A helység kongott az ürességtől. Nem tűnt kihallgató szobának, de azt sem mondtam volna meg, hogy használják-e egyáltalán. Az asztalt, ami előttem volt, itt-ott lepattogott lakk fedte. Az ajtón kis üvegablak volt. Teljesen átlátszott. Valaki épp elhaladt a folyosón. Már három perc eltelt azóta, hogy Ledori távozott, mégsem jött senki.

Fel akartam hívni Edgart, hogy mi van, de nem mertem elővenni a telefont. Alig volt nálam valami. Nem motoztak meg különösebben. Jobb zsebemben még mindig ott lapult a notesz a lány írásával. Nagyon reméltem, hogy nem nézik meg, mi van nálam. Végigsimítottam a kezem a kabátomon, s meg bizonyosodtam róla, hogy csak a telefonom, a tollam és a füzet van benne. Az irataim a bal zsebemben voltak, pénzt nem hoztam. Azt hittem, hogy csak leugrom a szállóba, felhozom a lányt és vége. Nem gondoltam, hogy itt kötök ki.

Az eddigieknél hangosabb kopogás hallatszott a folyosóról. Alig láttam meg a mozgást az üvegen át, már nyílt is az ajtó. Morten főhadnagy alakja nem volt túl robusztus, nálam alig volt magasabb, tekintete viszont magabiztos, ellentmondást nem tűrő volt. Az utcán, látatlanban azt mondanám, hogy ilyen egy tökéletes rendőr, de ebben a helyzetben ez egészen másképp hatott. Sok mindent megadtam volna, hogy most Ledorival üljek szemben.

- Klebmong Simon – kezdte köszönés nélkül, de nem tudtam eldönteni, hogy most megszólított-e vagy csak olvassa a kezében lévő kartonról a sorokat – 2009-ben született Simon Klebmong néven, Sanitbegben. Apja Daniel Klebmong, anyja Maria Dalhen. 2015-ben költözött Zedbolgba. Még nem büntetett előéletű. – rám nézett – Te is félvér vagy – mondta már-már meglepetten – Ki nem néztem volna belőled.

- Apám bőrét örököltem. – feleltem különösebb érzelmek nélkül. Nem volt szokásom erről beszélni.

- Valóban. – felelte a férfi – Különös. Valahogy nem ezt várná az ember egy vadidegentől.

Nem feleltem. Nem igazán értettem, hogy miért rólam van szó, de kicsit örültem neki. A főhadnagy közelebb lépett.

- Miért segítettél neki? – kérdezte nyugodtan – Elárulnád nekem?

- Sorstársak vagyunk. – feleltem. Azonnal tudtam, hogy a lányról beszél.

- Nocsak – hümmögött Morten – Nem gondolod, hogy a királylánynak kellene játszanod a lovagot? Tudod egyáltalán ki ez a lány?

- Eleget tudok ahhoz, hogy megítélhessem a helyzetét. – mondtam, de nem tudom, miért. Ő még közelebb lépett és mélyen a szemembe nézett.

- Gyakran próbálkozol be hasonló mondatokkal? – kérdezte megvetően, de továbbra is nyugodt mederben tartva a beszélgetést. Igennel feleltem volna, de inkább hallgattam – Tudod, ez csak akkor jönne be, ha nem tudnám, kiről beszélünk. Nem várok sokat, csak mond meg, hogy hol van most a lány!

- Nem tudom. – feleltem halkan, igyekezve határozottnak tűnni - Egyszer láttam. Aznap, mikor behozták.

- Persze, Viki meg a másik néma igaz? Mekkora a valószínűsége ennek? – a férfi ekkor már felemelte a hangját, de düh helyett inkább szánalmat láttam az arcán – Mit gondolsz, hogy nem kérdeztük meg a kollégáid? Ne kínlódj már, csak nyögd ki, hogy hol van!

Azt hittem, hogy tovább tudom tartani ezt a felállást, de úgy tűnik, hamar sarokba szorított. Nem nagyon tudtam mit kitalálni, de ha semmit sem mondok, itt tart majd egy darabig.

- Nem tudom. – mondtam ismét, arra gondolva, hogy nem ismertem azokat a helyeket, ahová Ed az embereket viszi.

Morten hallgatott egy darabig, majd halkan megkérdezte:

- Akkor sem tudnád, ha elmondanám mit csinált?

Egy pillanatig elvesztettem magam fölött a kontrollt. Felnéztem a férfire és érdeklődő tekintettel pásztáztam az arcát. Láttam, ahogy lekezelő tekintete lassan átrendeződik és kiül az arcára az elégedettség: valóban megfogott. Hallgattam. Nem igazán kellett szólnom, csak vártam, hogy folytassa. Miután rajta kapott, nem játszottam el az apátiát.

- Csúnya dolgokba keveredett. – kezdte, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon – Meghallott dolgokat, amik nagyon nem tartoznak őrá. Sőt, igazából nem tartoznak senkire.

- Komolyan? – kérdeztem. Egyre kevésbé vettem komolyan ezt az embert. – Esetleg valaki attól fél, hogy csacsogni fog?

- Egy ékszerbolt kirablása nem olyan dolog, ami kapcsán megbíznék egy néma hallgatásában. – hangzott a válasza, de a hangneme indokolatlanul agresszív volt.

- Ha valóban kirabolta azt a boltot, miért nem volt nála semmi?

- Elrejtette. – felelt Morten – A barátai már nálam vannak, már csak ő hiányzik.

- A barátait Zedbolgban kapták el? – kérdeztem, mialatt átfutott az agyamon, hogy a rádióban nem ez hangzott el.

- Igen. – hangzott a válasz.

Valami nem stimmelt. Morten több társról beszélt, de a lány mindvégig egy barátról írt. Viki azt írta, hogy a barátja miatt jött át és nem azt, hogy vele, valamint a főhadnagy válasza majd három másodpercet késett, arról nem beszélve, hogy a rádióban szó sem volt arról, hogy bárkit elkaptak volna. Nagy levegőt vettem és a lehető legmagabiztosabb arccal megkérdeztem:

- És mondja, maga is gyakran próbálkozik be hasonló állításokkal? – felálltam az asztaltól és mélyen a szemébe néztem, miközben igyekeztem fenntartani magamban azt az adrenalin szintet, amit a férfi tekintete okozott, miközben pupillája hirtelen összeszűkült, ökle pedig olyan erővel csapott az asztalra, hogy arról körömnyi felületen a keze alatt tovább pattogott a lakk. Hirtelen levegővétele tisztán hallatszott.

- Na, elég ebből a szarságból, nem gondolod, hogy gyerek létedre cseppet pofátlan vagy? – ordítása valószínűleg tisztán érthető volt a folyosón is – Mit képzelsz, kivel állsz szemben?

Mozdulatlanul álltam. Nem akartam, hogy egy óvatlan mozdulat lerombolja a helyzetet, ami pillanatnyilag alkalmat adott arra, hogy én is kérdezzek.

- Egy főhadnaggyal, aki épp olyan rosszul hazudik, mint én. – feleltem már szinte vigyorogva, miközben legbelül arra vártam, hogy Morten nekem ugrik, és ha szerencsém van, egy kórházban ébredek – Gondolom innentől mindkettőnk érdeke az őszinte beszéd.

- Gondolod. – hangzott a válasz, amelyből épp csak a köpés nem hiányzott. – Hát legyen. – megkerülte az asztalt és lassan mögém lépett. Lassan fordultam utána, hogy végig lássam az arcát, de ne tűnjön úgy, hogy félek tőle.

Nem voltam elég óvatos, alig telt el egy másodperc alám rúgta a széket, beletérdelt a combomba és belenyomott a székbe. Fel sem eszméltem már csattant is a keze az arcomon. Kifogyott az érvekből. Noha magamban örültem, mert eszerint elismerte, hogy igazam van, de attól még fájt és felkelni sem tudtam.

Nem próbálkoztam beszéddel. Amint kinyitottam volna a szám, könnybe lábadt volna a szemem, mellyel a semmit néztem magam előtt. Szemem sarkából figyeltem a főhadnagyot, aki végig engem nézett. Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy nem elégedett. Fogalmam nem volt róla, hogy azt várta tőlem, hogy zokogva boruljak az asztalra, vagy azt, hogy beszéljek-e. Eddig úgy tűnt, hogy a hallgatással tud a legkevesebbet kezdeni, de őt magát, a saját stílusa irritálja a legjobban, tehát már elkezdtem megfogalmazni a következő beszólásokat, hátha mégis kinyitja a száját.

- Szóval? – kérdezte – Nem gondolod, hogy mondanod kellene nekem valamit?

Fontolóra vettem, hogy odaköpjek a lába mellé, de nem jelentene megoldást. Ugyanakkor elmosolyodtam, miközben elképzeltem, hogy mit lépne rá.

- Mi olyan vicces? – kérdezett újra.

- Semmi. – feleltem, miközben kezdtem megint érezni az arcizmaim, melyek a jobb oldalamon minden szótagnál égni kezdtek – Csak most kezd eszembe jutni néhány dolog, ami eddig fontos lett volna.

- Csakugyan? – kérdezte Morten elégedetten.

- Igen. – feleltem – Ledori említette, hogy korábban Sanitbegben szolgált. A bőre és a haja ugyan enyhén barnás, de az arca elárulja. Amikor megemlítette, hogy én is félvér vagyok, nem azért lepte meg, mert ebben hasonlítunk a lánnyal, hanem azért, mert maga is az. – figyeltem az arcát, ahogy elvörösödik, de úgy döntöttem, teszek rá még egy lapáttal – Talán ezt kompenzálja azzal, hogy kék szalagot hord civilben?

Bár koránt sem voltam biztos, az utolsó állításomban, de nagyon reméltem, hogy betalált, mert ha nem, az az egész helyzetet semmissé tehette volna.

A választ egy újabb méretes pofon előzte meg, és egy gyors, de hangos levegővétel.

- Elég! – éreztem a hangján, hogy egyre kevésbé ura a helyzetnek – Ne aggódj, kapsz te még a pofádra és annak papíron is nyoma lesz! – megkerülte az asztalt és nekidőlt, velem szemben – És mielőtt bármit félreértesz, nem a származása miatt kell megtalálnunk Christinet. – újból levegőt vett, de most érezhetően lassabban – A szalagom ne tévesszen meg Simon, akit Christine Mabek néven keresünk, az a lányom.