Zuko

Essünk hát túl ezen! – vettem egy mély levegőt leendő arám lakosztályának bejárata előtt. Ideje találkoznom a némberrel, aki miatt tönkremegy az életem. Bekopogtam.

Egy szobalány nyitott ajtót.

- Felség! – hajolt meg.

- A... menyasszonyomhoz jöttem. – ezt kimondani olyan volt, mintha közben késsel metélnék a nyelvem.

- Fáradjon be felséged! A kisasszony már készen van. – állt félre az ajtóból.

Beléptem a szalonba. Nem lehet igaz, hogy az egyik legszebb lakosztályt kapta ez a jöttment nőszemély! Jó, hogy nem az anyámét adták neki! Na, azt nem tűrném!

- Merre van? – vontam kérdőre a cselédlányt, sehol sem látván állandó bosszúságom legújabb tárgyát.

- Bocsásson meg, bizonyára a toalettjét igazítja még! Rögvest utánanézek. – ezzel elsietett a háló felé.

Halk sutyorgást hallottam. Nem értettem, pontosan miről beszélnek, de annyit kitaláltam, hogy nem én voltam ott az egyetlen, aki ódzkodik a találkozástól. Legalább egy kis öröm is volt az ürömben. Nem éltem volna túl, ha valami sipákoló liba a nyakamba ugrik, és összecsókolgat, és minden áron meg akar győzni, hogy micsoda mintaházasság lesz a miénk!

Végül a szobalány meggyőzte a makacs „úrnőt", mert egy mély sóhajt és tétova lépteket hallottam. Hamarosan a tekintetem találkozott egy nagy, kék szempárral... és kis híján felordítottam a kellemetlen meglepetéstől! Ez... ez hogy lehet?! Ő... ő az Avatár barátja! Katara, vagy hogy a fenébe hívják! Mégis hogyan...??!

- Te meg mi a frászt keresel itt?! – bukott ki belőlem.

- Hozzád megyek! – sziszegte, mintha azt mondaná, „megöllek" – És nem azért, mert kedvem van!

- Önök... már ismerik egymást? – a cseléd legalább annyira meglepődött, mint én az előbb.

- Lin, kérlek, most hagyj magunkra! – újdonsült jegyesem le se vette gyűlölettől izzó szemét rólam.

- Igenis! – hajolt meg a komorna – Felség! Kisasszony!

Amint az ajtó becsukódott, rögtön egymásnak estünk – és nem ám olyan értelemben, ahogy a házasodók szoktak!

- Mit jelentsen ez? – próbáltam az egekbe ugráló vérnyomásom ellenére halkan beszélni. Még mindig nem tértem magamhoz – Hogy kerülsz ide? Azt mondták, az Északi-sarkról hoztak valakit!

- Nem mindegy neked?! A paraszt paraszt marad, mit számít, honnan jött?

- Ez igaz! – csattantam fel – Nem is értem, hogy cicomázhattak ki így! – mutattam végig rajta. Testhez simuló, fehér selyemruha volt rajta, fölötte aranyszínű, virágmintás köpennyel. A haja félig kiengedve, csak hátul volt kontyba fogva.

- Inkább te mesélj! – mosolygott úgy, mintha csak csevegnénk, nem pedig leszednénk egymás fejét – Hogy-hogy hazahívott apuka?? Azt hittem, látni se akar!

- Jó, hogy mondod, még meg se köszöntem! Miattad vagyok most itt, örök hálám! – minden szavamról csöpögött a gúny.

Keserűen nevetett:

- Azt ne mondd, hogy csak azért fogadott vissza, hogy megnősülj! Ez aztán tényleg nevetséges!

Feldühített, hogy ilyen jól mulat azon, ami nekem a legfájóbb sebet jelentette. Cserébe én is igyekeztem kitapintani egy érzékeny pontot:

- Hol hagytad a bumerángmániás bátyád? – csalódottságot mímeltem – Ő nem tud ott lenni a lagzin?? Ó, milyen kár!

Ez hatott. Olyan arccal nézett rám, hogy azt hittem, pofon vág.

- De ami fontosabb... hol az Avatár? – számítottam rá, hogy nem mondja el rögvest. De elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, kiszedem belőle. Legalább ennyi hasznom lehet ebből a rémálomból. Az ölembe hullott valaki, aki elvezethet hozzá.

- Nem tudom. – közölte rezzenéstelenül – Már hetek óta nem találkoztunk.

- Azt akarod bemesélni, hogy csakúgy szétváltatok?

- Így volt. Az Északi-sarkon láttam utoljára. Fogalmam sincs, merre lehet.

- Egész jól hazudsz. – léptem közelebb hozzá. Megragadtam a karjait, és magamhoz rántottam – De nem elég jól! Most pedig halljam az igazat!

- Engedj el!! – próbálta kitépni magát a szorításomból.

- Hogyne, amint elmondod, amire kíváncsi vagyok!

- Inkább a halál! Ölj meg itt helyben... de tőlem sosem tudod meg, hol van Aang!

Eltaszítottam. Majdnem elesett. Teljesen elvesztettem a fejem. Gusztustalan módszert választottam. A zsarolást.

- Vagy elmondod, hol van a kölyök... vagy én mondom el apámnak, ki vagy valójában! Beszámolok mindenről! Jól ismerem, ha valamit meg akar tudni, nem válogat az eszközökben! Mindent megtenne azért, hogy szóra bírjon! Akár még a Déli Víztörzs ellen is indíthat támadást...

Katara elsápadt. Lassan megrázta a fejét.

- Nem... ezt nem teheted! Ne merészeld!

- Hány fős a falud? Húsz? Harminc? Nem lenne nagy falat egy kisebb flottának sem. Pláne, ha tényleg igaz, hogy te voltál ott az utolsó idomár.

- Tényleg képes lennél rá?! Csak asszonyok és gyermekek élnek ott! – könnyek gyűltek a szemébe. Egy pillanatig megszántam. De nem mutathattam.

- Ha nem hagysz más választást, megteszem...

Dehogy tettem volna meg! Nem szándékoztam a teljes tűzhadsereget rászabadítani néhány szerencsétlenre. És még kevésbé akartam, hogy mindenki azt a fiút keresse, akit én akartam elfogni! De jól tudtam blöffölni. Rá kellett ijesztenem erre a nyakas fehérnépre.

- Kérlek, ne! – könyörgött kétségbeesetten – Ne mondd el neki!

- Ne félj, nem fogom... egyelőre. Hagyok némi időt, hogy átgondold, amit mondtam! Mire legközelebb kérdezlek az Avatárról, döntsd el, mi a fontosabb: az ő szabadsága, vagy a törzsed?

- Tűnj innen... - szipogta, épphogy visszafojtva a sírást – TAKARODJ, TE SZÖRNYETEG!!!!

Szörnyeteg... hát persze! Mi más lehetnék egy ilyen arccal?!

- Kérlek! Már nem is zavarlak tovább... kedvesem! Este találkozunk! Remélem, addig dűlőre jutsz! – ezzel kiviharoztam a szobából.

Agunra! Mit tettem, hogy épp őt kell elvennem?! Ha legalább beszélne az átkozott fúria! De nem fog! Egy szót se fogok tudni kicsikarni belőle, már most tudom! Hacsak nem sikerül mégis megtörnöm ezzel a fenyegetőzéssel. Mocskos dolog, de ha ez az egyetlen út, hogy apám visszaadja a becsületem... legyen!