Rémképek

Ruki szemszöge:

Lépteim hangja szinte fülsüketítőnek hatott a csendes, sötét utcán. Összébb húztam magamon a kabátomat, hiszen már reszkettem, olyan hűvös volt. A város kihalt volt. Egyetlen egy autó sem mozgott, egyetlen ember sem járkált. Furcsálltam, hiszen Tokyo nem egy élettelen falucska. Itt a nap 24 órájában mozgás volt. 

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hová tartottam. Nem erre laktam... Lábam egyszerűen csak vitt és vitt... Ám hirtelen egy hatalmas robaj hasított a csendbe. Megálltam. Lassan oldalra néztem s egy fekete autót láttam, behorpadt tetővel. Mintha valami rázuhant volna... Ebben a pillanatban valami megmozdult. Egy férfi volt, feje lehanyatlott a tetőről. Barna tincseit vér ragasztotta össze, ajkai közül szintén a karmazsinvörös folyadék bugyogott elő. S csak ekkor jutott el tudatomig, hogy ő nem más, mint... Kouyou... 

- Ta... Ka... No... Ri... - suttogta rekedtes hangon, miközben a vér fröcsögött szájából. 

Csontjai fájdalmasan roppantak, amint megmozdult s lassan elkezdett lemászni az autóról. Karja abnormálisan elvolt fordulva, néhány bordája pedig kikászálódott húsa alól. Térde eltörött, ömlött belőle a vér, képtelen volt lábra állni, csak kúszott felém. Borzalmasan festett s nem eviláginak. Elfojtottam egy sikolyt, azonban nem tudtam megmozdulni. Mintha lábaimat odaragasztották volna az aszfalthoz. Ajkaimon nem jött ki hang, pedig legszívesebben ordítottam volna. " Ne közeledj...! Takarodj...! Valaki segítsen rajtam...!"

Uruha véres ujjai nadrágomba kapaszkodtak, s hörögve kapaszkodott fel a ruháimon. Egészen addig, míg fejünk egy síkba nem került. 

- Meg... Öltél... - hangja rekedtes volt, szemeiből pedig vörös folyadék patakzott. 

Ebben a pillanatban képes voltam mozdulni. Sikoltva löktem el magamtól, mire halkan puffant a földön. Rohanni kezdtem, ám hirtelen egy szakadék széléhez értem. Nem... Ez nem az volt. Lassan lenéztem a mélybe. Alattam elterült Tokyo városa. Ezúttal fényes volt, autók száguldoztak s emberek siettek a dolgukra. 

Szívem hevesen dobogott mellkasomban. Egy tető peremén álltam. Felismertem a környéket... Ez az a tömbház, melyben... Kouyou lakott... 

Lépteket hallottam meg magam mögül. Megfordultam. Kouyou lassan közeledett, azonban ezúttal semmi baja nem volt. 

- Neked kellett volna meghalnod... Te tettél tönkre mindenkit... Te vagy a vétkes, Takanori! - ordította s mikor elém ért, megállt.

Várt pár másodpercet, majd felemelte karját s egy erőteljes lökéssel taszított meg. Elvesztve egyensúlyom hanyatlottam le a tetőről. Lélegzetvisszafojtva néztem a gitáros szemeibe, ám azok üresek voltak. 

Egyre csak zuhantam, azonban nem a betonra érkeztem, hanem egy ágyra. Hangosan puffantam a puha felületre. Csuklóimat s bokáimat pillanatok alatt megbéklyózták, erős szíjak tartották végtagjaimat mozdulatlanul. Zihálva néztem körül. A szoba igen ismerős volt... S azonnal be is ugrott, hogy honnan... Red room... Sikítva vergődtem az ágyba. 

- Mi a franc folyik itt?! - kiáltottam kétségbeesetten s végül utat engedtem könnyeimnek. - Nem akarom...! Nem akarom újrah...! 

Uruha előlépett az árnyékból. Ezúttal vigyorgott rám. Szemei vérben forogtak, őrülten kacagott fel, miközben megpörgette ujjai között kését. 

- Magammal rántalak a pokolba...! - üvöltötte s csapott le a pengével mellkasom felé. 

Ordítva ültem fel az ágyon. Levegő után kapkodva meredtem magam elé. Az izzadság hatalmas cseppekben folyt végig halántékomon, miközben reszketve nyúltam a lámpa felé. Koron zaklatottan ugatott fel s ugrott az ágyra, hogy ölembe férkőzhessen. Puha, meleg teste ezúttal nem nyugtatott meg. Ismét egy rémálom... Ám ez sokkalta élethűbb és rosszabb volt, mint a többi. 

Remegő kézzel túrtam nedves tincseim közé, majd a takarót ledobva magamról másztam ki az ágyból. Ajkaim ki voltak száradva, szemeim pedig könnyesek voltak. Nem sokáig fogom ezt bírni... 

A fürdőszobába mentem, majd mélyen belehajoltam a mosdókagylóba, hogy felfrissítsem elnyűtt arcomat némi hideg vízzel. Sóhajtva töröltem meg az arcom, s néztem bele a tükörbe. Ám nem a saját képemet láttam ott... Kouyou könnyes szemei meredtek vissza rám, arcát vér pettyezte. Tekintete fájdalommal s keserűséggel teli volt. Ordítva lendítettem meg az öklöm, minek hatására a tükör darabokra tört öklöm alatt. Mit sem törődve a fájdalommal hátráltam a csempéig, s vetettem neki a hátam. 

- Nem én voltam... - suttogtam magam elé. - Nem én... Te döntöttél így... Miért engem hibáztatsz?! Miért én?! - emeltem fel a hangom. 

Félek. Rettegek a saját lakásomban. Egyszerűen képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkodni. Lassan visszamentem a hálószobámba. Kézfejem vérzett, apró cseppeket hagyott a szőnyegen. Lassan ujjaim közé vettem a telefonomat s tárcsáztam Reita számát. Harmadik csöngetésre felvette. 

- Takanori... Hajnali két óra... - morogta fáradtan, egy ásítás közepette. 

- Áttudnál jönni...? - suttogom. Hangom még számomra is idegennek hangzott. 

- Történt valami? - a basszeros hangja egyből kijózanodott. 

- Rettegek, Akira... - hangom elvékonyodott. - Én... Nem tudom meddig bírom ezt... 

- Megyek. Ne csinálj semmi hülyeséget. - nyomta ki a telefont. 

A készüléket az ágyamra dobtam s kimentem a nappaliba. Bekapcsoltam a tévét és a kanapéra ültem. Meredten néztem a képernyőt. A csatornán valami idióta valóság show ment, azonban nem tudta lefoglalni figyelmemet. 

Őrült lennék...? Nem... Én nem vagyok őrült. Tudom, hogy ez mind nem valós. Valaki játszik velem. Tudom, hogy mindez nem igazi... Nem őrültem meg. Én nem leszek olyan, mint Uruha. Nem fogom megölni magam csak azért, mert éppen rossz időszakot élek meg. Nem leszek alkoholista... Mikor Toorunál laktam akkor is csak egyszer próbáltam ki a kábítószert... És azt is azért, mert már reménytelennek tartottam azt, hogy bármi is rendbe jön körülöttem. Felhúztam térdeimet s átöltetem őket. Nem vagyok őrült... 

Akira hamar megérkezett. Beszélgettünk. Képtelen voltam visszaaludni, s miután elmeséltem neki, mit láttam, ő ezt meg is értette. Egész éjjel az ölében feküdtem, és néztük azt az idióta showműsort. 

S ez volt az a pont,,, mikor a legközelebb éreztem őt magamhoz. 

Ez volt az a pont, mikor megértettem mindent. 

Mikor rájöttem, milyen hálás is lehetek neki. 

Ám következő nap minden megváltozott. Reggel nyúzott voltam. Akira főzött nekem egy kávét, amit lassan egy cigaretta mellett el is fogyasztottunk. 

- Mi lenne, ha ma elvinnélek valahova? - vetette fel az ötletet. 

- Nem tudom... Eléggé fáradt vagyok. - sóhajtottam. 

- Na, kérlek. - nézett rám hatalmas, kiskutya szemekkel mire csak rábólintottam. 

Így hát délután beültünk az autójába. Úgy gondolom az ember olyan helyre viszi kedvesét, ami kissé... Romantikus. Nevezhetem egyáltalán magamat Reita kedvesének? Nem tudom. Mindenesetre nem olyan helyre vitt, amire számítottam. 

Egy kórháznál parkolt le, mire értetlenül pislogtam rá. 

- Ez meg mi? - kérdeztem, kissé idegesen. 

- Takanori... Szeretném, ah bejönnél velem. Yutaka ajánlott egy igen jó pszichiátert, aki tudna neked segíteni. - mondta, mire azonnal feltámadt bennem a düh lángja. 

- Na elmentek ti a faszomba! - kiáltottam, majd feltéptem a kocsi ajtaját és kiszálltam. 

Ökölbe szorított ujjakkal indultam meg, hogy fogjak magamnak egy taxit. Reita azonban utánam jött és megragadta a csuklómat. 

- Segítségre van szükséged! - mondta, ám én kitéptem magam ujjai közül. 

- Nem vagyok őrült! Teljesen épp elméjű vagyok! egyszerűen csak rémálmom volt és megijedtem! Mi ebben olyan nagy cucc?! - sziszegtem. 

- Hát már nem azért, de elég nagy dolog, ha felhívsz engem hajnalban, hogy félsz. És nem csak a rémálmokra gondolok, hanem mindenre! Kérlek, tégy egy próbát! - rázta meg a fejét. 

- Nem! Nincs rá szükségem! - ordítom s nem kerülte el figyelmemet, hogy az emberek már nagyon erre fülelnek. 

- De van! Beteg vagy! - vágta rá s nyúlt felém ismét, azonban én azonnal hátráltam. Akira szemei elkerekedtek. - Takanori...! 

Ebben a pillanatban nem hallottam mást, csak egy dudaszót, valamint eszeveszett hangos fékcsikorgást. A fájdalom azonnal belém hasított, a beton sebesen közeledett a fejem felé s ekkor minden elsötétült körülöttem.