A kórházak, mint kiderültek, éjszaka tudnak a legijesztőbbek lenni. Hajnali négykor, mikor még vaksötét van odakint, senki nem veszi észre benne azokat, akik saját, családtagjuk, vagy barátjuk életét féltik. Esetleg mind a kettőt, esetleg hármat, de ez már csak személyenként változó. Ki tudhatja ezt ránézésre?
A főhősünk legjobb barátja is ebben reménykedett, hátha gyorsan túl lesznek ezen az egészen, és elfelejthetik, de ez vitatható kérdésnek bizonyult. Aki ilyet tesz, az nem bánja meg.
Vagy mégis? Egyáltalán, mi volt a vezérlő ok?
Nem érthette ezt Matthew James Hartmann, ő ahhoz túlságosan ártatlan, és nem elég agyafúrt, hogy rájöjjön, van-e esetleg még valami a tettek mögött. Igaza volt Eddnek. Nem látja, mi húzódik meg a háttérben. A helyzet már nem csak elkezdett rosszra fordulni, hanem egy váratlan fordulatot is vett. És ő még azt mondta neki, hogy a szíve a helyén van.
"Kár volt elhamarkodni, miért is bíztam én meg benned, Paul?" – gondolta el, miközben ismét egy pillantást vetett a barátjára.
Még mindig semmi. Ám hitt abban, hogy ez tényleg nem tart sokáig, és lesz alkalmuk megbeszélni a szerdán történteket. Abban, hogy van még esély a megbékülésükre.
Egész végig azon gondolkozott, mit mondjon neki, mikor felébred. Nem igazán érdekelte, hogy hallja-e ő, miközben próbál a sötét szobában, és várt, amíg reggel lesz, hogy el tudjon időben indulni. Fel és alá járkált, azt sem tudta, mihez kezdjen, és hogyan. Valamikor pedig biztosan kell vele erről beszélnie, ezt nem kerülheti ki.
Végül leült, és az ablakon nézett kifelé. Teltek a percek, de sehogyan sem akart az a két óra eltelni. Matt csak várt a csodára, hátha szerencséje lesz. Még mindig az ő hibájának érezte ezt az egész esetet. Ekkor viszont jutott ideje megcsodálni önmagát a nagytükörben, ami a kis szobában volt. Ilyet sem gyakran tapasztalni.
Amit abban a pillanatban látott, annyira meglepte, hogy meg is hátrált. Próbálta feldolgozni, mi, és ki is volt az, akire ránézett. Legalább is, homályosan látta, csak egy jól kivehető alak volt. Nagyokat pislogott. Ismerősnek tűnt, de ki volt ő? Ugyanolyan kabátban, sapkában, és ujjatlan kesztyűben? Rámutatott a tükörre, és a tükörképe szintén ugyanezt csinálta, csak az ellentétes kezével Matt szempontjából.
"Ki van zárva! Olyan fáradt lennék, hogy már ilyen bolond dolgokat képzelek?" – állt fel a fiú abban a pillanatban, és nézett rá a faliórára.
Egy jó ideje ült már ott. Reggel hat óra volt, indulnia kellett. Viszont az lehetetlen, hogy a tükörképe egy nő legyen, aki kísértetiesen hasonlított rá. Ám mégis... olyan ismerősnek tűnt az a lány, de mi volt az oka?
Nem tudta. Szándékában állt ezt elfelejteni egy időre, csak valahogy mégis emlékeztette valami erre a nagyon is hasonló személyre. A bejárathoz ment, és visszapillantott. Integetett, majd mikor az ajtót nyitotta volna, utána szóltak:
– Matt? Hol... hol vagyok?
Hát mégis vannak csodák. Egyből visszazárta. Odalépett az ágyhoz, és megölelte barátját.
– Edd, mindennél jobb hallani téged újra! Annyira örülök, hogy nem volt késő még akkor, és időben be tudtam jönni, és megbántam, amit mondtam, majd tettem- érted mire gondolok, sajnálom, az egészet én okoztam, hallgatnom kellett volna rád, amikor azt mondtad, hogy menjek veled- – állt neki mindent egyszerre mondani Hartmann.
– Nyugalom... a lényeg, hogy itt vagy, ugye tudod? – nézett rá Edd, és elmosolyodott.
– Igen, tudom, de... figyelj, csak annyi minden történt olyan gyorsan, hogy elképzelni sem lehet.
– Na, nem lesz baj. Ígérem, nem lesz. Csak ne fojts meg, engedj el!
– Oh! Bocsánat. – engedte el Matt a fiút.
– Semmi baj, van mit megmagyaráznom neked is, és nekem is.
Mindketten egymást nézték, Matt időközben pedig írt egy levelet Paulnak, hogy ma később fog menni. Ezt ő nem fogadta kitörő örömmel, de Hartmannt ez hidegen hagyta. A lényeg az volt, hogy rájöjjenek, mi is történik itt valójában. Rengeteg dolguk volt még ma, de az időszűkében Matt tudta, hogy a kötelesség ezen a napon nehezebben hívja; fontosabb volt számára az igazság kiderítése. Edd egy időre megkérte, hogy hagyja egyedül, és nem tagadta meg a szavait, kiment a teremből. Elment valami ennivalóért, és ami meglepte, hogy még a kinti tükrökben sem akart eltűnni a jelenség. Úgy érezte, ez lesz az egyik téma, amelyet megvitatnak.
Leült az egyik kinti székbe, hogy megegye a szendvicset, és a lány is ugyanígy tett. Csak az járt az agyában, hogy ő már látta ezt a fiatal hölgyet valahol. Mintha az egyik kalandjuknál ott lett volna. Vagy mégsem?
Később, mikor eleget nézte az ablakokat és tükröket, visszament. Nem volt túl rózsás a helyzet, de lehetett volna rosszabb is. Amint Matt leült a kisszékre, és a benti tükörképére nézett, meglepetésére most önmaga volt. Még egyszer visszanézett, majd a barátjára. Vagy öt percig forgott, mire Green végre rákérdezett:
– Matt, ha nem vagyok indiszkrét, akkor miért bámulod annyira azt a tükröt?
– Az, nos... semmiség! – ült meg egy helyben a fiú.
– Mit láttál benne? – kíváncsiskodott Edd.
– Ez egy kicsit furcsa lesz de... volt már veled olyan, hogy a saját tükörképed helyett egy nagyon hasonló lányt láttál meg?
– Ugyan, dehogy, milyen kérdés ez? Mennyit aludtál? – nevetett fel Green.
– Semennyit... lehetséges, hogy ezért van.
– Több mint valószínű.
A kérdés furcsán érintette Eddet, elcsendesedett. Hazudott. Mintha már vele is megtörtént volna ez egyszer, arra emlékezett. Hogy egyszer találkozott valaki nagyon hasonlóval őhozzá, és az a valaki szintén egy lány volt. Ugyanabban a zöld pulcsiban, és egy nagyon hasonló halványbarna nadrágban. Lehetséges, hogy igaza volt a barátjának, de mi volt a neve?
Elgondolkozott ezen. Ha ez meg is történne, akkor mit jelenthet ez?
– Mindegy is... mi történt tegnap odabent? – kérdezte Matt.
– Foglaljuk össze röviden, én megpróbáltam kiszedni Paulból, ki a vezetője, és amint látod, nem sok sikerrel. Beadott nekem valamit, azt hittem, már soha nem kelek fel! Az a nyomorult dög. – válaszolta neki Edd.
– Hát, valljuk be, ez kisebb bátorságra vall, hogy ezt bevállaltad, de miért pont ekkor? Miért nem bármilyen utaló jelre kérdeztél?
– Ha ott lettél volna, lett volna időnk beszélni erről.
– Ha ott lettem volna, megtetted volna ugyanezt, ugye? – tekintett rá még egyszer a tükörre időközben a jelenleg lila kabátos fiú.
– Miért kérdezed? Egyébként igen.
– Jó, sajnálom, hogy nem álltam melletted akkor ott, de éreztem, ennek nem lehet jó vége, és ki akartam maradni belőle. A te ötleted volt, nem? Akkor a felelősség a tiéd.
– Igen, a felelősség az enyém, de gyáva voltál. Ha megígéred, hogy legközelebb velem jössz, én ezt itt elfelejtem, rendben? – győzködte Edd a pajtását.
– Érdekes ajánlat.
– Matt, nagyon kérlek.
– Rendben van, oké! Megalkudtunk.
Láthatóan nem örült annak, hogy ebbe bele kellett egyeznie, hiszen ez már a második ilyen egyezség, amelyre a fejét adta. Annak örült volna, ha nem kellene állandóan ígéreteket tennie. Viszont ebben a helyzetben nagyon sebezhetőnek tűnt Edd, és nem akarta még a végső találatot bevinni, főleg nem ő, mint az egyetlen, akiben most megbízhat. A másik félről is igaznak bizonyult ez, Green is csak kényszerből jelentette ezt ki, a bizalom megerősítése érdekben. Megvárták mind a ketten, amíg a másik ezt elkönyveli magában, és tovább folytatták a beszélgetést.
– Azt hiszem, van egy fontos részlet, amit még meg kellene tudnod, mielőtt lejár a látogatási időm. Itt voltam időn kívül is, de nem vettek észre a sötétben! – kezdett bele a mondanivalójába Matt.
– Fontos részlet? Ugyan miről? – szólalt meg Edd eléggé meglepetten.
– Tegnap, mielőtt még megtaláltalak, valami nagyon furcsát láttam, és nem áll össze a fejemben a kép... miért lenne bármilyen érzése is eziránt?
– Kinek? Mi? Ez lehet valami nagyon fontos is, hátha eszembe jut róla valami!
– Paul tegnap. Nem értettem, miért ejtett érted akár egy könnyet is. Aki ilyet tesz, abban nincs sajnálat, és nem úgy néz ki, mint ha teljesen hidegvérrel tette ezt volna meg.
– Zseniálisan tettet az a galád. Miért is lenne benne sajnálat, ha könnyen megölhetett volna ott helyben? Miért?! – emelte fel Green a hangját.
– Lehetséges, hogy az akarata erősebb, mint a parancs! Honnan tudod, hogy ezt nem muszáj volt megcsinálnia, vagy azt, hogy ténylegesen meg akarta tenni? – vágott vissza neki barátja.
– Várjunk csak... ebben van valami. De akkor is, ezt nem bocsáthatom meg neki!
– Ahogyan én sem.
– Hogy adjam neki ezt vissza? Tenni szeretnék, bármit, csak tudjak már meg valamit, hadd haladjunk!
– Lesz elég időd arra, hogy bosszút tervezz, de nem javaslom, csak még komolyabb lesz ez az egész helyzet. Azt pedig nem akarjuk, ugye?
– Maximum te nem akarod, én még eldöntöm, mi lesz.
– Nem szólok bele, te tudod! Viszont nekem mindjárt lejár a látogatási időm, szóval jobb lesz, ha pakolok. – kapta fel Matt a hátára táskáját, és fordult meg.
– Hé, figyelj! Mit is mondtál a tükörképes dologról? – ült fel Edd abban a pillanatban.
– Azt, hogy egy lány alakja lehetett, miért? Eléggé homályos volt. – fordult meg a tükör előtt a fiú.
– Mert azt hiszem, én is látom, és nem a fáradtságod okozta az egészet.
– Hát mondom én! Majd mondom, mi volt bent, nemsokára újra találkozunk!
– Rendben, majd látlak, szia, Matt!
– Szia, Edd!
A nemrég kiütött fiú csak azt a tükröt nézte. Nem értette ő sem, mi ez az egész. Egy jó darabig még nézte a tükörképet, a rá nagyon hasonlító nőszemélyt. Amit furcsának talált, hogy neki a fordítottját láthatta, tehát ha balra mozdult, a lány jobbra ment. Ha a jobb kezét emelte fel, akkor ő a balt. Egy darabig még szórakozott a nehezen látható ellentéttel, és ebben a pillanatban jött rá valamire. Hogy tényleg ismerik ők egymást.
Az egyik kalandjuknál, mintha ő lett volna az a lány a tükör másik oldaláról. A nevét nem tudta, de megismerte.
"Ez most mit jelentsen?" – gondolta el Edd magában.
Keveset tudott, de ez valamilyen segítségkérésnek tűnt. Csak csendben elfogadta a jelenséget, és bólintott egyet. A lány csak visszabólintott, és pár perc után, a szokásos tükörképét láthatta a fiú. Csak tudná, miért szimpatizál egy majdhogynem teljesen ismeretlen személlyel.
A nap folyamán később kiderült egy dolog, amivel Matt nem fog habozni, hogy elmondja, ha megint lesz alkalma bemenni látogatni, vagy mikor már ezt egy-két nap múlva otthon tárgyalhatják meg. Paul egyáltalán nem volt bent a munkahelyén. Mindenki, aki még bent „élvezhette" napjait, most hálát adott sorsnak, azért, mert nem volt bent. Amint a munkaidő lejárt, Matt egy-két órán belül otthonában aludhatott, és fogalma sem volt arról, hogy mi is történik odaát.
Kihallgatások ugyan sokszor történtek meg a Vörös Laboratórium területén, de igazi ritkaságnak számított az, ha egy felsőbbrendűt kérdezgettek bármiről is. Ezt mind a kilencvenhat emelet valamilyen úton-módon megtudta, és nem is beszéltek másról. Mindenki csak Paul ver Vonhofról pletykált, és hogy mi lesz majd a sorsa az kihallgatásán. Akit pedig ez a legjobban lázba hozott, az Thomas Rightmyer volt, hiszen megkapta a lehetőséget, hogy végig hallgathassa.
Paul már odabent ült a szobában, és várt. Igaza lett. Nem tudta semmilyen módon megkerülni a szabályokat. Csak azon tudott elmélkedni, hogy mit mondjon majd a Vörös Tudósnak. Majd gyorsan rá is jött; itt talán nincs is mit mondani. Itt magyarázkodni sem lehet. Csak elmondja, mi történt, és vagy kirúgják, vagy nem. Tom csak mosolyogva nézte a szeme sarkából azt, mennyire félt. Irányíthatták, akármilyen erősen, ha az érzéseit tudta uralni, és továbbra is saját akarattal rendelkezett (ez természetesen Tordot nagyon idegesítette, ki nem állhatta ezt a tényt). Örült, hogy végre azok, akik annyi ideje bántalmazták, megkapják, amit érdemelnek. Egy kis sajnálat sem volt már benne innen senki iránt, a többi Tesztalanyt leszámítva. Ám ő sem érthette a Tesztelők igazi természetét, az ekkora hatalmú cégeknél.
Később Patryck bejött, és Anfisa is követte. A fiú csak elmosolyodott, miután elrendezte az asztalt, és megigazította a hátán levő fegyverét.
– Hé, Pau! Hogy vagy így az egész előtt, még egyben vagy? – kérdezte meg Patryck a barátját.
– Ha tovább beszélsz hozzám, nem leszek sokáig. – válaszolt Paul.
– Nem akarok neked hazudni... ez borzalmas lesz.
– Köszönöm, mintha ezt idáig nem tudtam volna!
– De várj! Hadd fejezzem be. Én megértelek. A helyes dolgot akartad tenni, és úgy is cselekedtél. Ami dicséretes.
– Persze. Csak nem neki.
– Annak én sem örülök, hogy ellenszegültél. – tekintett le a földre Duszyński.
– Patryck, akkor most kinek az oldalán állsz? – hívta Vonhof egy jó idő óta először teljes nevén legjobb barátját.
– Tudod, hogy milyen ő, és mi jó neki, meg mi nem, és most mutatkozik meg nyíltan először, hogy mások vagytok ti ketten, és ne félj, egyetértek veled! De nem engedhetem meg azt, hogy ne vegyem figyelembe az írott törvényt.
– Bár ne tennéd állandóan. Értem én, lelked tele integritással, nem tagadsz meg semmit, és nem hazudsz, tartod magad ahhoz, ami van. Állandó egységesség, amit csodálok. Ám gondolj bele a többiek sorsába emiatt.
– Ráadásul még csak egy nyelvet sem beszéltek! A két legjobb haver, mondhatni... testvérek? Oh, olyan vicces nézni titeket. Még Matt is jobban elviseli, ha összekapunk, pedig nekem Edd a legközelebbi barátom – szólt közbe egy kisebb vigyorral Rightmyer.
Csend ült a szobára, Langaker mondta, hogy még később fog érkezni. Paul még azt a maradék reményét is elvesztette, mikor ezt kimondta.
Hát tényleg nem érti meg.
Tényleg nem érti meg, hogy itt lázadni nem jó dolog. Hogy néha jobb csendben maradni, és nem idegesíteni a feletteseket. Lehet ő attól még az, aki kiáll a rendszer ellen legbelül, csak mégsem jött rá, mibe kerül az, ha valaki esetleg, mint elnyomóként szegi meg a parancsot.
– Ne haragudj meg, de tudod te egyáltalán, mit köszönhetsz ma a szemedben gonosznak? Hogy miért vagyunk itt most? – suttogta Anfisa.
– Ugyan már, mit? Mi lenne az, amire ti nem vagytok képesek, de ő mégis? – kérdezte meg Tom, miközben a kijelzőn szórakozott az érzések kimutatásával, amiben egy zseni volt.
– Csak most az egyszer hallgass meg, utálj, mint máskor is, én élvezem, hogy vannak ellenségeim – mosolyodott el a lány – Viszont, talán tényleg köszönetet mondhatsz neki.
– Én nektek a fájdalmon, a régi, igazán emberi testem elvételétől, és szabadságvesztésen kívül nem köszönhetek mást!
– Nézd. Higgy, amit csak akarsz. Ha ő nem szegi meg a szabályokat, akkor most... hogyan is fogalmaztál? A legjobb barátod nem élne, és feküdne bent egy kórházban, azon agyalva, milyen módon bosszulja meg ezt a tettet. – felelt neki Volkov, majdnem teljesen csendesen.
– Mi pedig nem lennénk itt, hogy egy szabályszegőről beszéljünk – lépett be a szobába az ötödik ember.
Minden tekintet Tordra szegeződött, de főleg Paulé, mégis csak őt hívták szabályszegőnek. Sosem készült fel erre igazán, hogy mit mondjon ilyenkor. A jövőjével játszott, amit féltett, de úgy gondolta, annak már úgyis mindegy. Itt volt az ideje, hogy végre színt valljon.
Tomot leszámítva, aki inkább a padlóról nézte az eseményeket, mindenki elfoglalta helyeit. A szokásos elrendezkedés szerint, annyi különbséggel, hogy most az egyszer Vonhof ült a kisasztalnál. A vezető elővette a leggyakrabban használt fenyítőtárgyat, leült a másik asztalhoz, a háta mögött Anfisa, Patryck pedig a két asztal közé állt, hátha történne valami.
Mindannyian, egyet kivéve érezték, hogy ez az egész nincs rendben. Még Rightmyer is furcsán nézett Langakerre, miután megtudta a híreket. Valami nem stimmelt, változás volt a rendszerben, csak még nem tudták.
– Szóval! Paul ver Vonhof, az én egyik jobb kezem. A vád, és a tény az, hogy a parancsnak ellenszegültél. Mit tudsz mentségedre felhozni? – tisztogatta Tord eközben a kiskését, mialatt végig a fiú szemébe nézett.
– Mit kellene? Erre nem tudok mit mondani. Azt tettem, amit helyesnek éreztem, mit akarsz még hallani? Be is fejezhetjük itt. – válaszolt neki Paul.
– Nem, itt még nincs vége. Ezzel kimutattad azt, hogy képes lennél szabályt felborítani azért, mert a saját szívedre hallgatsz. Ugye tudod?
– Tényleg? Ez az, amit tudsz mondani?
– Nagyon is jól tudtad, hogy ő már nem kell nekünk, megvan, amit akartunk! Most csak a bajt fogja nekünk okozni!
– Figyelj ide, el fogok vele bírni. Okozzon inkább nekem még bajt, mintsem netalán azért vegyem el az életét, mert te holmi játékszernek tekinted a régi barátodat, hogy a pokolban rohadnál meg, mindennek van egy határa! – állt fel a „vádlott" az asztalnál, tette le kezeit az asztalra, és egyből belevágott a közepébe.
Nem tartotta vissza magát. Látta a Vörös Tudós második természetét. Azt pedig nagyon utálta, mert az elsőt, ami öt-hat évvel ezelőtt volt, imádta. Soha nem fogja megbocsátani magának, hogy ide jött el, vakon megbízva a barátjában. Otthagyott mindent, csak ezért.
Hiába állt magas pozícióban, hiába dönthetett mások sorsáról, ha ő még a sajátját sem tudta kézbe venni. Ám úgy döntött, ennek mától vége van.
– Rossz döntés volt ezt kimondanod, Vonhof. Nagyon rossz döntés. – emelkedett fel Langaker is a székéből. – Látom, a nehéz úton tanulsz.
– Mégis az az eredményesebb, te már csak tudod nyolc év egyetemmel. Csak csodálkozom, hogyan buktál meg mégis fizikából. – beszélt vissza Paul talán életében először a vezetőjének igazán.
– Figyelj... mindannyian hibázunk, ezt jól tudod.
– Igen. Na, látod? Ez is csak egy hiba.
– De ez végzetes. Ha nem tudnád, ez egy tényszerű munka. Követed a parancsot, azt teszed, amit mondanak, és ők azt teszik, amit te mondasz. Mit nem értesz meg ezen?
– Te mit nem értesz meg azon, hogy ehhez az emberhez érzelmi kötődésed volt? Vagy van? De inkább volt! Hogy teheted ezt, ilyen pókerarccal?!
– Vagy inkább neked van érzelmi kötődésed hozzá! – emelte meg a hangját Tord.
– Tudod mit? Lehetséges! Mégis csak egy régi barátom, és iskolatársam, ellentétben veled, nekem van szívem! – tekerte fel ugyanoda a hangerőt Paul.
– Csak nyugalom... – igyekezett a kettőt elcsendesíteni Patryck, a lehető legkisebb sikerrel.
– Vonhof! – tekintett rá Tord, a tekintélyt parancsoló nézésével.
– Langaker! – nézett le Paul a fiúra, a szégyenteljes tekintetével, a vezetője iránt.
Ekkor egy harmadik hang szólalt meg:
– Figyeljetek... igen, én vagyok a Tesztalany, meg minden, de hozzászólhatok? – vetette közbe gyorsan Tom.
– Nem!! – vágták rá mind a négyen egyszerre.
– Hát rendben, csak azt akartam mondani, hogy valamiért Patrycknak nő a tükörképe, meg az enyém is. – emelte fel kezeit Rightmyer, majd maradt újra csendben.
Ez egy ideig lekötötte a négyesfogatot. Amíg ők azt vitatták meg, hogy ez teljességgel lehetetlen, de mégis így van, a már régóta itt levő fiú a tükörbe nézett.
Furcsa volt az egész számára. Azt hallotta a körülötte állóktól, hogy halványan látnak mindent, csak egy sziluettet. Ám ő más felbontásban látta az egészet.
Teljesen tiszta volt számára a vele szemben ülő, ugyanígy gondolkodó lány. Volt egy olyan érzése, hogy találkozott már vele.
"Mi is volt a neve? Tiffany? Trinity? Tammy? Taya? Tamara...?" – szedte össze a gondolatait Tom.
Amint az utolsó név az eszébe ötlött, megismételte magában. Tamara.
Hát persze. Minden világossá vált számára. A másik világ, ahol az ellenkező nemű feleik éltek.
Tamara. Tamara Rightmyer.
Odatette a tükör mellé a kezét, mire Tamara ugyanoda rakta, aki meglepő módon pontosan követte a mozdulatait, nem úgy, mint a többieknél. Nem a jobb kezét rakta le, hanem a balt, pontosan ugyanazt, mint Rightmyer.
Igazi volt a tükörkép. A többieké nem teljesen, habár amit láttak, nem volt hazugság.
Ő volt a lány, akivel egy rövid időre beszéltek a tükrös kalandjuk után, most megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot.
Ennyi év után, még mindig emlékeztek egymásra.
Körülnézett, Tom pedig követte a mozdulatait, hiszen félt, hogy meglátják. Csak egyetlen dolgot tudott Tamara elmondani a szemüvegükön keresztül, amit neki a belső szenzor közvetített számára le:
'Segítségre van szükségünk. Neked is, Tom, nekem is, én ezt nem bírom ki tovább...!'
Ezt hallhatta odabent, ezért úgy döntött, válaszolni fog neki, mielőtt még rajtakapják, ugyanilyen módon:
'Tamara, amint lesz még egyszer esély rá... keresek egy tükröt, és próbáljunk meg beszélni, rendben?'
Kezét a tükörre helyezte, és elmosolyodott. Tamara úgyszintén. Végre egy biztos pont volt ebben a zavaros, kísérleti kilétükben, amelyet már ténylegesen nehezen, és fáradtan bírtak.
Tom visszafordult, és meglátta, amint Paul Tordot a vállainál fogja, és ordítani tudott volna vele, aminek most nem tudta, hogy örüljön, vagy se. Bármit mondhatott neki Tord, az biztosan felzaklatta, és nem is kicsit.
Pár pillanattal később Langaker a támadója bal kezébe szúrta a zsebkést, így elengedte. Nem tudott hirtelen más megoldást. Miután hátrébb lépett, visszavette tulajdonát, és Paul feljajdult, azért fájt neki. Képtelen volt elhinni, hogy régi barátja képes volt ezt megtenni, és ilyesmivel fenyegetni.
– Paul ver Vonhof. Ezt nem hagyom. Holnap plusz munkaidő, és mész a tesztalanyi büntetésre, mert tudom, hogy hatni fog. Patryck, Anfisa, vigyétek. – szólalt meg Tord, eléggé vegyes érzésekkel eltöltve, de inkább dühösen.
– Azt nem mered, Tord Langaker. Elég bajom volt azzal, hogy a szüleim helyett mentem Tesztalanynak gyerekkoromban, örülj neki, hogy tudom irányítani azt az akaratlan képességet! – mondta Paul.
– Nos, ez már csak Patryckon múlik, mennyire fog fájni. Gyerünk.
– Utálom ezt. De ezek után, főleg téged! – fordult meg Paul, miközben levette a köpenyét, és a vérző részre szorította, így csak a piros hosszujjúját lehetett látni.
Senki sem láthatta előre, hogy ez lesz, Tom pedig csendben felállt ebben a helyzetben, így nem zavart sok vizet, és megvárta, amíg valaki elindul.
Patryck fel akarta emelni a hangját, de a Vörös Tudós olyannyira a lelkébe nézett, hogy csak bólintott. Helyette inkább egyedül könnyeit törölte le, és megmutatta a középső ujját a vezetőjének, majd kikísérte barátját, és Rightmyer is velük távozott. El sem képzelte volna, hogy az egyik felette álló valaha az ő sorsát képviselte.
Egyedül Anfisa maradt még ott. Csak csendben, és megvetve nézett a semmibe. Mindenek ellenére ő volt a legjobban meglepett személy.
– Mi az? Menj velük. – intézte hozzá az utasítást Tord.
– Egyszerűen nem tudok. – tekintett le a földre a lány.
– Ugyan, gyorsan túl lesztek rajta. Na, menj csak!
– Miért kell vele ezt csinálnod? Miért?! Nem gondolod, hogy esetleg jövőbeli munkákban kellett volna Edd segítsége? – szólalt meg Anfisa, egy elég hangos, és szidó hangnemben.
– Nyugalom, csak csendesen. Most pedig eredj a nyomukba. – mutatott Langaker az ajtóra.
– Anyának igaza volt. Nem neked kellene megszabni, ki mit kap.
– Nem volt. Nézd meg, milyen szabályozott a rendszer.
– Szabályozott, igen, szeretem is... de legalább a barátaidat ne büntesd ilyen erőszakosan.
– Figyelj ide, ha másból nem tanul, akkor most fog. Menj már!
Anfisa elment az ajtóig, és mielőtt még eltűnhetett volna mögötte, a kilincsre rakta a kezét, és hátrafordult. Egy dolgot mondott neki:
– Vannak napok, mikor gyűlölöm azt, hogy a húgod vagyok.
– Ilyen a nagytestvérek élete, de ha aznap nem viszünk el az oroszországi hómezőkről, ma nem vagy itt. – felelte Tord.
– Néha azt kívánom, bár ne tetted volna! – zárta be a lány az ajtót, ami kicsit meg is égett utána.

(Írói jegyzet: ez a világ egy EddsWorld-EllsWorld párhuzamos univerzum. A tükrökben nagyon könnyen láthatóak az ellenkező nemű felek, de legfőképpen akkor, ha valamilyen segítségre szorul valaki. Minél tisztább, annál rosszabb a helyzet.
Anfisa pedig Tord adoptált kishúga, négy év eltéréssel közöttük. Hat évesen találtak rá, Tord akkor volt 10. Sohasem vette fel a családnevet. Ám hivatkozhatunk rá Anfisa 'Langaker' Volkovként is.
És egy Patryck illusztráció, hátulról a teljesen szürkés tükörkép-sziluettel: )