Másnap reggel a gép még mindig jól látható volt a nappali ablakából. Azon kaptam magam, hogy hébe-hóba elkezdtem órákon át nézni a szürke szörnyből aláhulló zuhatagot, mely közben Evelin és Gábor jártak az eszemben. A gimi után ők maradtak az osztályból, akik néha írtak nekem. Ha jól emlékszem, volt is vagy öt alkalom, mikor Gábor meglátogatott, de ilyen legutoljára egy éve történt. Összejöttek Evelinnel, a lány azóta nem volt egyedül velem. Pontosabban tizenöt percnél többet. Létezik, hogy keresnek azóta? Vagy szimplán megelégedtek azzal a válasszal, hogy leléptem és leszarom őket?

El is kezdtem végigpörgetni a fejemben egy forgatókönyvet arról, hogy mi van akkor, ha bejelentették a rendőrségnek, hogy eltűntem. Ennyi idő után már régen elkezdhettek keresni és ha egyszer telenyomják a híradókat az arcommal, egy egész falunyi tanú lesz rá, hogy itt vagyok Sekélytón. Nem létezik, hogy sem Edgár, sem Milán nem számoltak ezzel a kockázattal.

Viki valószínűleg látta az arcomon, hogy aggódok. Leghalábbis nem találtam jobb magyarázatot arra, hogy valami mosolyt erőltetve az arcára bámuljon rám a nappaliból. Egyre inkább éreztem azt, hogy szívesen beszélgetnék vele. Vagy akárkivel. A falubeliekkel nem igazán akartam Vikivel együtt ismerkedni, mert a lány néma voltát nem nagyon lehetett volna sokáig leplezni, abban pedig biztos voltam, hogy ha a körzeti megbízott tudomására jut, hogy egy néma, fekete hajú, fehér bőrű, szürke szemű alacsony lányról pletykálnak, hamar összeáll a fejében a kép. Nem tudom, hogy ez Vikiben mennyire tudatosult, mindenesetre nélküle nem volt szívem barátkozni. Így maradt a TV és a rádió.

Ahogy teltek a napok, úgy fásultunk bele mindebbe. Milán ekkor méltóztatott megjelenni az ajtóban, reggel hatkor. Feldúlt volt és a köszönést követően azonnal a nappaliba ment.

- Hol van a lány? – kérdezte.

- Szerintem még alszik – kezdtem, de már nyílt is a szobájának ajtaja és Viki lépett ki onnan. Még pizsamában volt.

- Remek, mind megvagyunk. – Milán érezhetően zavarodott volt még, látszott rajta, hogy sajnálkozott valamiért – Srácok, nem igazán fogtok örülni annak, amit most mondok.

A lányra néztem, aki láthatóan nem tudta eldönteni, hogy álmodik-e még, vagy tényleg erre kellett ébrednie. Én nem feleltem semmit, szótlan figyeltem, ahogy Viki mellém lép. Voltak elképzeléseim, hogy miket mondhat, de nem akartam találgatni.

- Edgárt letartóztatták, miközben Izabelláért ment, szóval őket még egy darabig nem fogjuk látni. – a férfi szavai szinte hangsúly nélkül hagyták el a száját. A lány kezét éreztem a vállamon, de mielőtt felfoghattam volna mit is mondott Milán, arcát a mellkasomba temette. Én is átkaroltam őt, miközben kérdőn néztem a férfire.

- Most így akkor mi lesz velünk? – kérdeztem helyette is.

- Miután az ügye valószínűleg Morten elé kerül, nem sok esélye van megúszni a börtönt, hacsak... – a hangja elcsuklott kissé – ...hacsak nem kapja vissza a lányát.

Az ölelést szorosabbra fogtam, de továbbra sem tudtam mit reagálni.

- Nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen lehetőség. – mondtam halkan, de nem igazán tudtam volna mondani mást e helyett.

- Ha csak rólatok lenne szó, valóban nem ez lenne. – felelt Milán – De sajnos nem ti vagytok döntéshelyzetben.

- Nem úgy ismerem Edgárt, mint aki belemenne ebbe. – igazából mindegy volt, hogy mit reagáltam volna, előre tudtam, mi lesz a felelet.

- Edgár sincs döntéshelyzetben. – a férfi hangja kimért volt, láthatóan nem ingatta meg nagyon, hogy mit fogunk reagálni a dologra – Márpedig mivel az én szállásomon vagytok, így csak úgy van értelmes vége ennek az ügynek, ha Edgár szabadlábon marad. Sajnálom, így több ember jár jól.

- Esetleg Vikit nem akarod megkérdezni effelől? – kérdeztem. Amikor a szállóban segítséget kért, még nem gondoltam, hogy az valójában itt fog megtörténni. Viszont eszköztelen voltam, pont mint akkor. Egyedül ennyire tellett a helyzetből, de elkezdtem lassan körbenézni, hogy mit is tehetünk, ha esetleg erőszakkal akarja elvinni a lányt.

- Használd az eszedet Simon! – ahogy megfigyeltem, Milán akkor jön ki a sodrából, ha értetlenkedek, de ez nekünk akkor nagyon nem vált előnyünkre – Morten az apja! Nem gyerekrablásra készülünk, nem szakad el senki a családjától! Az új élet pedig, amit akartatok, nincs ingyen. Ezt a pénzt csak Eddel tudom előteremteni.

- Könnyen beszélsz a nevében. – hagyta el a szám a mondat, miközben elengedtem a kezeim közül a lányt. Tudta, hogy azzal segít a legtöbbet, ha most elvonul kicsit, megnyugvásomra pedig a konyha felé vette az irányt – Azt meg gondolom leszarod, hogy Edgár azért került börtönbe, mert Izabellával, meg Vikivel akart új életet. Tudod, azzal a lánnyal, akit felnevelt!

- Apád sosem akarta, hogy nekem dolgozz, így nem is számolok azzal az eshetőséggel, hogy majd kifizeted a lakhatásotokat. – ezzel még számomra is váratlant húzott, de a legutóbbi beszélgetésunk után korainak tartottam, hogy kijátszotta ezt a témát.

- Most bezzeg érdekel, hogy apám mit akarna mi? – nem érdekelt, ha ezt a hatást akarta elérni, mert ha felidegelem magam, az most nekem is épp úgy előnyömre vállt – Azt azért már elmondhatnád, hogy mi lett a vége a kettőtök sztorijának, ha már ennyire nagy embernek tartod!

- Ha elmondanám, nem lenne ekkora a tököd – a férfi magabiztos volt én pedig kartávolságon kívül álltam tőle. Az egyetlen esélyem, az asztal közepén fekvő váza volt, de túl feltűnő lett volna közelebb lépni hozzá – Ne hidd, hogy az a pénz tőle van, amiből te a lakásodat vetted! Csak hát hogy is szokta mondani Edgár? A negarélok szeretnek oda szarni, ahonnan esznek.

Elengedtem a fülem mellett a szavait.

- Szóval Edgár hazudott rólad.

- Mit mondott? – Milán érzékelhetően kizökkent, elkezdett rám figyelni. Én viszont így nem mertem a konyha felé pillantani, hogy Viki mit is csinál ott pontosan.

- Azt, hogy tartoztál neki.

A férfi felnevetett.

- Egyszer kihúzott a szarból, de nem pénz kérdése volt. – leült az asztalhoz, én pedig követtem – Azt hitte kvittek vagyunk. De őt már eltemették azoka a szürke gépek. És most itt vagy te, aki azt hiszi, hogy majd döntést hozhat az egy olyan ügyben, ami messze túlmutat rajta. Olyan vagy mint az apád, sosem tudta egyikük sem, hogy mi is a szerepe a világban. Egy darab semmirekellő szerencsétlenség vagy!

- NEM!

Milán döbbenten nézett a konyha irányába, ahonnan a lány rekettes hangja jött. Kezében egy sodrófát tartott, a pult ajtó melletti oldalán pedig egy mosatlan serpenyő volt. Azonnal tudtam, hogy nem lesz még egy ilyen alkalom, így a vázáért nyúltam, majd gondolkodás nélkül Milán arcába vágtam. A férfi a székkel együtt dőlt hanyatt, mialatt én a serpenyőért nyúltam és Milán fölé álltam.

- Így már értem miért olyan fontos neki...

Nem hagytam, hogy végigmondja, akkorát csaptam az arcára, hogy az edény szabályosan zengeni kezdett, a férfi pedig elájult. Vikire néztem, aki zihálva állt remegő térdekkel az ajtóban, miközben kezéből lassan kiesett a sodrófa.

- Pakolj össze amit csak tudsz! – szóltam oda neki – Nem maradhatunk itt.

Az egész szituáció annyira felvitte az adrenalinszintemet, hogy fel sem fogtam, hogy Viki tényleg megszólalt. Abban is biztos voltam, hogy ha megkérném rá, sem csinálná újra, így hát nem is azzal voltam főként elfoglalva. Milán mellkasát néztem. Még lélegzett. Reméltem, hogy egyhamar nem tér magához. Az órára pillantottam. Ha szerencsénk van, elérünk egy buszt, amivel eljutunk valami kikötőig. Minebben annyira nem reménykedtem, pusztán abban, hogy kijutunk a faluból, mielőtt a férfi magához tér.

Viki perceken belül végzett. Felkaptam a táskáját, és a kezébe nyomtam azt a köteg pénzt, amit még Edgár hagyott itt nekünk. Ha az övé volt egyáltalán. Legnagyobb meglepetésünkre Milán kocsija ott állt a ház előtt, járó motorral. Valószínűleg nem készült komolyabb ellenállásra tőlünk és minél hamarabb el akart ő is menni Edgárért. Így viszont nem volt ötletem arra vonatkozóan, hogy mi legyen vele. Ha lecsukják, esélyünk nincs kihozni onnan. Azt sem tudtam, hogy Izabella merre lehet, így úgy kezeltem, mintha Eddel együtt kapcsolták volna le. Az egyetlen úti cél, ahova mehettünk, anyám volt a folyó túloldalán. Csak remélni mertem, hogy ez az irány Vikinek is megfelel.

Besegítettem az autóba, majd északi irányban elhagytuk a falut. A lány még mindig abban a ruhában volt, amiben aludt. A térdét a mellkasáig felhúzta és a lábát átkarolván magába roskadva zokogott. Miután tisztes távolba értünk, félreálltam egy akácosnál a fák közé és a váltó felett áthajolva átkaroltam.

- Semmi baj! – mondtam neki – Semmi baj!