majd gyorsan hozzátette – Illetve egyikük sanitbegi.

- A detmandok miatt? – kérdeztem óvatosan.

Edgar bólintott.

- Ez mennyire gyakori? – kérdeztem.

- Egyre gyakoribb. – hangzott a válasz – A gazdasági válság óta elég sokan hagyták el az országot. Főként északra mentek, Detmozdba. A nagy háborúkban is sokan ragadtak kint, de a határon túl élő negarélok száma jelentősen megugrott alig három év alatt. Itt pedig csökkent a munkanélküliség. – mondta a férfi – Tudod, hogy miért?

- Nem. – válaszoltam – De hogy jön ez ide?

- Várj csak! – folytatta – Az elmúlt három évben kettőszázötven-ezer ember hagyta el az országot. Egytől egyig dolgozó emberek. Akiknek eddig nem jutott munka, azok jó eséllyel kaptak, még ha az otthonuktól távol is. Rengeteget javultak az ország foglalkoztatottsági statisztikái, nem gondolod?

Elkerekedett szemmel figyeltem a szavait. Lassan összeállt a kép.

- Ezért volt, hogy lezárták a határokat, igaz? – kérdeztem végül.

Edgar elmosolyodott.

- Örülök, hogy nem kell a szádba rágni. – adott hangot elégedettségének – Akik hátul ülnek, mind haza akartak jönni.

- De miért kell ezt ennyire erőszakosan csinálni? – kérdeztem – Ez a része már annyira nem egyértelmű. Értem, hogy a hazajövőknek már nem jutna rendes munka, de mi szükség arra, hogy kint tartsák őket?

- Kampányfogás. – hangzott a válasz – Senkit nem zavar, a belső országban, hogy hogyan lett annyi munkahely. Csak az a lényeg, hogy a kormánypárt munkát adott az embereknek.

- És aki kint ragadt?

- Hírzárlat van. Csak az érintettek tudják, hogy mi történt az elmúlt három és fél évben.

- Érintettek? – emeltem meg a szemöldököm.

- Igen. Aki rosszkor ment ki, még ha csak egy évre is, már nem kapott vízumot hazafelé. – foglalta össze Edgar – Például én sem.

- Igen azt tudom. – feleltem, majd odahajoltam a műszerfalhoz, megnézni az időt.

- Mindjárt dél. – szólt Edgar, majd óvatosan felém nyúlt, hogy maradjak a helyemen.

Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Ahogy kinéztem magam mellé, mindenhol csak kiterjedt mezőket láttam. A tükörbe pillantva pedig hegyeket magam mögött. Furcsa volt belegondolni, hogy a Fezen valahol azok mögött folyik. Az út közben kanyarodott és egy elég nagy rádióátjátszó tornyot kezdett láttatni. Ez Zedbolgból alig látszik, de most nem jártunk messze tőle. Úgy tízen-egynéhány kilométerre hagyhattuk el.

- Felfoghatatlan, hogy mekkora ez az ország. – mondtam végül – Még így is.

- És mennyire üres. – kontrázott Edgar – Kétszáznyolcvan-ezer négyzetkilométer tizenkét-millió emberre.

- Látni. – döntöttem fejem az üvegnek – Sehol egy nyamvadt város.

Ed hallgatott, majd megkopogtatta maga mellett az ablakot.

- Az ott balra már Csetaleg. – alig, hogy ezt kijelentette, kitette az indexet és letért a főútról. – Igaz, nem város, de remélem, beéred vele. – hangja kissé olyan volt, mintha egy kisgyereknek egy pohár vizet adnak fagyi helyett a kánikulában. Megértő, jó szülő módjára humoros, de egyértelműen ellentmondást nem tűrő. Ez van, ezt most szépen megiszod és örülsz, hogy hideg. És mi tagadás, örültem.

Egy benzinkút mellett álltunk meg, majd kiszálltunk. Eleinte nehéz volt lépkedni, de a lábamba lassan visszatért az élet. Megtettem néhány lépést a pénzár felé, majd megfordultam és a rakteret kezdtem figyelni. A furgon oldalán díszes „Natália" felirat díszelgett, a hátterében egy fél csoki táblával. Detmand márka, de elég elterjedt itthon is. Aranyos furgon volt. Céges. Edgar mindössze tankolt. Nem nyitotta ki a raktérajtót. Hátrapillantottam, majd farkasszemet néztem egy térfigyelő kamerával. A tank lassan telt.

A férfi kihúzta a tömlőt, majd komótosan a pénztárhoz ballagott. Sohasem sietett. Egyszerűen ilyen ember volt. Léptei kimértek voltak, szavai pedig folyamatosan követték egymást, de szinte soha nem hadart. Mintha e mellé kötelezően járt volna az alacsony és széles testalkata, s magabiztos tartása. Hamar végzett, és a volánhoz ült.

Noha a tankolás remek alibinek tűnt, amiért a csoki szállító letért a főútról, de ha valaki jobban odafigyelt, feltűnhetett számára, hogy még nem tértünk vissza a főútra. A faluban lassan haladtunk, mint egy fagyis kocsi, házról házra, miközben előkaptam egy jegyzettömböt és navigáltam Edet.

- Itt jobbra! – mondtam egy kereszteződésnél, ami egy kis utcába vezetett, melynek végén földút folytatódott – Ez az. Helyben vagyunk.

Edgar megfordította a furgont, majd kinyitotta a rakteret. Én nem szálltam ki a kocsiból, megegyeztünk, hogy nem fogom látni az arcukat, hogy ne tudhassam, kit hozunk át. Ilyen mélyen nem akartam belekeveredni. Behunytam hát a szemem és vártam. Óhatatlanul is meghallottam egy női hangot és eszembe jutott a lány a szállóban. Lehetséges, hogy őt is Ed hozta át? Mielőtt folytathattam volna a gondolatsort, Edgar beugrott az ülésbe és gyújtást adott, majd gázt. Elindultunk.

Néhány percen belül ismét a főúton voltunk. Újra ugyanaz a sárga puszta mindenütt és néhol egy-egy kisebb falu a távolban. Szemben egy kamion közeledett, mögötte pedig egy előzni készülő kombi volt. Előttünk az út ismét lágy ívet vett, majd hosszan maradt egyenes. Hirtelen szántóföldek kezdték szegélyezni az utat, melynek barázdáit szétáztatta a novemberi eső. Otthon valahogy semmi nyoma nem volt ennek. A városban csak a múlt héten volt csapadék. A földeket mintha csak annak visszaszorítására lettek volna odaépítve, utak választották el az erdőtől. Fákat a hegyek óta nem láttam ezen a tájon. Noha el-el volt szórva néhány az egykori szántók határain, de egybefüggő erdő nem volt jellemző erre a vidékre, akárcsak a szántók, ezek is csak az ember lakta területek közvetlen közelében voltak fellelhetők. Ahogy a fák közé pillantottam, úgy villództak a törzsek, mint a szőlősorok. Az akácok egytől egyig telepítve voltak.

- Amúgy mi volt a bajod eleinte? – kérdezte Ed.

- Nem tudom. – feleltem – Mondtad ugye, hogy ez lesz, de nem igazán fogadta be az agyam, hogy ez komoly.

- Igen, ezt elhiszem. – a férfi arca nem volt meglepett – Itt most olyan problémáink vannak, amelyeknek nem csak a hivatalos álláspont, de még a józanész szerint sincs létjogosultsága.

Egy pillanatra elgondolkoztam. A mondatának önmagában nem volt értelme.

- Most ezzel a határzárlatra, vagy a fezen-vidéki szélsőjobbosokra célzol? – kérdeztem – Mármint most, hogy belegondolok, a legtöbben dolgozni mentek ki, de vissza inkább a fezeni balhék óta jönnének.

- Mindkettőre igaz. – mosolyodott el Ed – De most inkább az utóbbira gondoltam.

- Igaz. De miért jó az nekünk, ha hergeljük azt, aki munkát ad nekünk?

Edgar lassított egy kanyarban, majd az azt követő egyenes kezdetén felém fordult:

- A legtöbb ember logikusan gondolkodik, és nem szarik oda, ahol eszik. Csak az a helyzet, hogy mi negarélok képesek vagyunk rá. – hangja most érdekes módon olyan volt, mint ha ez lenne a világ leg természetesebb dolga – Nem ők akarták, hogy belépjünk a nagy háborúba és arról sem igen tehetnek, hogy a túloldalon álltak. Az ő szövetségeseik nyertek, mi vesztettünk. Ennyi a történet. Innentől nem volt kétséges, hogy miután semmink nem volt, csak a földünket fogadták el elégtételnek. Az merőben más kérdés, hogy száztizenhat év elteltével még mindig ott tartunk, hogy néhány kékszalagos személyesen a detmandokat okolja mindezért és visszaköveteli azt a „negarél" földet, amelyen már gyakorlatilag csak detmandok élnek.

- A tekintetben helyesbítenék, hogy a Fekete-hegyek mentén még élnek negarélok.

- Részletkérdés. – felelt Edgar és igaza volt – Gondolod, hogy félmillió ember miatt újraírnák a határokat? A fezen-vidéken úgy hárommillió detmand él. Nem számítva a Negarélia felőli oldalt. Arról nem beszélve, hogy Zedbolg lakosságának jelentős része ingázik Sanitbegbe. Aki keresi a bajt a túloldalon, legalább arra lenne tapintattal, hogy bűnbak híján minden negarélt elítélnek a detmandok, ha nem derül ki, hogy ki csinál ennyi marhaságot.

- Hát igen – feleltem, miközben elképzeltem, amint Vikire úgy néznek a kortársai, mint egy negarelista kékszalagosra, s olyan mértékben kiközösítik, hogy ellehetetlenül az élete. Végül tovább bámultam kifelé az ablakon, és mindössze csak annyit nyögtem magam elé: - Fel Negarélia! Te vagy az isten országa...