Ez így is van. Legjobb barátságot kötöttünk az itt létem alatt, bár csak a könyvben hívják Veronicának. Amúgy az ő neve Stella. Aranyos lány, nagyon megbízok benne. Mindent megbeszélünk általában. Az ízlésünk egyforma, szinte ugyan azokért a dolgokért rajongunk, és ugyan úgy utáljuk a spenótot, a spárgát és a kelbimbót! De ez mellékes. Bizalmunk szinte semmin nem alapul, már rögtön az első perctől kialakult, megmagyarázhatatlan módon. Bírtam őt!

"- Na, milyen jó kedvel indítasz! - ölelt meg ő is mosolyogva.

- El sem hiszed, mennyire! - vigyorogtam rá kipirulva.

- Mesélj! - állt a pult mögé elővéve a tálcákat.

- David megdicsért! Mindent tökéletesen csináltam a reggel, bár a szemével láttam, hogy hibákat keres. Aztán nem talált és faképnél hagyott. - nevettem fel a szerencsétlenen.

- Micsoda! - lepődött meg Vera. - Ha ezt nem a saját fülemmel hallom, talán még el sem hiszem.

- Dettó így voltam vele! - kacsintottam rá, s már mentem is az ajtóhoz megfordítani a táblát.

- Akkor kezdődjön a napi terror! - dörzsöltük össze a tenyereinket.

Mindketten otthonosan mozogtunk ebben a közegben. A reggeli törzsvendégek már meg is jöttek az asztalukhoz, mi meg már libbentünk is oda a kávékkal. Mosolyogva fogadtak minket, megdicsérve megint csak hogy milyen jól nézünk ki, és hogy kitűnő munkát végzünk.

- Bezzeg ezt a főnöktől soha nem fogjuk megkapni az életben! - sziszegtem halkan a fogaim között Veranak, aki a markában kezdett el kuncogni.

- Ugyan már! - csapott játékosan vállba. - Elég, ha mi tudjuk, és a vendégek mondják.

- Az már egyszer biztos! - értettem vele egyet.

- Annyira fáradt vagyok viszont még mindig. - nyúlt el a pulton, várva a többi vendéget.

- Ne is mond. - ültem le az egyik bárszékre. - Semmit nem aludtam az éjjel.

- Megint vele álmodtál? - kérdezte sajnáló hangnemben.

- Sajnos. - sóhajtottam fel keservesen. - De most másabb volt. Sokkal rosszabb!

- Ki vele! - pislogott rám kíváncsian.

- Az első randi helyünkön voltunk. Tudod, amit meséltem, a kamu randis. - bólogatott. - Ugyan abban a szerelésben voltunk mind a ketten, de ez egy hivatalos randi volt, hivatalos csókkal. Csak a végére megkérte a kezem.

- De hááát.. - mutatott rám jobb szemét összehúzva. - Ő meg is kérte a kezed, nem?

- De! - mutattam fel az ujjamon lévő gyűrűt. - De nem akkor, hanem a járásunk nyaralásán.

- Miért hordod? - simította végig a szívecske alakú gyémántot gyűrűn.

- Ez emlékeztet rá minden nap. Ez ad erőt, hogy erős legyek és kitudjam bírni a megpróbáltatásokat, amiket ő állít tudatán kívül elém. - néztem én is a gyűrűt, ahogy megcsillant a napfényben. - Tudod, nagyon hiányzik.

- El hiszem. - húzta el Vera a száját, majd azonnal felegyenesedett.

Felpattantam a székről, haptágba vágva magamat, a jegyzet füzettel s a tollal a kezemben, amint meghallottuk nyílni az ajtót. Hála istennek, Josh jött be.

- A frászt hoztad ránk! - mondtuk egyszerre.

- Lazsálunk, lazsálunk? - jött oda két puszit nyomva az arcomra.

- Nem éppen. - lóbáltam a fejemet. - Csak megbeszéltünk valamit.

- Thomas? - hátra se kellett fordulni ahhoz, hogy leszűrje miről folyt a téma. - Mint minden áldott nap, ugyan az!

- Igen róla, de most teljesen más témáról. - mosolygott rá Vera, s felemelte a kezem.

Josh csak akkor vette észre a gyűrűt az ujjamon, elfehéredett arccal méregette, majd a szemembe nézve kitudtam belőle olvasni, hogy azonnal magyarázatot vár.

- Mielőtt eljöttem, megkérte a kezem. - jött elő egy fájdalmas mosoly.

- Jajj, aranyom, gyere ide! - intett a kezével, s egy szó nélkül a karjába vetettem magam. - Nehogy nekem itt elkezdj szomorkodni már korán reggel, mert nem tudom mit csinálok veled.

- Nem fogok. - nevettem el magam kibontakozva az öleléséből."

Ez is igaz. A gyűrűt mai napig hordom, de Stellán kívül tényleg nem tudja senki, hogy az eljegyzési gyűrű. Sóhajtva emeltem magam elé a kezem. A halovány fényben szemügyre vettem a követ, ami még ugyan úgy csillogott, sértetlenül. Belesajdul a szívem is, ha csak belegondolok. A gyűrűt lehúzva az ujjamról, megfordítottam. Bele volt vésve a hátuljába hogy T+M. Tom + Medi. Egy kövér könnycsepp gördült végig az arcomon, amit azonnal le is töröltem.- Szedd össze magad nagylány! - ostoroztam magam.Visszahúztam a gyűrűt, s a képernyőre bámulva újra nekiálltam a folytatásnak, bár a kedvem elment tőle, de határidőre kész kell hogy legyek.

"- Amúgy, tudja valaki, hogy milyen nap van ma? - jött a legegyszerűbb kérdés Vera szájából, bár az arca mást tükrözött.

- Hétfő. Miért? - néztem hátra rá kérdőn.

- Mert sehol egy lélek. - az ablak előtt állt, s épp egy poharat törölgetett tisztára, miközben a szigetet, a tengerpartot nézte.

- Most hogy mondod.. - álltam mellé én is. - a hotelben se láttam senkit.

- Lányok, lányok! - lépett mellénk a hotel tulajdonosa, Herold Hilton. - Azért ilyen kihalt minden, mivel próbálnak elkészülni mindennel. Most jön a szezonja annak, hogy rengeteg turista érkezik a szigetre.

- Tényleg! - csaptam homlokom magam, meg sem lepődve.

- Istenem! - kezdett el hisztizni Josh. - Mennyi dolgunk lesz akkor még.

- Ez a hónap maga lesz a pokol ilyen szempontból, tény. De legalább sok lesz a bevétel. - néztem hátra rá.

- Jó a hozzá állásod! - fogta meg a vállam Herold.

- Köszönöm szépen. - biccentettem.

A feleségével együtt, elhagyták a kávézót, s csak hárman maradtunk, és a nagy csönd. Egymásra néztünk. Nem tudtuk, mit is kellene csinálnunk, majd hirtelen mint akiket ágyúból lőttek ki, hoztuk elő a raktárból a cókmókokat, feltölteni mindent.

- Ha ezek beözönlenek, akkor mindent maximumra kell tölteni, mert nehéz lesz járkálni és után tölteni őket azt hiszem! - magyarázott Josh teljes izgalomban, ahogy a kávé őrlő gépbe öntötte a nagy szemű kávé darabokat a zsákból.

- Oh, anyám veregess hátba! - jött ki a friss gyümölcsökkel a kezében Vera, s már rohant is vissza a többiért.

- Gyere le jó isten! - nyöszörögtem a kezemben tartva egymás hegyén hátán 3 tálcával, tele poharakkal.

- Hát ti meg mi a fenét műveltek?! - lépett ki az irodából David, elég meglepett arccal. - Akkor sem sürögtök forogtok ennyit, ha telt ház van.

- De most fogunk! - néztem rá a tálcák mögül. - Jön a turista szezon.

- Szép kis csapat vagytok! - mosolygott ránk. - Még csak nem is kellett szólnom, hogy készülődjetek.

Összenéztünk a többiekkel. Semmire nem tudtuk vélni ezt a fajta viselkedését. Boszorkány stílusából egy kettőre kezdett átváltozni az elfogadható főnök stílusba. Még a végén bele éljük magunkat, és pofára esünk, haló!Kilenc óra. A kávézó még mindig üres, de mi már reszketve, idegesen ülünk és nézzük az eget, repülő után kutatva, valamint az óceánt, hátha befut egy hajó.

- Én ezt nem bírooom! - tépte az arcán a bőrt Josh.

- Elég idegtépő ez a várakozás. - vakarta meg kellemetlen helyzetében Vera a tarkóját.

- Most élvezzük ki az egyedüllétet, mert utána már nem hiszem hogy lesz rá alkalmunk. - tettem keresztbe a lábam a bárszéken."