Először esett olyan igazi hó 2014 tele óta. A reggel is nyugodtan indult, konfliktusnak semmi nyoma. A mai napon még Paul is teljesen csendben maradt, és a többiek sem ellenkeztek azzal, hogy itt vezetett, és tette az ügyes-bajos vezetői dolgait. Még azt is elnézte, hogy a pulcsis duó egy bevásárlókocsival ment be a főbejáraton. Különös, pont ő az, aki nehezen tűri a rendbontást. Főleg itt, egy nagyrészt idegen helyen számára.
A másik, ami meglepő, valaki állandóan szidta őt, és ez leggyakrabban Edd volt. Ha nem ő, akkor meg Matt. Ha pedig nem ők ketten, bárki más a 4D osztályáról, és máshonnan.
Mintha egy napra nem lenne nyomorúságos az SzTDE élete. Sőt, mindenki kifejezetten boldogan ült neki a feladatainak.
Különleges napnak ígérkezett december másodika.
Részben már csak azért is, mert ritka esetekben fordul elő, hogy Edd Green valamit gyorsabban csinálna meg, mint ami határidőre van kiírva. Vagy késett, vagy éppen aznap adta le a munkáit, amit kevésbé szerettek az emberek. Soha nem látott gyorsasággal került napvilágra a valódi terv; egy hónapon belül a javított verziót szorongatta a markában.
Habár úgy könnyű, ha már egyszer készen állt a leadásra.
Egy feladata lesz ma csak neki: le kell adnia ezt a munkát, véglegesen. Annak ellenére, hogy nagyon jól tudta, miért nem lenne érdemes ezt a Vörös Laboratórium kezébe adni. Hogy miért is nem kellene odaadnia ezt a szert a Vörös Tudósnak, főleg nem Vonhofra bízni első sorban. Nem akarta ezt, tudta, mennyire fognak szenvedni azok, akiken használják. De nem volt mit tenni. Engedelmeskedni kellett a végén, akármennyire nem akarta; a szabály az szabály. Tudta, ugyan nem tart az tovább fél óránál, amíg ő mehet, ám gondolkodóba esett. Voltaképpen mi az, amit tehet, hogy megtudjon valami érdemlegeset? Mi az, amivel előrébb juthatnának?
Kezdett elfogyni a türelme az esetük iránt. Szép lassan, közel lesznek ahhoz, hogy egy éve tűnt el jóbarátjuk, Thomas Rightmyer, és semmi, az égvilágon semmi nem derült ki. Sok időt töltöttek azzal, merre lehet Tom, és most, hogy Eduardo sincsen velük egy helyen, csak megnehezíti a nyomozásukat.
– Matt? Lehet egy kérdésem? – szólalt meg Edd.
– Mi az, Edd? – nézett fel feladataiból Matt.
– Szerinted a rendőrség teljesen feladta volna az ügyünket?
– Biztos nem! Muszáj valahogyan fenntartaniuk azt a látszatot, hogy bármit is csinálnak. Mert biztosan foglalkozniuk kell valamivel. De melyiket?
– Tomét. – súgta Edd.
– Fogalmam sincs, ám elég gyanús, hogy azóta sem hallottunk róla.
– Eszembe jutott egy dolog. Eduardo mondott valamit... a kérdőjeles vezetőjükről. Emlékszel rá?
– Kicsi rá az esély, hogy én bármire is emlékszem. Rossz embert kérdezel – mosolyodott el Matt.
– Na most legyél okos, Edd Green. Eszedbe kell jutnia, mit mesélt nekünk.
– Bár tudnám, miért beszélt annyit az akkori szomszédainkról. Furcsának tűnt.
– Hát persze! Rémlik! Talán, talán azt mondta, hogy ez a kérdőjeles alapítójuk tud Tomról, meg a másik kettőről!
– Ez mit jelentsen?
– Lehetséges, ott kell keresnünk Nickit is, és ebben az esetben Eduardot; ahol Mark, ott ő!
– Rendben, de mégis, ezzel mire mész?
– Azt mondtuk, a Vörös Tudós, vagy ki a vezető, ugye?
– Igen, miért?
– Na és ő kinek a felettese?
– Nem tudom? Az enyém? – nézett összezavarodva Hartmann.
– Ugyan dehogy! – intette le Green.
– Miért, a nagyanyámé?! – kérdezte őszintén ő.
– Komolyan mondom, figyelj már oda, ha egyszer terveket szövünk, annyira nem telik sok időbe! – pillantott rá a barátja. – Ő pedig a mi vezetőnk vezetője!
– Tehát van egy forrásunk!
– Már tudom, mit fogok ma csinálni, te pedig követni fogsz. Legalább is örömmel venném, ha segítenél nekem! – kapta fel Edd a papírjait, és eltökélten a távolba nézett.
– Miért is? Hova megyünk? Mire készülsz, Edd? – állt fel Matt, enyhe félelemmel ennek kapcsán.
– Kiszedem belőle a mai nap során, még ha belehalok is. Te ott leszel pár ajtóval odébb, és ha valami van, akkor meg fogsz találni.
– Edd, te egyenesen a vesztedbe rohansz, ha te még a múltkoriak után megkíséreled kérdőre vonni! Meg ne próbáld!
– Akarod tudni, hol van Tom?
– Persze, akarom, de szerintem ne köss bele a Vörösökbe ennyire. Egyszer lebuktál, már nincs sok lehetőséged! – próbálkozott Matt azzal, hogy még időben megállítsa barátját.
– Talán kételkedsz bennem? – lépett közelebb Edd a fiúhoz.
Érezhető volt a feszültség kettejük között, viszont Hartmann úgy döntött, a sarkára áll. Egy béketűrő ember ő is, és szeretett benne lenni az összes bolondos dologban és csínyben, melyet barátai találtak ki. Hiszen ő az, akiben a mai napig el van veszve egy kisgyermek. Beleegyezett abba, hogy nevet változat a barátja érdekében. Átadta a függetlenségét. Csalóvá vált, és tiszteletlenné. Csendben maradt Green kis Labortitkáról, és még Tom Laboratóriumáról is tartotta a száját Vonhof előtt. Szeretett mindenféle témákról beszélni, ám ez az egész őt is kihozta a sodrából. Alig, sőt nem tudta önmagát megismerni. Tudta, hogy ő egy teljesen más Matthew James Hartmanná vált. Ez nem ő volt.
Egy pocsolyában álltak, de a nyakuk sem látszott már ki belőle, és mindezért Edd felelőtlenségét és eltökéltségét okolta, miközben ő sem látta be, milyen hiszékeny, és makacs szokott lenni.
– Tudod mit? Igen! Kételkedem benned! Pár foszlányra teszed fel a barátunk életét, és még csak biztosak sem vagyunk benne! – állt meg Matt előtte, és nézett rá a fiúra.
– Igen Matt? Igen? Ennyire nem bízol bennem? – vonta kérdőre Edd, és nem titkolta haragját.
– A döntéseidben nem bízok, elvesztetted a racionális gondolkodásodat!
– Te nem látod, mit is jelent ez az egész! Van róla fogalmad, mi húzódik meg az egész helyzetünk mögött?!
– Igenis van, a gyerekes játszmátok Paullal! Könyörgöm, hagyd már abba, és szállj le a Földre!
– Pont te mondod, James? – dobta le Edd a papírjait. – Te, aki egy dal alapján kereste a barátját?!
– Engem ne hívj Jamesnek. Menj csak fel, de rám ebben ne számíts! – vette fel Hartmann azt a bizonyos projektet, majd levágta az asztalra.
– Hova mész? Hova mész, Matt?! – indult utána a zöld pulcsis fiú.
– Dolgozni, és ma, amíg haza nem megyünk, nem szándékozom beszéni veled!
– Figyelj ide, ne csináld ezt velem!
– Az egészet te kezdted!
– Csak gyere fel, nem lesz bajod.
– A rohadt életbe, takarodj már! – kiáltott rá Matt, majd kisétált.
A 4C osztályára ment át, mert ott már úgysem látszódott bármilyen tevékenységnek nyoma. Erre természetesen mindenki felfigyelt, és nekiállt csevegni. Ami még idegesítőbb volt, hogy kevesen dolgoztak már itt, és hallani lehetett, mit mondanak.
Ez az egész főként Hartmann számára volt kínos. Utált jelenetet rendezni, de a helyzet megkövetelte. Ami ezek után jött, már csak hab a tortán. A távolból egy lassú taps hallatszott. Egy egyre hangosodó és közeledő taps, majd egy nevetés.
Ekkor ez a személy nagy mosollyal a szóban forgó személy mellé állt, és egyenesen rámutatott.
– Oh, Grey... bocsánat, vagy hívjalak Greennek? Nem is tudtam, hogy erőszakos is tudsz lenni! Ártatlan Hartmannból is kihozod a legrosszabbat. Ti pedig komolyan hisztek, hogy ő, pont ő lenne egy jó vezetőtök ebben a kis ellenállásban? – nézett körül Paul, és pislogott néhányat, keresve a tekinteteket.
Az egész 4D osztályára síri csend ült. Még Matt is nekiállt hallgatózni az ajtó mögül.
Lehetséges, hogy a vezetőjük végig tudott az egész ellenállásról? Edd pedig feleslegesen erőlködött olyan sokáig? Hogy ennyi időt és bátorságot adott a semmiért? A válasz: igen.
Az egészet végignézte. Edd tudta, hogy itt a történet lezárul. De ha Paul még ezt is látta, ő lesheti a tárgyalás, és a nyugodt beszélgetés lehetőségeit vele. Időközben kézbe vette az elméletét, majd visszaállt nézni a katasztrófát.
A helyzet ezen a ponton menthetetlennek bizonyult.
– Ugyan, ne higgyétek már, hogy nem jöttem rá! Nálam van az összes aktátok, de szép munka; ilyen átverést még odahaza sem kíséreltek meg! – beszélt tovább Vonhof.
– Egyszer hagyna már végre minket békén! – válaszolt neki Green.
– Remek, neked úgyis dolgod van velem; szépen indulunk fel, hátha sikerült végre egy normális munkát letenned az asztalra!
– Igenis, jók a munkáim!
– A legutóbbi nem ezt bizonyítja!
– Idefigyelj, te... te... – kezdett neki Edd, miközben utána lépett kettesével felfele a lépcsőn.
– Én mi? Hadd halljam, ne szégyelld, áruló! – kereste Paul a kulcsait az irodájához.
– Te... voltál az az idióta, aki még ezt a kibaszott elméletet sem tudta önmaga megoldani, és az én nyomorult segítségem kellett hozzá! – szólt neki vissza a fiú.
– Értem én, nem jutottam az ötletemmel sehova, ezt aláírom, de akkor legalább beszélj már szépen, hogy azt a kurva- Mindennek van egy határa, drága barátom! – válaszolt Paul, és nem kicsit tűnt zavartnak és dühösnek.
– Te mondod?! Már ne haragudj meg, ezt te mondod?!
– Igen, én, most pedig indulj befele.
– Jól van, egy pillanat!
– Mondom, menjél! Nincs kifogás!
Amint Edd belépett az ajtón, Paul követte, és bezárta ezek után az ajtót. Mindketten kiválasztották a szoba két legtávolabb eső sarkát, és oda álltak be, hogy csillapodjanak a kedélyek. Nem sok sikerrel, mert az egyik félről szekrénybe rúgás hallatszott (Paul bevált módszere), a másik félről pedig egyes szebbnél szebb mondatok hangzottak el arról, mi is voltaképpen a Vörös Laboratórium egy laikus szeméből (Edd sem volt kegyes).
Semmi sem lett jobb, sőt, rosszabb lett, mint valaha is volt. Soha nem beszélt így ez a két ember egymással, bármi történt is. Milyen meglepő.
Egy barát, és néhány hazugságháló mindenki ép eszét könnyen elveszítteti.
Még a legeltökéltebb, és legigazságosabb emberekből is.
Percek, netán egy óra is eltelt, mire újra odasétáltak az asztalhoz. Egyikőjük sem szólt a másikhoz az idő alatt, és még egymáshoz sem értek. Talán lenyugodtak.
– Figyelj... tudjuk le azt, amiért igazából jöttünk ide. Add azt ott a kezedben, rendben? Azután mehetsz. – kérte csendben Paul.
– Hát legyen. – állt meg Edd.
Amint a vezetője elvette volna munkáját, ő magasan a levegőbe emelte, nehogy véletlenül is elérhesse.
– Na, add azt ide! – emelte fel kezeit Vonhof.
– Felejtsd el, amíg nem mondasz meg nekem valamit! – mosolyodott el Green. – Egyetlen egy kérdésemet kell csak megválaszolnod!
– Ne csináld ezt velem.
– Bár ne csináltál volna belőlem hülyét pár héttel ezelőtt!
– Te kezdted az egészet, amikor kitaláltad ezt, te csináltál hülyét belőlünk! Csak passzold már le azt az igazi tervet a kezedben nekem! – mondta Paul, miközben igyekezett felérni a fiú magasságáig ugrálás közben.
Edd átrakta a bal kezébe a terveit. Egyértelműtlennek tűnt, mire készült, ám régi iskolatársának voltak sejtései. Ez egy párbaj.
Paul a széket kereste, mert arról talán még fel is érte Eddet. Ennél ő okosabbnak bizonyult. Amint ő felállt a székre, hátrébb lépett. Mint két gyermek, elkezdték egymást üldözni a kis szobában. Székről a földre, a földről a sarokba, a sarokból az asztalra, végül az asztalról a szekrény mellé. Mikor már Vonhof azt hitte, sarokba szorította Greent, kiderült, hatalmasat tévedett: az akkori pajtása a mai napig jó volt védelmi és támadói téren is. Ő egyet balra lépett, majd már a háta mögött is tálalhatta őt. Kezdett unalmassá, és indokolatlanná válni Paul számára az egész. Csak úgy, mint amikor gyerekek voltak. Eddnek megvolt az a sajátos tulajdonsága, amit egyszerre csodált és utált: az eltökéltsége.
Természetesen a végén Edd az asztalán állt, mint valamilyen önjelölt hős. Addig-addig folytatta a kis játékát, amíg Vonhof beadta a derekát:
– Jól van, megfogtál, nyertél. Kérdezz. Csak szállj már le az asztalomról, nem szeretném ma másodjára is letisztítani!
– Kitűnő! – válaszolt Edd, amint lemászott az asztaláról.
– Mi lenne az?
– Egyet árulj el nekem; ki a Vörös Tudós?
– Az bizalmas információ, és főleg neked nem fogom elmondani.
– Akkor te se számíthatsz az én feladatomra.
– Könyörgöm, hagyd már abba.
– Halljuk; ki az?
– Miért csinálod ezt? Kérdezem én, miért csinálod ezt?
– Ha te elvettél tőlem egy dolgot, amelyet függetlenségnek hívnak, úgy érzem, te is megérdemelnéd.
– Tudod mit? Adj egy percet, és mesélek! Addig nézz körbe itt.
Edd csak büszkén szemben állt az asztallal, amelyen pár perce még fent volt. Amit tudott, megnézett a szobában. A falra felakasztott kép tűnt számára izgalmasnak. Valamilyen épületet ábrázolt, havas környezetben. Nem tudta miért, de volt egy sejtése, ez valamire el fogja vezetni. A sarokban egy aláírás látszódott.
Ki gondolta volna, hogy Paul ver Vonhof szabadidejében festeni szokott?
Mindeközben Paul elment a bejárati ajtóig, majd a pulcsiján lévő övszerű tartóra nézett. A lenti fecskendőt nézte egy darabig, és mielőtt rátehette volna kezét, és levette volna, óvatosan visszahúzta. Tudta, ő erre nem képes. Inkább a felsőt vette le, hiszen kettő van mindig nála. A lent lévővel egy örökre szóló döntést hozott volna meg abban az esetben, ha úgy gondolkozik.
Az ő kezében volt a döntés. Megtegye? Ne tegye? Esetleg próbája meg lebeszélni magát?
Legmélyen belül érezte, hogy amit tennie kell, az nem helyes. Tudta, hogy amit tesz... az egyáltalán nem az, ahogyan az ilyen helyzeteket kellene megoldani. Megfordult, majd háta mögé tette a kezét. Odalépett a volt barátja elé, és a szemeibe nézett.
Bár megtagadhatná a parancsot.
– A helyzet az, hogy... – állt neki Vonhof.
– Paul? Te mit rejtegetsz előlem? – fordult vele szembe Green.
Ráadásul még gyorsan le is lebukott. Cselekvésre kényszerült, idő előtt. Ha tudta volna, mit kell ilyenkor tennie, már megtette volna.
Ezt nem gondolta át teljesen. Felemelte a jobb kezét, amelyet idáig hátul rejtegetett, a sárgás folyadékkal, majd egy közel büszke hanggal szólt a másik félhez:
– Szóval ez a helyzet.
– Figyelj. Csak meg tudjuk ezt valahogy oldani... ugye? – nevetett kínjában Edd.
– Nem hagysz nekem másik lehetőséget. – felelte neki hűvösen ő.
Amint Edd megpróbálta menekülőre fogni, Paul megfogta a két kezét, és amint sikeresen megállította, egy kis magasságmegoldás után a nyakát kezdte el szorongatni. Mindketten egymásra néztek. Az egyikőjük szemében a könyörület, a másikjuk szemében a félelem látszódott.
Még ha nem is jöttek rá, a másik mit gondol, tudták, ez a helyzet az egyiknek sem kedvez. Nem telt bele sok időbe, amíg Green alig tudott egy szót is kimondani. Még az utolsó leheletével hozzászólt a régi ismerőséhez:
– Emlékszel... milyen... jól kijöttünk... akkor?
– Természetesen emlékszem.
Amint Edd ezt kimondta, utána Vonhof bele is szúrta a kis tűt, és végignézte, ahogyan a munkása a kezei között esik össze, amint megtartotta. Óvatosan lefektette a földre, majd leült mellé. Elvette a projektet. Meg sem tudott szólalni. Odébb rakta a papírokat, letette az üres fecskendőt, és lenézett a földre. Az asztalnak dőlt, és halkan kimondott néhány dolgot, még ha nem is válaszoltak neki. Képtelen volt visszatartani a könnyét, amely az arcán lecsordult. Számára még ugyanazt a kedves iskolatársat jelentette Edd a tudatalattijában. Akármit mondtak neki, ő nem az a személy, aki képes lesz egykönnyen eltávolítani, még ha csinált is dolgokat. Egyesek elkövetnek rosszabbakat is, főleg egy országgal odébb. Rájött, ennek korántsem lesz jó vége, és igazából csak most kezdődött el minden. Ezt nem fogja tudni kimagyarázni; ez az ő döntése volt. Az igazság a lelkében nem engedte, hogy megtegye.
– Sajnálom. Túl sokat tudtál. Viszont fel fogsz ébredni. Ha ezután találkozunk, utálhatsz, ám nem hiszem, hogy emlékezni fogsz erre; de én is megtörtem a protokollt. Rosszabb vége is lehetett volna.
Hiába igyekezett Paul megnyugodni és tettetni, ha nem tudott ezen napirendre térni. Teljesen másnak érezte az egészet. Rengeteg embert bántott már, átvette szülőhazája felett a hatalmat (amelyet később Tord kezébe adott), sokat végzett ki parancsra, ezt viszont sehogy sem sikerült. De miért? Miért ragaszkodik ennyire valakihez, akivel utoljára igazán 2004 nyarán mondhatta közeli barátnak magát? Egyszerűen miért nem tudja soha követni a parancsot?
Mindig is ő volt az, akit felelősségre vontak, mert csinált, vagy nem csinált valamit. Furcsa érzés támadt benne. Mi van akkor, ha őt nem ide szánták?
Ezt abban a pillanatban meg is próbálta kiverni a fejéből. Természetesen ez az ő munkahelye, és sosem hagyja el, hiszen erre vállalkozott, mióta már fiatal volt.
"De megéri ez nekem? Hogy mindig engem vesznek elő, ha úgy cselekszem, ahogy helyes? Mégis, miért ide jöttem?" – gondolkozott el ezen egy percre.
Lehetséges, hogy a barátai miatt, és lehetséges azért, hogy akkor még tudta élvezni, amit tesz.
A mai napig szerette az állását, ám kezdett az egész Laboratórium kiléte megkérdőjelezhetővé válni számára. Ugyanabban a pillanatban pedig soha nem adta volna fel magát, és szúrta volna hátba őket.
Így kell folytatnia még egy ideig, és tényleg elbúcsúzhat a munkájától, vagy a szabadságától. Vagy ami még rosszabb. A Tesztelői szerepétől. Ezt pedig nem hagyhatta. Az ő sorsát leszámítva még vagy százezerszer több emberét kellett neki figyelembe vennie.
Időközben rájött arra, hogy nem maradhat a végtelenségig itt. Előbb-utóbb úgyis bejön valaki valamiért, a zárt ajtó pedig csak gyanút keltene, és az egész helyzet rosszabbodna. De most mit kezdjen vele itt?
Nem tudott mást csinálni, átrendezte úgy a tett helyszínét, hogy az a legkevésbé legyen feltűnő. Így hozta a sors, és ez csak a második legrosszabb lehetőség. Megkereste a kulcsait, és kinyitotta az ajtót, majd kiment onnan. Egy sikertelenül sikeres nap végé fele járt már, alig lehetett kevesebb, mint fél óra a munkaidőből vissza. Befordult a sarkon, megállt a falnál, és várt, hátha arra jön valaki, mert akkor úgy tesz, mint akinek dolga lett volna, és pont arra sétálna. A legnagyobb szerencsétlenségére jöttek is.
Elindult, ám abban a pillanatban meglátta, hogy Matt tévedt oda, és visszavonult. Pont most, mikor az ő legjobb barátját ideiglenesen eltette láb alól. Kinézett a fal mögül, és azt kívánta, bár bezárva hagyta volna azt az ajtót. A lélegzete is megfagyott, a megmenekülése pedig csak azon múlt, hogy a fiú képtelen volt rájönni a nyitott ajtó titkára. Meglehetősen jól húzta be. Matt az bejárat előtt állt, és továbbra is kopogott. Azt gondolta, az az ajtó be van zárva, ezért csak leült mellé. Rá sem nézett jobban a kilincsre, csak várt.
Volt egy kis mondanivalója is:
– Edd... tudom, odabent vagy, és meg is értem, ha haragszol. Csak annyit akartam neked mondani, hogy sajnálom, oké? Legközelebb megpróbállak végighallgatni.
Kezdett a nap vége közeledni, és Paul látta, ebből sehogy nem mászik ki; ez egy veszett ügy a számára. Kénytelen lesz ismételten cselekedni. Akármilyen erősen kísérelte meg összeszedni a bátorságát, szinte sehogyan sem ment. Máskor mindig megvolt ez benne, de most semmi. Ránézett az órára a falon. Még hét perc maradt. Legyen, megteszi. Óvatosan kinézett, majd megszaporázta a lépteit, hátha lesz esélye arra, hogy csendben folyjon le ez az egész. Ez a terve is meghiúsult: Hartmann felfigyelt rá.
– Paul! Igen, jó estét, lehet egy kérdésem? – állt fel Matt a helyről, ahol ült.
– Természetesen... mondd, mi az? – válaszolt neki Vonhof.
– Hol van Eric... vagyis már mindegy. Hol van Edd? Úgy tudom, dolgotok volt.
– Na igen... gyorsan meg fogod találni.
– Az ajtó nyitva van?
– Hogyne lenne. Miért zárnám magamra? Ugyan, csak keress tovább.
– Fogalmam sincs de... ha esetleg hazamenne most, akkor meg tudná neki mondani, hogy bocsánat? Mert ezek után valószínűleg nem fog szóba állni velem.
– Persze. Ha elkapom útközben, az első dolgom lesz! – mondta Paul, miközben megtörölte a szemeit, elrejtve azt, hogy sír.
– Lehetséges, hogy a rossz oldalon állsz, de legalább a szíved a helyén van, ezt pedig nem látom sok embernél... köszönöm! – mosolyodott el Matt.
– Máskor is, majd holnap látjuk egymást, Hartmann.
– Rendben, viszlát!
Amint Paul elment, Matt megvárta, amíg biztosan eltávolodik, majd nekiállt az ajtó rángatásának, amíg végül sikeresen ki nem nyitotta, és majdhogynem el is esett a lendülete miatt. Minden teljesen átlagosnak tűnt, senkit sem látott. A kíváncsiság megölte legbelülről, hogy körülnézzen ebben az irodában. Először a szekrényhez ment, és bele is nyitott. Rengeteg tervet, meg néhány pótköpenyt talált, amelyből az egyiket szívesen elvitte volna, de nem tette. Ami a szekrény tetején volt, na, az már meglepte és megrémisztette. Egyáltalán, miért van egy számára ismeretlen típusú fegyver ott? Amint a fiókokhoz lépett, azt hitte, ott dob egy hátast. Alig hitte el a szemeinek, amit ott látott. A barátja az, a földön feküdve.
Még időt sem talált arra, hogy elérzékenyüljön. Nem habozott, az első dolga az volt, hogy megnézze, életben van-e még. Megnyugodott, megtalálta a pulzusát. Ezek után hamarosan fel is hívta a mentőket, hátha még nem túl késő.
Az este és az éjszaka egy alvatlan éjszakával telt el Matthew James Hartmann számára, és volt is egy sejtése, ki lehetett az, hogy ki az, aki erre képes.
Egy dolgot nem értett: miért is érezne bármiféle megbánást Paul Edd iránt?

(Írói jegyzet: 17 éve, 2004-ben Paul és Edd útjai elváltak egymástól általános iskolában, egészen 2020 nyaráig. Mindketten nagyon jóban voltak, és rendkívül közeli barátoknak is mondhatták magukat. Paul rengetegszer védte meg Eddet az osztályától, mert kérdőjeles okokból nem kedvelték őt. Edd pedig bemutatott prezentációkat helyette, ha úgy alakult a helyzet, ez egy afféle baráti alapon működött náluk.
Ők ketten sem gondolták volna, hogy valaha is ide fognak kilyukadni, de mégis, két barátból két ellenség lett, akik ki nem tudják egymást állni. Legalább is Edd most már végképp nem.)