Késő este volt már, és Angliából Norvégiába átjutni, még ha helikopterrel is, elég fárasztó tud lenni, ha úgy vezetik, hogy másnap ismételten be kell menni a munkába, és vissza is kell érni a brit szigetre. Ám nem volt mit tenni, a parancs az parancs, és Paulnak el kellett jönnie, na meg beszámolnia az első napjáról. Amint megkapta a leszállásra az engedélyt, letette a gépét, majd lesétált a fenti lépcsőn a benti épületbe, egy halk ajtónyikordulást hallott a távolból.
– Te hol késlekedtél eddig? Már azt hittem, élve temettek el! – szólt hozzá a legjobb barátja, és munkatársa Patryck.
– Hát, közel voltam hozzá, de túléltem! – felelte Paul egy nagy vigyorral. – A tervek is megvannak!
– Nocsak, egy nap alatt? Gyorsabb vagy, mint hittem! A vezérünk örülni fog neki!
– Igaza volt, a célszemély kitűnően dolgozik. Szinte semmit sem kell módosítanunk, majdhogynem tökéletes a munkája. Ez az Eric valami zseniális, ahhoz képest, hogy még nem is olyan rég kezdte.
– Most hogy Angliában is ott vagyunk, és ezzel együtt véglegesen Nagy-Britanniában, mit gondolsz, hova visz minket tovább az utunk?
– Nagyon remélem, hogy beszivárgunk Kanadába, majd Amerikába is. Éljen a Vörös Labor!
– Egyébként a neve nem Erwin? – vetette fel Patryck.
– Pat, nekem azt mondta, hogy Eric. A személyleírás egyezett, akkor már nem olyan mindegy, hogy mi a neve?
– Pau, ha te mondod, én elhiszem. Gyere, nincs vesztegetni való időnk; 01213-asnak ma mutatjuk be a jóbarátunkat, Anfisát!
– Hogy én mennyi ideje vártam erre! – Paul gyorsított, és a barátja után eredt.
Mindketten megszaporázták a lépteiket, hiszen az kilencvenhatodik emeletről kellett lejutniuk a tizenkilencedikre.
Patryck nem sokkal volt magasabb Paulnál, körülbelül Edd-del lehetett egy magas, viszont nagyon is különböztek egymástól. Neki sötétbarna, hátul általában vagy összefogott, vagy szabadon hagyott hosszabb haja, és közel fekete színű szemei voltak. Nagyon jól kijött Paullal, hiszen a gyerekkora óta ismerte, és képes lett volna akár önmagát is feláldozni érte, ez visszafele is igaz volt. Talán az egyik leghűségesebb munkásként könyvelhették volna el, egyetlen egy titkot sem fecsegett ki, még arról sem, mi történik odabent, ő a szülőhazájában, Lengyelországban vezetett gyárakat.
Mind a ketten elég magas rangot foglaltak el a cégben: a Vörös Tudós jobb kezeiként szolgáltak Tesztelőkként.
Patryck mikrobiológusként dolgozott, Paul pedig általános biológusként szolgált. Amíg lefelé sétáltak, Patryck elesett a lépcsőfordulóban.
– Figyelj Pat, te annyira ügyes vagy – Paul nem tudott nem nevetni azon, ahogy a pajtása elesett.
– Oh, igen? – Patryck játékosan meglökte Pault, aki ennek hatására szintén a padlón hevert pillanatokon belül.
– Nagyon, sőt, fejlődsz is! – felelte a helikoptervezető.
– Na, látod!
Amint feltápászkodtak, mindketten egy jót nevettek az egészen. Késésben voltak, viszont ez már a megszokáshoz tartozott. Amennyire megbízhatóak, és hűek maradtak a Vörös Tudóshoz, olyannyira voltak a legnagyobb rémálmai is, persze a fiatal lánnyal együtt.
Mindig a falra mászott tőlük, annyira ügyetlenek, vagy gyerekesek tudtak lenni időnként. Ha időnként a főnökük valamilyen konferencián, vagy megbeszélésen volt a külföldi "partnerekkel", akik igazából már az alattvalóknak voltak tekinthetőek, mindig valamilyen bulit tartottak, és ott esetenként az alkohol sem maradhatott el. Tehát ha a főnök hazaért, egyedül három felettébb másnapos, és eléggé a jó értelemben bolond jobb kezeket, meg egy hűséges bal kezet talált.
Idővel leértek a kívánt emeletre. Kétszer jobbra fordultak, majd balra, egyenesen mentek tovább, és megálltak az ottani legnagyobb szoba előtt. Paul elővette a belépőkártyát, ezután benyitottak az ajtón. Patryck becsukta utána, majd egy mély levegőt vett.
Nagyon gyakran dolgoztak Tesztalanyokkal, viszont ez az egy más volt. Őt ismerték, legalább is még évekkel ezelőtt a Vörös Tudós egyik közeli barátjának tekintette. A vezérnek meg is voltak arra az okai, miért hagyta ott, majd árulta el a barátait, habár ők ezt nem értették. Paul, Patryck, és Anfisa mind jól tudták, mi is ez. Nem hiába voltak a Laboratórium tagjai, kevesen képesek ugyanazokat az eszméket jónak látni, mint ő. Egy négyes baráti körből lett egy trió, most már csak egy duó.
Minden a terv szerint haladt.
A második ajtót is kinyitották, és annyit vettek észre, hogy a vezetőjük beszélget egy másik férfival, majd a náluk jóval alacsonyabb szembe fordult velük.
Ő volt az.
A Vörös Tudós. Tord Langaker. Edd, Matt, és Tom régi barátja.
Alig lehetett 1 méter 60 centi magas. Egy tinédzser magasságáig ért fel, de igenis felnőtt volt. Középhosszú halványabban barna hajjal, és barna szemekkel látták. A bal szemén szemkötőt viselt, az egész bal keze bekötözött volt a csuklójáig, és rengeteg maradandó sebesülése maradt egy balesetből, amelyet ő okozott, miközben megpróbálta átvenni a világ felett az uralmat.
Habár ez részben mostanra már sikerült neki.
Mondhatjuk, ő lógott ki a sorból, gyógyszerészként dolgozott, és osztotta a parancsokat a munkásainak.
– Megint késtetek. Nagyon remélem, jó magyarázattal tudtok szolgálni erre! – szólalt meg.
– Bocsánat, elestem a lépcsőfordulóban, és... – Patryck próbát egy értelmes elnézéskérést összehozni anélkül, hogy nevetett volna.
– Elnézést kérek Patryck nevében is, Tord. Sokáig hallgattam a célszemély bemutatóját. Ám teljesen megérte, hiszen amit alkotott, az tényleg maradandó. Dolgozni is tudunk vele! Ez az Eric ugyan még újoncnak mondható, de igazat adok neked, sok-sok új ötletet talál ki a fiú. – felelte Paul.
– Halljam, milyennek láttad az első napot? Hogy reagáltak Angliában az érkezésedre? Pat, te mit hallottál, mikor jön a bal kezem?
– Szerintem ezen az órán belül ide fog érni, nekem azt mondta, itt lesz tizenegyre. Ami olyan fél óra!
– Őszintén? A fogadtatás olyan otthonos volt, hogy mindenki a mocskos szájára vette a nevünket, és be is piszkolta. Ez az Eric is. Nem hiszem el, hogy vele kell majd együtt dolgoznom, utálja az egészet. Nem bízom benne!
– Kiváló. Minél nagyobb a pánik és a gyűlölet, annál könnyebb lesz összeugrasztani őket. Paul, érd el, hogy mihamarabb befolyásold őt. Mit is mondtál... "Eric?" – Tord felnevetett. – Oh, az a kis ravasz! Még mindig nem tud hazudni!
– Ki? Ki reagált mire? Én is itt vagyok, seggfejek. – szólalt meg 01213-as.
– Utoljára kérlek, fogd be, nem látod, hogy most éppen beszélgetek?! – Tord csendre intette a mögötte eléggé makacs fiút, habár nem sok sikerrel.
– Nem, nem fogok csendben maradni! Kiről van szó? Anglia? Ez nekem gyanús, Tord, miről van szó?! – a mögötte ülő most felállt, és mellé lépett összefont karokkal.
– Hányszor kell még elmondanom neked, hogy maradj csendben, ha a másik beszél?
– Nem elégszer, Anglia?! Onnan jöttem, Eric? Olyan ismerős a név. Ki az, te komcsi?
– Rightmyer, az ég szerelmére, tegyél lakatot a szádra, és hallgass! – a Vörös vezér már eléggé türelmetlen lett.
– Akkor már hívj a becsületes nevemen, ha már itt tartunk, Tord!
– Másképp mondom. Tom, húzódj vissza a háttérbe, és várj még egy darabig, ma valami újat csinálunk veled! Értetted?! – szólt hozzá az ősellensége.
– Felejtsd el, amíg meg nem mondod, ki az az Eric! – mondta Tom, amint a nála kisebb szemébe nézett.
– Te felejtsd el! – szólalt meg Patryck, és rászegezte a nem mindennapos savvetőjét, amellyel ők dolgoztak, és készen állt használni a barátjával.
– Nagyon kérlek, hallgass rá. – Paul kereste vele a közös hangot, de mind hiába.
– Nem hinném, hogy azt egykönnyen fogom! – válaszolt vissza Tom.
Amint ezt kimondta, meg is bánhatta, hiszen Patryck és Paul egyszerre sütötték el a fegyvereiket. Ez pedig valami olyasmi lehetett, amit kifejezetten Tesztalanyoknak készítettek, mert állandó volt tőle a fájdalom napokig, de akár hetekig. Így történt ez, ha valaki ellenszegült a parancsnak és a szabályoknak, de abban a pillanatban egy felkiáltás hallatszódott.
– Aucs! Ezt melyikőtök állította be így?! – kérdezte Paul.
– Pau, te idióta! Fordítva tartottad a fegyvert! – mondta Patryck, és ezzel együtt a barátját próbálta megszidni.
– Nem is!
– Oh, dehogynem, komolyan mondom, meg kéne tanulnod célozni!
– Azt tudok!
Amíg ez a kettő nekiállt vitatkozni, Tom nem tudta visszatartani a nevetését. Hiába fájt a találat miatt az oldala, ez mosolyra csalta az arcát a sötét és magányos napjain. Se Tord, se a szabályzat nem tolerálta azt, hogy bármelyik Tesztalany meg merje szégyeníteni a Tesztelőket vagy Taktikusokat, tehát ő fogta meg Paul letett fegyverét, letérdelt, kicsit átállította a beállításait, majd még egyszer megcélozta a fiút, ez viszont sokkal nagyobb hatást fejtett ki.
– Na, csendben maradsz drága barátom? – Tord felemelte a kezét, és Patryck leszegezte a kezében tartott savvetőt.
– Meddig? – Tom mosolyogva, és szemet forgatva pillantott vissza a Vörösökre.
– Egy fél óra megteszi.
– Azt majd meglátjuk.
Tom háttrébb vonult, és a sebét fájlalta, majd ránézett önmagára.
Hiába, a gyár visszahív, ha fejleszteni kell, vagy hibákat kijavítani.
Már két hónapja és két hete töltötte itt el életeinek napjait Tom, aki nem először járta meg a Vörös Laboratóriumot. Először 2014-ben láthatta ezt a nemes helyet, akkor Tord rángatta el személyesen, az éjszakában.
A szándékait nem értette, de egy ismeretlen típusú szörny-ént is adott neki, aminek őszintén nem örült, sőt, nem is akart. Elrejtette, de ettől a barátai azt hitték, kissé iszákos.
Tom családjában még legalább 8 generációval ezelőtt volt egy Tesztalany, és erre visszaütött; ő uralt valamilyen nagyon gyenge sötétséggel kapcsolatos tulajdonságot, amelyet ez a kísérlet valamelyest felerősített.
Nehezen viselte azt, hogy megint itt kellett lennie, ráadásul azzal az emberrel, akit személy szerint eltemetett volna mélyre. Egy a biztos, nem bocsátja meg egykönnyen azt, amit ő tett vele, és a barátaival, a régi házukat, a sok-sok emléket nem kárpótolja semmi.
Most kénytelen egy patyolatfehér szobában honolni, a barátai nélkül, és egyedül saját magára számíthatott.
– Vissza a témánkhoz, Paul... mit gondolsz, bírni fognak veled, vagy a bal kezem menjen helyetted? – Tord az újonnan kinevezett cégvezetőre nézett.
– Megszoknak vagy megszoknak, nincs más lehetőség! – válaszolt Paul a Vörös Tudósnak.
– Én is ezekre az ismérvekre emlékszem, ezeket tanítottam nektek, ajánlom is, hogy beteljesüljenek.
– Úgy lesz!
– Kiváló. Hányan vannak az osztályon? Itt van Eric munkája? – a nevet meglehetősen szarkasztikusan mondta, ráadásul még idézőjelekbe is tette.
– Persze itt van... de akkor ki is ez az Eric?
– Most már engem is érdekel, mi is a neve, Eric? Nem Erwin volt? Vagy Evan? Mondjátok meg! – Patryck oldalát már furdalta a kíváncsiság.
– Mindjárt lesz róla is szó, mindent a maga idejében! Hagyjatok, hadd olvassam át a kis Eric munkáját! – Tord kuncogott a név kiejtése után, majd leült a padlóra, hogy elemezgesse a művet.
A legritkább esetekben fordult az elő, hogy a Vörös Tudósnak bármi is tetszett, viszont ez, amint leült, le sem tudta tenni, úgy érezte, végig kell olvasnia az egészet. Azt látta, ez valami használható dolog lesz a számukra. Nemhiába, az idő múltával még a volt ismerősök is képesek meglepni a nagy vezetőket. Már egy kisebb ideje ott ült, mikor letérdeltek mellé.
– Mit gondolsz, milyen a munkája? Ahogy előadta, az eszméletlen, fel is vettem videóra, még ha nem is kérted, kell ahhoz, hogy tudjunk ezzel itt a kezedben dolgozni. – Paul átnyújtott Tordnak egy pendrive-ot, rajta a videóanyaggal.
– Pau, örülnék, ha mindig eszedbe jutnának az ilyenek, máskor bezzeg még jegyzetelni sem tudsz, Patryck meg hagyja! De most eszedbe jutott, ennek örülök, ezzel fogom eltölteni az éjszakámat, a régi barátom maradandót alkotott. – Tord egy félmosollyal vette el a kis adathordozót.
Ahogy a Vörös Tudós letette a hosszú elméleti beszámolót, Patryck fel is vette a földről abban a szent minutumban, majd ő is nekiállt beleolvasni. A szemei csillogtak, főleg a hatóanyag-kidolgozási résznél.
– Ki ez az Eric Grey?! Itt lenne a helye! Az agyamat eldobom ettől, annyira tökéletesen leírta! – Pat ránézett Tordra, majd vissza a munkára.
– Ezt mondtam én is, miután hazaengedtem, utálni fog engem, én sem nagyon viselem el, de amit csinál, az egy csoda! – Paul ezt leginkább Patrycknak mondta.
– Pau, te meg vele dolgozhatsz? Irigyellek!
– Ugyan Pat, nem kell, neked meg ott van a lengyel munkásod, Natalia. Tizenkilenc éves létére kaphatna nagyobb figyelmet, esküszöm.
– Ilyet még ő sem tud csinálni, te sokkal szerencsésebb vagy!
– Eric, jaj, a kis Eric. A neve nem is Eric! – Tord felnézett a két beszélgető félre.
– Akkor mi?! – már mindketten tudni akarták, ki is ez a bizonyos Eric.
Mielőtt Tord belekezdhetett volna, ismét félbeszakították.
– Eric Grey? Jól van felírva? Úgy hangzik, mint egy barátom neve. Kiről van szó, most már engem is érdekel! – szólalt meg Tom.
– Te úgyis ismered, neked nem lényeges, amúgy mikor érkezik már meg? – Tord kissé ingerültté vált attól, hogy se az idő nem telt, se a lány nem jött.
– Kopogtat a benti ajtón! – mutatott a háta mögé Patryck.
– Akkor beeresztem. Gyere csak! – Tord kinyitotta a második ajtót, és gyorsan be is csukta.
Az ajtón mindenkihez képest egy óriás lépett be. Olyan két méter öt-tíz centi körüli, a húszas éveiben lévő fiatal lány állt meg a Vörös Tudós és a jobb kezei mögött, két figyelemre méltó dolgot lehetett rajta megfigyelni: a rengeteg rózsaszín sebhelyét, és a tűzből álló haját.
– Nos, Rightmyer, emlékszel, mikor azt mondtam, ma valami új is lesz? Ismerd meg a bal kezemet, 'Fisát! Becsületes és teljes nevén Anfisa Volkov. Igaz, mindannyiunknál fiatalabb, de ő dolgozik sok-sok mindenen, például azokon az anyagokon is, amelyeket rajtad is használunk. – Tord kissé felemelte a kezét, ő pedig csak magabiztosan előrelépett.
– Mégis, mire kell ez az egész, és ki az az Eric? – kérdezte Tom.
– Hogy mire kell? Azt mindjárt megtudhato-
Tord nem tudta befejezni a mondatát, mert mindenkit jobban érdekelt, ki is ez a bizonyos dolgozó, aki ilyen ügyes, és elméletben nem tudott hazudni.
– De tényleg, ki az az Eric?! – nézett vissza Patryck értetlenül.
– Akivel dolgozom, nyilván ő te észlény, ha a neve nem Eric Grey, akkor mi? – Paul is összezavarodva kereste a válaszokat.
– Eric? A fiú véletlenül nem egy bizonyos Eren? – Anfisa hangján hallatszódott az erős orosz akcentusa.
– Nem, 'Fisa, ő egy másik dolgozónk, ráadásul még csak nem is brit. Nekem azt mondta, hogy Eric, Eric Grey. Tisztán emlékszem rá, mert ma még elő is adott!
– Eric, hah? Biztos ez? – Patryck erősen kételkedett ezek után.
– Meglehet. – felelte neki Anfisa.
Ebből csak egy újabb vitatéma lett, és a dolgok megint nem az eltervezett ritmusban folytak. Egyszer van új ember beszervezése vagy beolvasztása, és mindenki csak láb alatt tud lenni a Laborban.
Viszont a tervek kidolgozása gyakran nem volt tökéletes, ezért maradtak el ilyen apró részletek.
– Jól van, csak hogy ne húzzuk az időt, mindenki nyugodjon le, egy pillanat alatt megtudjátok, ki is Eric! – Tord igyekezett összerendezni a dolgokat a körülötte lévő társainak.
– Na, végre! Épp ideje volt! – mindhárman szidó jelleggel mondták ezt a vezérüknek.
– Eric Grey, nos, ő még mindig képtelen jól tagadni bármit is, ha nem elméletről beszélünk, vagy egy tanulmányról. Ugyan már, fiúk és lányok, ő a volt barátaim egyike! Senkinek nem rémlik? Edd Green! Paul, te pedig komolyan elhitted neki? Ennél nagyobb marhaságot én ma még nem hallottam.
– Tessék? De hát azt mondta nem kedveli a nevét! – Paul még meg is vádolta Tordot, hogy ez nem igaz.
– Az az Edd Green? Akivel együtt jártál általánosba, majd mikor eljöttél ide egyetemre, őt meg a barátait hagytad ott? Az az Edd Green?! – Patrycknak az álla is leesett.
– Nem mondjátok komolyan, most már értem, miért ilyen fontos ő nekünk. – Anfisa jó pár pislogás között közölte ezt a csapattal.
Pár percnyi csend állt be az öt között.
Mindenki ép ésszel próbálta ezt az információt feldolgozni. Pont az egyik régi barát? Miért pont ő, és mi köze neki az egész munkafolyamatokhoz?
Ez a hallgatás viszont meg lett törve.
– Ne haragudj meg, jól hallottam ezt? Edd? Az én barátom, Edd? Aki az SzTDE 4D osztályánál dolgozik? Tord, mi folyik itt? – Tom odaállt a többiek mellé, és eléggé gyanakvóan nézett a négyesfogatra.
– Általában nem kérdezhetnél, de legyen. Az úgy lenne... – Tord ismételten belekezdett a mondandójába.
– Nem, mik a terveid Edd-del? – Tom meglehetősen mérgesnek látszott. – Tudom, hogy én már vesztettem, de vele vagy velük mit akarsz?! Ez biztosan több mint még egy kinullázott gyár pár munkással! Meghallgatom, én aztán ráérek! Áruld el!
Vissza sem tartotta magát. Egyedül az érzelmei vezérelték abban a pillanatban, semmi más nem érdekelte azon kívül, mit fog tenni a barátaival.
Lelökte a norvégot a földre, majd meg is karcolta a bal karját. Készen állt megkarmolni, vagy legalább is valamilyen módon még jobban megsebesíteni a vezért. Sikerrel is járt volna, ha Anfisa és Paul nem adott volna le neki még egy sorozat savat, telitalálattal a hátába.
Nem csak Tord, de Tom is valamelyest vérzett. Patryck hátrafogta a támadót, aki próbált kijutni a szorítása alól, de hiába. A sok erőfeszítése csak rosszabbá tette a helyzetét, mert még jobban érezte az most szerzett sebeit.
–... Tudod, az úgy lenne, hogy te már nem fogod azt tudni. Itt jön a képbe Anfisa! Be akartam neked mutatni a negyedik főbb felettesedet, mielőtt még elveszted az eszedet. – Tord amint ezt kimondta, mosolyra húzódott a szája. – Az óra elkezdett visszafele ketyegni.
– Meghalok? Béna. Számítottam rá, de még nem most. – Tom ezt teljes nyugodtsággal mondta ki, de legbelül volt egy félelemérzete.
– Annál rosszabb! Annál sokkal... rosszabb.
– Hát annál nincs sok rosszabb, mit értesz ez alatt?
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy elveszted a kapcsolatodat a való világgal? – Tord ránézett Anfisára, majd bólintott.
– Nézz magadra. Irányíthatatlan vagy. Egy darabig ezt viseljük, és eljátszottad a hat esélyedet. – Patryck szorosabban fogta a fiút a vállai alatt. – Magadra vess.
– Az nem a ti dolgotok, hogy én mit teszek, vagy mit nem, az az én felelősségem! – Tom mindent megpróbált, hogy szabaduljon a kézkalitkából.
– Nincs értelme harcolnod, Rightmyer, ide vagy bezárva. Hogy újra láthasd a napvilágot, még pár igazítást el kell végeznünk.
– Az már nem megvolt?! Azt ígértétek, hazamehetek az áprilisi hétvégén! A hónap eleje-közepe között!
– Április? Oh, te kis naiv, azt nem mondtam melyik áprilisi hétvége. Azt sem, hogy a többit fogod-e itt látni.
Patryck felelt az elrablásáért, ami meglepően jól sikerült mellesleg.
Tom csak ekkor jött rá. Innen vagy élve kijut, vagy örökre bent marad; vagy egyedül, vagy nem.
Ezek után még jobban kezdte feszíteni a mögötte álló tartását, aki próbálta olyannyira visszatartani, amennyire csak tudta.
A szabadságát, az integritását, és a régi életét akarta. Patrycknak nem volt könnyű dolga vele.
– Engedd el, Pat, jobb ötletem van! – Paul odaállt a barátja mellé.
– És mi az? Ha elengedem, megvan az esélye, hogy még egyszer rátámad!
– Ha elengeded, akkor nem fog tudni megmozdulni. Olyan erőszakkal kapálózott, te pedig olyan erővel fogtad le, hogy kifejtetted a majdnem tökéletes hatását a szernek. Ennek az ismérve, minél nagyobb nyomást gyakorolsz rá minél több ideig, annál erősebb sebzést tudsz leadni. Csak engedd el!
Patryck eleresztette, majd hátralépett. Paulnak igaza lett, Tom még a lábára sem tudott állni.
Napokról napokra, hetekről hetekre, évekről évekre láttak újabb embereket, akikre szintén egy kis számot raktak, de egyikőjük sem szegült volna ellen a parancsnak, és lett volna ennyire ellenszenves. Voltak lázadók, ők ha nem is az első, de a második esetből tanultak. Viszont Thomas Rightmyer más. Ő volt a fekete bárány.
Minden egyes lehetséges eszközzel próbálta a Vörös Laboratórium sikerességét meggátolni, mert az összes valamire való norvég újság írt a "nem rendeltetésszerű" viselkedéséről.
Hogy miért nem tudnak erről a világ összes többi sarkában?
Norvégia már le volt igázva, és a Vörös Tudós, tehát Tord irányította. A cenzúra pedig már régóta létezett, ez alapján senki sem tudta volna megmondani, ki is vezeti a Laboratóriumot.
Tom majdhogynem mindent megcsinált, ami szabályellenesnek bizonyult, egyedül még szökési kísérleteket nem tett, mert azt sem tudta, merre van a kijárat.
A tizenéveseket passzív ellenállásra beszélte rá, és ő vezette a lázadást (ezt már előtte jóval többször is megtette, 2014, 2016, 2017, és 2019 éveiben) összetört tesztanyagokat. Ha leszólták, visszaszólt, és meg is védte önmagát, kitartott az elvei mellett, de legfőképpen megtagadta a parancsokat.
Hiszen ő volt az utolsó, aki tudta, hogy ez az egész Tesztalanyosdi velük nem egy szebb jövőért vagy az emberek megsegítéséért, hanem egy hanyatló jelenért, na meg egy társadalmi hierarchia még erőszakosabb irányításáért folyt.
– Átkozottak. – mondta Tom, miközben mindent megpróbált, hogy felálljon, és valamit tegyen.
– Csak nem láncokat kötöttek a lábadhoz? – Tord végül sikeresen felegyenesedett, és kihúzta magát.
– Hadd ismételjem meg: átkozottak!
– Azért még egy szekta nem vagyunk, csak nyugalom. Most, hogy csillapodtak a kedélyek, elmondhatnám végre, mit akartam? Ott tartottam, hogy elveszted a kapcsolatodat a valósággal.
– Mit akarsz tőlem? Már itt vagyok, és olyan kísérleteket végzel el rajtam, amilyeneket csak szeretnél, mi kell még?
– Kevesebb dumát, és több nyugodtságot. Patryck, Paul, elhoztátok?
– Természetesen. – felelték mindketten.
– Anfisa, nálad is itt van, ami kell?
– Ahogy kívántad, elhoztam a szert. – a lány egy fecskendőt tesztelgetett, hogy nincs-e benne semmi.
– Kitűnő. Paul, Patryck, adjátok ide! Anfisa, te pedig tedd meg az első lépést.
– Várjunk... miről van akkor szó? – Tom zavartan nézett a körülötte állókra.
Anfisa közelebb lépett hozzá, csendben leült elé. Habár körülötte mindig lehetett egy parázsló, izzó hangot hallani, azt leszámítva, csendben volt. Az utána következő percben már az érzéstelenítőt kereste, és amint megtalálta, a fiú ingjének ujját felhúzta.
– Mégis, mit csinálsz?! – Tom eléggé kérdőre vonta a lányt, de amint hozzáért a vállához, a kezét is megégette, ezért egyből vissza is húzta.
– A munkámat, mi mást? Te is tedd a dolgod, maradj csendben. – Anfisa amíg beszélt, a haját is hátrébb húzta. – Csak hogy a közeljövőben ne fussunk ebbe bele még egyszer.
– Rendben van, de mit akarsz?
– Ne állj ellen, most az egyszer jobban tennéd, ha követnéd az utasításaimat. – Anfisa eléggé komolyan jelentette ki ezt, amíg rászorította a szalagot Tom kezére.
– Akkor fogom követni amit mondasz, ha meg is okolod, miért! – Tom csak nem akarta elfogadni azt, hogy néha a szabály az szabály.
– Figyelj, elég annyi, hogy most az érzékeidet és az önuralmadat fogjuk tesztelni. Érthető voltam?
– Érthető voltál, és- – Tom próbált volna veszekedni, de Anfisa úgy döntött, itt van elege a cseverészésből.
– Ha megértettél, akkor ez maradjon is így!
Az orosz leányzó bele is szúrta a vállába a zöldes folyadékot. Nem tartott tovább pár másodpercnél, ám ezzel eldöntötte Tom sorsát, és azt is, hogy miként fog viselkedni az elkövetkező időkben. Pár lépést hátralépett, és átadta a szót a vezetőjének.
– Ez mégis mire volt jó?! A másik komcsi mit csinált?! – Tom próbálta felfogni, mi történik vele, mert csak annyira eszmélt rá, hogy eszméletlenül gyengén tartja magát a kezeivel a földön.
– Ezért nem akartam húzni az időt, végezhettünk volna ezzel sokkal előbb is! – Tord a háta mögé rakta a kezeit, amelyekben persze volt valami. – Mindjárt végzünk. Nem tart sokáig, ígérem!
– Tord Langaker... mire készülsz?
– Menj aludni, báránykám. Hidd el, jó lesz ez így!
Tord a háta mögül elővette a VR-típusú szemüveget, amelyen Patryck már legalább egy-két éve dolgozhatott, és ráhelyezte Tom fejére. Elkezdte megigazítani, majd a legvégén összecsatolta a hátsó részét.
Tom mindent tompábban vagy erősebben hallott, és a környezetét is teljesen másképpen látta. Mintha egy kisebb irányítórendszert kapott volna. Tájékozódni is alig tudott benne, de legalább érzékelte, mi van körülötte. Ugyanolyan maradt a hangja, mint azelőtt, habár ezt ő elsőre meg nem mondta volna.
– Látsz engem? – kérdezte meg a Vörös Tudós. – Érted, amit mondok?
Beletelt egy kis időbe, mire választ kapott a kérdéseire. Tudott ő várni, csak nem gyakran kellett neki.
– I-igen. – felelte Tom.
– Nagyszerű! Zavar az, ami rajtad van? Mert hozzá kell majd szoknod.
– Most hogy így kérdezed, ige- – Tom ismételten szabotálni akarta az ellenségét, de akaratlanul is visszahúzta magát.
Még egyszer kinyújtotta a kezét; ugyanez történt. Ösztönösen akart volna harcolni, ám képtelen volt rá.
– Üdvözöllek az új világodban, Thomas Rightmyer! Itt szabályt követni, vagy szabályt követni van. Akármit próbálsz csinálni, arról tudni fogunk. Akárhogyan akarsz majd lázadni, a tested nem fog neked engedelmeskedni.
– Ezt nem teheted velem! Most már átléptél egy határt, elegem van belőled, és szerintem mindenkinek itt!
Tom megkísérelte levenni a fejére rögzített szerkezetet. Az pedig éppen elég erős volt ahhoz, hogy puszta kézi erővel leválasztható legyen.
– Olyan aranyos, ahogy látom az érzéseidet kifejezni a képernyőn. Ha látnád most magadat, akkor nagyot nevetnél! – a Labor vezetője csak egy boldog tekintettel nézett végig az ő, és a többiek munkáján. – Szép volt Pat, sőt mi több, gyönyörű. Pau, te maradj ugyanolyan ma reggel, mint tegnap délután voltál. 'Fisa, te meg csak így tovább, ne könyörülj.
– Tord... menni kéne a másik kettőhöz. Megint elkésünk!– Patryck összeszedte a dolgait, majd az ajtóhoz fordult.
– Mondod te! Kivel is kezdünk?
– Azt hiszem, Markkal, Jont hagytuk a végére.
– Pat, várj! – Paul a kulcsokat kereste a kis szobához, amiket rövidesen a kezében tartott.
– Látlak holnap, ebben biztos vagyok. Indulj! – Anfisa felvette Edd terveit, mielőtt még otthagyták volna.
– Klasszikus, idióta Tom. – Tord mosolyogva integetett neki, és el is távolodott az ajtó mögött.


(Írói jegyzet: Anfisa félig ember, félig tűz elementál, és habár nem kerül itt említésre, félvak. Alapvetően nem szerepel a sorozatban, a saját, eredeti karakterem. Ha valaki nem olvasta volna a leírást, akkor most itt megtudhatja. De ha a leírást sem olvastad, akkor a társadalmi szerepeket sem értheted, szóval menj vissza elolvasni azt. :D
Nem tudtam több képet oda felrakni, tehát ezt a kettőt most a rész alatt kell néznetek, bocsánat!) 

(A Paul-Tord-Patryck trió, sorrendben)

(Na és ő lenne Anfisa! A csapat negyedik tagja)