Amint kiléptem a kórterem ajtaján hirtelen megálltam.
- Hová akartok vinni?
- Haza, édesem, pihened kell. - válaszolta anyu.
- Szó se lehet róla, én a fiúkhoz megyek!

A szüleim össze nézték és láttam, hogy közöttük most egy egész párbeszéd zajlik le. És azt is tudtam miről tanakodnak. Nem akarnak a fiúk közelébe engedni. Azt hiszik nem bírok megbirkózni a látvánnyal. Lehet, hogy igazuk van, sőt több mint valószínű de nem érdekel. Még akkor is látnom kell őket ha ettől, össze roppanok.
- Édesem.. - szólalt meg anya. Azt hiszik rá jobban fogok hallgatni. - Ez nem a legjobb ötlet. Épp csak most jöttél ki a kórteremből ahol négy napig feküdtél többnyire eszméletlenül. Most gyere haza velünk, aztán holnap vagy este vissza jövünk és megnézzük őket, oké? - nem tudtam a szemébe nézni.
- Látnom kell őket..
- Kislányom, Ashley otthon vár rád. - apu érzékeny pontra tapinthatótt, de még ez sem volt elég, hogy vissza tartsanak.
- Csak tíz percre had menjek be, aztán haza vihettek a kislányomhoz!- újra össze nézték és mindketten be kellett lássák, hogy hajthatatlan vagyok.
- Csak tíz perc. - mondta apu és elindult a liftek irányába.
Cam és Logan az intenzív osztályon feküdtek ami két emelettel lejjebb volt. Amikor kilépünk a liftből görcsbe rándúlt a gyomrom és úgy éreztem a reggelim bármelyik pillanatban a fehér linóleum padlón köthet ki.
Az egész folyosó, fehér, rideg és teljesen kihalt volt. Sehol egy lélek, sehol egy orvos, sehol egy ápoló, se látogató, se beteg. Csak én és a szüleim.
Lassan sétáltunk végig a folyosón, de én legszívesebben rohantam volna. Csak azt nem tudom a kórterem felé vagy ki a kórházból. Ki a világból. Féltem, nem, nem is, rettegtem. De mentem előre, megkell ezt tennem és kész. Később csak még nehezebb lesz.
- Avery az ott... - mutatott anyu az egyik ajtóra. Ugyan olyan volt mint a többi, fehér fa ajtó, ablakkal és ezüst színű gomb kilinccsel. Remegő lábaim lassan bizonytalanul vittek az ajtó felé. Édes Istenem adj erőt!
Megálltam az ajtó előtt és lassan felemeltem a kezem, megfogtam a kilincset és mielőtt benyitottam volna vettem még egy nagy levegőt. Amint az ajtó ki tárult, Hanna felemeltem a fejét és rám nézett. Könnyek szöktek a szemébe. Nem az a Hanna volt akit ismertem. Azon a fiatalos, mosolygós, kedves arcon most fájdalom, aggódalom és félelem látszott. Szemeiben már nem csillagot az a bizonyos vidám fény, mint máskor. Végig néztem rajta. Fogyott, nem is keveset, ruhája gyűrött, haja kócos és arca duzzadt volt a sok sirástól. Majd megszokadt a szívem. Felállt és hozzám sietett. Egyetlen egy szó nélkül a nyakamba borúlt és keservesen zokogni kezdett. Én is köré fontam a karjaimat és olyan erősen szorítottam magamhoz ahogy csak tudtam. Nem töröltem a fájdalommal. Csak öleltem és vele együtt sírtam.
-Legalább te jobban vagy. - súgta a fülembe majd elengedett. Arrébb lépett utat engedve nekem. Tettem pár lépést előre és végre rájuk néztem.
A látványtól elakadt a szavam. Nem kaptam levegőt és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban össze eshetek. Most már nem csak a lábam remegett hanem az egész testem. Cam és Logan ugyanúgy feküdtek az ágyúkban, ugyanolyan ágyneműjűk volt, ugyanolyan kórházi hálóinget viseltek, mindketten ugyanolyan sápadtak voltak, mindkettőjüket sebek, sebtapaszok és kötések borították be és mind a kettőjük állapotát hatalmas gépek figyelték és tartották fent.
Ezt a képet soha nem fogom kitörölni az agyamból.
- Az orvosok azt mondták, hogy az állapotuk stabil, várnunk kell és reménykednünk...

Sziasztok! 😘
Végre sikerült megírnom ezt a rövidke kis részt, remélem tetszik. 😘
Puszi mindenkinek! 😍
C. ❤️