Katara

Korán keltünk aznap reggel. A Nap még ki se bújt teljesen a gleccseróriások mögül. A jég és a hó narancssárgán csillogott a fényében. Hajóra szálltunk Pakku mesterrel és még vagy ötven katonával. Egy darabig elkísértek minket a nyílt tengeren, aztán pár nappal később kettéváltunk: ők a Déli-sark felé hajóztak tovább, hogy segítsenek a népünknek újjáépíteni a törzset; mi pedig a Föld Királysága felé vettük az irányt Appán.

- Magam váltottam levelet Fong tábornokkal. Ő védi a Föld királyságának északi határait. Talán tud segíteni Aangnak irányítani az avatár állapotot. És bizonyosan ismer kitűnő földidomár mestereket, akik szívesen vállalnák az Avatár tanítását. Már vár benneteket! – Pakku mester ezekkel a szavakkal búcsúzott.

- Köszönjük, mester! – mondtam hálásan, és már azon voltam, hogy felkapaszkodjak Appára, mikor megállított:

- Várj még! Majd' elfelejtettem! – előhúzott egy kis kék, bőrszíjon lógó fiolát – Ebben itt nagyon különleges víz van. A szellemoázisból való. Tedd el jól, és csak akkor használd, ha valóban szükséges!

- Értem. Köszönöm. – bólintottam, és eltettem az apró üvegcsét – Add át üdvözletünket otthon!

Sokka felhúzott maga mellé a nyeregbe, és már fel is szálltunk a fellegekbe. Integettünk, amíg csak láttuk őket.

Általában felszabadultak voltunk utazás közben. Most feszülten hallgattunk. Aang gondterheltsége mindannyiunkra átragadt. Szomorúan néztem a gyeplőt szorító, lehorgasztott fejű fiúra. Tudtam, mi bántja. Előző este elmondta nekem, hogy rémálma volt: saját magát látta, ahogy mindent elpusztít maga körül az avatárállapotban. Olyankor nem volt önmaga. Teljesen elvesztette a fejét, és akaratlanul veszélybe sodort mindenkit, aki a közelében volt. Elég volt, ha hirtelen nagyon szomorú vagy dühös lett, a szemei és a tetoválásai máris vakító, fehér fénnyel világítottak. Hibásnak érezte magát azért, hogy még mindig nem tud parancsolni a saját erejének.

- Ne izgulj, Aang! – szólítottam meg, vigasztalón – Ez a Fong tábornok biztos tud segíteni.

- Remélem, igazad van. – nézett hátra Aang, megengedve magának egy halvány mosolyt.

- Én is remélem. – súgta a fülembe Sokka, mikor Aang újra előre fordult – Aang elég ijesztő tud lenni, mikor... nos, mikor rájön ez az izé.

- Sokka! – néztem rá rosszallóan, fogaim között préselve a szót.

- Most miért? – vont vállat a bátyám – Te talán nem láttad, ahogy elintézte Zhao hadtestét legutóbb?

- Ha hallanád, néha mennyire bárdolatlan tudsz lenni! – közel álltam ahhoz, hogy adjak neki egy nyaklevest. Hiába volt ő az idősebb, attól még én voltam az érettebb.

- Én csak kimondom, amit gondolok. – morogta ő, durcásan elfordítva a fejét.

Pár percig csendben ültünk, mikor hirtelen egy jelzőrakétát láttunk elsuhanni a közvetlen közelünkben, mely pár méterrel fölöttünk fel is robbant, zöld szikrákat szórva.

- Ez meg mi a ménkű? – Sokka halálra váltan nézett le az alattunk nyújtózó végtelen víztömegre. Annyiszor támadtak már meg, hogy nem ő volt az egyetlen, aki a tűzhadsereg hajóit kereste a szemével. Meglepetéssel vegyes megkönnyebbülést éreztünk, mikor megláttuk azt az egy szem kereskedőhajót. Rajta a Föld Királyságának jelképével.

- Micsoda egybeesés! – lelkesült fel Aang – Épp a Föld Királyságából valók. Szerintem azt akarják, hogy leszálljunk.

Amint ezt kimondta, megmagyarázhatatlan balsejtelem fogott el. Még a hideg is végigfutott a hátamon, mintha ezer tűvel szurkálnának.

- Nem is tudom, Aang... biztos, hogy jó ötlet? Azt se tudjuk, kik ők pontosan... - hebegtem, de Sokka félbeszakított.

- A lényeg, hogy nem ellenséges hajó! Ki tudja, talán van náluk valami, ami jobb, mint a szárított vidrahal. – meg is borzongott, ahogy szóba hozta az egyetlen ételt, amin már napok óta tengődtünk (amióta elindultunk az Északi-sarkról).

- Katara, mi baj lehetne? – kötötte az ebet a karóhoz Aang – Egyszerű kereskedőhajónak tűnik. Miért nem tarthatnánk velük egy darabon? Legalább Appa is pihenne kicsit.

Már nem volt időm mondani, hogy Appa már eleve pihent, hiszen csak egy órája repülünk. Megfordultunk, és elkezdtünk lassan ereszkedni. Görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam volna megmondani, mi bajom, de egyszerűen éreztem a zsigereimben, hogy nem szabad leszállnunk annak a hajónak a fedélzetére. Mégis megtettük. Sokka látta rajtam, hogy nem tetszik a dolog, megérintette a vállam:

- Ha bármi gyanúsat észlelünk, rögtön továbbrepülünk. Rendben?

Ránéztem. Láttam, mennyire nyugodt (annak dacára, hogy mindig ő szokott vészmadárkodni, ha ismeretlenekkel találkozunk). Lassan bólintottam. Pedig szívem szerint a fejemet ráztam volna.

- Ha nem tévedek, különleges vendéghez van szerencsénk! – kiáltott az egyik matróz, széles mosollyal arcán vizslatva minket – Az Avatár, ugyebár?

- Honnan tudtad? – kérdezte Aang.

- Nos, a jószág, amin utaztok, már száz éve kihalt. Csak az tarthat repülő bölényt, aki már akkor élt, mikor a faj még nem tűnt el a föld színéről.

- Hát – vigyorgott Aang, egy könnyed ugrással a fadeszkákon teremve – lebuktunk!

Esküdni mertem volna, hogy egy másik hajós arcán ördögi mosolyt láttam átfutni. Valami azt súgta, nem kellett volna ilyen könnyedén a tudtukra hozni, hogy kik vagyunk. Nehezen akaródzott leszállnom a nyeregből. Mikor aztán mégis megtettem – utolsónak – a minket köszöntő matróz érdeklődni kezdett:

- Merre tartotok? Hátha szolgálhatunk egy fuvarral.

- Fong tábornokhoz megyünk. Az országotok északi határait védi. – felelt Aang.

- Áh! Igen, ismerjük őt! Mi több, mi is épp hozzá készülünk!

- Hogy-hogy? – már Aangnak is furcsa lett a sok szerencsés véletlen egy rakáson.

- Szárított vidrahalat viszünk neki. Imádja az Északi-sark ételkülönlegességeit.

Kilógott a strucclóláb. A férfi meggyőzően adta elő magát, de nekem továbbra is sántított a dolog. Aang gyanakvását viszont egy-kettőre elaltatta:

- Értem! – vágta rá, mintha teljesen természetes lenne, hogy egy minden bizonnyal úri módhoz szokott tábornok kedvenc étele a szárított vidrahal. Roppant hihető. Ezúttal viszont a mindig óvatos bátyám híres megérzései sem azt mondták, hogy tűnjünk innen, amíg lehet. Hanem ezt:

- Ez azt jelenti, hogy itt is ugyanazt fogjuk enni napokig? – jellemző! Ha éhes, nem gondolkodik.

A matrózok jóízűen nevettek.

- Nem! Mi nem vámoljuk a rakományt! Az Északi-sarkra fegyvereket is szállítunk. – a tengerész ravaszul kacsintott - Ők pedig fókatepertővel fizetnek cserébe.

Sokka olyan képet vágott, mintha most tudta volna meg, hogy ezen túl hetente lesz születésnapja:

- Maradjunk itt örökre! – szinte sírt a gyönyörűségtől.

A homlokomat dörzsöltem. Ennyit az én mindig megfontolt és óvatos testvéremről!

*

Annál feszültebb napom már rég volt. Ez pedig nagy szó, ha azt nézzük, hányszor voltunk már azelőtt életveszélyben. Ha csak egy kis mozgást is észleltem a hátam mögött, vagy bármelyik irányban, kalapáló szívvel kaptam oda a fejem. De úgy tűnt, az ösztöneim tévednek. Egész nap semmi sem történt. A kereskedők (tényleg annak látszottak, mert az egész fedélzet bűzlött a rakománytól) úgy bántak velünk, mint valami díszvendégekkel. Vagy sokkal inkább, mint régi barátokkal. Hiába volt azonban a sok bizalmaskodó beszélgetés, én azért még mindig óvatos voltam és távolságtartó. Mire leszállt az este, már holtfáradt voltam a sok idegeskedéstől. Egyetlen üres kabin volt a hajón – méghozzá a vidrahalakkal szomszédosan. Gondolom, ezek után nem kérdéses, miért is nem aludt ott senki. Olyan bűz terjengett benne, mint egy halpiacon. De azért jobb volt, mint a hepehupás földön aludni, sátorban. Épp csak idő kellett, míg megszoktuk a gerendákon lógó függőágyakat. Helyesbítek. A fiúk körülbelül öt perc alatt megszokták, és egy-kettőre betöltötte a horkolásuk a teret (nem is beszélve a hangokról, amiket Appa adott ki álmában). Én viszont még jó darabig csak hánykolódtam. Képtelen voltam bízni a legénységben. Mindenkinek volt már olyan érzése, hogy bizonyos emberektől ismeretlenül is kirázta a hideg. Na, én pontosan így éreztem akkor! Legbelül tudtam, hogy nem szívjóságból adtak nekünk „fuvart". Éberen, szaporán dobogó szívvel feküdtem, és füleltem a legkisebb nesz után is. Ám végül a rám nehezedő kimerültség győzedelmeskedni látszott. A szemeim lassan lecsukódtak, átengedtem magam a hajó lassú ringatásának... és ekkor halottam valamit, ami azon nyomban visszarángatott álomföldről:

- Elküldted már a sólymot? – suttogta a minket elsőként megszólító matróz.

- Hogyne, első dolgom volt, amint ezek landoltak rajtunk. – válaszolt egy társa.

Nyilvánvaló volt, hogy rólunk folyik a szó. Halkan felkeltem, magamhoz vettem a kulacsom, benne az idomításhoz használt vízzel, és elhajtottam a kopottas pokrócot, ami az ajtót helyettesítette. Lábujjhegyen settenkedtem a hang irányába. Két fáklya világa el is árulta, merre keressem a beszélgető hajósokat. Odahúzódtam az egyik kabin falához, ahol nem ért fény, és feszülten figyeltem:

- Remek! Akkor bármikor jöhet az erősítés. Tűz Ura Ozai oda és vissza lesz a boldogságtól, ha sikerül házhoz vinnünk neki az Avatárt.

Hatalmasat dobbant a szívem. Már mindent értettem. Ezek álruhás katonák a tűzhadseregből! És mi egyenesen a karjaikba sétáltunk! Most rögtön fel kell ébresztenem Sokkát és Aangot! – megfordultam, hogy visszamenjek a kabinba. Ebben azonban megakadályozott egy mellkas, amibe belerohantam. Rémülten néztem farkasszemet a magas, copfos, orrkarikás behemóttal, aki vigyorogva nézett le rám.

- Hova olyan sietősen? – ezzel megragadott, hátracsavarta a karom, és befogta a szám, mielőtt sikíthattam volna – Fiúk! – szólt a társaihoz, előlépve – Ez a madárka majdnem elcsiripelte a tervünk!

A másik két férfi félbehagyta a beszédet, és bosszúsan végigmért.

- Nocsak-nocsak! – lépett közelebb az egyik – Mit hallottál?

A még mindig sakkban tartó hegyomlás végre engedett beszélni.

- Semmit! – vágtam rá, mintha nem tudnám mire vélni, ahogy bánnak velem.

- Hazudik! – recsegte a mögöttem álló férfi – Nagyon jól tudja, hogy nem kereskedők vagyunk. Mindent hallott!

- Ejnye! – röhögött a harmadik is – Szóval, lelepleződtünk. Hát, akkor nincs más hátra... - kinyújtotta a tenyerét, amelyből a következő pillanatban lángok csaptak fel. Ösztönösen hátrahúzódtam. Jól emlékeztem az érzésre, mikor legutóbb megégtem – El kell hallgattatnunk!

Minden bátorságomat összeszedtem, rálépve fogva tartóm lábára, aki feljajdulva elengedett. Nekem se kellett több! Kiidomítottam a vizet a kulacsból, és egy mozdulattal kioltottam a férfi tüzét, letarolva mindhármukat egy jól irányzott vízostorral. Meglepődtek. De nem tartott sokáig a fölényem. Mire megfordultam, már nyolcan is álltak körülöttem, és mielőtt támadhattam volna, két, vasmarokban végződő kötél repült felém, és a fém, mint valami állkapocs fogta közre a csuklóim. A víz pedig, az egyetlen fegyverem, hangos loccsanással folyt szét a fadeszkákon. Két férfi erősen tartotta a köteleket, vergődhettem akárhogy, nem szabadultam.

- Miből lesz a cserebogár! – kacagott az egyik álruhás katona – Fogtunk egy vízidomárt is! Méghozzá egy igen csinos kis példányt... pont megfelelne, nem?

Mihez felelnék meg?

- Hm... igaz! – az orrkarikás matróz mohón végigmért, az állam alá nyúlva – Nem rossz fogás! Bár szerintem hozzá túlságosan is szép! Hogy hívnak, tündérem?

Válaszul szembeköptem.

- Te csak hívj Ilma ostorának!

- Inkább hívlak vízi szukának! – sziszegte, és teljes erőből megütött. A talaj kicsúszott a lábam alól, és még estemben minden elsötétült előttem.

*

Megkötözve ébredtem egy sötét kis lyukban. A szám be volt kötve. Arra sem volt időm, hogy felfogjam a helyzetet, kinyílt fölöttem egy csapóajtó. Tehát a fedélzet alá zártak be. Eddig ismeretlen arcok hajoltak fölém, karok ragadtak meg, erőszakosan kirángatva a fedélzetre. Tulajdonosaik közül egyik sem látszott a tűzhadsereg katonájának. De enélkül is tudtam, kikkel állok szemben. Az első dolog, amit megláttam, az egy másik kereskedőhajó volt, ugyanolyan, mint amilyenen voltam. Közvetlenül mellettünk ringatózott a vízen.

Szóval, ez a legújabb cselük! Föld Királysága-beli hajónak álcázzák magukat, hogy váratlanabb legyen a támadás. Amennyi szárított hal van ezeknél, kifoszthatták az Északi-sarkot. Szerencsétlen emberek! Szinte biztos, hogy ez tervszerű volt. Lerohanták a víztörzset, talán épp miattunk, és valaki elmondhatta nekik, hogy nemrég jöttünk el. Aztán, mikor a bizalmunkba – vagyis, a fiúk bizalmába – férkőztek, üzentek a többi barbárnak, hogy garantált legyen a túlerő. Különös, hogy csak egy hajó jött. Jól alábecsülhetik az Avatárt – szerencsére. De hogyan tudnám figyelmeztetni Aangékat?

Hiába vergődtem, a katonák erősebbnek bizonyultak, egyre közelebb vittek a másik hajóhoz. Ám megállította őket az egyik ál-kereskedő:

- Mire véljük ezt? – súgta bosszús haraggal – Hogy-hogy csak ti toltátok ide a képeteket? Két hajónyi ember édes kevés lesz az Avatár elfogásához!

- Ne röhögtess már, Lee! – kacagott halkan az egyik, engem lefogó férfi – Hiszen csak egy gyerek!

- Ti szerencsétlen idióták! Talán nem hallottátok, mit művelt Zhao tengernagy teljes flottájával? Ötszáz ember nem bírt vele, majd pont ötvennek sikerül legyőznie, mi?!

- Ugyan, mindenki tudja, hogy a vén bolond Zhaón a víz szelleme állt bosszút, amiért kioltotta a Holdat!

- Hja! De csak, miután egyesült az Avatárral!

- Mi a fene folyik itt??! – az ismerős hang irányába néztem. Aangot és Sokkát láttam. Ideje volt, hogy felébredjenek!

- Eresszétek el a húgomat! – Sokka már nyúlt is a bumerángjáért, és a következő pillanatban eldobta, úgy fejbe vágva az egyik férfit, hogy az elájult. Ha szabad lett volna a kezem, a fejemet fogtam volna... Sokka volt az egyetlen ember a Földön, aki az egész tűzhadsereggel képes lett volna szembeszállni egy szál bumeránggal.

- Vegyétek le róla a kezeteket, vagy nagyon megbánjátok! – Aang hangja hirtelen elmélyült, a szemei és a nyila világítani kezdtek. Lélekben felkészültem arra, mi fog következni. Most mindegyszálig végük van. És attól tartok, nekünk is, ha megint nem tudja féken tartani az avatárállapotot.

Aang szemmel követhetetlen sebességgel kezdte pörgetni a botját. Mikor suhintott vele, olyan szélrohamot támasztott, hogy el is söpörte az összes katonát. Még engem is földre taszított. De ezerszer jobban jártam, mint a férfi, aki a vízben kötött ki, hatalmas csobbanással.

A katonák halálra váltan bámulták Aangot, mintha nem is egy gyerek, hanem valamiféle démon állna előttük. Aki a következő percben meg is indult feléjük. Ám sajnos nem volt elég gyors... fémes hang ütötte meg a fülem. Egy kéz felrántott a földről, megmarkolta a hajam és hátrahúzta a fejem. Valaki kardot szegezett a torkomnak.

- Ha bármelyikünkben kárt teszel, azon nyomban elvágom a barátod torkát, Avatár!

Aang varázsütésre a régi volt. Kétségbeesetten nézett rám. Sokka mozdulni se mert.

- Várjatok. – szólt Aang higgadtan – Vigyetek inkább engem. Sokkal értékesebb túsz lennék, mint ő...

- Ügyes trükk! Hogy aztán meglékeld a hajót, mi? Nekünk a lány kell! Most szépen magunkkal visszük, és ti véletlenül sem jöttök utánunk, különben rögtön vége lesz! Eszedbe ne jusson villogni, megértetted??! – fenyegetőzött tovább a fegyveres.

Le is mondhattam róla, hogy megmenekülök. Sokkáék tehetetlenül nézték, ahogy a férfi, a nyakamhoz szorítva a pengét, hátrál. Nyomában a többi katona. Sorjában átszálltak a másik hajóra. A fogva tartóm és én voltunk a sereghajtók. A bátyámra néztem. Majd Aangra. Leírhatatlan fájdalom és düh ült az arcukon. Szerettem volna a lehető legjobban megnézni őket... még utoljára. De nem tudtam. Csak a könnyeimen keresztül láttam a körvonalaikat. Meghasadt a szívem. Tudtam, hogy egy életre elszakítanak tőlük, és nem marad senkim. De miért? Mire kellhetek én? Miről beszéltek ezek, mikor azt mondták, hogy megfelelek? Semmit sem értettem. De már ellenállni sem volt erőm, mikor valaki a vállára kapott, és levitt egy lépcsőn, ami a hajófenékbe vezetett.

- KATARA!!!!! – már csak távoli neszként érzékeltem Sokka mennydörgő kiáltását. Egész testemet rázta a zokogás. Közben éreztem, ahogy mozog a hajó – elindultunk!

- Maradj nyugton, vagy lehajítalak a lépcsőn! – dörögte az engem cipelő férfi.

Féltem, hogy tényleg megteszi. Gúzsba kötve kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, mint valaha. Végül a férfi a lépcső aljában kinyitott egy ajtót, és egyszerűen bedobott egy vaksötét, levegőtlen raktárba. Kiugrott a vállam, kis híján a nyelvemet is elharaptam. Már csak a zár kattanását hallottam, ahogy megfordul benne a kulcs. Na meg azt, hogy újabb emberek jönnek le a lépcsőn. Egy kis fény szűrődött be a raktárba – valószínűleg fáklyáké. Beszédet hallottam.

- Ez meg mi a fészkes fene volt???!!! – üvöltötte valaki – Nem arról volt szó, hogy visszük az Avatárt is??! Tökéletesen sakkban tartottuk a kis barátnőjével! Önként velünk jött volna!! Erre helyette viszünk a Tűz Urának egy nyamvadt vízidomárt!

- Térj már észhez, te barom! Magad mondtad, hogy az Avatárral egy egész flotta sem tudott megbirkózni! Megnézhetnénk magunkat, ha később elsüllyesztené ezt a rozoga bárkát! Ahogy ránéztem azokra a világító szemekre... a vér is megfagyott bennem! Ez nem ember!

- Shunak igaza van, Lee! Jelenleg több hasznát vesszük ennek a kis dögnek, mint az Avatárnak! Ha elhallgatjuk, kinek a barátja, nem derül ki, mekkora bakot lőttünk! Neki is az az érdeke, hogy tartsa a száját, hiszen mi oka lenne bárkivel tudatni, hogy ismeri a tűz népének legnagyobb ellenségét? Én mondom nektek, még elő is léptetnek ezért a lányért cserébe!

Krákogva röhögni kezdtek. Az egyik katona bele is vágott az öklével az ajtóba:

- Kifogtuk az aranyhalat! – harsogta.

Ezzel fel is dobogtak a lépcsőn, még odafent is nevetve.

Egyre jobban összezavarodtam. Miért lennék én értékesebb Aangnál? Hálát adtam Ilmának, hogy engem vittek el, nem őt, vagy Sokkát. De nem fért a fejembe, mire kell a tűz népének egy vízidomár. Ekkor eszembe jutott, amit az orrkarikás mondott: „Nem rossz fogás! Bár szerintem hozzá túlságosan is szép!" – Ez meg mit akart jelenteni? Kihez vagyok túl szép?

A gondolatok olyan sebesen cikáztak a fejemben, hogy már nem is tudtam tisztán gondolkodni. Hirtelen minden fájdalmam a nyakamba szakadt... kiskoromban a tűzhadsereg egyik katonája megölte az anyukám. Néhány éve apánk egyedül hagyott a nagyival, hogy a háborúban harcolhasson. És most a bátyámtól és a legjobb barátomtól ragadtak el. Bármi is várt rám ezek után... biztosra vettem, hogy ennél már csak jobb lehet!

Csak feküdtem a sötétben, a hideg, kemény földön, sajgó vállal. Addig mozgolódtam, míg le nem ügyködtem a számról a kendőt. Végre jobban kaptam levegőt. Álomba sírhattam magam, anélkül, hogy megfulladtam volna. Aznap éjszaka én voltam az egyedüli ember az egész világon.