Lili nem szeretett az éjszakaközepén az utcán császkálni, de most rá volt kényszerülve. Sokáig tartott, amíg befejezte a munkáját a hajszalonban, és nem is lakott olyan messze. Szeretett gyalog munkába menni, csak arra nem számított, hogy éjfélig marad majd bent egy vendég miatt. Most egyedül kellett hazamennie, ugyanis eddig mindig a barátnőjével voltak, de most ő sem ért rá. Nem is lenne semmi baj, ha az az egyébként ártatlan, 1 km-es hosszúság most inkább ne hasonlítana egy sötét, végtelen útnak. Ez egy csendes környék volt, senki nem járkált már az utakon, csak a halvány fényű utcai lámpák leheltek egy kis életet a járdára.

Az elején nem volt gond. Lili vett egy mély levegőt és nekivágott az útnak. Nem nézett félre sehová sem, csak mereven előre, nyílegyenesen tartott az úti célja felé. Egyszer csak mintha valami neszt hallott volna, de nem törődött vele, gyorsabbra vette a lépteit. A lámpák fényében a saját árnyéka mellett megpillantott egy másikat is, ami sokkal hosszabb volt, mint az övé. Reflexből hátranézett, de senkit sem látott. Végigfutott a libabőr a hátán, de azért ment csak tovább előre. Eltelt egy kis idő és mögötte kettővel több lépés hallatszott, bár ő maga egyedül volt. Még egyszer hátrafordult. Sehol senki és a lépések hangja is abbamaradt. Ahogy visszafordult, hirtelen meglátott egy magas fiút a padon ülve, aki az előbb még nem volt ott, és Lili sem látta még soha arrafelé. A fiú csak mereven bámult előre, Liliben pedig egy percre megfagyott a vér. Végül erőt vett magán és lassan elhaladt a fiú mellett. Még sandítva hátrapillantott, de az ismeretlen fiú már nem ült ott, csak úgy eltűnt.

Ezután Lili azonnal hazasietett, magára zárta az ajtót, gyorsan megvacsorázott, majd lefeküdt aludni. Mire vége lett a kedvenc filmjének, csak nevetett az egész szituáción, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem hallott valami csörömpölést a konyhában. Feldúltan kiment, felkapcsolta a villanyt és nem látott ott semmit, de le kellett ülnie egy székre, mert hirtelen megszédült. Ekkor viszont egyszer csak lebénultak a végtagjai. Kétségbeesetten próbálta őket mozgatni, de képtelen volt rá. A villany lekapcsolódott és a nappaliból nyikorgás hallatszott. Lili meg sem mert szólalni. Csak ült ott csendben, lehunyt szemekkel, hátha felébred ebből a szörnyű rémálomból. És valóban...

Még csak nyolc óra volt. Lili elbóbiskolt az asztal felett, mert a múlt éjszaka keveset aludt, és most nem volt egy vendégje sem. Arra riadt fel, hogy végül lecsúszott a székről. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy még nincsen későeste és hamarosan bezárhat. Viszont ekkor az az ismeretlen, magas fiú belépett a szalon ajtaján köszönés nélkül, ugyanolyan rezzenéstelen arccal, mint az álomban. Egy ideig farkasszemet néztek Lilivel, aztán a fiú le tett egy cetlit az asztalra és egy szó nélkül elment. Lili félve elvette a cetlit az asztalról, majd elolvasta, hogy mi áll rajta.

Ez nem csak egy álom volt...

Senki nem tudta pontosan, hogy akkor este mi történt a szalonban. Lili végleg bezárta és egy másik környékre költözött. Azóta a szalonnak soha nem lett új tulajdonosa, de azt beszélik, hogy gyakran jár oda egy magas, hajléktalan fiú.

~

Ha egy történetet szeretnék az életemről, akkor csak a szobám falának adnám a tollat. Elmesélhetné, mi mindenen mentem már keresztül. Hányszor sírtam, nevettem, beszéltem magamban, szidtam, még magamat is. Elmesélhetné azt is, hogy hogyan lettem paranoiás. Hogy éjszaka érzem a sötét alakok jelenlétét, hogy a csendben más hangokat is hallok, hogy amikor kimegyek a mosdóba, mögöttem kettővel több lépés hallatszik, bár én magam egyedül vagyok. Néha tényleg egyedül... És hogy mégis ki segít ezt átvészelni? Mondjuk... TE! Te, aki ezt most olvasod, mert neked szegény, összetört szívemből adtam egy darabot.