„A csend a szavak hiánya, nem a hangoké."Ezt Klebmong Mihály írta 1948-ban. Városlakó volt, ezt pedig nem tagadta. De nem is tehette, mert minden ilyen jellegű kijelentése elárulta őt, s a szavai tényleges hátterét valójában csak az értette, aki már leélt egy pár évet egy ilyen környezetben. Az a moraj ugyanis, amit mi csendnek hívunk, csak a mi életünkben van jelen igazán. Az autók, a léghajók, a gépek, az emberek, minden emlékeztet minket arra, hogy a mi tétlenségünk alatt is halad a világ. Ha semmit nem teszünk, csak mi nem haladunk, nem áll meg az idő.

Nem szeretem ezt az írót, de ez a gondolat megragadt bennem. Néha eszembe jut az a könyv, melyben olvastam. Mintha az egész történet erre lett volna kihegyezve. Az üzenet tetszett, de a körítés nem. Nem találtam helytállónak azt a módot, ahogy bizonyította, de éreztem, hogy nem a levegőbe beszél. Ez a mondat pedig mindig eszembe jut, ha elbóbiskolok itt az ablakban. Most is ez történt. Nem tudtam aludni így hát a várost hallgattam. Újabb és újabb autók haladtak el a rakparton és néha egy-egy kamion is feltűnt a hídon haladva. A szél ringatni kezdte a vékony függönyt majd lenyugodott, azután megint lobbantott rajta egyet. Néha az arcomhoz ért és éreztem az anyaga durvaságát.

A fali órára néztem, de nem igazán láttam az időt. Hajnali három lehetett. Nem kapcsoltam villanyt, mert szerettem volna visszaaludni. Mindössze azért nem feküdtem az ágyon, mert egyszerűen sehogy nem volt kényelmes. Az ősz hidege, ami tegnap mindent lehűtött, ma eltűnt. Az ég felhős volt, fakó-, mégis inkább sötétnarancs színű. Alatta a sárgás színű város terült el.

A zajból hirtelen emberi hangra lettem figyelmes.

- Hagyjál már! Ne légy ilyen idióta! – kiáltozta egy nő. Nem lehetett túl idős. Egy erre felelő férfihang is megszólalt, de a szavait már nem tudtam kivenni. – Húzz el innen, részeg vagy! – még egy két mondat elhangzott, mikor a nő felkiáltott – Segítség! – ugyanakkor kiáltása inkább kihívó volt, mint pánikszerű. Ahogy kivettem, mindketten eleget ittak, ezért inkább nem foglalkoztam velük. A hangjuk viszont erősödött. Közeledtek.

Lassan becsuktam az ablakot, majd töltöttem magamnak egy pohár vizet. Nem ittam bele. Fogtam a kezemben a poharat, de nem tudtam a száraz számhoz emelni. Eközben az utcáról újabb kiáltások szűrődtek be az ablakon: egy hosszan elnyújtott „erigyélmár" majd egy éles, határozott és riadt jajszó. Megerőltettem a karom és megittam a vizet, majd kipillantottam az ablakon. A két fiatal egymást támogatva igyekeztek haladni az utcán. A férfi szemmel láthatóan jobb állapotban volt és rosszabb hangulatban. Alig haladtak százötven métert, a férfi egy padhoz vezette a lányt, majd ő is ledőlt mellé. Megráztam a fejem és ráborultam a matracra.

Arcom jobb fele a párnába temetkezett, bal fülemmel még hallgatóztam. Szemem leragadt, már csak néhány mondatfoszlány jutott el hozzám. Nem mentek tovább. Érdekesnek találtam, hogy a nőnek volt erősebb hangja. Igazán egyértelmű lett hát, hogy melyikük akart ott lenni az este. Bárhol legyen az.

Megint visszadőltem az ágyba és vártam az álmomat. Nem jött. Elfordultam az ablak felől, majd szemem a plafonra vetettem. Fejem fölött üres lámpabúra függött. Az izzó úgy egy hete égett ki, de azon kívül, hogy kivettem, nem nagyon kellett orvosolni a problémát: eddig is az asztali lámpát használtam. Most az utca halvány fényei villogtak a lengő foglalatban. A mobilomra néztem: fél kettő volt. Nagyot sóhajtottam, aztán letettem az asztalra.

Kintről újabb hangok jöttek. Most a férfi beszélt valamit, de megint nem értettem. Felkeltem, kipillantottam, majd homlokom az üvegnek döntöttem. Az üveglap már hideg volt, a padon két alakot láttam ülni és egy harmadikat, aki épp most jöhetett. A másodikról nem sokat láttam belőle. Azt hiszem, nő volt, de a fején kapucnit viselt. Kezében papírzacskó volt, vagy valami hasonló. – Elvitte a cica a nyelved? – hallottam a férfitől, mire felkaptam a fejem, de a lány felnevetett és megrázta a fejét. Melléjük ült, mire megnyugodtam cseppet. A lány a fiú felé nyújtotta a zacskót, mire ő belenyúlt. Alig hallottam, mikor megköszönte. A lány a fiú mellett ülő lánynak nyújtotta a zacskót, de megint a fiú szólalt meg – Már alszik. Szegény idióta... sosem érzi, mit csinál az emberekkel. – a lány közelebb hajolt – Megint alig lehetett rábeszélni, hogy ne akarjon szívni is. Állandóan erről szól minden hétvégéje! – a fiú várt egy kicsit. Észrevettem rajta, hogy nem is olyan részeg, mint amilyennek a lány gondolta –Ha egy éve tudtam volna, hogy itt leszek, még könnyen elfelejtettem volna. De nem... mindenképp utána kellett ugrálnom mindenhová – felnevetett – és őrá mondom, hogy zakkant. Nézd meg...– fordult oda a lányhoz, mire ő is belenyúlt a zacskóba és evett egy marékkal a tartalmából. – Akartam én ezt? Lehetnék otthon, vagy haverokkal, de nem, mert ha otthagyom a buliban, még kinyírja magát... – a lány csendben hallgatta, ahogy a fiú ügyet sem vetve senkire, mondja a magáét – Nem is értem, mi értelme az egésznek hisz... hangja elhalkult, egy ideig nem nagyon értettem mit mond –... én idióta... – a lány pedig csendben hallgatta, néha a fiúval nevetett. Láttam mozogni a száját, de a hangját nem hallottam. Igazán csak a fiú szavai érdekeltek. A helyzete nem volt új számomra. Olyan volt, mintha magamat hallgatnám négy évvel korábbról –... de ha legalább jobb társaságba járna vagy valami, nem igazán zavarna. De ezek állatok. – visszagondoltam a gimnázium első évére és elmosolyodtam. Akkoriban még másképp gondolkoztam az emberekről és majdnem ugyanezt gondoltam az új barátaimról. Igazából nem is tudom, minek gondoltam őket, mert a barátoktól távol álltak. – Az a fiú is, akiért annyira oda van, egy majom. És hiába tesz a srác a fejére, ő mégis vele lóg, jó pofizik neki, majd csont részegen nekem panaszolja, hogy észre sem veszi. Mert persze részegen már tudja a nevemet. Amúgy nem létezem számára.

Ha magam mellett álltam volna, talán rosszallóan vettem volna tudomásul, hogy mosolygok, miközben hallom a fiút, de jó volt hallani, hogy más is állt már azon az oldalon. Nyugalommal töltött el, hogy nem csak nekem alakult hasonlóképp az életem és hogy más is osztozhat ugyanabban a véleményben: az a nő, aki tetszik, de nem kölcsönös az érzés, mindig idióta. És nem azért mert nem minket választott, hanem egyszerűen azért, mert az. És ettől még szerethetjük, de nem fog megjavulni. Ugyanakkor irigyeltem is a lent ülő srácot. Irigyeltem, mert őt meghallgatták én pedig egyedül voltam a problémámmal. Én annak idején túldramatizáltam a dolgot, ő pedig nevetett önmagán, akárhányszor megemlítette a lánnyal kapcsolatos abszurd részleteket. Mindettől függetlenül nem élvezte a helyzetét és én sem cseréltem volna vele.

Egy autó kanyarodott az utcába, s a fénye megvilágította az arcukat. A fiú haja rövid volt és barna. A részeg lány szintén barna hajú volt, ruhája kék színű. Kezében még álmában is a táskáját szorongatta. A fiú ezzel szemben szürke felsőt és fekete farmert viselt. A lány valósággal virított mellette. A másik lány szürke felsőt viselt, fején még mindig kapucni volt. Az autóval együtt ők is eltűntek egy időre, majd az utcai lámpa ismét kirajzolta vonalaikat. Már egyikük sem szólt. A kapucnis lány a pad bal szélén ült, csendben nézte, ahogy lassan a fiúhoz bújik a kék ruhás lány, mert felébredt a hidegre. Ugyanakkor alig volt józanabb, mint addig. Lehet azt sem tudta, ki ül mellette. A fiú nem tehetett mást, átkarolta, magához húzta, hogy meg ne fázzon, de nem igazán mutatott semmi komolyabb érzelmet. Nem akarta becsapni magát.

- Minden áldott hétvégén... Mit meg nem adnék, ha egyszer legalább azzal köszönné meg, hogy nem szorul rám – hallottam a fiút, miként odafordult a kapucnis lányhoz, de ő már nem felelt. – És most haza sem tudtam vinni. Nem is ő nyír majd ki, hanem a szülei... - a fiú látta a kapucnis lányon, hogy nem mer közelebb ülni és fázik, ezért levette a kabátját és betakarta vele a lányt. Ezután még közelebb húzta magához a másik lányt és behunyta a szemét.

Nyáron is szomorú ezt nézni, de november volt. Noha melegebb volt az idő, mint ilyenkor szokott, de akkor is hideg az alváshoz. Ráadásul ehhez hasonló esetek azért előfordultak, s minden alkalommal, mikor részegeket látok aludni az utcán, kissé ellenérzéssel kell, hogy tekintsek a fiatalok e csoportjára. Most viszont valamiért csak arra a lányra tudtam haragudni. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő és nem is érdekelt. Haragudtam rá, mert szimpatizáltam a fiúval, aki ragaszkodott a társaságához, bár miután részegen hazatántorogtak a félresikerült buliból, nem volt képes belátni, hogy pont ugyan olyan, mint a lány, akit kísért.