Vissza az életbe

Ruki szemszöge:

Lebegtem a sötétségben. Hangokat hallottam... Ismerős hangokat, mégsem tudtam megítélni, hogy kikhez tartoznak. Vak voltam, nem tudtam, hol vagyok. Egyszerűen csak... léteztem. Vártam, hogy történjen valami, de minden oly végtelennek tűnt. Vajon mikor fogok szabadulni innen? Lehetséges-e egyáltalán? Örökre itt fogok maradni...? Meghaltam volna?

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egy valamire emlékszek... Valami vakító fehérségre a sötétség végén. Arra, hogy kétségbeesetten próbáltam elérni, hiszen rengeteg idő óta az volt az egyetlen, ami kizökkentett a végtelen semmiből. Hatalmas nehézségek árán értem el. Majd éreztem, ahogy zuhanni kezdtem.

A levegő hirtelen áramlott tüdőmbe. Lassan felnyitottam szemeimet, szívdobogásom gyorsulni kezdett. Képtelen voltam megmozdulni. Szemem sarkából viszont láttam, amint Akira eszeveszetten nyomogat egy gombot, mely az ágyhoz volt erősítve. Tudom mi az... A nővérhívő, nem...? Miért van a szobámban ilyen, Reita? Értetlenül nézte a plafonra. Fehér... Az enyém nem fehér. Hol vagyok egyáltalán...?

A nővérek azonnal betöltötték látóteremet. Nem tudtam felfogni, hogy mit csinálok itt. Éreztem, amint szívdobogásom egyre gyorsulni kezd. Nem... Nem értem. Mi történik?! Valaki magyarázza már el, hogy miért van itt egy rakat nő, nővérke ruhában...! Reita, hova hoztál te?

Ám pillanatok múlva, mikor tekintetem a gipszben lévő kezemre siklott, valamint az enyhe fájdalom betöltötte agyamat, fokozatosan tértek vissza az emlékképek. Ledermedve bambultam magam elé. A satu... A kés... Minden... Kétségbeesetten pillantottam a basszerosra, ki folyamatosan nyugtatgatott, hogy nincsen semmi baj. Most már biztonságban vagyok.  Most már minden rendben lesz... Kételkedtem benne...

Ugyanis nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek... Nem kaptam vissza a személyiségem.

Jó pár hónap telt el azóta, mióta felébredtem. Fizikailag már kezdtem helyrejönni. A rajongóktól özönlöttek az e-mailek, a jókívánságok tömkelegétől már a hányinger kerülgetett. Szerettem volna elfeledni azt, ami történt velem, de így képtelen voltam. Hisz az újságokban sem látok mást, csak azt, ami velem történt.

A viselkedésem is teljesen megváltozott. Mindenkivel távolságtartó voltam, és a Reitával való összejárást is befejeztem. A bandával való kapcsolatom egyre csak romlik, és ez ellen képtelen vagyok bármit is tenni. Nehezemre esik dalt írni, minden egyes dolog megerőltetést okoz, ami az érzelmeimmel kapcsolatos. Egy üres porhüvely lettem, aki csupán csak sodródik az árral.

Folyamatosan járok el terápiákra, azonban egy fikarcnyit sem segít. Úgy éreztem... nekem teljesen befellegzett. Úgy éreztem, rajtam már senki sem segíthet.

S ahogy telt múlt az idő, ez egyre csak rosszabbodott. Éreztem, hogy egyre magányosabb vagyok, éreztem, hogy rossz az, amit csinálok, tudtam, hogy a bandának hamarosan annyi lesz... De én mégsem foglalkoztam vele. Teljesen megbolondultam...

Álmosan küzdöttem magam ülésbe az ágyon, majd ásítva egyet pillantottam a mellettem lévőre.

- Elmentem, Tooru. - morogtam, majd lehúztam magamról a takarót.

Ő unottan fordult felém, majd az éjjeliszekrény felé nyúlt s felém dobta a cigis dobozt, melyet még én hagytam ott az este.

- Megint lefogják nyúlni, ha itt hagyod. - morogta vissza, majd a fejére húzta a takarót és ismét visszaaludt.

Elkapva a dobozt vontam meg a vállam, s miután felöltöztem kiléptem a szobából. Zsebredugott kézzel mentem végig a folyosón. Éreztem, ahogy rezeg a telefonom, de meg sem néztem ki az. Sokszor elgondolkodtam már, hogy számot fogok cserélni, hogy ne zaklassanak, ám még nem vitt rá a lélek. Túl lusta voltam hozzá. Ásítva léptem ki a hotel kapuin, majd vettem utamat a parkoló felé.

Egy alak állt az autómnak támaszkodva. Bárhol felismerem őt. Nem nehéz, hiszen azaz orrkendő nem mindennapi látvány. A szememet forgatva lépek az autóhoz, miközben rágyújtok egy szál cigarettára. Megvárta, míg odamegyek az autómhoz, majd elém lépett. Szemrehányóan meredt le rám. Férfiasabbnak látszott, azonban láttam, hogy igen meggyötört.

- Nincs mondanivalód, Takanori? - szólalt meg.

- Eltaláltad. - vágtam rá, majd igyekeztem kikerülni, de elém lépett.

- Én nem így gondolom. - rázta meg a fejét. - Mondd el, még is mi a franc ütött beléd?

- Akira, nem tudom miről beszélsz, légyszíves menj az utamból, hogy haza tudjak menni! - sziszegem.

- Nem. - válaszolta egyszerűen. - Hanyagolod a bandát. Két hónapja nem tudunk rólad semmit. Nem veszed fel a telefont, nem nyitsz nekünk ajtót... De kurva érdekes, hogy Tooruval eljársz dugni. - jelenik meg egy gúnyos vigyor ajkain.

Fújva egyet lépek hozzá közelebb, majd egy hirtelen mozdulattal markolok tincsei közé s rántom lejjebb fejét, hogy tekintetünk egy síkba lehessen.

- Figyelj rám jól, Akira... Semmi közöd az én magánéletemhez, világos? Te számomra már csak egy senki vagy. Ne érdekeljen, én kivel és hova járok dugni, ne érdekeljen, hogy én mit csinálok... Ne járkálj utánam, ne hívj és ne gyere el hozzám. Felfogtad? - billentettem félre a fejem, majd ajkaira hajoltam. - Menj, és keress magadnak egy másik partnert, biztos sok akad a stúdióban. Én sem fogok másként cselekedni. - engedtem el.

Döbbenten meredt rám, majd kikerülve őt léptem az ajtóhoz. Ebben a pillanatban viszont csuklóm után fogott, megfordított s egy olyan jobb horgost kevert le nekem, hogy megtántorodva estem seggre. Tátott szájjal meredtem rá, s éreztem, amint alsó ajkamból megindul karmazsinvörös vérem. Reita irtózatosan dühös volt. Reszketett, vonásai megkeményedtek. Leguggolt elém s megragadta galléromat.

- Elhiszem, hogy egy hatalmas traumát éltél át... Azonban ennek nem kellene változtatnia az értékrendeden. - suttogta. - Én voltam az, aki folyamatosan melletted volt, Yutaka volt az, aki az ételt hozta, Kouyou volt az, aki leváltott engem, mikor elnyomott az álom, Yuu volt az, aki folyamatosan nyugtatta a rajongókat... A rajongók... Ők voltak azok, akik küldték a jó kivánságokat, az ajándékokat... Mi vagyunk, akik aggódnak érted, te pedig arra sem vagy képes, hogy életjelet küldj felénk! Helyette egy olyan emberhez jársz, aki csupán csak egyszer kérdezte meg, mi van veled, és ráadásul nem is tőled! - emelte fel a hangját, majd elengedve állt fel.

Nyögve kapaszkodtam meg az autóba, hogy feltudjak állni.

- Tooru az, aki nem emlékeztet folyamatosan a történtekre. - emelem fel a hangom leszegett fejjel. Kézfejemmel lassan letöröltem a vért a szám széléről. - Ugyanis ha rád nézek, minden eszembe jut! Látom a sajnálatot a szemedben...! Ebből nem kérek. - ráztam meg a fejem.

- És mi lesz a bandával? A rajongókkal?! - mordult fel.

- Intézzetek valakit helyettem. Engem nem érdekel többé.

- Szerződésed van.

- Nem érdekel, fogd már fel! - üvöltöttem el magam.

- Nem vagy normális. - közölte velem, mire nem válaszolva semmit nyitottam ki az autóm ajtaját.

Becsaptam magam után, majd egy utolsó pillantást vetettem a basszerosra. Fájdalommal s keserűséggel telt tekintete örökre elmémbe égett. Kihajtottam a parkolóból. Görcsösen szorongattam a kormányt. Egyetlen dolgot éreztem most, s az nem volt más, mint a düh. Mit képzel magáról? Folyamatosan belekontárkodott az életembe...! Sosem hagy nyugtot nekem... Vettem egy nagy levegőt, majd behajtottam a garázsba.

Mielőtt beléptem volna a liftbe, belenéztem a postaládámba. Egyetlen levél volt benne, méghozzá a Psctől. Amint felértem, kibontottam. Lassan végigolvastam, majd ledobtam a pultra. Felbontották a szerződésem. Ami nem is lenne olyan nagy szám, csak mivel ez a lakás is a stúdióé, így kénytelen leszek innen kiköltözni.

A gondolat, hogy többé már nem vagyok a GazettE tagja, nem rémisztett meg. Gondoltam, hogy végül ez lesz belőle, hiszen a stúdióval sem tartottam a kapcsolatot. Egyszerűen nem érdekelt többé.