Esett. Ez az utca színeit ugyan élénkítette, de az embereket inkább tompította. Halk zaját időnként k szaggatták meg, melyeknek fehér fényei tovább hűtötték a levegőt a sárgás ű utcai lámpák mellett. Becsuktam a szálló ajtaját, majd megfordultam. Az ajtóból néztem a helységet, melyben mindössze négy ember tartózkodott. Leültem az asztal mögé, és újból körülnéztem. Halk beszélgetés zaja hallatszott a hálóból, és néhányan az előtér székein is társalogtak. Halk, lassú beszélgetés volt. Nem az a pörgős, hangulatos beszélgetés, melyet a fiatalok szoktak folytatni, inkább csak halk megbizonyosodás egymás létezéséről.

Ahogy az idő telt, lassan mindenki a hálóba vonult. Nem volt mit tenniük, így hát inkább lepihentek. Az előtér alig néhány perc alatt kiürült. Csak én maradtam és Viki. Furcsán ismerős helyzet volt.

– Nem jobb az ágyban aludni? – kérdeztem, mikor felé pillantottam.

A megrázta a fejét, és igyekezett minél kerekebb szemekkel felém nézni, mintha azt akarná mondani, hogy most nem álmos.

– Mindig ilyen soká fennmaradsz? – mosolyodtam el, de nem voltam biztos benne, hogy az előbbi gesztusai tényleg ezt akarták-e jelenteni.

A lány bólintott, ami igazán meglepett. Nem számítottam rá, hogy ezt gondolja. Mármint furcsa volt, hogy elsőre értettem. De nem akartam beszélni vele. Nem keltettem túl jó benyomást az elmúlt napokban, így igazából nem mertem megint hozzá szólni. Az eső tovább kopogott az ablakon, inkább oda kezdtem figyelni. Percek teltek így.

Hirtelen felém fordult, majd megemelte a kezét, s kérdő pillantás közepette felém mutatott, azután pedig nyitotta-zárta az ujjait. Semmit nem értettem belőle, csupán annyit tudtam tenni, hogy közelebb hajoljak és összehúzzam a szemöldököm. Valamiért én is hallgattam. A lány megismételte a mozdulatsort, de most mintha még erőteljesebben, látványosabban próbálkozott volna.

– Azt kérded, hogy miért nem beszélek? – próbáltam kitalálni a képeit, de néha inkább az érződött, hogy a hangalakot akarja elmutogatni.

A lány elégedetten bólogatott, majd picit megemelte a szemöldökét. Ez egy – na? – akart lenni? Nem igazán tudtam. Mindenesetre a lány az első találkozásunkhoz képest, határozottan jobban volt. Ugyanakkor a tekintete még mindig fáradt volt. Szürke szemeit valami fakó réteg borította, ami miatt nem tűnt túl életvidámnak. De lélekben már a szállóban járt. Eddig talán csak a teste volt itt, most már a lelke is idekerült a túloldalról.

– Nincs mit mondanom – feleltem végül, mikor eszembe jutott, hogy mi volt a téma egy perce. De félig hazudtam. Kérdéseim ugyanis szép számmal voltak.

A lány mintha picit csalódott volna az előbb adott válaszomban, úgy hajtotta le a fejét. Nem szerettem az efféle bizonytalan kommunikációt. Hozzá voltam szokva, hogy az emberek szavai mögé látok, hogy minden félmondatuknak ki tudom bogarászni a mögöttes értelmét. És most itt van ő. Egy árva szót nem szól, mintha csak szórakozna velem, mialatt tudatában lenne annak, hogy nem értem amit mutogat. Talán ebből kifolyólag nem tudtam megértő szemekkel ránézni.

Egy percig figyelte, hogy mit szándékozom tenni, majd miután látta, hogy nem nagyon sikerült dűlőre jutnom, kinyújtotta a kezét, majd inteni kezdett, miközben vízszintesen tartotta tenyerét. Mint amikor egy kutyának mutatjuk, hogy nyugodjon le. Pislogtam kettőt, majd kínomban elmosolyodtam. Ő pedig legyintett, majd hátradőlt. Szokatlanul hidegnek éreztem a levegőt, pedig most nagyjából húsz fokot mutathatott a hőmérő. Viki nem aludt. Merengő szemmel nézte az előtte elterülő szobát, melynek enyhén kórházi hangulatot kölcsönöztek a fehér falak, a csempe és a neonfény.

– Mostanában voltál Szadiékkal? – kérdeztem halkan, miközben lassan felé fordítottam a tekintetem.

A lány alig láthatóan moccant egy picit, majd óvatosan felém nézett. Bólintott. Ezután elmutatott magától, mintha a férfi ott állna előtte és jelezné, hogy rá gondol, majd a homlokára mutatott, de aztán alig láthatóan a fejét ingatta.

– Úgy érzed, hogy zakkant egy kicsit? – kérdeztem, megerősítést várva, de a válasz még bizonytalanabb fejingatás volt – Szóval tényleg csak kicsit? – pontosítottam mire, úgy ahogy bólogatni kezdett. Ezután ismét „őrá", majd a saját arcára mutatott, amely most elég lehangoló kifejezést vett fel.

– Most arra célzol, hogy rosszkedvű, vagy arra, hogy pesszimista? – kérdeztem mosolyogva, holott igazából egyik válasz sem dobott volna fel, s mindkettőről tudtam, hogy igaz.

A lány pedig rázott egyet a fején, majd pedig bólintott.

– Tehát az utóbbi. – szűrtem le – Az a helyzet, hogy én is ilyennek ismertem meg. Picit furcsa is, hogy emellett mégis olyan életvidám. Mintha néha képes lenne elfelejteni, hogy milyen is a világ.

A lány szaporán bólogatott, majd ismét megszakította a szemkontaktust. Most a plafont vizsgálgatta egy darabig, miközben mintha hümmögött volna egyet. Vagy csak képzeltem? Nem tudom. Mindenesetre figyeltem, hogy merre jár a tekintete, nem vettem le róla a szemem.

– Te amúgy sosem tudtál beszélni? – szóltam hozzá, s én is felemeltem a szemem.

Válasz nem érkezett, de mégsem lett olyan csend, mint amikor általában egyikünk sem szól, nem mozdul. Figyelni kezdtem minden irányba, és miután már vagy háromszor körbenéztem, csak akkor jöttem rá, hogy a szuszogása nyom el mindent. Nem aludt, de most nem is látszott nyugodtnak. Nyugtáztam, hogy ez is olyan kérdés, amire valószínűleg csak akkor válaszol majd, ha eltelik egy kevés idő. Bár most a kevés meglehetősen relatív fogalom volt. Elvégre kevés ideje volt az is, hogy itt dolgozom.

Nagyjából ez idő alatt jött egy nagyobb széllökés és egy nagy adag esőcseppet vágott az ablaküvegnek. Mindketten odanéztünk, de igazából semmi sem változott. Addig nem. De utána lett valami furcsa a lány tekintetében.

– Valami baj van? – kérdeztem, mire megrázta a fejét, de nem kezdett konkrétabb magyarázásba – Mond nyugodtan! – tettem hozzá, de egy pillanattal később már jobban átgondoltam az előbbi szóhasználatomat. Inkább nem korrigáltam. Neki sem tűnt fel.

– És amúgy hányad részben vagy Negarél? – kérdeztem hirtelen. Arra számítottam, hogy erre a kérdésre is csak annyit felel majd, mint a többi hasonló jellegűre, de e helyett maga elé tartotta a kezét, és mint a mérleg, billegtette karjait. Fele-fele.

– Értem. – Bólintottam, majd az órámra néztem. Elég késő volt már. Nem sokkal haladtunk el éjfél felett. Felkeltem a székből, majd a fürdő melletti ajtóhoz ballagtam. Az olcsó műanyaglap, melyen már csak dísznek volt a kilincs, már-már magától kinyílt. Előkaptam mögüle egy seprűt és a falnak támasztottam. Mélyebben a szertárba nyúltam és egy felmosóronggyal és egy vödörrel a fürdőbe ballagtam. Szó nélkül. Sok dolog járt a fejemben. A zuhanykabinok nem voltak túl mocskosak. Igazából csak a felesleges vizet kellett letörölni a padlóról és a tükröket picit áttörölgetni, hogy az ember valamelyest azért lássa bennük a saját arcát. Az ajtóval szembeni tükörből mozgásra lettem figyelmes, mire megállt a kezemben a ruha. Egy pillanatra semmit nem láttam magam mögött, ezért jobban megfigyeltem a tükörképem.

„Biztos jó helyen vagyok?" – kérdeztem magamtól. Az iskolában eszembe sem jutott, hogy majd egy ilyen jellegű munkahelyen fogom tengetni a napjaimat. Nem igazán ismertem magamra. A gimnázium elején még komolyan tovább akartam tanulni. Lehetséges, hogy valaki ennyire leragadjon az első kapaszkodónál? Nem feleltem magamnak. Hajómérnöknek készültem, és most egy hajléktalanszállóban takarítok minimálbérért. Tökös gyerek vagyok, mondhatom...

Amint végeztem a fürdővel, kiléptem az előtérbe. Meglepett amit láttam: Viki a seprűvel épp kiszedi a koszt a székek alól, az ajtó előtti résszel pedig már végzett is. Összehúztam a szemöldököm, és a lányra néztem. Nem tudom, hogy ki volt jobban meglepve. Én, hogy ő mit csinált, vagy ő, hogy milyen arcot vágtam hozzá.

– Ezt most komolyan gondoltad? – kérdeztem, mialatt próbáltam értelmes arcot vágni.

A lány vállat vont, bólintott, majd folytatta a söprést.

– Egy év alatt te vagy az első ember, aki szó nélkül ezt csinálja. – mosolyodtam el – Beteg vagy?

A lány is elvigyorodott, már majdnem nevetett. Ahogy közelebb léptem, kicsit hátrált. Elővettem a szertárból a másik seprűt és én is söpörni kezdtem.