Zuko

Azt hittem, nagyobb gyomorgörcsöm nem lehet annál, mint mikor apám közölte velem a „pompás" hírt. Tévedtem. Még aznap délután átmentem Mai-hez... évek óta nem láttuk egymást. És most, ahelyett, hogy magamhoz húznám és megcsókolnám, közölnöm kell vele, hogy hamarosan megnősülök, és bármennyire szeretném, nem ő lesz a feleségem, hanem valami sehonnai paraszt. Apámnak tényleg elment a józan esze! – egyszerre voltam dühös és szomorú.

Ő maga jött ki elém. Ritkán láttam mosolyogni, de akkor igen. Ez pedig jócskán megnehezítette a dolgom... ő alig várta, hogy mellette legyek, örül, hogy lát engem... erre én hátba szúrom! Gyáva alaknak éreztem magam, amiért belementem ebbe a játékba, csak, hogy apám kedvében járjak. Érte még a barátnőmet is képes voltam elárulni. Pedig tudtam, hogy Mai-nek ezerszer többet jelentek, mint neki.

- Zuko! – Mai átölelt, mielőtt szólni tudtam volna.

Végem is volt. Muszáj volt átkarolnom.

- Hiányoztál. – súgta, még mindig ölelve.

Összeszorult a torkom. – Te is nekem, Mai! Mondanom kell valamit...

Ő felnézett rám, és megcsókolt. Én pedig nem bírtam ki... visszacsókoltam! A fenébe, Zuko, ez így nem megy! Mégsem tudtam megállni. Vagy öt percig álltunk még a háza előtt, igencsak összegabalyodva. Nehéz szívvel toltam el magamtól:

- Figyelj, tényleg beszélnünk kell!

- Komoly dolognak tűnik. – ráncolta a homlokát.

- Az is. – sóhajtottam keserűen.

- Bármiről van szó, elmondhatod bent is. Gyere már! – megragadta a kezem, és befelé húzott.

Még el se értünk az ajtóig, a cselédség már kinyitotta. Földig hajoltak előttünk, amint átléptük a küszöböt.

- Felség! Mai kisasszony! – köszöntött az egyik cseléd lesütött szemmel – Szolgálhatok valamivel?

- Zuko? – fordult felém Mai kérdőn – Kérsz valamit?

- Nem, köszönöm. – szerintem látta rajtam a szorongást, mert minden szolgálót elküldött, hogy négyszemközt lehessünk.

Mai apját nemrég nevezték ki Omashu helytartójává. Azóta a szülei a Föld királyságában voltak, ő pedig itt maradt, az udvar közelében. Ő azt mondta, azért, mert a családjával unatkozott volna. Szerintem az is közrejátszott, hogy reménykedett benne, hogy egyszer visszajövök hozzá. Erre tessék! Itt vagyok, hogy szakítsak vele!

Leültünk egymás mellé a szalonban. Mai úgy nézett rám, mint akin nem lehet kiigazodni. Nem hibáztattam.

- Zuko, mi a baj? Miről akartál beszélni?

- Mai... én... - több nem tellett tőlem. Képtelen voltam rá.

- Te mi? Megijesztesz, mondd már!

- Én... nekem... nem azért kellett hazajönnöm, mert apám vissza akart fogadni.

- Hanem? – Mai kezdte elveszíteni a türelmét. Unta már, hogy minden szóért könyörögnie kell.

- Apám látott valamiféle álmot... amiből azt szűrte le, hogy... hogy meg kell nősülnöm.

Mai szeme tágra nyílt.

- És ezért vagy ennyire morózus? – sértettséget éreztem a hangjában – Tán azt hiszed, nemet mondanék?

Meghűlt az ereimben a vér. Ő most azt hiszi, hogy...?

- Zuko, örömmel lennék a feleséged! – Mai ismét az arcára varázsolta ritka mosolyainak egyikét. Azt hittem, megszakad a szívem.

- Nézd... az a helyzet, hogy...

- Te talán nem vennél el szívesen? – rögtön elkomolyodott.

- Mai, én lennék a legboldogabb, ha elvehetnélek!

- Akkor mi tart vissza? Ne játssz az idegeimmel, Zuko!

- Apám azt várja tőlem, hogy... valaki mást vegyek el. A Víz Törzséből.

Síri csönd telepedett ránk. Alig bírtam a szemébe nézni. De ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Nem láttam benne könnyet. De döbbenetet és zavarodottságot igen. És haragot is – de még mennyit! Úgy lobbant fel a tekintetében, mint a tűz a hamvadó parázs alól.

- Mondd, hogy csak tréfálsz! – még higgadt volt.

- Én is reméltem, hogy ez csak valami ízléstelen vicc... de nem az!

- É-én ezt... mire véljem?!! Hogy-hogy a Víz Törzséből??!

- Én se értem. Apám egy jóslatra hivatkozik Aguntól. Az a rögeszméje, hogy akkor nyerjük meg a háborút, ha két ellentétes elem egyesül...

- Ó, világos! – Mai felpattant mellőlem – És arra jutott, hogy el kell venned valami... valami vízi parasztot??! Ez röhejes!

- Hidd el, ha tehetném...

- És miért nem teszed??!

- Ha ellenszegülnék, újra elküldene. Sajnálom, Mai...

- Sajnálod, egy fenét sajnálod!!! – alig kapott levegőt.

- Nem az én döntésem volt! – kicsit megemeltem a hangom, ahogy én is felálltam – Legalább olyan dühös vagyok, mint te!

- Ó, te szegény! Apuci azt akarja, hogy gúnyt űzz az egész családodból, belőlem... te pedig teszed, amit mond, csak, hogy visszanyerd a becsületed! Tudod mit? Legyél boldog a becsületeddel, meg az aráddal, többé nem érdekelsz!

Könnyet sem ejtett. De enélkül is tudtam, hogy mélységesen megbántottam. Az arca felé nyúltam, hogy megsimogassam, de félreütötte a kezem:

- NE ÉRJ HOZZÁM!!!! LÁTNI SE AKARLAK, TAKARODJ INNEN!!!

- Mai...

- SÜKET VAGY???!!! TŰNJ MÁR A SZEMEM ELŐL!!!

Még mindig haboztam. Attól féltem, hogy ezek után Omashuba megy, és soha többet nem látom.

- Zuko, ha nem tudlak a küszöbömön kívül most azonnal, esküszöm Agunra, kidobatlak!!!

- Bocsáss meg! – mondtam végül, és lassan az ajtóhoz mentem.

Még egyszer utoljára visszanéztem a lányra, akit annyira szerettem. De már csak a hátát láttam. Végül egyedül hagytam a szégyennel, amit rászabadítottam. Akkor éreztem magam igazán aljaembernek. Féregnek. Megtehettem volna, hogy elszöktetem. De úgy éreztem, nincs jogom ahhoz, hogy egy nemesi származású lányt szegénységbe taszítsak. Ha titokban, álruhában megszökünk, egyikünk sem lehetett volna többé az, aki. Csupán egy közrendbéli házaspár. Szégyent hoztam volna rá, mindenki a szájára vette volna. A lány, akit a száműzött, felségáruló Zuko herceg magával vitt, mikor elmenekült az apja parancsa elől... nem. Ezt nem tehettem vele.

Kevés ember volt az életemben, aki igazán szeretett. Biztosra vettem, hogy Mai közéjük tartozott. Most viszont őt is elvesztettem.