December közepe volt. Ugyan Edd már réges-régen felépült, ma nem egyből a kötelességtudat vezérelte őket. Hanem a kíváncsiság.
Minden dolgukat lerakták a helyeikre, Matt csak egy fényképezőgépet hozott a következő ajtóhoz, Edd pedig néhány kémcsövet, és egy-egy kesztyűt, hátha találnak valamit ott, ahol Hartmann volt a legutóbb, a 4C osztályában. Azt állította, valami szélsőségeset látott odabent, és ezért nem maradt bent olyan sokáig, de kapcsolatba tudta hozni elveszett barátjukkal, és szomszédiakkal. Nem tudta mi az, így megkérte a barátját, hogy nézzenek körül jobban odabent.
Most már egyre nehezebbnek bizonyult semmit tenni itt. Egyáltalán nem lehetett kikerülni Pault, hiszen alig jött be egy lélek is a munkába. Talán, tízen vagy annál kevesebben? a lényeg, hogy kevesen maradtak a 4D osztályán. Semmi sem volt már a régi, és már nem is nézett ki úgy. Úgy tűnt, ennek a munkahelynek karácsony környékére leáldoz, és bezárják.
A két fiú elidőzött az ajtónyitással; nehezen adta meg magát a kilincs most. Pár perc után rájöttek az ajtó titkára: reteszes. Amint megtalálták, és kisebb bajlódással kinyitották, hátranéztek, majd egymásra, besétáltak, és becsukták az ajtót. Nemsokára az egyikőjük meg is szólalt:
– Olyan sötét van, mint a konzervdobozok alján szokott lenni este.
– Matt, itt kell lennie a kapcsolónak valahol! Az lehetetlen, hogy pont itt ne legyen!
A kutakodás közben a lila pulcsis fiú nekiment valaminek, amelyet véletlenül lenyomott, és egyből láttak is valamit. Igaz, nem sokat, de legalább egy kicsiny világítás volt.
– Azt hiszem, megtaláltam! – nyugtázta elmosolyodva Hartmann.
– Ennek örülök – mondta Edd. – Még egyszer, mit láttál, és hol?
– A sarokban... azt hiszem, találtam pár dokumentumot. Viszont... hogy-hogy szürke a köpenyed? Mit csináltál vele?
– Sikerült összemosnom a fekete kabátommal, megesnek az ilyen véletlenek... – nevetett fel.
– Ezt csináltad az egyetemen is, emlékszem. Egy piros zoknidat összemostad a fehér ingeddel, amit vizsgázni vettél fel... jaj, Edd. Nem baj, így szeretünk!
Igazán nehéznek bizonyult az, hogy ebben a térségben bármit is találjanak. Aligha ismerték, mert egyszer sem kellett itt lenniük. Matt amilyen erősen csak tudta, kereste a nem létező emlékezetében azt, merre is látta azt a papírköteget, amelyeket a 'Dokumentumok' címmel látott el Vonhof.
Elkeseredettségében Hartmann már kiment volna a helyiségből, ám barátja nem kicsit ijedt meg attól, amit talált, esetleg olvasott, és hátra is lépett, egy papírral a kezében, így a sors visszavitte őt hozzá. Amint Green mellé lépett, visszafogta még a lélegzetét is, mikor egy keveset leolvasott a papírról.
– Kísérletiesen ijesztő ez, Matt. Van egy megérzésem, mié, vagy kié lehet ez a terv, és nem sejtek jót... – suttogta Edd.
– Tudom... ha egy közelebbi pillantást vetsz rá... Nézd csak! Ott! – mutatott Matt a másik fiú kezében tartott papírra. – Olvasd el egy kicsit jobban, ennyire volt időm olyan két hete.
– Ezek mind Tomról szólnak, az összes vázlatrajz egyezik a szörnyetegével, amit sokan láttak, hmm, különös. – jegyezte meg Green, elmélkedése közben – Hé, na várjunk csak...
– Igen? Én is amondó vagyok, hogy a Vörös Laboratórium tud valamit róla. Talán többet is, mint mi, mert ezt az eszközt... amit a szemed előtt látsz... rajta használták.
– Drága barátom, szerintem nem csak ennyiről van szó. Azon a masinán, láttál valamilyen VL logót?
– Ha nem csal az emlékezetem, igen, de ezt hadd erősítsem meg – szólalt meg Matt, miközben óvatosan közelebb lépett a félig lefedett szerkezethez. – sajnos nem tévedek.
– Mellesleg, honnan ismered fel a jelüket? – kérdezte Green kissé gyanakodva.
– A régi munkahelyem egyszer beperelte az egyik osztályukat, amelyet én indítványoztam. Annyiszor láttam a kis firkált, piros jelüket, amit nem is tudok mihez hasonlítani egy elcseszett, óvódás által rajzolt madáron kívül, hogy már beleégett az emlékezetembe – felelte ő.
– Végül nyertetek?
– Igen. Ez talán bosszú lehet azért, mert egyszer bele mertünk szólni az életükbe, és mert sikerült meglátom azt, hogy ezt az eszközt, ezt... a masinát emberi kísérletekre használják. Rendben, a véletlen műve volt, de akkor is, ez milyen jó már? Végre elnyerték a büntetésüket akkor.
– Ha ezt a barátunkon vezetik le, és az ismerőseinken, azt keservesen meg fogják bánni! – mondta Edd, miközben igyekezett visszafogni az indulatait. – Várj. Milyen eszköz?
– Elég, ha én ismerem, majd később a hasznunkra jön, hogy tudom, mi is ez! – mosolyodott el Hartmann, és ilyet Green még sosem látott.
Matt mindig megmondott neki mindent. De most, mintha titkolt volna valamit.
Talán valami történt, amiről nem tudna?
Mindketten csendben maradtak egy perc erejéig, szinte egyszerre jutott eszükbe a lehetséges megoldás. A lehetséges megoldás, merre találják meg a rég elveszett barátjukat. Edd semmit sem tudott mondani, képtelen volt akár megszólalni is. Tudta, hogy annyira lenne békés a megjegyzése, mint a Black Friday időszaka közben az emberek.
El sem hitték a megoldás egyszerűségét, amely végig a lábuk előtt hevert.
"Mindvégig Paul lett volna az?" – gondolták egyszerre, miközben az egyik a másikat nézte.
Úgy döntöttek, megvizsgálják a gépezetet. Mint akiket puskából lőttek ki, közelebb léptek, és meg is találták, hol lehetne szétszedni. Csak egyetlen egy aprócska bökkenő akadt...
– Van egy kis probléma – kezdett bele Hartmann.
– Na, mi az? – nézett rá Green. – Azt ne mondd, hogy nincs hozzá eszközünk.
– Pontosan ez a baj. Egy lehetséges megoldásunk van.
– És az micsoda?!
– Hát, arról fogalmam sincs, de szerszámunk az itt a jelen pillanatban nem létezik – felelte Matt.
– Jaj te... már azt hittem kitaláltál valamit, zsenikém. Akkor üssük, ahol látjuk!
– Nincsen más megoldásunk? Valami nyugodtabb? – nézett kérdően a fiú, aki a kistükrét tisztogatta, melyet mindenhova vitt.
– Más megrúgásunk sincs. Üthetném a tükröddel, de az eltörne, te meg elküldenél melegebb éghajlatra.
– Igazad van. Hiányoztak már a béna szóvicceid. Kezdjük!
Elhelyezkedtek, és nekiálltak az üveget rugdosni, amely meglepően nehezen kezdett el törni (valószínűleg a szerkezete lehetett módosítva). Mikor elkezdték szétszerelni a szerkezetet, az ajtó nyikordult egyet, és egy ember lépte hallatszott hátulról. Megfagyott a levegő közöttük, a léptek egyre erősödtek, de már a menekülésre nem jutott idejük. Hiába próbáltak volna kilógni ez alól, esélytelennek bizonyult. Matt megfordult, őt követte Edd, és az emlegetett szamár; itt is termett Vonhof. Meg akart szólalni, kérdőre akarta vonni a fiúkat, viszont Green gyorsabb volt:
– Paul ver Vonhof. Az én volt iskolatársam. Magyarázd ezt meg nekünk! – mutatott a fiú az eszközre, amit végül nem sikerült tönkretenni.
– Nektek kellene megmagyarázni, miért is nem vagytok a 4D-ben, hanem itt – válaszolta Paul. – Mellesleg? Az régen, egy kísérleti eszköz volt, a munkatársam csinálta.
– Nos, Vonhof – szólalt fel Matt – ez egy olyan kísérleti eszköz, amely ha jól tudom, arra szolgál, és szolgált, hogy ki lehessen nyerni a nem emberi dolgokat, ha valamilyen kísérlet hibás lesz. Igazam van?
– Igen, így van... de ezt honnan tudod, Hartmann?
– Megvannak a forrásaim. De ha nem működött, az alany kegyetlen fájdalmakat élt át. Ez továbbra is igaz?
– Igen... szóval te voltál az, aki megnyerte ellenünk a pert! – jött rá Vonhof egy pillanat alatt, és nem kicsit lett feszült.
– Pontosan, bizonyítani is tudom, ti Vörös erőszaktevők. – váltott át egy kevésbé békés hangnembe Matt.
– Elnézést kérek? – nézett ferde szemmel Paul.
– Kérj is, annál többel tartozol nem csak nekem, nem csak Eddnek, de annak a sok embernek is, akiknek az életüket vettétek el! Nem hiába nyertünk, a munkatársam segíteni akart nektek, de te elrontottad, és emiatt, sohasem látom viszont! Mégis, akkor mit tehetettek egy Thomas Rightmyer névre hallgató emberrel?! – kérdezte meg a lila pulcsis fiú, és minden ellenére, ura volt önmagának. Csak eléggé dühös.
– Ne haragudj meg, de arról hivatalos feljegyzésem van, hogy nem én rontottam el. Ha akarod, megmutatom. Tom Rightmyer? Ő? Régen hallottam már ezt a nevet, de mostanság... egyre többet szoktam.
Matt és Paul erősebb szócsatába keveredtek. Edd csak csendben figyelte, mi fog történni, ez most nem az ő harca volt. Amíg hallgatta, miről beszélnek, az eszébe ötlött valami, és az, mi is történhetett. Tudta, kié a felelősség most már Tom eltűnéséért, legalább is erősen sejtette, ki lehet az. Nem várta meg a két vitatkozó fél mondandójának végét, beleszólt, ám abba bele sem gondolt, milyen következményei lesznek.
– Paul, te állat. – suttogta el Edd. – Mit tettél Tommal?
– Edd. Én semmit. Hinned kell nekem. Tényleg nem tettem vele semmit. Azt tettem, amire utasítottak, de belátom, ez életem egyik legrosszabb döntése volt. – magyarázkodott Vonhof, miközben próbálta menteni a menthetőt.
– Szóval bevallod, hogy benne voltál az egészben! – folytatta a fiú. – Hol van? Merre találjuk meg?!
– Ezt az információt nem adhatom ki neked, köt a titoktartás, Green.
– Vonhof, a jó édes ég szakadjon rád, miért is voltunk mi valaha barátok?! Hogy térhettél le arról az egyszerű, egyenes útról, amin jártál?! – kezdett el vele üvölteni Edd, és erre a többi munkás is felfigyelt a 4D és 4B osztályaiból. Egy újabb ajtó nyílt hátulról, és mindenki megnézte, miről szól a csetepaté. Nem tűnt izgalmasnak számukra, ezért visszatértek helyeikre.
– Te ezt nem értheted, mi folyik odabent, könyörgöm, ne akarj belekontárkodni! – válaszolt Paul olyan nyugodtan, amennyire ebben a helyzetben képes volt.
– Azt hiszem, ebben igaza van, Edd... elég bajunk van így is! – mondta Matt, miközben igyekezett a barátját megnyugtatni.
– Matt, ezen a ponton már mindegy. Viszont magunkra hagyni minket, miközben igazságosan kellett volna ezt a munkahelyet vezetned, ez volt a legnagyobb hibád! – válaszolta Green.
– Ne becsüld alá, mire vagyok képes, és mit tudok csinálni, a megkötéseim ellenére is. Még egyszer megmondom. Belőlem nem fogod kiszedni, merre találod meg, mert még néha én is elfelejtem a pontos helyet.
– Pontosan tudod. Merre van?!
– Hagyj fel ezzel, nem fogom neked megmondani! Értsd meg, hogy nem tehetem meg!
– De igen!
– De nem, Edd Green, hogyan magyarázzam el neked, hogy a nem az nem?!
Addig-addig fajultak az indulatok, amíg valódi erőszakoskodásba nem torkollott. Olyan dolog történt, amely még soha.
Edd Green, először a történelemben, kezet emelt Paul ver Vonhofra, a gyermekkori legjobb barátjára, és el is találta. Már nem számított neki, mit tett ezzel, minden vágya az volt, hogy Paul megfizessen azért, amiket tett. Ám ebben a pillanatban Paul hárította az ütést. Egy gondolat járt az eszében; ezt nem kellett volna megtennie, viszont ez volt a helyes döntés. Így a két fiatalember elkezdett egy csatát vívni, melyben az egyik folyamatosan támadt, a másik pedig folyamatosan védekezett.
– Menj a pokolba, még ha nem is vagyok vallásos! – kiáltotta Green, és kezdte elveszteni az önkontrollját. – Hogyan tehetted ezt velünk?! Hogyan tehettétek ezt mindenkivel? Nálatok van Nicki is, ugye?!
A harmadik fél a szobában csak szomorúan nézte az egészet, és azon gondolkodott, megtartsa-e az ígéretet, vagy mégsem, hiszen ő látta azt, amit a barátja nem.
Paul szenvedett, iszonyatos erőfeszítésekbe került az, hogy kikerülje, és visszatartsa az ő legjobb barátját. Valószínűleg egy ballövés eredményének lehetne beállítani, ám Matt James, igaz, ha nem is volt olyan okos, olyan buta sem volt. Egyből felismerte, hogy ezek valamilyen sav általi hegek, amelyek ismét felszakadtak.
Akivel Edd Green harcolt, már eleve sebesülten jött be ide.
Ezt már az igazságérzete sem hagyta.
Betelt az utolsó csepp a pohárban.
Mielőtt Paul még egyszer a földre lett volna szorítva (eléggé rossz állapotban volt a holland fiú), és talán egy mindennél erősebb ütést kapott volna, elé álltak, a védelem érdekében. Sohasem tett ilyet még Matthew James Hartmann sem; mindig hagyta, hogy barátai azt tegyék, amit jónak látnak. Viszont ma valamilyen zavar lehetett az egyensúlyban; senki sem azt csinálta ma, amit általában tett.
Az utolsó, végzetes mértékű ütést ő fogta fel. Abban az egy pillanatban, az életét is képes lett volna Paulért adni. Akármerre próbálta kerülgetni a barátja, ő továbbra is védte a mögötte álló embert. Mikor Green végre feladta, megszólalt:
– Hagyd már abba, Edd! – szólította fel őt. – Vedd észre, hogy sebesült! Mi van veled?! Sosem tudjuk meg, mi az amit akkor tett, és igen, ő a felelős a te balesetedért, két héttel ezelőttről! Neki is van szíve, viszont én a tiédet, drága barátom, eltűnni látom! – sziszegte Matt, összeszorított fogakkal, és olyan gyűlölettel, amelyre még senki sem látott példát.
– Az enyém? Milyen gyorsan váltasz oldalt. Az előbb még egymással veszekedtetek, most pedig már barátok vagytok? Mi folyik itt, James?! – kérdezett rá a fiú a szürke köpenyben.
– Most neki van igaza, és ezért nem fogok elnézést kérni. Hagyj fel ezzel. Edd. Könyörgöm.
– Miért is tegyem meg? Elvitte a barátunkat. Elvitte a munkatársainkat, és ki tudja, ki van még életben közülük? Nem érdemel mást, csak azt, hogy megszenvedje bűneit.
– A harag rossz tanácsadó, de a te helyzeteben? Az erőszak még rosszabb. Nem tudok benned úgy bízni, mint valaha azelőtt, Edd. Inkább ne tedd, és hadd ne lássalak ezek után egy darabig...
Green egy pillanatra elgondolkodott, majd hátrébb lépett.
– Ezzel még nincs vége. Felmondok. Felmondok, Paul ver Vonhof. Szóval nem tudsz tőlem több mindent elvenni, ha fizikálisan nem vagyok itt! – tisztázta a fiú, és hátat fordított a zöld pulcsijában.
– Remélem, tudod, hogy még két hónapig látjuk egymást akkor! – szólalt meg Paul, miközben igyekezett talpra állni.
– Az is kevesebb, mint a semmi! Matt, te pedig... veled még lesz megbeszélnivalóm. – nézett vissza rá Green, miközben kiment a munkahelyéről, és ezzel együtt, haza is indult.
Hatalmas csend állt be a 4C elhagyatott osztályában.
Matt végül felsegítette Pault, aki örült, hogy meg tudott állni a saját lábán, majd elment valamilyen elsősegélyt keresni. Vonhof az életében nem látott valakit ennyire aggódni érte, aki távolabb állt tőle. Ezek után Hartmann csak nem akarta elengedni, gondolkozott, mihez is kezdjen, még egy könnycseppet is elejtett, de igyekezett erős maradni előtte.
Elkezdte kezelni a mostani főnökét. Miközben csendben megcsinálta, amit egy jóra való embernek csinálnia ilyenkor, azt érezte, hogy most vetett véget mindennek. A barátságának, a munkájának, és a személyiségének is.
– Ne félj, nincs miért szégyenkezned. Te is ugyanazt tetted, mint én, csak más módon. Igazságot próbáltál szolgáltatni ebben a világban. – felelte neki Paul.
– Fogjuk rá – mondta félhangosan Matt.
– Ám van egy kérdésem. Mi motivált arra, hogy mégis segíts nekem? Valljuk be, te sem kedvelsz... igazán.
– Az tény, és való. Azt viszont nem nézhettem tétlenül, hogy a barátom becstelenségeket tesz, mert ő megteheti. Megteheti, de ez akkor sem fair.
– Oh, miért veled kell ezt csinálnom...? Most bűntudatom van, Matthew. – sóhajtott Vonhof.
Valami nem fért bele a kirakósba. Hartmannt szinte sohasem szólították teljes nevén, csak ha egy nagyon komoly tényről, vagy dologról volt szó. Előbb hallotta a Jamest, mintsem a Matthew-t. Egy pillanatra megállt, miközben a holland kezét kötözte, és kisebb félelemmel a szemeiben, rá is nézett.
Bármi is volt az, ezek után komolyan bánthatta a másik fél érzéseit, talán a morális értékrendjét is. Alig mert megszólalni, ám tudta, kénytelen ezt megtenni.
– Mit vétettem...? Miben hibáztam, kérlek, meg tudnád mondani? – kíváncsiskodott óvatosan Matt.
– Te semmiben, viszont nincs sok időm elmagyarázni, ami most történni fog. Útközben, meg fogod érteni. Téged sajnállak a legjobban, az utolsó vagy azok közül, akikben még megmaradt a tiszta önzetlenség. – hajtotta le fejét Paul, és elővette ugyanazt a fecskendőt, de ezúttal tele, amit Edd is megismerhetett nem is olyan régen.
Mielőtt Matt akármit mondhatott volna, már képtelen volt rá, egy huzamosabb ideig.
Órákkal később, egy helikopterben ébredt, amely éppen leszállt egy tetőn. Alig tért magához, ám a norvég szelek az arcába csapták a hideget, és gyorsan megpróbált összehúzódni. Amit elsőnek meglátott, az az volt, hogy egy kabátot nyújtottak neki. Az érdekesebb a kabátot tartó kéz tulajdonosa volt; Paul ver Vonhof.
– Miért van itt ennyire hideg? Hol vagyunk? Miért vagyunk egy helikopterben? – Hartmann kezdett kisebb pánikba esni. – Paul, mégis, mi ez az egész?! Nem értek semmit...!
– Shhh, nyugalom. Nyugalom, Matthew, mindjárt megérted, csak ne kiabálj. Ne próbálkozz, rajtam kívül úgysem hall más. Épp eleget tettél ma már értem, és tartozom neked ezek után eggyel. Csak vedd fel a kabátot. Rendben? – csitította Vonhof, miközben elment lekapcsolni a szerkezetet.
– R-rendben? – furcsállta Matt, és megtette, amire a másik kérte, hiszen az idő eléggé kellemetlennek bizonyult itt.
– Helyes. Most kövess engem. A kérdésedre válaszolva? Norvégiában vagyunk. Mielőtt folytatnád. Mondom, hogy meg fogod érteni, amint bemegyünk, csak maradj egy kicsit csendben!
Egyikőjük sem beszélt egy darabig, Paul pedig bevezette Mattet a fenti kisajtón, majd bezárta, és mutatta, hogy lefele mennek. Ugyan Matt megkérdőjelezte ezt, de zavarodva, továbbra is ment Paul után. Számolni sem tudta, hány emeletet mehettek lefele, ám a látvány félelmet keltett benne. Ahány megtörött embert látott, legalább annyi emeleten sétálhattak.
Egy huzamosabb idő után, végre megérkeztek valahol, a szintre a tizenkilences számot festették fel.
Mindketten körülnéztek, és Hartmann lépni készült volna, ha nem fogják vissza. Még pár percig ott voltak, azután Vonhof intett neki, és vállon fogva vezette a fiút, aki továbbra sem értett semmit. Együtt lépkedtek a végtelennek tűnő fehér folyosókon, és elértek valakit, aki boldogan, ám kissé ijedten üdvözölte őket.
– Áh! Paul, Matthew! Örülök az érkezéseteknek, és jesszusom Pau, hogyan vagy még életben?! – nézett rájuk Patryck.
– Köszönd neki, Pat. – mutatott Paul Mattre. – Ha ő nincs, akkor most én sem lennék itt, azt hiszem. De ha igen, ennél rosszabbul néznék ki. Szóval, hogyan tovább most?
– Mindketten tudatában vagyunk annak, hogy most mi következik, csak legyen képes elviselni.
Amíg Paul és Patryck leálltak beszélgetni, Matt körülnézett a helyen, és eléggé ritka tevékenységébe fogott: gondolkozott. A sok-sok emelet, a fehér falak, és az elkülönített szobák, olyan ismerősnek tűntek számára. Olyan érzés fogta el, hogy ezt már látta valahol, viszont fogalma sem volt, mikor. Norvégia... ez a hely is ismerős.
"Norvégia? Az egyetlen, akit innen ismertem, az Tord. Ő feltehetőleg meghalt a balesetben 4 évvel ezelőtt", elmélkedett ezen Hartmann.
Igyekezett azt a kevés gondolatát összeszedni, csak nem sikerült neki, hiszen időközben két ember jött még, akik valami fontosról beszélhettek, eközben közrefogtak egy embert? egy humanoidot? Abból a távolságból, és a lefedésből nem tudta eldönteni. Viszont büntetési módokról, és annak etikai meglátásairól folytattak kisebb vitát.
Elkezdett belehallgatni távolban folyó beszélgetésbe, ekkor az a bizonyos hang csendült fel, amelyet több mint négy éve hallott utoljára.
– Anfisa, meg kell értened. Próbálkoztunk már más megoldással is, ám ez az egyetlen, ami hatásos. – védekezett Tord.
– A morális döntésekkel mi van, hm? Sosem tanítottak arra, hogy a diplomácia egy létező fogalom, édes bátyám? – kérdezte a lány, ám felettébb nyugtalanul.
– Dehogynem, tanítottak.
– Akkor miért nem ésszerűbben választunk?! Ami esetleg nem végez senkivel?
– Megtenném, de abból nem fogok engedni, amit a szüleink csináltak! Hidd el, amikor felépítették ezt a helyet, ott voltam. Én, Tord Langaker, ott álltam, és velük dolgoztam, az iskola mellett. Sosem hallgatott ránk senki igazán, ezért hoztunk szigorúbb beavatkozásokat.
– Ez még mindig nem ok arra, hogy így legyen. Persze, beválik, de nem változtathatnánk rajta?
– Anfisa, shh. Enyhítettem rajta, hiszen teljesen én sem találtam megfelelőnek. Elég ok, hogy így legyen, és így is marad.
Amíg a testvérek egymást nézték, addig Matt majdhogynem dobott egy hátast. Biztos ez? "Ilyen nincs. Az teljességgel kizárt, ugye?", gondolatai, és az előbb hallottak után egy kisebb sokkban volt.
Vagy mégsem?
Nem is habozott, ami lesz, lesz; megkérdezte:
– Már bocsánat a zavarásért, de azt a nevet jól hallottam? Tord Langaker?
– Igen, miért? Úgy néz rá, mint ha még sohasem látta volna. – vetette oda Anfisa, aki időközben felfigyelt az új jövevényre. – Mellesleg üdvözlöm, azt hiszem.
– Én is üdvözletemet adom? Már ha lehet ilyet mondani? Engedje meg, hogy bemutatkozzam; Matthew James Hartmann. – szólt, s azzal kezet is nyújtott a lánynak.
– Anfisa Volkov. – mondta, amint viszonozta a gesztust.
– Tudja, régen egy közeli barátja voltam, és úgy tudtuk, négy éve meghalt. Ugyan az újság nem írt róla semmit, viszont a legnagyobb valószínűséggel... elhunyt.
– Érdekes, folytassa. Vagy tudja mit? Tegeződjünk! A sok errefelé megforduló arc közül látok végre egy szimpatikusat is.
Ritka pillanat volt ez. Volkov az esetek kilencvenkilenc százalékában tiltotta a tegeződést azoknak, akiket ide behoztak. Ám valami mégis másnak tűnt. Hartmann magabiztosságot sugárzott magából, még ha nem is tudta, miért, talán kiért van itt.
Erős magabiztosságot.
– Rendben, ebben az esetben hadd kérdezzem azt meg, hogy volt neki valaha bármilyen testvére? Egyke gyerekként ismertük meg, az előbb pedig az állítólagos Tordot bátyádként nevezted.
– Az örökbefogadott húgom, Matt. Nem kellett tudnod róla. Hát üdvözöllek újra! – fordult felé Tord, és lassan mosolyra húzódott a szája.
Egy pillanatra minden megállt. Matthew James Hartmann fejében kezdett eloszlani a rózsaszín köd. Most már volt egy sejtése, mi lehetett ez a hely.
– Őszintén válaszolj a kérdéseimre, Tord Langaker – látott neki Hartmann – Én most a Vörös Laboratóriumban vagyok?
– Bingó, ott vagy! – adta meg a választ ő.
– Paul ver Vonhof vezeti?
– Nem. Ebben sokan tévednek.
– Akkor Patryck? Netalán Anfisa?
– Továbbra sem. Ugyan, kérlek. Én vagyok az egész vezetője, úgy, hogy ezen a világon szinte senki sem tudja. De shh. Ennek így is kell maradnia.
Matt teljesen lefagyott.
A megoldás, mely olyan egyértelmű volt. Norvégia, és Paul ver Vonhof. Gondolhattak volna rá! A lábaik előtt hevert a fordulat kulcsa, és most rajta múlt minden.
"Tehát Tord a Vörös Tudós... és ezt el kellene fogadnom? Miatta szenvednek annyian? Az én régi barátomtól?", gondolta, hiszen álmodozásból ki lett zökkentve, és próbálta visszatartani könnyeit.
Hozzászólni sem tudott. Nem volt szomorú, de nem is volt csalódott. Sem boldog, sem nyugodt. Keserédes érzés fogta el. Örült annak, hogy barátja életben maradt, ám iszonyodott tőle, most már tudta, mit is tett ő valójában. Két utolsó dologban szeretett volna csak biztos lenni ezek után:
– Tord... használtad Edd munkáját? Ha esetleg így ismerős, Eric néven futott nemrég.
– Egy egész projektet építettünk ki rá, igen. – bólintott a norvég fiú.
– Ez kegyetlenség. Legalább visszaidézted volna a munkáját. De a legnehezebbet hadd hagyjam legutoljára. Nehéz lesz ezt megkérdeznem.
Paul és Patryck a háttérből kínos hallgatással nézték az egészet végig, ám ekkor eszükbe jutott, hogy a legrosszabb még csak most fog jönni. Szembesíteni kell a fiút Tom jelenlétével, aki nem is olyan régen még a testvérpáros között csendesen állt. Vagy ő kérdez rá előbb.
A hangsúly a múlt időn van, hiszen eliszkolt, és az égvilágon senkinek sem tűnt fel.
Ugyan csak közel ment el, de tisztában volt vele, hogy kevés ideje lesz. Bezárt egy ajtót, nevezetesen egy zuhanyzó ajtaját. Amint a tükörre nézett, ismét Tamarát látta. Gyorsan közelebb lépett, majd integetett neki, és ő ugyanazt tette. Meg kellett próbálnia, még ha kudarcba fullad is. Odalépett a tükörhöz, és kiejtett néhány szót:
– Tamara! Ha ezt hallod, mutasd fel a bal kezedet. Rendben?
Egy kisebb ideig várnia kellett, de végül Tamara megmutatta neki a balosát. Elképzelhetetlenül boldoggá vált. Tovább folytatta:
– Figyelj, szólíthatlak Tam-nek?
– Persze, nyugodtan. De úgy érzem, itt vannak fontosabb dolgok is, amelyeket meg akarunk beszélni, térjünk a lényegre! – szólalt meg a tükör másik oldalán lévő lány.
– Igazad van. Láttál bármilyen kiutat innen? Akármit, ami arra utal, hogy kijuthatunk innen?
– Azt sajnos nem. Ám van egy olyan sejtésem, hogy fogalmuk sincs arról, amit csinálunk a háttérben. Hogy önnön tudatunknál vagyunk.
– Ez a kedvencem az egészben! Egyébként keveset tudok, de ma valaki új jött hozzánk, lehetséges, hogy segíthet nekünk!
– Van benne valami, azt hiszem – suttogta Tamara. – Nálunk is van egy új lány, de pont akkor állt le beszélgetni Torival, mikor én elszöktem.
– Tori? Ő ki? – nézett kérdően Tom.
– Hát, a lány verziója a ti...
– Tord.
– A ti Tordotoknak. Katasztrofális egy nőszemély. Vissza a témára, szerinted az új jöttmentünk ellenség, vagy barát?
– Ha leállt vitatkozni a bandával, akkor csakis barát lehet.
– Egyetértek!
Miközben ők beszélgettek, Hartmann azóta sem tudott felkészülni az utolsó kérdésére. Szerencsére nem kellett feltennie, feltették helyette:
– Tord, nem azért mondom, de merre van Tom? – kérdezett rá Patryck.
– Eltűnt? Nem hiszem el! Már megint? – nézett kissé összezavarodottan Langaker.
– Hagyjad, megkeresem – mondta Anfisa, azzal elment utána kutatni.
– T-tessék? Tom itt van?! – hüledezett Matt.
– Oh, ez lehetségesen előbb kellett volna mondanom. – vonta meg a vállát Tord.
Ez volt az a pont, ahol életében először, Matthew James Hartmann megpróbált elmenekülni. Figyelmeztetni akarta a barátját, viszont az idegen terepen gyorsan elveszett, és szemben találta magát a fejessel.
– Te idefigyelj. Ez elől nem menekülsz. Itt fogsz maradni egy kis ideig, és azt teszed, amit mondunk. A gépezet része vagy te is, csak még nem tudod. – magyarázta el neki a Vörös Tudós.
– Azt hiszed, megteszem? – kontárkodott vele Matt.
– Mondom. Ez elől nem menekülsz. – vette elő a kedvelt kiskését ő.
– Rendben. – tette fel Hartmann a kezeit. – Mit akarsz annyira? Szenvedjek az életemmel, csak hogy neked jó legyen?
– Az az egyik. A nagyobb dolog, amire kérlek, hogy ugyan kutakodj már egy kicsit Edd barátunk dolgaiban. Az a kód kell, amivel nyitja a titkos ajtaját. Sok mindent megtudhatok róla.
– Üsse kő. Megkapod! – nyújtotta a kezét a fiú.
– Ezt én is így gondoltam. – rázta meg a kezét a másiknak Tord.
Alig tudhatta azt Tord Langaker, hogy ismételten becsapni készültek őt.
Miközben alkudások történtek, keresések is folyamatban voltak. Igaza lett Rightmyernek. Tényleg kevés idejük volt.
Amint próbálta utolsó mondatait befejezni, rájuk nyitottak:
– Jobb lesz, ha minél hamarabb összebarátkozunk vele. Rendben? – nézett rá Tamarára.
– Meglesz, sikerülni fog!
– Jó, jó. Majd látlak még.
– Tom, a hátad mögött... szerintem én indulok. – integetett Tamara, azzal már nem mutatkozott tükörképként, mint ahogy eddig tette.
– Szóval csendben a hátunk mögött kapcsolatokat építgetsz. Úgy érzem, ehhez lesz még pár szavam. – mondta Anfisa, kisebb meglepetésként jelenlétével.
– Ami számomra egy nagyobb kérdés, hogy neked miért nincsen olyan fura tükörképed? – szúrt oda neki egyet Tom.
– Arról nem kell tudnod, és különben is, mi közöd van hozzá? Gyere, visszamegyünk. – fogta kezénél őt, és kezdte visszarángatni a helyére.
– Valaki keltsen már fel ebből a rémálomból. – suttogta Tom, amint követte a lányt.