Ahogy a férfi távolodott tőlem, úgy éreztem egyre kevésbé biztosnak a dolgokat. Inkább kizártam a fejemből mindent. A bánya nem volt messze a falutól. Körülbelül egy kilométert kellett megtennem, mire elértem a házakat. Az utca elég vegyes képet mutatott. Voltak aránylag friss építésű, robosztus házak és hosszúkás, régebbiek is. Az állapotuk szintén változó volt, de nagyátlagban minden udvar rendben volt. Láthatóan nem vetette fel az embereket a pénz, de szegénység sem volt. Az út majdhogynem frissen volt építve. Valószínűleg a bánya miatt.

Embereket nem nagyon láttam. Az egyik udvaron két srác focizott, de egyébként nem volt jellemző az a városi nyüzsgés, amit Zedbolgban megszoktam. Kellemes csend volt. Végre teljesen egyedül lehettem a dolgokkal. Mégsem gondoltam semmire. Egy darabig próbáltam megfogalmazni, hogy mit gondolok, de annyira kavarogtak a fejemben a dolgok, hogy hagytam tébolyt, had menjen a maga útjára.

A gondolathalmazból egyszer csak kivillant Edgár. A pokolba kívántam. Nem emlékszem, hogy valaha bármi személyes dolgáról beszéltem volna, de volt egy olyan érzésem, hogy nem Milán volt az első, akinek ezeket elmondta rólam. Megbíztam benne, mert a szavát mindig tartotta, de úgy tűnik a száját már nem. Nem mintha egetverően nagy titkok lettek volna, de mégiscsak engem adott át neki velük.

Befordultam egy kis utcába, majd halkan benyitottam egy zöld kapun. A menedékház egy egyszerű lakóháznak tűnt. A szomszédban ülő asszony rám sem hederített. Valószínűleg a ház funkciója nyílt titok volt a faluban. Az udvaron nem voltak virágok, csak pár tuja. Semmi olyan dolog, ami komolyabb gondozást igényelt volna. Bentről nem sok dolog hallatszott. Mikor ajtót nyitottam, akkor ért el a konyha felől a serpenyő sercegése és az ebéd illata. Edgár a nagyszobában ült a számítógép előtt.

- Sziasztok! – köszöntem. A férfi válasza nem késett túl sokat, Vikitől pedig nem is vártam. Azért benéztem a konyhába, hátha van mondani valója. Rövid biccentéssel üdvözölt, majd türelemre intett az ebédet illetően. A pultot elnézve félkész étel készült. A kukából kikandikált a konzerves doboz, az edények közül pedig nem volt egy sem ami a serpenyőben lévő bab előkészületeinek nyomait viselte volna.

- Viki – szóltam a lánynak, aki felém fordult – te amúgy tudsz főzni, vagy azért a konzerv, mert így olcsóbb?

A lány összedörzsölte az ujjait és valami mosolyfélét próbált erőltetni az arcára. Bólintottam, majd folytattam:

- Mennyibe került ez az átkelés?

A lány megrántotta a vállát, majd a serpenyőre, onnan pedig a kukára pillantott. Azután az állával enyhén felém bökött, de mintha a tekintete elsuhant volna a vállam fölött. Akaratlanul is hátra pillantottam. Edgár kíváncsian lesett a lányra, de hozzám szólt.

- Elég sokba. – a féri hangja nyugodt volt – Tudod, ilyenkor sokfelé megy a pénz, hogy mindenki hallgasson.

Nocsak.

- Ahogy megfigyeltem még így is megeredtek a nyelvek. – mondtam, miközben felidéztem az esetet a hídnál, majd eszembe jutott az elmúlt óra – Neked mennyit kellett volna, fizessek?

- Hogy áthozzalak? – Ed hangja gyanútlan volt. Én sem voltam már túl ideges, így nem volt mi óvatosságra intette volna – Mi ketten úgy egy millából megvoltunk, beleértve az őröket és a vasutasokat egyaránt. Ha te is jössz, fejenként háromharminc.

- A hallgatásodért. – feleltem kifejezéstelen arccal – Beszéltem Milánnal. Már tudta a kis dolgokat.

Edgár nem állta a tekintetem. Meglepetésemre azonban elkeseredetten felelt:

- Tudja ő a nagyobbakat is.

- Miket mondtál el neki? – kérdeztem, miközben szembe fordultam vele. A szemem sarkából láttam, ahogy a lány kiöntötte a babot egy tálba, majd leült az asztalhoz. Messze tőlünk – Egyáltalán, mint nem tud?

A férfi érezte a hangomon, hogy nem először voltam ideges, így jóval óvatosabban felelt, mint Milán.

- Rólunk? Mindent. – Edgár hangja tényszerű volt – Tudod, amikor apád lelépett, rám bízott téged, hogy legyen egy valakid őhelyette. Valaki, akire felnézhetsz. Édesanyád soha sem ment bele ebbe. Ismert engem és Milánt is. Nagyon jól tudta, hogy ha mellém kerülsz, te is itt végzed. Nem lett volna az rossz neked, de annyira jó sem.

- És Milánnak ehhez mi köze?

- Milán tartozott apádnak.

- Mennyivel? – kérdeztem megdöbbenve. Nem tudtam elképzelni, hogy az a férfi bárkitől kölcsön kér.

- Nem pénzzel. Azért figyelt téged, mert el akarta kerülni, hogy ebbe a környezetbe kerülj. De ez ugrott a szállóban, ezt te is tudod.

- Tudom – feleltem fojtott hangon. Nem mertem Viki felé nézni.

- Nézd, valószínűleg lehetetlent kérek, de azt szeretném, hogy nézd el nekünk ezt az egészet. Jó?

Hallgattam. Tudtam, hogy Edgár ismerte apámat, de amíg nem volt ennyire előtérben, addig nem érdekelt. Így viszont, hogy majdnem minden szál oda vezet, kifejezetten zavaró volt. Nem csak számomra. Viki felől lélegzetvételt sem hallottam. Megfogalmaztam egy választ, de nem mondtam ki. Haragudtam, de nem tehettem semmit. El akartam kerülni az újbóli vitát.

A lány felkelt és megterített. A csendet Ed törte meg:

- Tényleg nem akartunk belerángatni ebbe. Ha tehetném, Vikit is kihagynám ebből, de nincs mit tenni. Vagy a csempészet, vagy Morti. És ez most rád is igaz.

Halkan ettem. Figyeltem Vikit, ahogy csendben ül és engedi megtörténni a dolgokat maga mellett és Edgárt, aki igyekszik megmagyarázni mindent, ami történik. Volt mit, de most mégsem éreztem, hogy szükség lenne rá. Igyekeztem elfojtani magamban mindent, ami a bánya mellett kitört belőlem. Nehezebb lenne kibírni ezt a fél évet, ha azzal kezdem, hogy mindenkit elküldök az anyjába.

Valakire szükségem volt, de hirtelen senkim sem lett. Visszamehetnék, de eszembe jutott, hogy nincs hová. A lány sem szólt. Biztos volt véleménye, de az arcát elnézve inkább túlélt, mintsem szembeszálljon velük. Lehet okosabb lett volna Milánnal is ezt tennem, de legszívesebben Edgárt is leüvöltöttem volna. Talán őt meg is hathatnám.

Csend lett. Egy darabig minden hangot elnyomott a tányérok halk csörgedezése, majd Ed felkelt és elvonult a számítógéphez. Én néztem egy darabig az utolsó falatot, végül megbirkóztam vele.

- Segítsek? – fordultam a lány felé, aki még mindig távol ült tőlem. Ő bólintott én pedig nekiálltam mosogatni. Oda jött mellém és elkezdte öblögetni a már mosott tányérokat. Néha felé pillantottam. Ahogy én láttam, ő sem volt épp a helyzet magaslatán, de az elmúlt heteit nézve ezen nem lepődtem meg. Most valami egészen más volt a hallgatásában. Úgy éreztem, ha tudna, sem lenne hajlandó megszólalni. Én sem tettem.

Talán három perc, ha eltelt. Miután mindennel végeztünk, én elvonultam a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Néztem a plafont és vártam, hogy mindennek vége legyen. A fejemben elmosódott a látvány. Minden egyöntetűen fehér lett és lelki szemeim előtt megjelent az otthoni fehér függöny az ágyam fölött. Kintről enyhe széllökés hallatszott, majd egy elhaladó autó halk hangja. Eszembe jutott az az éjszaka, mikor a részeg srác panaszkodott valakinek az ablak alatt. Már nem emlékszem, hogy mit mondott, de a hangulata kicsit rám ragadt. Megint láttam magam előtt a jelenetet: hárman ültek a padon, egy tizenéves srác, egy hasonló korú lánnyal, majd megjelent egy másik lány. Alacsony volt, fekete hajjal. Próbáltam felidézni, hogy mondott-e valamit, majd elbizonytalanodtam. Mondott egyáltalán valamit? A függöny megint lobbant én pedig az éjjel szekrény fiókjában hagyott fényképre gondoltam. Megpróbáltam felidézni az arcokat. Gábor, Dénes, József, Szabolcs, Evelin, Linda, Bertold, Dániel és a többiek.

Az ajtón halk kopogás hallatszott. Nem feleltem, csak a szekrény felé nyúltam, hogy elővegyem a képet, de a kezem a semmibe markolt. A fejem felől eltűnt a függöny és újra Sekélytón találtam magam. A kopogás megismétlődött. Nagyon reméltem, hogy nem Edgár az.

Felkeltem az ágyról.

- Gyere be! – szóltam, miközben odaléptem az ablakhoz. A leveletlen fák ágain a lemenő nap fénye táncolt, a látvány mégis hidegnek hatott. Megkérdeztem magamtól, hogy mennyi ideig feküdtem, de nem kaptam választ. Mögöttem halk léptek hallatszottak, majd egy tompa puffanás.

- Te is unatkozol igaz? – kérdeztem a lányt, de nem tudtam, hogy mennyire gondoltam komolyan, hogy válaszolni is fog. Mindenesetre a csend biztosított afelől, hogy nem Edgár jött be a szobába – Fogalmam nincs, mit fogunk csinálni itt fél évig.

Megfordultam és végignéztem a szobán. Mindenhol fehér szín, az ágy kopott, az ablak pedig nagy. Az egész szoba fényes volt és hideg. A helység téglalap alakú volt, de nem túl nagy. Bútor gyanánt egy szekrény és egy asztal volt csupán, valamint egy kisebb dohányzóasztal féleség, amin egy TV foglalat helyet. Vele szemben helyezték el az ágyat. Egyszemélyes volt ugyan, de párhuzamosan állt a fallal, így négy ember kényelmesen nézhetett filmet. Az ágynemű is fehér volt, amin Viki fekete pulcsija szinte vonzotta a szemet. A lány kis híján mozdulatlanul ült.

- Valami baj van? – kérdeztem.

Bólintott, majd a TV felé mutatott.

- Nálad nem működik igaz?

A lány a fejét rázta, majd rám mosolygott.

- Megesküdni mertem volna, hogy tőlem szeretnél valamit. – mondtam az arcomon enyhe csalódottság és vidámság furcsa keverékével, majd a távirányítóért nyúltam.

Akkor már lassan négy éve nem néztem televíziót. A lakásomból nem hiányzott, nem volt arra időm. Rádiót is ritkán hallgattam, de azt legalább tartottam otthon. Váltogattuk a csatornákat egy darabig, majd valami sorozatnál megállapodtunk. Ahogy elnéztem, Viki tudta, hogy mi ez, és képben volt a történettel kapcsolatban, én viszont alig értettem, hogy mit látok.

Valami attrandi műsor volt. Náluk tömegével gyártják az ilyeneket. A főszereplő egy szőke, alacsony férfi volt, rövid, tüsi hajjal, aki rögeszmésen gyűjtötte a körülötte élők eltitkolt emlékeit, hogy segíthessen rajtuk. Talán valami olyasmi a címe, hogy Edward Ehen. Evelin sokat nézte, ő is mesélt róla. A részek csak lazán függhettek össze, mert, ahogy teltek a percek, számomra is követhetővé vált a dolog. Már amennyire érdekelt. A reklám alatt gyakorlatilag elaludtam, pedig nem volt túl késő. Viki ébresztett fel, mikor folytatódott a műsor. Csendben néztük tovább.

A képkockák összefolytak, a szobát pedig eltöltötte a folyton villódzó fény. Néha félálomban oldalra pillantottam, ekkor pedig a lány rezzenéstelen arcát láttam a képernyőnek meredve. Rám mosolygott, majd lejjebb vette a hangerőt. Nem tudom, hogy hanyaggyára, mert már akkor is alig hallottam. A falnak fordultam és elaludtam.