Ideje elválni

Ruki szemszöge:

Unottan huppantam be a fekete Porschemba és hajtottam el Reita lakásától. Napszemüvegemet feljebb toltam az orromon s vettem egy nagy levegőt. A basszeros sosem fogja megtanulni, hogy velem rosszul járt. Küzd értem a végsőkig, de sajnos túl vak ahhoz, hogy rájöjjön; fölöslegesen. Mindenesetre ez nekem tökéletesen megfelel. A tenyerén hordoz, én pedig kihasználom. Kell ennél több? Nem hiszem.

Leparkoltam a hotel előtt, majd bementem a recepcióhoz.

- A 213-as szobába szeretnék eljutni. - könyökölök a pultra és igyekszek azt a tényt háttérbe szorítani, hogy alig érem fel.

- Áh, Matsumoto-san! - köszönt mosolyogva a férfi. - A kollégám elkíséri önt!

Ebben a pillanatban a recepció mögötti irodából kilépett egy igen jóvágású férfi. Ha nem lennék válogatós és csak a kinézet érdekelne, még el is fogadnám, hogy ágyba vigyen. De sajnos itt a pénz is beszél. Bementünk hát a liftbe és hagytam, hogy elkísérjen a szobáig, végül pedig visszament a munkáját végezni. Sóhajtva nyitottam be az ajtón.

- Ejnye, Takanori. Kopogni ki fog? - pillantott rám lenézően Nishimura Tooru, a Dir en Grey énekese.

- Mintha te annyira követnéd az etikettet. - forgatom meg a szemeimet

Megvonta a vállát, majd felállva a fotelből lépett elém s lökött végig az ágyon. Nos igen, Kyo rögtön rá tud térni a lényegre.

Voltaképpen egy hatalmas hibába estem bele, ami Kyot illeti. Nem szeretem őt, és gusztusom sincs vele lefeküdni, ami mellesleg heti rendszerességgel előfordul. Azonban tartozok neki s nem tudok mit tenni. Szeretem a békességet, legalább is magam körül. Nem akarok balhét Kyoval. Ugyanis... Ő maga a démon emberbőrbe bújva.

Eme tartozás hosszú időkre nyúl vissza, mikor még a GazettE szinte sehol sem volt. Természetesen a szüleimtől már rég leváltam akkor. Nem is tehettem mást, hiszen jó apám azonnal kitagadott, mikor megtudta, hogy milyen munkát is szánok magamnak. És mivel a rock szakma nem túl sok pénzt hoz a házhoz az elején, így volt, amikor még ételt sem tudtam venni magamnak. Ekkor jött Kyo. Felajánlotta a segítségét, és mivel az éhség nagy úr, én bele is mentem. Pénzelt, én pedig a testemet adtam cserébe.

Egészen addig fairnek tűnt mindez, mígnem elértünk valamit a bandámmal. Természetesen mostanában már nincs akkora szükségem a pénzre, hisz nekem is annyi van, hogy fürödhetek benne. Egy nap ezt felhoztam Kyonak. Nem fizetett nekem többet. Azonban engem ugyanúgy akart. Kyo egy csettintéssel képes lenne tönkretenni a bandámat, ráadásul olyan félelmetes és erőszakos tud lenni, hogy inkább hetente egyszer elviselem az érintéseit, minthogy bármit tegyen ellenem. Jobb a szeretőmnek tudni, mint az ellenségemnek. Plusz... Miatta éltem túl ezidáig, szóval hálásnak is kellene lennem, nem igaz?

Miután végeztünk, azonnal elmentem tusolni s felkapkodtam a ruháimat. Köszönés nélkül hagytam el a hotelt és indultam a Pscbe. Én értem oda másodiknak. Yutaka mindig megtud előzni valahogy.

- Ah, Takanori-san! - mosolyog rám fülig érő ajkakkal, mire intve neki dobom le magam a kanapéra.

- Mi a helyzet? - nyúlok be a zsebembe a telefonomért, azonban azt sehol sem találom.

Felvont szemöldökkel nézem át az összes zsebem, valamint a táskámat is, de sehol semmi. A kocsiban hagytam volna? Nem igazán rémlik...

- Mhm, megcsináltam a papírmunkát. - motyogja s értetlenül pislogott rám. - Elhagytál valamit?

- A telefonom... - morgom.

S ebben a pillanatban lépett be Reita a próbaterembe. Rám nézett, tekintete egyáltalán nem volt barátságos. Elővette a zsebéből az én telefonomat, majd az ölembe dobta azt.

- Máskor vigyázz a holmidra. Mi lett volna, ha a hotelben hagyod? - veti oda nekem foghegyről, mire lesápadok.

Ez... Megnézte az üzeneteimet? Magam elé meredve bámulok ki a fejemből, majd kissé dühösen kapom felé a tekintetem. Nem néz rám. Előveszi a saját készülékét és nyomogatni kezdi. Nem volt ehhez joga! Ráadásul... Senki, de senki nem tudhatta meg, hogy én eljárok valakihez dugni! Már nem azért, de ez az én ügyem, csak rám tartozik és egy orrtalan papagájnak ehhez semmi köze! Még akkor sem, ha néhanapján összefekszünk egymással. Még szeretőnek sem nevezném őt. Hajamba túrva tettem el a telefonom.

- Ugye tudod, hogy ezt még mocskosul megfogod bánni? - suttogom.

- Te voltál figyelmetlen. - válaszolja.

- Nem kellett volna kihasználnod. Mellesleg nem tartozik rád semmi. Semmi, ami velem kapcsolatos.

Ebben a pillanatban azonban kinyílt az ajtó. Yuu mogorván lépett be rajta. Nem is köszönt nekünk, csupán csak lehuppant mellém a kanapéra s eleresztett egy biccentést. Nem firtattuk mi a baja. Az utóbbi időben általában ilyen volt, és nem akarta elmondani, hogy mi is a problémája.

Aztán félóra késéssel megjött a mi drága Kouyounk is. Zihálva tépte fel az ajtót, arca kissé ki is volt pirosodva.

- Ne haragudjatok! Elfelejtettem, hogy ma próbálunk... - mosolyodott el kínosan.

- Értékelném ha kilépnél a fantázia világodból a valóságba. - morgom, mire félrenézve lép a gitárjához, hogy behangolja azt.

- Vegyél vissza, Ruki. - néz rám Kai.

- Mondd azt, hogy nincs igazam. - nézek vissza rá, mire megvonja a vállait.

- Tök mindegy mikor kezdjük el, ez csak egy próba.- sóhajt, majd feláll.-De ha már mindenki megjelent, akkor álljunk is neki.

Elgondolkodva állok a mikrofon elé, majd kapcsolom be azt. Mindenképp beszélnem kell Reitával. Tagadhatatlanul élveztem azt, amit csináltunk, de... Kezd eldurvulni a helyzet. Szentül hiszi, hogy megkaphat. Azonban mindez csupán egy álom számára. Nem szeretem őt, nem az ideálom... Egyszerűen csak a barátom, de ahogy látom, lassan már a barátomként sem tekinthetek rá. Hiszen... Úgy viselkedik, mintha párkapcsolatban élnénk. Már csak az hiányzik, hogy számon kérjen hol járkálok én a nap minden percében. A hideg is kiráz a gondolattól. El kell tőle távolodnom, minél hamarabb. Neki is így lesz a legjobb, hisz nem használhatom ki őt a végtelenségig. Csak a banda rovására menne.