- Szóval Vikinek hívják? – kérdezte Gábor, majd erőteljesen nyomkodni kezdte az öngyújtóját, ami harmadjára ugyan, de lángot kezdett adni. Odaemelte hát a cigaretta végéhez.

- Szerintem nem. – feleltem a korlátnak dőlve – Eddig mindenkinek mást mondott. Gondolom...

- Hm... Kár. – mondta a fiú, majd hozzátette – Szép név.

- Végül is az...

Egy ideig hallgattunk. Kínosan hosszú volt ez a csend, de igazából csak számomra. Néztem az elhaladó léghajókat, majd a folyón átívelő hidat. Az ilyen pillanatokban irigyeltem Gábort. Mikor semmit nem csinál, vagy épp vár valamire, egyszerűen rágyújt. A dohányzó embereket kevésbé nézik hibbantnak, mikor órákat állnak a sarkon, mint aki csak nézi a járókelőket. Elővettem a telefonom, majd megnéztem az időt. Nyolc óra.

- Már itt kéne lennie. – mondtam, majd szétnéztem.

- Evelin mindig késik ennyit. – hangzott Gábor válasza.

- Igen, az már feltűnt. – feleltem – De reméltem, hogy most kivételt tesz.

- Hát most nem... - szólt Gábor, de vállat sem volt.

- Tehát hiába jöttünk korábban.

- Nem. – vigyorodott el Gábor, mikor meglátta, milyen arcot vágtam ez alatt – Csak te siettél hiába. Én cigizni jöttem.

- Oh! – mondtam halkan, de érdemi megnyilvánulásra már nem voltam képes. Sejthettem volna, hogy ez lesz. Evi tényleg 10 percet késik mindenhonnan, s ezt már-már tudatosan teszi.

- Simon! – szólt Gábor – Majdnem elfelejtettem mondani, hogy tegnap valamiért keresett Edgár. Be van rágva rád, mert nem vetted fel a telefont.

Odapillantottam, majd a telefonomra is. Nem jelzett semmit.

- A régi számomat hívta igaz?

- Valószínű. – mondta Gábor szinte teljesen érdektelenül – Mióta is változott?

- Úgy két hónapja. Majd felhívom. – mondtam, majd ismét az órámra néztem – Inkább most.

Félrevonultam, majd előkerestem a számát. Hosszan csengett ki, miközben elhajtott mellettem egy autó.

- Szilánki Edgár, tessék! – hallottam Ed hangját.

- Cső Ed, Simon vagyok.

Csend, hümmögés, majd némi zaj hallatszott.

- Az isten áldjon meg, hát honnan hívsz?

- Új a számom. – feleltem.

- Jó tudni. Az ilyen dolgokról azért informálhatnál!

- Bocs, sűrű a programom.

- Persze! Egész nap ülsz, írsz, söpörsz. Nem hiszem, hogy pont a barátaidra nincs időd!

- Hidd el, nem csak ezt teszem.

- Nem érdekel, mit teszel, ha pontosan tudnám, nem lenne igazam.

- Oh... Bocs, én megyek a pokolba. Amúgy miért kerestél?

- Lenne egy nagyobb fuvar. Kéne még egy sofőr.

- Leköteleznél. – mosolyodtam el – Mikor és hol legyek?

- Holnapután kellenél. A bolt előtt. Mond, hogy ráérsz!

- Ugrott a szabadnapom. – feleltem.

- Azaz?

- Ott leszek.

A telefonban toll kopogása hallatszott. Elmosolyodtam. Ed mindig ilyen hangosan ír. Nem tudom, hogyan csinálja, de annak idején a madárcsicsergést is elnyomta a parkban. Őrület.

- Szóval ezen a számon elérlek ugye?

- Igen.

- Rendben. Akkor még kereslek. Cső!

- Oké. Cső!

Letettem, majd odafordultam Gáborhoz, de nem figyelt felém. Épp a nyakán csüngő Evelinnel volt elfoglalva. Elvigyorodtam, de nem akartam hangosan nevetni. Nem is biztos, hogy ment volna. Beazonosíthatatlan hangulatom volt. Egy szó nélkül elővettem a telefonom és elmentettem a naptárba a fuvart.

- Miről volt szó? – kérdezte Gábor, mikor végül szétnézett.

- Semmi különös. Edgárnak fuvarja lesz szerdán és segítenem kéne neki.

- Most mit visz?

- Szerintem a szokásosat. De elég messzire.

- Az elég konkrét. És addig?

- Addig? A szokásos. Hacsak nem mondja le.

- Az mit változtat az előtte történteken?

- Feleslegessé teszi a keddi lobbimat a szabadnapomért.

- Értem... – Gábor ezután nem szólt, de ez nem lepett meg. Köztünk ez gyakran megesett. Hirtelen kifogy a szó és csend lesz. Mintha valaki elzárná a csapot, miután megfürdött, hisz hiába mosná, nem lesz tisztább a kép.

- Hová is mész most? – kérdezte Evelin. Meg is feledkeztem róla, hogy ott volt.

- Nilvensbolgba. – feleltem – Viszünk egy teherautónyi csokit a fővárosba.

A lány elmosolyodott és megnyalta a szája szélét, majd odahajolt Gáborhoz: – Szívem, veszel nekem belőle?

Gábor látványosan elgondolkozott, majd a szokásos fél komoly módon, felelt.

- Nem.

A lány ekkor felém fordult, de szemei már csak a hűvös tekintetemmel találkoztak, miközben a fejem ráztam. Volna.

Mindhárman felnevettünk, de miközben figyeltem Gábor arcát, ő hamar abbahagyta. Nem tudtam miért, de az első rám vetett pillantása elárulta. Ezután azonban már én sem tudtam mosolyogni, Evi pedig értetlenül nézett mindkettőnket.

- Mi van? – kérdezte, miközben köztünk lavírozott a tekintete – Olyan rosszat mondtam?

- Nem – fordultam hozzá – Csak eszembe jutott pár dolog.

- És Gábor? Tudom, hogy valami bajotok van.

- Nem lényeges. – mondta Gábor – Mi sem örülünk, hogy nem kapsz csokit.

- Persze, értem én. – a lány lemondott arról, hogy érdekeljen minket a problémája, holott igazából tényleg nem akartuk bántani.

Elindultunk. Igazából csak Evi elé jöttünk ki, aki épp végzett a munkájával. Nem mondanám, hogy muszáj volt kint várni, de azt sem akartuk az orrára kötni, hogy érte megyünk. Ugyanakkor nem úgy tűnt, mintha nagyon meg lenne lepve. Gábor ugyan gyakran képes meglepni az embereket, de azt nem ezen a módon teszi. Inkább csinál furcsa dolgokat, mintsem tesz pozitív benyomást. Ugyanakkor efféle visszásságai ellenére sem rossz ember.

Evelin pedig hozta a formáját. Nem szólt semmit, nem suttogott semmit, csak hagyta magát ölelgetni, mint egy kismacska. Gábor pedig szokásához híven eleget tett az efféle kéréseinek. Lemaradtam mögöttük, úgy figyeltem őket. Nem nagyon foglalkoztak velem én pedig ennek örültem a legjobban. Épp olyan látványt nyújtottak, mint bármely más pár ilyenkor. Egybemosódó alakok a lámpák fénye alatt. Ahogy megálltak a zebránál, az már-már festménybe illett. Nem lehetett megmondani, hogy hol húzódik a köztük lévő határvonal, melyre rásegített egy szemből jövő autó fénye. Evi felém pillantott épp abban a pillanatban, mikor utolértem őket. Vártunk egy fél percet, majd a lámpa zöldre váltott.

- És... Viki most hol is lakik? – kérdezte hirtelen Gábor.

- A szállóban. – válaszoltam némi gondolkodás után. Nem vártam, hogy megint előkerül a téma.

- Olyan furcsa. – szólt ismét –Eddig nem nagyon beszéltél az ott lakókról. Ő miben más?

Idő kellett, hogy feleljek.

- Az elején esett szó róluk. – kezdtem – De nem tudom. Az ő története teljesen más. Most valamiért nem tudtam kívülálló maradni.

- Hogy-hogy?

- Egy normális ember vagy nem szól semmit, vagy mindent elmond. Nem gond, ha elmondja a történetét, mert általában könnyen kiadják magukból és sokuknak hasonló. De Viki az más volt. Egész este semmit nem szólt, de mégis mondott valamit, – itt kerestem egy darabig a megfelelő szót – mintha úgy akart volna hozzám beszélni, hogy nincs köztünk a levegő.

Gábor nem felelt egy darabig. Evelin is csak nézett rám szótlanul.

- Ha így beszélsz róla, ne csodálkozz, ha rákérdeznek a kapcsolatotok mibenlétére! – mondta Gábor és még mielőtt reagálhattam volna, hozzá tette – Ne aggódj, értem mit mondasz, de ez most nem volt egyértelmű.

- Elhiszem – feleltem – Eleinte nekem sem volt az.

- És most mit akarsz vele csinálni?

- Minél gyorsabban kideríteni, hogy mi baja, aztán megtalálni a barátját.