Nem mondanám, hogy túlságosan meglepett. Legalábbis nem azzal, hogy mit mondott. Az sokkal váratlanabbul ért, hogy kimondta. Igazából abban a pillanatban csak egy hümmögésre tellett tőlem, majd szótlanul ballagtam tovább. A novemberi levegő hirtelen olyan lett, mintha javában a januárban járnánk. Igyekeztem fejben helyre rakni, hogy mit is akar ezzel elérni. Ha tényleg nem mehetek vissza, akkor nem kellene Vikit is bevonnia a témába. Illetve nem tudom. Nem értem miért csinálta ezt.

Nagyon meg akartam válogatni a szavaim, aminek hatására továbbra is csendben maradtam, hol torzult, hogy semmit mondó arccal.

- Tudom, hogy fontos neked. – folytatta a férfi.

- Túlgondolod. – feleltem, de nem igazán tudtam folytatni. Igazság szerint együtt éreztem a lánnyal, de ez nem sokat jelentett.

- Valóban? – kérdezte – Egy pillanatra sem futott át az agyadon?

- Az enyémen még nem.

Ekkor az út vett egy éles kanyart, én pedig egy szalagkorlát mögé állva lepillantottam a bánya szélén. Kicsit csapdában éreztem magam. Nem annyira, mint az őrsön, de azért eléggé ahhoz, hogy legszívesebben kirohantam volna a világból. De itt nem volt hová. Előttem a bánya, mintegy nyolcvan méter mély gödörrel, mögöttem Kolos Milán, akiről azon kívül, hogy volt valami köze apámhoz, semmit nem tudtam. Semmit nem akartam tudni róla.

- A tiéden nem? Akkor te mivel voltál elfoglalva? – a férfi hümmögni kezdett – Valaki máson jár az eszed igaz?

- Meglehet. – mondtam, miközben fellélegeztem – Igazából nem tudom.

- Nem tudod, vagy nem akarod bevallani magadnak?

- Nem tudom. – feleltem – Valaki volt még régebben és néha azzal a gondolattal kelek, hogy haragudnom kéne rá, amiért nem vett észre. De mégis mindig arra lyukadok ki, hogy nem tartott volna sokáig.

- Ennyire nem bízol magadban? – kérdezte, de érződött a hangján, hogy csak azért mondja ezt, mert szólnia kellett valamit.

- Ez nem önbizalom kérdése. – válaszoltam mégis – Egyszerűen megismertem.

- Értem. És ilyen problémákat nem akarsz otthagyni. Őszintén szólva nem értelek.

- Attól, hogy otthagyom a problémát, még nem fog megszűnni. Élni fog tovább és ott lógni a világban az élet egy elvarratlan szálaként.

Milán felém fordult, majd rádőlt a korlátra.

- Úgy látom tényleg túl fiatal vagy ahhoz, hogy magadtól rájöjj. A te problémáid nem érdeklik a többieket. Az a lány nem fog bűntudatot érezni, mert te szeretted őt. Az a lány akkor érezne bűntudatot, ha érdekelted volna, de akkor már együtt lettetek volna, még ha arra a kevés időre is. Ezeket a dolgokat bátran elengedheted.

- És ha elengedem, akkor mi lesz? – kérdeztem, miközben hangomban kezdtem teret engedni annak a dühömnek, amit majdnem a kezdetektől táplál – Hogy élhetnék egy olyan élettel a hátam mögött, ami nincs befejezve? Hogy hagyhatnám ott a barátaimat, akiknek tartozok annyival, hogy ott legyek nekik, ha kellek? Én nem fogok mindent a nulláról kezdeni!

- Esetleg nem akarsz. – a férfi hangja még mindig bosszantóan közönyös volt. Mintha minden úgy lenne, ahogy mondaná.

Feladtam. Nem tudtam mit tenni ellene, csak nyeltem egyet és próbáltam minél halkabban kapkodni a levegőt. Néztem a gépeket és vártam a csodát. Azt mondta, hogy azért hoz ide, mert szeretné bemutatni a környéket, de úgy tűnik, hogy csak azért vagyunk itt, hogy Ed és Viki ne zavarjanak. Számított rá, hogy ez lesz a téma.

- Ha nem akarnál ennyire küzdeni ellene, nem lenne ennyire nehéz. – folytatta – Személyedben lehetsz önmagad és a környezeted úgy fog látni téged, amilyennek akarod. Akárki lehetnél. Mi ezzel a bajod?

- Nem tudnék együtt élni a tudattal, hogy otthagyok mindenkit. – feleltem. A szavaim kezdtek kiüresedni. Egy pillanatra azt hittem, hogy az indulat kezd végleg elszállni belőlem.

- Kiket hagynál ott? – Milán hangja kezdett unott lenni. Mintha már rég egyet kéne, hogy értsek vele – Komolyan kérdezem. Beszéltem Edgárral, van egy alkoholista barátod, meg egy majdnem szeretőd, aki nem mellesleg az alkesz barátnője. Mozogsz a baráti köreikben, de igazán nem tartozol oda. Ott van még négy-öt csöves az utcáról és ennyi. Miért ragaszkodsz ehhez az élethez? Mi a jó neked abban, hogy elcseszett alakokkal veszed körbe magad?

A gépeket néztem. Hallgattam a morajukat és igyekeztem nem odafordulni a férfihez. Nem tudtam hirtelen, hogy Edgárra, vagy Milánra haragudtam-e jobban. Elkezdtem összeszedni az összes keresetlen szót, ami létezik, de a szám csak egy rövid mondat hagyta el:

- Baszd meg!

- Tessék? – a férfi most először talán komolyan megdöbbent, de nem érdekelt különösebben.

- Azt mondtam, hogy baszd meg! – folytattam már majdnem ordítva – Álltál már valaha a túloldalon? Tudod milyen az, amikor valakinek csak úgy kedve támad eltűnni az életedből? Cseszd meg, tudod, hogy milyen az? Én ott álltam 10 évesen gyakorlatilag leszarva. Fogalmad nincs, mi folyik ez alatt a túloldalon igaz? – végig a szemébe néztem, de alig láttam benne érdemi változást. Láthatóan kiállt a barátja mellett, még a fiával szemben is – Persze kaptam lakást, pénzt. Meg egy összetört anyát. És most vagy olyan állat, hogy azt mond: legyek olyan, mint az apám. Nem vagyok hajlandó követni őt!

- Nem volt más választása, ezt meg kell értened.

- Hogy ne lett volna? – üvöltöttem a képébe – Edgár is családostul jött, ő miben más?

- Ezt nem értheted!

- Mit nem érthetek? Többet perkált? Magasabban dolgozik?

- Nem ismerted eléggé a helyzetét!

- Már hogy ne ismerném?

- Nem ismered! – szögezte le Milán, aki ekkor már kezdett maga is kijönni a sodrából.

- Valóban? Rosszul tudnám, hogy mielőtt lelépett rám hagyott egy lakást, meg négy millió koronát? Edgár mennyiből hozta át Vikit?

Milán hátrébb lépett.

Elhallgatott. Hirtelen nem tudott mit mondani.

- Én nem leszek olyan, mint az apám. – mondtam ismét, nyugodtabban.

- Akkor mit csinálnál? – kérdezte a férfi, ugyanazzal a faarccal, amivel eddig hallgatott – Visszamész és lecsukatod magad Mortennel? Beállsz a csöveseidhez, esetleg beköltözöl a „barátaidhoz"? Ezt az életedet már elszartad. Nincs mit tenni, élsz a tudattal, hogy lehetne egy normális életed, vagy tehetsz érte és lépsz.

- Hát persze. Normális. – vágtam oda neki – Meg már-már általános. A kurva életbe! Ebben a világban mégis mi a normális?

Már nem tudom, hogy vártam-e választ. Hosszasan néztem Milán arcát, de továbbra sem sikerült megingatni. Elkönyvelte, hogy igaza van és kész. Ez ellen semmivel sem harcolhattam. Hát nem szóltam többet.

Egy halk zúgó hang szólalt meg a háttérben, de szinte rögtön abba is maradt. Elővettem a mobilom és megnéztem az időt. Fél egy volt. Úgy döntöttem, eleget láttam. Ellöktem magam a korláttól és elindultam.

- Simon, most hova mész? – szólt utánam a férfi.

- Vissza a faluba. – feleltem – Nem muszáj követnie, örülnék, ha megvárná a tavaszt!