A folyó nyugodtan vánszorgott a medrében. Szétnéztem és nyugtáztam, hogy még mindig sokan vannak kint. Kabátban és kalapban, de a folyópart még mindig vonzotta az embereket. Már furcsa is volt, hogy ilyen időben bárki kimerészkedjen a parkba. Sehol egy kék folt az égen és itt-ott még előbukkant egy pocsolya. Kettő biciklista eltekert mellettünk aztán néhány száz méterrel arrébb megálltak és leballagtak a partra. Furcsa volt. Felettébb furcsa.

Vikire néztem. Arra voltam kíváncsi, hogy ő is ezt nézi-e, de tekintete inkább az egyik toronyházra irányult az északi oldalon. Gondolataim átterelődtek a rádióban hallottakra. Rablás... De mit raboltak? Ismét a lányra néztem. Nem úgy tűnt, mint aki ilyeneket csinálna. Egy kisebb széllökés a szemébe fújta fekete haját. Meg igazította.

Tekintete nem lángolt, nem mutatott közönyt, sem pedig félelmet. De nem is magabiztos tekintet volt. Próbáltam átérezni a helyzetét, de fogalmam nem volt, mi hajtja, mik a szándékai. Ismerős helyzet volt. Majdnem minden hajléktalan ezzel az arccal jön be az ajtón. Jövőkép nélkül.

- Nem igazán értelek. – fordultam hozzá, de megakadtam – Tudod az az igazság, hogy...

Mondani akartam valamit, de rájöttem, hogy igazából nem foglaltam szavakba. Hirtelen ijesztővé vált a szemébe nézni. Ismét felé fordultam, ő pedig engem nézett. Mint aki réges-rég ismerne, olyan szemmel tekintett rám. Nem volt kétség, megvetés, de még szánalom sem. Pusztán megértő volt. Ijesztően megértő. Látta a lelkem. Tudtam, hogy látta. Nem megérzés volt, és nem feltételezés. Biztos voltam benne. Mélyen a szemembe nézett és alig láthatóan bólintott.

- Tudod, mit akarok igaz? – kérdeztem, mire ugyanígy felelt, majd felém nyújtotta a tenyerét. Beletúrtam a kabátomba és előhúztam a jegyzettömböt, amit még otthon tettem be. Kikapta a kezemből és a lapok közé zárt tollal írni kezdett bele. „Ne vigyél vissza!"

Csendben néztem a papírokat. Felnéztem, majd újra az írásra.

- Miért? – kérdeztem, holott már tudhattam volna. Inkább hallgattam, majd elindultam a part mentén – Gyere! – szóltam utána. Lassan követett.

- Tudod, az a helyzet, hogy a szállóban előbb-utóbb ismét benéznek érted és akkor nem biztos, hogy megint ilyen szerencséd lesz. – kezdtem – Ledorival még úgy-ahogy elhitetem, hogy semmit nem tudok, de a múltkor sem ő jött. Annak a másik rendésznek nem tudom a nevét. Miatta aggódom. Valami Mart, vagy Morten. Nem tudom. Nemrég jött át, tavaly még Detmozdban volt szolgálatban. Legalábbis Ledori ezt mondta róla.

A lány egy pillanatra megállt ennek hallatán. Valami átkattanhatott a fejében.

- Ismered talán? – kérdeztem, mire nagy meglepetésemre, bólintott. Arcán meglepetés és némi aggodalom furcsa keveréke jelent meg. A szája széle már-már szabályosan rángott egy pillanatra. Elfordult, de megindult felém. Tovább mentünk.

Néhány lépésenként hátranéztem, hogy követ-e még egyáltalán. Nem szerettem volna, hogy a körülöttünk lévők azt higgyék, hogy magamban beszélek.
- Jártál már ebben a városban? – fordultam felé. A lány a fejét rázta, miközben hol a sárgás levélkupacokat, hol az eget kémlelte. Én is hasonlóképp tettem – Tudod, Szadi elmondta, hol találkoztatok először.

Viki nem igazán adott választ. A biccentésnek valami gyenge utánzatával vette tudomásul, hogy hozzá szóltam. Folytattam hát:
- Zedbolgban elég sok a szalagos. Gondolom róluk már hallottál. Ők Negarél szélsőjobbosok. – itt vettem egy kevés levegőt, majd megálltam – Sanitbegben is láttad őket?

A lány felém fordult majd hosszú mozdulatlan másodpercek után lesütötte a szemét. Végignéztem az alakján, különös figyelmet szentelve az arcának. Nagy szemei voltak, melyekből messzire világított a szürke szín, holott annak árnyalata erősen húzott a sötétkék felé. A pupillája körül enyhe feketés elszíneződés volt, mely azt a látszatot keltette, mintha mindkét szemében egy fekete csillag lenne. Ezt vette körül hófehér arcbőre és koromfekete haja.
- Így nem időzhetsz kint sokáig. – állapítottam meg – Még csak félvérnek sem tudlak hazudni, ha összefutunk valakivel.

Igazán még mindig nem szoktam meg, hogy hiába várok a válaszára. Igyekeztem beszélni hozzá, de folyton megakadtam. Állandóan arra vártam, hogy legalább gesztikuláljon, vagy változzon a mimikája, vagy csináljon akármit. Most nem tette. Csak nézett, hol engem, hol a fákat. Lassan kiértünk a parkból.

- Nem értelek – folytattam – ha Sanitbegben laktál, akkor tudnod kéne az ilyeneket. Nem igazán tudom elképzelni, hogy új legyen számodra az átlag negarél viselkedés...

Félbeszakított. Felemelte a kezét és már szinte taszította vele magától a szavaimat. Magára mutatott, majd két ujjával a szemére azután jobb kezét kitárva körbefordult. Csendben álltam mellette, majd igyekeztem nem félreérteni.
- Tényleg látnád? – kérdeztem tőle, majd felidéztem számára – Nem igazán értem, hogy akkor mit keresel itt. Ide szökni egy detmandnak a legnagyobb hülyeség, amit el tudok képzelni. Ott csak az üldözne, aki tudja, hogy köröznek, de itt mindenki, aki látja a bőröd színét!

Viki ismét a szemére, majd felém bökött. Erre viszont minden igyekezetem ellenére túl hamar adtam választ.
- Persze, hogy látsz! Épp ezért kéne elhinned, hogy segíteni szeretnék.

Megfordultam és tovább mentem. Hallottam, ahogy követ. A lépcsőknél hátra sandítottam, majd nyugtáztam, hogy továbbra sem indult saját utakra.
- Nézd, ne értsd félre ezt az egészet, lövésem nincs, hogy mit tudok hosszútávon segíteni, de a szállót egy darabig nem ártana kerülnöd. – mondtam neki, miközben bevártam egy meredekebb lépcsőszakasz előtt – El tudlak szállásolni egy-két napra, amíg beszélek egy barátommal. Tudod ő már többeket áthozott.

A lány elmosolyodott egy másodpercre, aztán köszönetképp alig láthatóan fejet hajtott, ha jól láttam. Persze csak miután kimondtam kezdtem átgondolni, hogy Edgar milyen szinten foglalkozik embercsempészettel és amúgy sem ingyen dolgozik. Sőt... Nem mondanám, hogy olcsó lehet, ha húszezer koronát ér neki az, hogy hazaviszem a kocsiját, ha kicsit elidőzne Nilvensbolgban. Ez akkor is sok pénz, ha beleszámítjuk, hogy bizonyos körökben nem is ismerem ezt az embert.

Mikor közelebb ért, tovább indultam. Néhány tíz lépcsőfokonként visszanéztem, és megállapítottam, hogy Viki annyira nem volt rossz kondiban, mint amennyire lassan mozgott. Ráérősen tette egymás után a lábait, de nem tűnt egy szemet sem kimerültnek. Inkább tűnt úgy, hogy nem is gondolkozik, csak megy az aktuális emberek után. Mikor behozták, picit talán félt, de most alig láttam rajta konkrét érzelmeket. Kíváncsi lettem volna, hogy mennyire érdekli őt ez az egész. Gondolom, nem jön ki túl jól a szüleivel, mert a helyében haza mentem volna elsőként. Bár, ha a barátjával itt-ott rabolgatnak, annyira ez mégsem jó ötlet.

Ahogy felértünk én megálltam egy szuszra a támfal tetejénél. A városra pillantottam, melyet Gáborékkal unásig bámulunk péntekenként. Nappal a látvány egészen más. A több fény ellenére jóval kevesebb a szín, majdnem minden épület szürke, cseréptető csak elszórtan van a házakon, vagy ha sűrűbben is, akkor igencsak megkopva. Mint alattunk a régi építésű kis házikók, amik két szinttel és egy autónál alig nagyobb udvarral tetszelegnek, foghíjas tetőiket mutogatva a dombról nézelődőknek.

- Hogy tetszik? – kérdeztem hirtelen, mialatt lenéztem a Tölgyes park irányába.

Viki feleletképp óvatosan és elismerően felmutatta a hüvelykujját. Szépen lassan fordultam el a korláttól, és igyekeztem elrejteni előle az arcomat – Mindegy – tettem hozzá, mire hangosan felkacagott. Nem tudtam mozdulni. Elmosolyodtam, és visszadőltem a korlátra a lány mellé. Újból vetettem egy pillantást a lányra, majd végignéztem a városon. Elkezdtem figyelni, ahogy a folyó nem csak a várost vágta ketté, de az időt is. Mikor az északi Fezen-vidéket elcsatolták, rengetegen vándoroltak a még Negarél területekre és legtöbbjük városokba, főként Zedbolgba költözött. A Sanitbegnek elnevezett oldal nem nagyon nőtt a százhúsz év alatt, de Zedbolg az első tíz évben jelentősen kiterjesztette határait és majd kétszer akkora város áll ma a folyó déli oldalán, mint az északin. Ez persze csak a léghajókról nyújthatott érdekes látványt, a hegyről ugyanis a házak takarásában nem láttuk az egész várost.

A lány lassan eltolta magát a korláttól, és lépett hátra vagy kettőt.
- Menjünk? – kérdeztem, de meg sem vártam a válaszát, elé léptem és elindultam fölfelé. Ismét mögöttem maradt. Kitűnő érzéke volt hozzá, hogy mikor kerülje a szemkontaktust. Most épp elég volt a problémájával foglalkozni, nem hiányzott, hogy még emberként is lefoglaljon. Ugyanakkor most három lépésnél nem nagyon maradt le jobban.
- Nyugi, mindjárt itt vagyunk – szóltam hátra, mialatt egy szűk utcán levágtuk a főút egy kerülőjét.

Épp kiértünk volna, mikor meglehetősen gyorsan elszáguldott előttünk egy rendőrautó, majd nem sokkal utána még egy. Intettem Vikinek, hogy maradjon, majd kipillantottam a sarkon. A két jármű a házam előtt állt meg és négy rendész szállt ki belőlük, és ketten a kaputelefonhoz léptek. Engedtem, hogy a lány is kipillantson, de neki elég volt egy másodperc ahhoz, hogy szép lassan visszahúzódjon mögém. Ebben a pillanatban kiszállt egy ötödik alak. Barnás bőre és alacsony termete messziről elárulta Ledori őrnagyot. Figyeltem, ahogy ő is az ajtóhoz lép és belép a házba. Valaki ajtót nyitott nekik.

Felkaptam a telefonom és tárcsáztam Edgar számát.