Köszönöm a szavazatokat! :) Egyre többen olvassátok, és wiii de jó! :D 950(!) olvasó felett járok, 93(!) csillaggal. Nagyon örülök neki, el se tudjátok hinni, mennyire! *-*

Viszont van egy rossz hírem! :( Keddig tudom hozni csak a részeket, mert szerdától nem tudom meddig Balatonon leszek! :'( De ha wi-fi közelben járok, megpróbálok felrakni 1-1 részt.

Csók! <3 :3

David a stúdióban várta már a fiúkat. El nem tudta képzelni, hogy mire kell számítania. Már előre felkészítette az ideg rendszerét is, a lelki állapotát is mindenre, ami kitelik a fiúktól. Mikor megérkeztek Tom kocsijával, már akkor tudta, várhatja a rendőrséget. Egy fáradt sóhajt eresztett el, majd magára erőltetett egy mosolyt.

- Na végre!

- Bocsánat, volt egy kis gond út közben. - szállt ki Bill teljes adrenalin bombához hasonlóan.

- El nem tudom képzelni, és nem is akarom, hogy mit csináltatok. - emelte fel David a kezét, jelezve hogy ne is mondjanak többet. - Mennyit kell majd fizetni?

- Miről beszélsz? - nézett fel Tom a napszemüvege alól. - Nem rendőrségi ügyünk volt, nyugi.

- Mindjárt másabb. - nyugodott meg David.

Besétáltak a stúdióba, s egy szó nélkül, hangolni kezdtek. David el sem tudta képzelni, mi az isten lelte a fiúkat. Normálisak, nyugodtak, egyedül Bill volt az, aki kicsapongott az energiától. Inkább nem tette szóvá, nem akarta ezt a pillanatot elrontani, belegondolva, hogy lehet soha többé nem lesz ilyen!

Sorba vették fel a számokat. Bill énekelt, míg a hangja engedte, Tom és George gitároztak, ha épp nem zongoráztak, Gustav pedig püfölte a dobokat. De mikor az utolsó számhoz értek, Tom nem tudta végig játszani az összes akkordot, sokszor hibázott, más hangot játszott. A végére már ott tartottak, hogy szünetelnek.

- Már csak ez az egy szám van, kibírod! - próbálta Bill nyugtatni, bíztani. De Tomon nem látszott volna, hogy hatott volna rá.

- Tesó, már csak ez az egy. - nézett rá George. Átérezte, vagy is hát próbálta átérezni Tom helyzetét.

- Love who loves you back? - nézett fel kicsit idegesen Tom. - Komolyan?

- Mindjárt végzünk, ne idegeskedj. - fogta meg a vállát Gustav.

Tom egy húsz percet legalább ült, és kávét iszogatott. Ez a dal, a gyengéje lett. Még soha nem érezte magát ennyire rosszul. Nem is rosszul.. Erre nincs helyes kifejezés. A dalról egy folytában én jutottam eszébe, meg azok az álom képek, ahogy egymás mellett, boldogan éljük a mindennapjainkat. A többiek próbáltak lelket önteni belé, kisebb nagyobb sikerekkel. Cirka fél óra elteltével, betudták fejezni a számot, hibátlanul. David nagyon meg volt velük elégedve. Míg kiadják az új albumot, pihenőt tarthatnak, és akkor fog csak jönni a nyaralás.

Este hét óra. a fiúk épp haza felé vették az utat, mikor Tomnak valami az eszébe ugrott. Egy éles jobb kanyar, a fiúk sikoltozása, s már meg is álltak egy virág boltos előtt.

- Megőrültél, ember? - nézett rá a hátsó ülésről George.

- Azt hittem, végünk! - kapkodta a levegőt Bill. - Tom, te eszement!

- Bocs. - majd kiszállt a járműből, s eltűnt a boltban.

- Virág bolt, mi? - kacsingatott Gustav. - Nem hiszem, hogy a szobájába szánta.

- Vagy Andynek. - nézett hátra Bill vidáman.

- Szerintem meg nekünk szánja. - nevetett fel George, mire a többiek is.

Tom visszatért egy csokor rózsával a kezében. Óvatosan Bill ölébe helyezte, s megfenyítette testvérét, ha bármi baja lesz, a hajából csinál rózsákat! Bill úgy fogta azt a csokrot egészen hazáig, mintha az élete múlna rajta. Van benne igazság, hisz az életéhez tartozik a haja, amit köztudott, mennyire imádott. George és Gustav hátul csak nevetni tudtak, s Bill ülését csapkodni.

- Ezt hagyjátok abba! - szólt rájuk, meg se mozdulva. - Ha valami baja esik, lőttek a szépséges hajamnak.

- Ne nyivákolj, már megjöttünk. - nevetett George, s kipattant a kocsiból.

Bill oda adta Tom kezébe csokrot, de mintha egy baba lett volna, olyan óvatossággal bánt vele. Tom furcsán is nézett rá, nem gondolta volna, hogy ennyire félti a haját. Tom hatalmasat sóhajtva indult meg a házam felé, a többiek pedig a kocsi mögött elbújva lesték minden lépését. Az első útba eső bokor mögé ugrott be ijedtségében, mikor kivágódott a bejárati ajtóm.

- Valld már be! - üvöltötte vissza Andy kirohanva a házból.

- Gyere vissza és levágom a nyakadat! - álltam meg az ajtóban, egy fa kanállal a kezemben, ideges fejjel.

- Miért nem vallod be? - állt meg Andy visszafordulva a kert kapu előtt, szét tárt karokkal.

- Csak kapjalak el! - indultam meg felé, lóbálva a fa kanalat a kezembe, mire Andy grimaszolt egyet és vinnyogó hangot kiadva futott be a házukba.

Megálltam a bokor mellett, nem sejtve, hogy Tom ott lapul. A többiek a kocsi mögött már fetrengtek a röhögéstől, én meg csak akkor szúrtam ki őket, mikor George borult ki onnan, könnyeit törölgetve. Megforgattam a szemem, meglóbáltam a fejem, s bementem a házba. Tom a bokor alatt szusszant egyet. Bill már nem bírta tovább, jó hangosan felröhögött, kitámasztva magát a posta ládán, Gustav a kocsi motor ház tetőjére dőlve röhögött, George a földön fetrengett, és csak akkor vette észre Andy is, min röhögnek, mikor Tom állt fel a bokor mögül. Ő se bírta tovább, ugyan csak nevetésbe tört ki. Tom bemutatott nekik, majd megigazítva a ruháját elindult felém. Halkan nyitott be, még véletlen sem akarta felhívni magára a figyelmet.

Csöndes léptekkel surrant be az ajtón, s annál csöndesebben csukta is be azt. Körbe nézett, majd mikor csak a konyhában látta felkapcsolva a villanyt, megindult felé. A kellemes illatok csiklandozták az orrát, amik kiszálltak a konyhából. Előbb csak a fejét dugta be, hogy szem ügyre tudja venni az ott folyó történéseket. Mikor meglátott a gáztűzhely előtt, háttal, felbátorodott. Mikor már épp beakart lépni, hogy meglepjen, megcsörrent mögötte a mobilom. Felemeltem a fejemet, s kisétáltam. Felkaptam a dohányzó asztalról, s felvettem.

- Igen tessék, Madeline Montana.

- Hogy te milyen szerencsés vagy!

- Micsoda? - pislogtam nagyokat. - Ki vagy?

- Rebecca, hát ki más!

- Jézusom, szia! - kaptam a számhoz. - Hát most nagyon megleptél.

- Nekem mondod? - nevetett a telefonba Reba. - Rohadt sok időbe telt, mire megtaláltam a telefon számod.

- Mesélj, mi a helyzet Los Angelesben? - sétáltam vissza a konyhába.

- Nem sok. Semmi nem változott azóta, sajnos. De, egy jó hír!

- Mire vársz már? - kérdeztem kíváncsian. - Hát ne kelljen már mindent harapó fogóval kihúzni belőled!

- Jól van, nyugii! - nevetett megint fel. - Képzeld, felvettek az egyetemre!

- Ááááh! - sikítottam fel örömömbe. - Gratulálok.

- Ösztöndíjasan vagyok itt, kitűnő tanulmányi eredménnyel!

- Megkaptad? Úr isten, de örülök!

- Nekem mondod? - ujjongott a telefonba. Igaz, majdnem megsüketültem. - Már alig várom az első napom.

- Hol is van ez az egyetem?

- Prágában. Hát nem szuper?

- Itt leszel akkor a szomszédban! - lepődtem meg. - Vagyis hát, a szomszéd országban.

- Ez így van! Tehát mikor szünet van, megyek látogatni!

- Nagyon örülök neki. Már alig várom az első szüneted. Viszont most le kell tennem. Épp vacsorát csinálok, és nem tudom közben a telefont is tartani.

- No lám! Csak nem pasi van a dologban? - hallottam a hangján, ahogy incselkedik.

- Majd mesélek. - mosolyogtam. - Majd hívlak. Szia!

Örültem, hogy felhívott. Olyan rég beszéltem vele, hogy az már szinte az őskor része. Mosolyogva folytattam a sütést, főzést, és reménykedtem, hogy Tom majd jelentkezik. Bár furcsállottam, hogy nem láttam a többiek között.