Red room

Ruki szemszöge:

Nehéz volt összeszedni a gondolataimat. Nagyon sok dolog történt egyszerre, agyam nehezen fogta fel őket. Nem tudtam koncentrálni a jelenre, egyszerűen csak próbáltam felfogni, hogy is jutottam el idáig.
Lassan kezdett kitisztulni előttem minden, mikor már kezdtem fokozatosan magamhoz térni. Este kezdődött minden... Miután hazaértem a próbáról. Reitával még lezavartunk egy  vitát előtte a parkolóban. Csúnyán leteremtettem, amiért ily módon beférkőzött a magánszférámba, s hogy úgy viselkedik mint egy rossz szerető. Utána elküldtem egy melegebb éghajlatra s beülve az autómba indultam haza.
Tudni kell rólam, hogy egy-egy stresszhelyzet után sajnos muszáj lenyugtatnom magam, így egy hatalmas kerülőúton mentem az otthonom fele.
Miközben vezettem hirtelen az autóm elé ugrottt egy nő. Arcán pánik tükröződött, mélyen a szemeimbe nézett, én pedig majdnem elgázoltam. Fékeztem, az autó hatalmasat csikordulva állt meg. A nő az ablakomhoz rohant, s megkérte, hogy húzzam le. Megtettem, visszatekintve hiba volt.
- Kérlekh...! Segíts rajtam! A férjem megbolondult...! - mutatott a felkaljára, melyen egy hosszú, mélyebb vágás éktelenkedett. - Kérlekhh... Vigyél el innen! Megfog találni! - szinte hisztérikusan pánikolt, azt hittem azonnal rohamot fog kapni.
- Szállj be. - biccentettem, mire azonnal feltépte az ajtót, s miután becsukta azonnal a gázba is tapostam.
Lihegve dőlt hátra, majd szisszenve szorította kezét a sebéhez.
- Elvigyelek a kórházba? - pillantottam rá szeme sarkából.
- Nem, nem szükséges. - szipogta. - Nem vészes... Ne haragudj, hogy így rád rontottam. Egyszerűen nem tudok hova menni. - szemei ismét könnybe lábadtak.
- Semmi gond. - ráztam meg a fejem. - Figyelj, ha gondolod ma este megszállhatsz nálam. Utána kitalálunk valamit. - biccentek.
- Igazán...? - pislog rám hatalmas szemekkel. - Nagyon köszönöm! Igazán hálás vagyok! A nevem Kimiko. Örvendek.
- Semmiség. - mosolyodok el. - Takanori vagyok, úgyszintén.
Kimiko végigbeszélte az autóutat. Valamit hadovált a családjáról. Már nem emlékszek, hogy mit, de ez nem is fontos, ugyanis az egész hazugság volt.
Mikor a lakásomra értünk megmutattam neki a fürdőszobát. Nem sejtettem semmit. Tényleg azt hittem, hogy egy bajba jutott  nőről van szó, kit a pszichopata férje bántalmazott.
Éppen teát készitettem, mikor kijött onnan. Koron-chan morgott a nőre. Ő talán tudta, jobban mondva megérezte, amit én nem.
Nyugtattam a kutyát, de ő továbbra is morgott. Kimiko pedig sóhajtott. Elővette táskájából a telefonját, majd tárcsázott. Félszemmel figyeltem őt.
- Üdv, Tatsuya. - hangja teljesen megváltozott. - Bemértétek hol vagyok? Ah, remek. Mindjárt viszem, csak még egy koszos ebet is elkell intéznem. Öt perc lesz az egész. - mosolyodott el, ám arcán egy csepp érzelmet sem véltem felfedezni.
Itt már tudtam, hogy baj van. Felálltam, a nő pedig egy pisztolyt húzott ki a farzsebéből, melyen egy hangtompító volt. Megcélzott s lőtt.
Szerencsére reflexeim nem hagytak cserben, így eltudtam előle ugrani, ám karomat még így is sikerült eltalálnia. Méghozzá egy artériát, ugyanis a vér azonnal spriccelni kezdett belőle.
A nappaliba rohantam, a táskámhoz, hogy tudjak segítséget hívni, azonban Kimiko jött utánam. Ismét lőtt, én pedig elugrottam, felborítva ezzel a CD állványt.
A nő közelebb lépett s olyan gyorsasággal kapta el a hajam, hogy nem volt időm védekezni.
- Nem játszadozni jöttem! - sziszegi.
A fejemet olyan erővel lendítette az üveglapos dohányzóasztalnak, hogy az szilánkosra tört, előttem pedig minden, azonnal elsötétült. Utoljára még hallottam Koron eszeveszett nyüszítését.
Így kerültem ide.  Vagyis... Igazából fogalmam sincs hol vagyok, ugyanis a fejemre valami anyagot húztak s semmit sem láttam. Csak a lüktető fájdalmat éreztem a karomban s a homlokomnál.
A fülem sípolt, ráadásul a szám is teljesen kiszáradt. Nem tudom, mennyi az idő, azt sem tudom milyen nap van. A gondolattól, a pánik s az aggodalom fokozatosan kezdett előtörni belőlem.
Ám nem mozdultam. Őszintén szólva rettegtem. Rettegtem, hogyha bármilyen mozdulatot teszek, azonnal jönnek s valami borzalmas dolgot művelnek velem.
Esküszöm, ha ezt túlélem, senkinek nem fogok segíteni, s leszarom a Karmát!
Végül nem bírtam magammal s felemeltem a fejem. Nem tellett pár percbe s ajtónyikorgást hallottam, majd lassú, komótos lépteket.
Lehúzták a zsákot a fejemről. Mikor látásom kitisztult, egy igen elhanyagolt szobában találtam magam.  A falakról kopott le a festék, valamint igen dohos szag terjengett a levegőben.
Egyetlen egy lámpa pislákolt csupán s nem volt más a helyiségben, csak egy szék s rajta én, megkötözve.
Fogvatartómra pillantottam. Egy maszk volt rajta.  Csupán a szemeit láttam, melyek kék színűek voltak. Sokkal idősebb lehetett nálam, ugyanis láttam a ráncokat a szemei szélén. Valamint... Biztos vagyok abban is, hogy nem japán származású.
- Üdv itt, Matsumoto Takanori. - angolul beszélt. - Sajnálom, hogy egy ilyen helyen szállasoltalak el, de... Szeretném, ha otthon éreznéd magad, míg át nem léped a Pokol Kapuját! - mosolygott. Éreztem a hangján.
De szemeiben egy csepp vidámság sem tükröződött. Ugyanolyan volt, mint Kimiko, talán még rémisztőbb.
- Mit akarsz tőlem? - suttogtam, szintén angolra véve a formát.
- Nyilván nem hallottál még erről a dologról. De nem is baj, így még jobb! Hiszen szeretem, ha zsákmányaim már előre rettegnek. - zsákmány? Jól értettem? - Nos. - tette hátra a kezét s húzta ki magát. - Sok ember élt át fájdalmasabbnál fájdalmasabb kínokat, s rengetegen haltak már meg ebben a szobában, ahol most mi vagyunk. A felállas nem más, minthogy én megteszem veled majd azokat a dolgokat, amiket hű nézőim kérnek tőlem, természetesen horribilis összegekért cserébe. - ledermedtem.
- Nézők? - suttogtam.
- Így van! Nemsokára hozok le fényeket, meg egy kamerát s különböző műtéti eszközöket. Azokat fogom igénybe venni. Rengeteget lehet ezzel keresni! - mosolyodik el.
- Megfognak találni! - sziszegem, hangom azonban reszketett a félelemtől.
- Ugyan! Nem a felszíni interneten streamelem ezeket, ne nézz ennyire hülyének. A darkwebre megy. Ott pedig teljes az anonimitás. De ne aggódj... Halálod előtt is hatalmas sztár lehetsz. Te leszel a Red Room sztárja. - kacsint rám, majd visszahúzza a zsákot a fejemre.
Meredten néztem magam elé. Alsóajkamba harapva hajtottam le a fejem, ujjaim pedig ökölbe szorultak. Megvártam míg kimegy, majd kitört belőlem a zokogás.  Szívem majd kiugrott a mellkasomból. Annyira rettegek! Megfogok halni. Méghozzá nem békésen, párnák között...
Senki nem fog rámtalálni. Senki sem tudja, hol vagyok. Talán még rá sem jöttek, hogy eltűntem.
Nagy levegőket vettem, hogy valamilyen szinten megnyugodjak. Sikertelen próbálkozások tömkelege után elfogytak a könnyeim. Gondolkozz Takanori, hogyan juthatsz ki innen. Így most sehogy. Viszont ha kikéredzkednék mosdóba...? Idióta, ez az ember nem fog kiengedni, felőle be is hugyozhatsz. Így van, kilátástalan a helyzetem.
Mellesleg azt sem tudom honnan ismer... Talán a nő turkálhatott a cuccaim között s átnézte az irataimat. Nem nehéz megtudni, hogy ki is vagyok valójában ezek után.  De miért én? Vagy csupán mindez csak véletlen? Vagy elvolt tervezve? Kérdések tömkelege árasztotta el az elmémet.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de kinyílt az ajtó. Ugyanazokat a komótos, lassú lépteket hallottam, valamint egyenletes pittyegéseket. Valamit a combjaimra tett, s szalaggal erősitette hozzám.
- Ne higgy rossz embernek. - mondta, miközben tovább motoszkált. - Csupán nekem is megkell valamivel keresnem a kenyerem.  - hallgatott el.
Pár perc után ismét megszólalt.
- Nos, a pittyegés amit hallasz, egy visszaszámláló. Három nap múlva kezdődik a műsor, addigra zaklasd fel magad egy kicsit! - nevet fel halkan, majd ismét egyedül hagy.
A pittyegő hang beterítette az étert. Megőrjített.
Egy kis idő elteltével valami más hangot is felvéltem fedezni. Halk, zúgó hang. Mintha éppen felvételt készitenének. Kamera...? Azt állitotta volna fel? Hevesebben vettem a levegőt. A pánik ismét elfogott. Már elindította? Ez tényleg nem vicc? Mindegy egyes, borzalmas dolgot megfog velem tenni, amit kérnek tőle?
Nyüszögve kezdtem el fészkelődni. Szomjas voltam és a mosdóba is elkellett mennem már egy ideje. 
Nem tudtam mihez kezdjek.
Magamra maradtam.