Magány

Uruha szemszöge

Üres tekintettel meredtem magam elé. Az alkohol már dolgozott elmémben, de nem úgy, ahogy kellett volna. Nem voltam fáradt, nem voltam kábult, egyszerűen azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetek oly szerencsétlen, hogy beleszerettem egy olyan emberbe, aki nem régen házasodott meg.

Mióta Takanorit elrabolták, minden csak rosszabb lett. Az életem kezdett egyre instabilabbá válni. Nem éreztem azt, hogy a banda stabilan áll, nem éreztem, hogy az életem a helyén van. Hiszen amíg Ruki nem volt magánál, addig a bandánk sem léphetett előrébb. Csak lebegtünk egy helyben, és nem haladtunk semerre. Mindenki azt hittem, hogy itt a vége. Ám tévedtünk. Nem akkor volt vége, míg Takanori aludt... Akkor lett mindennek vége, mikor felébredt.

Nem hibáztatom, persze, hogy nem. Hatalmas traumán esett át, azonban... Nem csak magát tette tönkre lépéseivel, melyeket ébredése után követett el. Ruki meghalt. Helyébe pedig egy idegen állt, kit még nem állt módunkban megismerni. És őszintén szólva, nem is akarom.

Ám a banda viselkedésével sem vagyok megelégedve. Aoi teljesen kivonta magát a forgalomból, hármunkra bízta azt, hogy oldjuk meg az ügyet, mintha ő nem is lenne tagja a bandának. Mintha a mi problémánk, nem lenne az övé. Reita folyamatosan csak Takanori után szalad, eszetlenül, meggondolatlanul. Kai talán az egyedüli, aki cselekszik valamit, hogy a banda még ne váljon semmivé. Ám egyedül ő sem tud csodát tenni.

És hogy én mit csinálok? Talán én vagyok az, aki begyűjti a tagok szomorúságát, s mikor megtelik, mindent az italba fojt.

Hogy mi a helyzet Aoival és a házasságával? Nos, boldogan élnek a nővel, míg meg nem halnak. Így van. Míg Takanori aludt, meg lett rendezve a legénybúcsú. Nem mentem el. Képtelen voltam rá. Azt hittem pedig, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy legalább egy órát ott töltsek, de végül... Itthon maradtam a whiskyjeimmel.

Azóta Yuu nem szól hozzám, nem jön el és nem beszélünk. Mint egy kisgyerek, akinek nem jelentem meg a szülinapi buliján, így egy időre megsértődött rám. Röhej az egész...

Halk kopogást hallottam az ajtón. Vettem egy nagy levegőt, majd lassan felálltam. Mélyen legbelül reménykedtem, hogy Aoi az, de reményeim azon nyomban szertefoszlottak, amint Reitát találtam az ajtóban. Reitát, aki megviselten és összetörten szegte le a fejét. Szívem azonnal megtelt sajnálattal. Hasonló cipőben jár, mint én. Csak míg én nem kaptam meg, azt, akit akartam, ő elvesztette azt, aki fontos neki.

- Gyere be. - invitáltam be s félreálltam az útjából.

- Megtaláltam Takanorit. - suttogta, mire felvontam a szemöldököm.

Végre valami jó hír is...! Vagy mégsem? A basszeros letörtnek látszik. Lassan, komótosan lépkedett a nappaliba s lehuppant a kanapéra. Nem szólt semmit a dohányzóasztalon lévő alkoholról, helyette a kezébe vett egy doboz sört s felbontotta azt.

- Azt mondta, őt már nem érdekli a banda. - dől hátra sóhajtva s hitetlenkedve felröhögött. - Eltudod ezt hinni, Kouyou?! - mordult fel. - Telibe szarja mindazt, amin éveken át küzdöttünk!

- Akira... Tudod miket élt át... - kezdtem volna bele, de a szőke félbeszakított.

- Igen, tudom! De ez akkor sem magyarázat! - rázza meg a fejét. - Takanori nem oldja meg a dolgokat, hanem rosszabbá teszi. Segítettem volna... Sőt, segítettünk volna neki, hogy túl legyen rajta, de helyette ő elzárkózik s eljár Kyohoz dugatni magát! - hallottam, ahogy oly erősen szorít rá a sörös dobozra, hogy az pattan egyet.

Csak meglepetten pislogtam rá. Azt hiszem az utóbbi része nem éppen rám tartozna, de Akira most igen kiszámíthatatlan és zaklatott. Ezt mégsem róhatom fel neki. Leültem mellé, majd én is a kezembe vettem a megkezdett sörömet.

- És most mi lesz? - suttogtam.

- Jó kérdés. - bólintott. - Ruki tette a GazettE-t azzá, ami most van. Kai után ő intézte a legtöbb dolgot a bandával kapcsolatban. Ráadásul jó énekest baromi nehéz találni. - meredt maga elé.

Éreztem a hangján, hogy ő egyáltalán nem erről akar beszélni. Hogy a banda, csak másodlagos, ugyanis neki nem Ruki, hanem Takanori hiányzik. Vállára simítottam.

- Akira...

- Hiányzik... - mondta ki végül, én pedig mégjobban megsajnáltam.

Akira rossz emberbe szeretett bele. Sajnos tudom milyen érzés.

- Tudom... De el kell fogadnod, hogy Takanori...

- Mit fogadjak el?! - emelte rám a tekintetét. - Azt, hogy teljesen tönkreteszi magát? Azt mondod, nézzem végig, ahogy egyre lejjebb süllyed, miközben csinálhatná másként is? - suttogta, majd lassan megrázta a fejét. - Te sem néznéd ölbetett kézzel, ha Aoi lenne ilyen helyzetben. - tekintetem azonnal sötétült el.

Igaza van. Viszont elfogadnám, hogy nem tudnám irányítani. Nem tudnám megmondani, hogy mit tegyen. Megvontam a vállam, majd ismét a basszerosra néztem. Ő is mélyen tekintetembe fúrta az övét. Mindketten megányosak vagyunk és zaklatottak. No meg kissé ittasak. Mindkettőnknek szükségünk van valakire, aki megnyugtat minket. Akin kiélhetjük keserűségünket és idegességünket. Reita feje lassan kezdett közeledni enyémhez, majd egy pillanatra megállt, csupán pár centiméterre az enyéimtől.Lassan felemeltem a kezem s arcára simítottam.

- Tégy amit szeretnél... - búgtam.

Neki sem kellett több, ajkaimra hajolva csókolt meg. Lassan s szenvedélyesen. S ez a csók volt az, melybe talán lelke összes bánatát beleadta. Ugyanis arcán pihenő ujjaimon éreztem forró könnyeit.