Ha kíváncsi vagy, pórul járhatsz

Reita szemszöge:

Sosem voltam az a romantikus fajta, azonban még is tudtam, mivel járjak az aktuális kiszemeltem kedvébe. Tudtam mit szeret, tudtam mikor szeretné, és tudtam hogyan szeretné... Rendben, ez félreérthetően hangzott, de jobban képtelen lennék körülírni. Mindegy, szóval mindig tudtam mit, mikor csináljak és ezt hatalmas előnynek éreztem.

Azonban eljött az az időszak, mikor teljesen tanácstalan voltam valakivel szemben, s az nem volt más, mint Matsumoto Takanori, avagy Ruki a szeretett bandánk apró énekese. Mikor szerettem bele ebbe az elviselhetetlen kis ficsúrba, akinek legszívesebben olykor a halálát kívánom? Nos, ez egy igen jó kérdés, ugyanis magam sem tudom. Szépen, fokozatosan éreztem azt, hogy nekem egyre többször szükségem van az énekes társaságára. Aztán eljutottam odáig, hogy nem érdekel hogyan, de... A közelébe akarok lenni! Ha kell, csak testileg, de szeretném, ha emberszámba venne.

Így történt hát, hogy hagytam magam kihasználni. Hagytam, hogy az ujjai köré csavarjon s hagytam, hogy megőrjítsen. Az őrületbe kergessen.

- Arrébb tolnád a seggedet? - zökkent ki gondolataimból a vakarcs hangja.

- Nem férsz el? - morgom fáradtan s fordítok neki hátat. - Elég kicsi vagy, hogy nincs helyed ekkora ágyon?

- Mondd még egyszer hogy kicsi, és a farkad is az lesz! -sziszegi.

Morogva ülök fel és nézek le rá. Morcosan s fáradtan nézett ki rám a takaró alól. A szeme alatti fekete karikák jelezték, hogy most sem aludta ki magát rendesen. Hogyan is tehette volna, mikor próba után egyből felhoztam magamhoz és jól megba...

- Hozz inni! - köpte a szavakat, ismét félbeszakítva gondolatmenetemet.

- Nem vagyok a csicskád, Takanori. - rázom meg a fejem. - Hozz magadnak.

- Nem. Itt minden tiszta mocsok, el ne képzeld, hogy én bármihez is hozzáérek. - húzza el a száját, mire nyögve dőlök vissza az ágyba.

- Annyira jó lenne, ha nem jönne ki hang a torkodon. Tökéletes szerető lennél! -nézek rá szemem sarkából vigyorogva.

- Nem vagyunk szeretők. Csak megdugsz, én meg hagyom, mert jólesik. Ennyi. - veszi magához a telefonját.

- Mégis itt aludtál. Ráadásul hozzám bújtál. Ez csak jelent valamit. - kacsintottam rá.

- Igen. Azt, hogy nem voltam magamnál. - bólint, majd feláll s elkezd öltözködni. - Mennem kell. Délután találkozunk a PsC-ben. Ne késs.

- Egy búcsúcsókot kapok? - csücsörítek felé.

- Nem. - int, majd elhagyja a szobámat.

Nagy levegőt véve dőlök hátra s meredek a plafonra. Annyival könnyebb lenne lemondani róla és keresni egy lányt... Akivel majd ha kiöregszek a rock szakmából összejövök, szül nekem pár kölyköt és élném velük a nyugis kis életem. Ehelyett mit csinálok? Tönkreteszem magam... Nem csodálom, hogy anyám nem fűzött hozzám túl sok reményt.

Hirtelen halk pittyegés hasít a szoba csendjébe. A mellettem lévő párnára pillantok, ahol nem rég még Ruki kicsi fejecskéje volt. Szerettem, mikor itt alszik, olyankor az ágynemű teljesen átveszi az illatát. Néha fanatikusnak érzem magam vele kapcsolatban. A párnán Takanori telefonja volt. Felvont szemöldökkel veszem kezembe. Természetesen jelszót használ, viszont én tudom mi az! Mindig, mindenhol ugyanazt használja, még a próbateremben lévő számítógépen is, ahova az összes tagnak szabad bejárása van...

- Hmmm... Koronchan. - pötyögöm be, és tessék! A készülék feloldva. Ejnye Ruki, ez olyan, mintha a születési dátumodat adnád meg jelszónak mindenhova... Magadhoz képest ez elég óvatlan megoldás, nem igaz?

Szórakozottan nyitom meg az üzenetet s ami benne áll, az lesokkol. Egy cím szerepelt benne, valamint a hotel neve és a szobaszáma. A telefonszám pedig ismeretlen volt. Laptopomat magamhoz húzva azonnal beütöttem a keresőbe, hogy mégis milyen hotel lehet, mely az SMS-ben szerepelt.

Keserűen konstatáltam, hogy ez bizony egy love hotel. És Ruki nem velem ment oda. Lehunyt szemekkel vetettem hátra a fejem. Én tudtam, hogy nem én vagyok neki az egyetlen. Nem várom el, hiszen nem vagyunk együtt. De oly jó volt azt hinni, hogy csak én nyújtok számára törődést.

Miért voltam ennyire kíváncsi?