- Az isten gondolta, hogy te is belekeveredsz! – szólt Edgár, hosszas hallgatás után.

- Én is? - kérdeztem tanácstalanul.

- Te is. – hangzott a válasz, mialatt Ed megállt a pirosnál – Kicsit durva azért, hogy Morten főhadnagy lányát rejtegetted a szállóban. Még tőled is.

El tartott egy percig, mire rájöttem, hogy miről beszél, de azután is alig tudtam megszólalni.

- Álljon meg a menet! – nyögtem ki végül – Te honnan tudsz a lányról? És honnan tudod, hogy ki az?

- Ez bonyolult. – felelt Edgár – Elég régről ismerem.

Elgondolkoztam.

- Szóval azt is tudod, hogy miért keresik? – kérdeztem. Átfutott az agyamon az elmúlt hónap, hátha valamit rosszul láttam, de mindenki mást mondott eddig.

- Tudom hát. – hangzott a válasz, majd Ed gázt adott és befordult egy mellékutcába – Világ életében rossz emberekkel barátkozott. – vigyorodott el.

- Mint például? – kérdeztem tanácstalanul. Egyik pillanatról a másikra hülyének éreztem magam. Mintha rajtam kívül mindenki tudná, hogy ki ez a lány.

- Mint például én.

Csend lett. Szótlanul néztem magam elé. Nem tudtam hová tenni a válaszát. Komolyan Edgár lenne a barátja, akivel átjött? Valahogy nem egy ilyen embert képzeltem el, mikor a lány szavait olvastam. Mármint nem tudtam. Próbáltam felidézni a konkrét szövegeket, amik elhangzottak, de pontosan a magam szavaira sem emlékeztem, nemhogy az övéire.

- Ilyen körökben is barátkozol? – kérdeztem óvatosan, hátha eldönti a válasza, hogy a barátkozást milyen értelemben kellene vennem.

- Hát – felelte – igazság szerint ritkán. Emlékszel Izabella Mabekre?

- Nagyjából. – feleltem – Együtt vagytok még igaz?

- Igen. – hangzott a férfi válasza – Furcsa belegondolni, hogy négy év alatt egyszer sem találkoztál a lányával.

- Mármint ő az? – gondolkoztam el, majd eszembe jutott az első nap – Szóval Mabek! – döntöttem a fejem az ablakhoz, de nem ujjongtam örömömben – Mabek.

- Mint már mondtam régebben, volt egy elég rossz házassága.

- Igen, de nem vezetek nyilvántartást a másik életedről. – magyarázkodtam.

- Persze, hogy nem. – mondta Ed – Ha minden úgy alakult volna, ahogy szeretném, te ezekről a dolgokról nem is nagyon tudnál. Ez épp olyan... – kezdte – Ez épp olyan, mint Gábor. Mindketten ismerjük, de nem érdekel, hogy mit szól hozzád és Evelinhez.

- De nincs köztünk semmi! – szóltam közbe.

- Nincs. – felelt – De ezt ő is tudja?

- Tudnia kellene. – vágtam rá.

- Kellene.

Egyikünk sem folytatta. Edgar remekül tudta terelni a témát, és a beszélgetések többsége is ott ért véget, ahol ő akarta. Ezt velem különösen könnyen játssza el. Nem volt értelme folytatni, ha a magánélete került szóba. Nem keverheti a munkájával, márpedig engem a munkája kapcsán ismert. Persze amennyiben lehet ezt a tevékenységet munkának hívni.

Nyugati irányban hagytuk el a várost. Az ég hófehér volt, de a műszerfali órát nézve a nap már nem volt az égen. Gyér forgalom volt. A visszapillantóból nézve alig ismertem meg a házakat. Ritkán voltam erre. Egyetlen jellegzetes épület nem volt látható. Néhány panel ugyan kiemelkedett a külváros mögül, de akárhogy vizsgáltam a képet, alig sikerült kivennem azt a dombot a város túloldalán, amit a sziklás oldala miatt Aggastyán-hegynek csúfolnak.

- Tudod, hogy hová megyünk? – kérdezte Ed.

- Ötletem nincs. – fordultam a férfi felé, majd a másik irányban a fák között rápillantottam az úttal párhuzamosan folyó folyóra. Az út a töltésen futott, közel tíz méterrel a Fezen ártere fölött. Elvétve ugyan megjelent egy-egy fűzfacsoport, de lényegében minden belátható volt, még a folyón túl több kilométerre elterülő dombok is. Nem jutott el a tudatomig, hogy azok a dombok már Detmozdban vannak.

- Egy barátomnak van egy háza innen úgy hetven kilométerre, Sekélytavon. Megvendégel titeket egy pár napra.

- Minket? – kérdeztem értetlenül.

- Igen. – felelt a férfi, majd félreállt az úton, előrehajtotta a középső ülést és kinyitotta a raktér belső ajtaját.

- Mármint...

- Igen, ő is itt van. – sürgetett, majd hozzátette – Ne kombinálj semmit, megmagyarázom, amint megérkezünk.

Bólintottam, majd kisegítettem Vikit a csempészfülkéből. A lány beült a középső ülésre, Edgár pedig elindult. Szótlanul haladtunk tovább. Igyekeztem megemészteni a férfi szavait, mialatt figyeltem a lány arcát. Kerestem azokat a vonásokat, amikben hasonlított Izabellára. Volt is pár. Bőre egyértelműen az övé, ahogyan a szeme is. Nem a színe, inkább a formája. Aránylag kerek szeme volt, és ehhez hűen az arca is.

Hallgattunk. Edgár nem nagyon nézett oldalra, a lány sem nagyon forgolódott. Én is inkább az ablakon bámultam az egyre távolodó folyót. A főút lassan fordult dél felé. Körülbelül tizenöt kilométerre a várostól elértük az első települést. Egy kisebb falu volt, hamar átértünk rajta, azután ismét semmi. Itt-ott változott a táj, de lényegében egyhangú erdő-mező maradt, majd végül minden egybefüggő erdő eltűnt mögöttünk és egy kisváros után eszméltem rá, hogy az úthoz egy kilométernél közelebb nem is nagyon volt fa. Mindent eluraltak a szántók és a puszták.

Szólt a zene. Nem vettem észre, hogy mikor kapcsolták be a rádiót, de ahogy balra fordultam csak azt tudtam megállapítani, hogy továbbra is vegetál mindenki. Viki nem szólt, Edgár sem nagyon adott életjelet magáról.

- Konkrétan kihez megyünk? – kérdeztem.

Edgár nem sietett válaszolni – Kolos Milánhoz. Ő üzemelteti a környékbeli menedékházak nagy részét.

- És mennyi idő az a pár nap? – folytattam. Edgár hajlamos volt a „pár nap" alatt akár hónapokra is gondolni. Tudnom kellett, hogy pontosan mire gondolt.

- Nem tudom pontosan. – felelt – De attól tartok, hogy keresnünk kell neked egy új munkát, ami pénzeli az ittléted.

- Ez most komoly? – fordultam felé, de inkább a lányra pillantottam. Elgondolkoztam, hogy pontosan mi is lesz akkor az elkövetkező hónapokban és egyáltalán mi lesz Gáborékkal. Ebből a szempontból irigyeltem Edgárt. Ő sokkal régebb óta él így és mindent kapásból mobilra tud szervezni. Persze én is igyekeztem úgy helyezkedni, hogy könnyen mozoghassak, de engem minden szál Zedbolgba kötött – Basszus, nem lehetne, hogy hamarabb hazamenjek?

- Nem hiszem. – szólt gyorsan Ed, mielőtt folytattam volna – Nem egyszerű dologba sikerült téged is belevonni. Jobban örülnék, ha most egy kicsit leakadnának rólad, mert most te vagy a bűnbak.

- Miért? – vontam fel a szemöldököm.

- Tudod az a helyzet, hogy Izabella és Morten válása után Christine az anyjához került, de október elején Morten perre ment, hogy megkapja a lány gyámságát. Túl befolyásos ahhoz, hogy esélyünk legyen törvényes keretek között megtartani a lányt.

- Szóval te hoztad át? – kérdeztem.

- Igen. Azt terveztük, hogy Csetalegbe költözünk és elkezdünk egy normális életet, csak az a helyzet, hogy hivatalosan egyikünk sem léphette át a negarél határt, így jobb híján okosba oldottuk meg a dolgot.

- Mármint átszöktetek.

- Igen. – bólintott a férfi – Minden el volt intézve. Az új személyik, a ház, az őrök a hídnál, minden.

- Ilyen könnyű átjutni a hídon? Azt hittem, hogy...

- A vasútin igen. Csak valaki köpött. – Ed elhallgatott.

- Értem. – mondtam, majd körülnéztem. Néhány dombot láttam a baloldalon, jobbra pedig egy óriási bányát. Előttünk egy aránylag nagyméretű falu terült el, de a látképet mégis a falu határában álló mesterséges dombok uralták, amit jókora gépek építettek a bányából felhozott meddőből.

- Megérkeztünk.