Azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. Az a lélek pedig nem lehet annyira romlott, amit egy ragyogó, meleg barna szempár vert vissza felém. Bencével az első randinkon voltunk, egy eléggé rangos kávézóban, és amíg ő mesélte élete történetének egy részét, addig én képtelen voltam elengedni azt a biztonságot sugalló tekintetét, bár ő minden lehetséges alkalommal igyekezett megszakítani ezt a szemkontaktust. Hol a mellettünk lévő óriási üvegablakon tekintett ki, hol a szomszédos vendégre pillantott, és volt olyan is, hogy a padlóra vetette a szemét. Mintha attól félne, hogy valami sötét titkot igyekszek kiolvasni belőle. Pedig nem csak a szeme olyan káprázatos, hanem a mosolya is egészen elbűvölő. Hát hogyan lehet egy ilyen helyes fiú egy kicsit is bűnös?

A szavai nem igazán maradtak meg a fejemben. Elvonta a gondolataimat az a tökéletes arca. Ahogy néha izgatottan a fekete hajába túrt, végighúzta az ujjait a tarkóján, vagy rövid borostáját simogatta, gyönyörűen szép látvány volt. Én csak bólogattam, mint aki szentül figyel arra, amit mond. Még a mellettünk elsétáló pincér sem ébreszthetett volna fel az ábrándozásaimból, ha Bence meg nem szólítja.

– Elnézést, kérhetek még egy feketét?

– Hát persze uram, egy pillanat.

– Ez már a harmadik. Nem lesz egy kicsit sok? – fordultam érdeklődve Bence felé.

– Hosszú éjszakám lesz.

– Óh.

Most a legtöbb ember arra gondolhat, hogy biztos együtt töltjük majd az éjszakát, pedig én már a randi előtt leszögeztem vele, hogy első alkalommal nem fogunk együtt aludni, még ha csak beszélgetnénk is.

– Szóval... Ott tartottam, hogy... – folytatta volna tovább a történetét, viszont engem nem hagyott nyugodni az előbbi kijelentése.

– Mit fogsz csinálni?

– Tessék? – lepődött meg a kérdésemen.

– Mit csinálsz éjjel, hogy sokáig ki maradsz?

– Nahát, már a férj-feleség szerepnél tartunk? – kérdezte gúnyosan egy kacér mosoly társaságában.

– Szimplán csak érdekel.

Bence nyelt egyet, mintha egy pillanatra megrémítette volna a magabiztosságom. Mereven bámult a kávéra, amit kihoztak neki, aztán valahogy összeszedte a gondolatait, és megszólalt.

– Te nem kérsz még valamit?

– Nem, köszönöm! Én azt szeretném, ha a kérdésemre válaszolnál.

Láttam rajta, hogy megbánta, amikor az a mondat kicsúszott a száján. Mintha soha életében nem kellett volna válaszolnia ilyen jellegű kérdésre, és olyan, mintha most titkolnia is kéne valamit, de nem akar hazudni. Azt tudom, hogy a foglalkozásával ez a dolog nem függ össze, hiszen egy gyorsétteremben dolgozik nappali műszakban.

– Nézd Petra... – kortyolt bele a kávéjába – Én holnap már nem leszek az országban.

Teljesen hideg zuhanyként ért ez a hír, ráadásul amilyen közönyösséggel mondta, egy fokkal rosszabbul esett.

– Tessék? De hát akkor miért akartál velem találkozni? – kezdtem kellemetlenül érezni magam.

– Úgy voltam vele, hogy valaki még utoljára belefér, és igen, tudom, hogy azt mondtad, nem lesz semmi egy randin kívűl, de végül nem is akartam. Egye fene, valakivel jól elbeszélgetek, aztán lelépek.

– Hát ezt nem hiszem el... – nagyon gyorsan el akartam menni onnan, óriásit csalódtam benne.

– Csak az a baj, hogy... – összeráncolt homlokkal lesütötte a fejét, majd utána hirtelen felkapta – Mindegy, úgyis elutaztam volna, szóval ez semmin nem változtat – állt fel a helyéről és rakta ki az árát annak az asztalra, amit elfogyasztottunk.

– Várj! – állítottam meg – Most már mondd végig, amit akartál.

Teljesen felém fordult, megfogta mind a két kezem, és nem akart elszakadni a tekintetemtől.

– Petra... Tudom, hogy egész végig csak a szememet bámultad, amíg beszéltem. Nem akartam, mert tudtam, hogy így két ember igazán közel kerülhet egymáshoz. Hát most nézd meg jól... Nézz a szemembe! Ami abból tükröződik, az vagyok neked. Tudom, hogy egy rendes srácot láttál bennem, aki mellett biztonságban lehetsz. Nem egy olyant, aki egy szó nélkül lelép hirtelen. Hadd maradjak meg úgy az emlékezetedben. Az az igazság, hogy megkedveltelek, Petra. Kedvesnek, okosnak tűnsz és egy nagyon csinos lány vagy. Hátha még egyszer találkozunk. Úgy érzem, esedékes lesz az a második randi – simította végig ujjait az államon – Viszont most mennem kell. Köszönöm, hogy meghallgattál. Szia!

– Szia... – nyögtem ki.

Sarkon fordult és egy mosollyal az arcán kisétált a kávézó ajtaján, közben egyszer sem nézett többet a szemembe. Én csak álltam ott könnyben ázott szemekkel, mint akit megbabonáztak volna, aztán gyengén visszaültem a helyemre. Remélem, hogy látni fogom még.