Ezen a városrészen gyér volt a forgalom, s ez az este még inkább jellemző volt. Elég tisztán hallatszott odalentről a város moraja s ez a csend minden értelmezhető hangot elnyelt. Mégis halk maradt. Most viszont erősödő zajt hallottam. Egy léghajó haladt el a fejem fölött, nagyjából száz-százötven méter magasan. A belvárosba tartott kelet felé. Valószínűleg az utolsó ilyen járat volt a mai nap. Tíz óra lehetett. Az út ahol álltam, az Aggastyán-hegyen futott, a folyóval párhuzamosan. Az út egyik oldalán házak, a másikon egy fasor, majd pedig korlát következett. E mögött már csak a támfal volt és a mélység, mely szép kilátást nyújtott. Mindezt a lámpák fénye fekete sárga képpé mosta össze.

Lépteket hallottam, de nem néztem hátra.

- Ráérsz jövő héten is? – kérdezték tőlem. Gábor és Evelin voltak azok. Régi ismerőseim.

- Persze. – feleltem – Úgy érek rá, mint most rendben?

- Igen, jó lesz. – hallottam a lány hangját is. Egy kisebb baráti összejövetelről volt szó. Egy néhai osztály maradványairól, akik néha összeülnek, megbeszélik dolgaikat.

- Simon! – szólt Gábor, mire felkaptam a fejem – Most jön Edgár is! – vigyorgott.

- Rendben. – feleltem feldobva.

Egy perc sem telt bele és már hárman dőltünk a korlátnak a várost figyelve. Ügyet sem vetettünk a Gábor lakásában folyó „partyra". Alattunk már házak álltak a fal tövében. Legtöbbjük kicsi, némely még romos is. Kevéssel távolabb már több szintesek is előfordultak, majd egy parkszerű terület sötétlett a házak között. Messzebb már egyöntetű faltömegek emelkedtek egészen a folyóig. A Fezen korom sötét vonalként vágta ketté a panorámát. Ez a vonal alkotta a Negarélia és Detmozd közti határvonalat. A folyó mögötti várost már Sanitbegnek hívták.

Régi dolgokról beszéltünk. Kivel mi van, ki merre tanul, vagy dolgozik, hasonló témák kerültek elő. Én ugyan beszéltem, de nem igazán voltam köztük. A hidat figyeltem. Négy-öt autóból álló konvoj haladt Detmozd felé, vele szemben viszont csak egy furgon jött. Végül Evelin megunta szótlanságomat, s megszólított.

- Bocs! – feleltem – Csak elmerengtem.

- Mégis min? – kérdezte Evelin.

Nem akartam túl hirtelen felelni.

- Gábornak már említettem, de neked is elmondom. – kezdtem – Tegnapelőtt a rendészek behoztak egy lányt a hajléktalanszállóba. Állítólag Detmozdból szökött át.

- Komolyan? – emelte meg szemöldökét a lány – De miért jönnének onnan ide?

- Ezen merengtem. – mondtam, majd feleletet várva visszavonultam a gondolataimba. Valójában én sem tudtam mit kezdeni a dologgal. De nem is a lányra eső rész volt számomra felfoghatatlan, hanem, hogy egyáltalán miért foglalkoztat. Nem értettem, miért hagyott bennem ekkora nyomot.

- Nem kérdezted meg, miért jött át? – kérdezte Evelin. – Nekem nem logikus. Mármint miért jönne egy koldus egy gazdag országból egy szegényebbe koldulni?

- Néma volt. – tettem hozzá – De kizárt, hogy koldus lett volna. Legalábbis remélem. Nem lehetett több 17-nél.

- Néma? – lepődött meg Evi, de Gábor is csak bólogatott.

- Igen. – feleltem –De írni tudott. És segítséget kért. Így visszagondolva már furcsa, de akkor cseppet ijesztő volt. Arra sem emlékszem, miket gondoltam. De ez nem segített rajta, mert reggel visszavitték.

- Visszavitték? Ennyire szigorúan vették? – kérdezte Gábor. Ekkor jutott eszembe, hogy ezt már nem mondtam el neki sem.

Bólintottam – Az egy dolog. – folytattam – de eleve miért szökött át? Negaréliában nehezebben talál munkát, amit megkap, azzal eleve kevesebbet keres. Rosszabbul boldogulna itt, mint odaát. És ő mégis idejön.

- Na, igen... elbeszélgetnék vele. – mondta Gábor. – Amúgy Detmand volt?

- Nem – feleltem – Negarél. Legalábbis csak a mi nyelvünkre reagált. És így logikusabb, de akkor sem értelmes.

- Nem is lényeges! – zárta le hirtelen a szót Evelin.

Nem szerette, mikor sokáig forog szóban a külföld, mint téma, noha titkon ő is dobbantott volna. Mindhárman elhallgattunk. Én továbbra is a hidat figyeltem, majd távolabbra tekintettem. Nem értettem semmit, ugyanakkor nem is erőltettem meg magam. Csupán azt vettem észre magamon, hogy elkezdtem felfigyelni, ha valahol előkerül Detmozd mint téma. S ha visszagondolok, ez nem ma kezdődött, hanem legalább egy hónapja. Mégis a lány kellett hozzá, hogy tudatosuljon. 19 éve éltem a Fezen, partján, de nyitott szemmel még sosem néztem a túloldalra azelőtt. S még akkor sem láttam semmit.

Evelin nyomott egy puszit Gábor arcára, majd sarkon fordult, s elindult a ház felé. A fiú arcát meleg mosoly borította el, s már-már vigyorogva felém fordult.

- És amúgy szép lány volt? – kérdezte.

Ezzel igencsak meglepett, de hirtelen megértettem, miért ment el Evi.

- Őszintén szólva nem tudom. – feleltem, s ez valóban őszinte válasz volt – Csak arra emlékszem, hogy alacsony volt és fekete hajú. De nem igazán néztünk egymásra.

- Ezt most nem mondod komolyan ugye? – kérdezte Gábor.

- Miért ne mondanám? – feleltem – Nem nőzni járok a hajléktalanszállóba.

- Ez igaz, de akkor is... - vágott volna vissza, de nehezen találta a szavait – Ritkán jár arra korod béli, legalább megnézhetted volna – majd elvigyorodott – és, még meg sem szólt volna érte.

- Nézd meg te! – vágtam hozzá, majd hozzátettem – Evi szóvá tenné helyette is.

- Simon! – hallottam Gábort, de most egészen más volt a hangja. Noha érződött, hogy tervezte ezt a fordulatot, de hosszan koncentrált, hogy levegye arcáról az utóbbi mondataimra utaló jeleket.
– Nem azért küldtem be Evelint, hogy hülyeségekről beszéljünk.– nyögte ki végül.

- Mit akartál ezzel bevezetni? – kérdeztem, miközben nekem sem sikerült hangsúlyt váltani a téma mellett.

- Az a Detmand lány... tudod miért szökött ide? – kérdezte.

- Nem. – mondtam.

- Állítólag egy csapat Kék szalagos átmentek a túloldalra, s szélsőjobbos plakátokkal tűzdelték meg a várost, megvertek és kiraboltak néhány Detmandot, s mindnek a képébe vágták, hogy „Ez csekély fizetség a negarél földért". Eddig megtűrték a Negarélok jelenlétét Sanitbegben, de élesedik az ellentét a nemzetiségek közt. Ha az a lány tényleg negarél, nem lehet könnyű neki odaát. És furcsamód a hatóságok hírzárlatot rendeltek el. Erről az ügyről a Negarél oldalon nincs tájékoztatás. Mintha meg sem történt volna.

- Honnan tudsz erről? – kérdeztem.

- Él ott egy barátom. – felelt Gábor. – Azt mondta, hogy Norbegben és Faratiban is vannak efféle megmozdulások. Egy darabig nem mennék át a folyón.

- Értem... – mondtam halkan, majd még egy pillantást vetettem a Fezenre – Most bemegyek, jó?

- Persze. – felelt Gábor, majd elővett egy doboz cigarettát.

A ház előteréből két lakás nyílt és egy lépcső vezetett fölfelé. Az emeleti ajtóból beszélgetés zaja szűrődött ki: beléptem. A társaság minden tagját ismertem. Nem volt meglepő, nem voltak túl sokan. Leültem az asztalhoz és magamhoz vettem egy üres poharat. Töltöttem. Evelin velem szemben ült. Nem szólt. Néhány méterrel arrébb egy hasonló összejövetel eseményeit tárgyalták, egy másik, háromfős társaság pedig épp a TV-t nézte. Magam elé vettem egy tál sütit és enni kezdtem.

- Miről volt szó? – kérdezte Evi.

- Miután bementél, semmiről. – válaszoltam neki – Itt mi folyt?

- A konyak. Semmi más. – emelte a poharát, majd beleivott.

- Akkor szerintem én is maradok. – feleltem majd ittam egy keveset. – A kinti semmi rosszabb volt.

Nem volt mit tenni, igyekeztem csendben feldolgozni Gábor szavait, s miután sehogy nem értek véget a fejemben, még egy korttyal igyekeztem elnyomni a felszíni gondolataimat.

- Evelin, - kezdtem – amúgy hogy megy a meló? Hallottam munkát vállaltál.

A lány felnevetett – Ja. – szólt – Nem olyan nagy szám. Még unom is. De azért fizet egy keveset. Csak egy ici-picit. De azért eleget.

- Mi is a dolgod?

- Kóstoltatok a plázában.

- Az jó. – feleltem, és pont ekkor megérkezett Gábor is. Épp letette a telefonját, odaosont Evi mögé, majd átölelte, megcsókolta, s visszaültette a székébe. Ezután rám nézett, majd vidáman, de számomra felismerhetetlen arckifejezéssel kacsintott egyet. Ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy nem normális. De négy év után inkább biztos voltam benne.

- Nem értem, minek féltékenykedik annyit. – mondtam.

- Érdekes – húzta össze a szemöldökét Evi – Neked kéne a legjobban tudnod.

- Nem – vontam vállat – Elvégre nem én vagyok féltékeny. – zártam a szót, mire megint eszembe jutott a kint folytatott beszélgetés. Furcsa volt még nekem is.

- Minden rendben? – kérdezte Evelin, majd letette a poharat.

- Persze – feleltem – Csak sok volt a mai nap.

- Mindenkinek – válaszolt Evelin – Ezért vagyunk itt.

- De nekem most ez is sok volt. Bocsesz, de szerintem megyek. – mondtam, majd felálltam az asztaltól. – Szólj Gábornak, hogy leléptem jó?

- Oké. – mondta a lány, majd visszapakolta arcára az időközben elveszített mosolyt. – Akkor, szia!

Elköszöntem, majd kiléptem az ajtón. Hazaúton is csak ez járt a fejemben. Minden rendezetlenül kavargott. Kékszalagosok, konfliktus a nemzetiségek között, hírzárlat a Negarél oldalon, és ha a néma lányra gondolok, a Negarélok esetleges hazaáramlását is létező eseményként kellett elkönyvelnem. Mi az isten folyt eddig a Fezen-vidéken? Hogy nem vettem észre ezt a feszültséget? Be kellett látnom, hogy eddig valamit nagyon rosszul csináltam, ha ilyenek kerülték el a figyelmemet.