Zuko

Az ezüstös telihold már magasan járt, én mégsem tudtam aludni. Gondolataimba merülve néztem a sötét, végtelen tengert a hajóorrnál állva. A hullámok tajtéka megadóan súrolta a hadihajó fekete fém oldalát, utat engedve neki a tintaszínű vízen.

Még akkor se bírtam felfogni... apám visszavonta a száműzetésem. Olyan volt, mintha álmodnék. Hányszor láttam már magam előtt ezt a pillanatot! Csakhogy ez most valóságos volt. Kétszer is megcsíptem magam, mire elhittem. De vajon miért? Hogy-hogy meggondolta magát? Három éve kijelentette, hogy többé nincs fia, és, hogy „árulókra" nincs szüksége... egyértelműbben nem is adhatta volna tudtomra, hogy az életben nem akar látni. Erre váratlanul feltűnik Azula, és két tőmondatban közli velem, hogy apa meggondolta magát, és jöjjek haza vele, rögtön. Ez nekem gyanús... de talán csak ideges vagyok. Talán tényleg... megbánta.

- Hűvös az este. Náthásan akarsz apánk elé járulni? – hallottam a hátam mögül a húgom hangját.

- Csak két percre akartam egyedül lenni, hogy kiszellőztessem a fejem, de látom, te itt se hagysz békén.

- Zuko! Hát így kell bánni a testvéreddel, akit három éve nem láttál? – mímelt sértettséget Azula.

- És aki jóízűt kacagott rajtam, mikor apánk kitagadott! – vetettem a szemére.

- Gyermek voltam, nem fogtam fel, micsoda büntetést kaptál. Nem szolgáltál rá...

- Kár erőlködnöd – fordultam felé – nem hatsz meg! Valld be, szerettél egyke lenni!

Már nem tudta elrejteni sunyi félmosolyát:

- Hmm... túl jól ismersz!

- Ha már kijöttél boldogítani, inkább azt mondd meg, miért hív haza apa?

- De hát már mondtam! Rájött, hogy a család fontosabb, mint a gyűlölködés...

- Azula, ne nézz bolondnak! Mi az oka valójában?

- Reménytelen eset vagy! – sóhajtott – Megtudod, ha hazaértünk! – ezzel ott is hagyott volna, de utána mentem, és magam felé fordítottam.

- Ha ez valami csapda, azt te bánod meg legelőször!

- Ez fenyegetés? – Azula hűvösen lehámozta magáról a kezem – Ne félj, nem akar csapdába csalni. – újra sarkon fordult. Valahogy az volt az érzésem, őt is bosszantja valami. Láttam az arcán az alig leplezett savanyú kifejezést. Biztos csak az böki a csőrét, hogy hazajövök. Lehet, hogy tényleg nincs itt kelepce?

Ekkor visszanézett egy pillanatra, mielőtt lesétált volna a lépcsőn, a kabinok felé:

- Bár rajtad múlik, minek fogod fel! – rosszmájú mosolya elterült arcán – Menj inkább aludni! Késő van. Hajnalban már kikötünk.

Nem is lenne önmaga, ha nem ezzel búcsúzott volna el! – gondoltam idegesen – Ezt hogy értette? Hiába tesz úgy, mintha a világ legártatlanabb teremtése volna. Elárulta magát. Ha nem is mondja el, mit tud, annyiban már most biztos lehetek, hogy a Tűz Ura nem a hirtelen feltámadt apai ösztönei miatt akar látni. Tervez valamit.

*

Száműzöttként távoztam innen. Most hercegként térek vissza. Erre várok már mióta... mégis... most, hogy már csak egy hajszál választ el a célomtól, inkább vagyok frusztrált, mint boldog. – állapítottam meg keserűen, miközben már vészesen közel értem a palotához a gyaloghintóval. Legszívesebben kiszóltam volna a cipelőknek, hogy lassítsanak, nem olyan sietős - Szégyennel tölt el a tudat, hogy képtelen voltam egy gyerek elfogására. Mindjárt büszkébben térnék haza, ha az Avatárt is magammal hozhattam volna, rabláncon! Na meg... sehogy se hagy nyugodni, amit Azula mondott múlt éjjel. Rajtam múlik, minek fogom fel, mi? Ezzel mindent elárult. Miért nem láttam előre, hogy ez egy hatalmas csel?! Már nincs visszaút. Akármi is lesz, apám elé járulok!

A gyaloghintó épp ekkor állt meg. Lassan a földre ereszkedett. Itt az igazság pillanata... - gondoltam, nagyot nyelve, de a gombóc mégsem csúszott le a torkomon. Egy kéz elhúzta a hintó függönyét, és felém nyúlt, tenyérrel felfelé. A tulajdonosa – az egyik cipelő – alázatosan lesütött szemmel szólított meg:

- Felség!

- Magam is ki tudok szállni! – morogtam, pedig nem szerencsétlen flótással volt bajom. Hajlamos voltam az ilyen megnyilvánulásokra... na, jó... most is hajlamos vagyok!

Kiszálltam a gyaloghintóból, és magabiztos léptekkel közelítettem az előttem álló lépcsősor felé – kívülről legalábbis úgy tűnhetett, magabiztos vagyok. Pedig ami lejátszódott bennem, annak semmi köze nem volt a magabiztossághoz.

A lépcsőn felérve az őrök földig hajoltak előttem. Még meg kellett szoknom, hogy ismét a királyi család tagja vagyok. Persze a bácsikám legénysége tisztelettudó volt velem, de mégsem éreztem magam többnek egy senkinél. Most viszont újra valaki lettem. Bár még mindig fogalmam sem volt róla, miért is hívtak haza – nem altatta el a gyanakvásom a hajbókolás, és egy-két nyájas „Felség, üdvözöljük itthon!".

Pislogás nélkül néztem a palota kétszárnyú tölgyfa ajtaját, rajta a tűz népének jelképével. Az ajtó végül kitárult, és előttem nyújtózott a már jól ismert, hosszú, vörös szőnyeggel fedett folyosó. Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam, és megtettem... beléptem a palota előcsarnokába. Minden lépés egyre nehezebb lett. Az ember azt hinné, mindenki felszabadul, ha hosszú idő után ismét a szülőföldjén van. Nos, nálam ez volt az a pillanat, mikor az is megfordult a fejemben, hogy inkább visszafordulnék. De nem hátrálhattam meg gyáván! Én voltam a tűz népének hercege – és nem láthatták, hogy valójában félek! Ennél jobban csak a száműzetésem előtt féltem.

Bár ezer dolog kavargott a fejemben, azt hiszem, sikerült rezzenéstelen arccal vonulnom a végtelennek tűnő folyosón. A fáklyák komoran égtek a félhomályban (a palota ezen részén igen kevés volt az ablak), megvilágítva a faliszőnyegeket, melyeken szintén ott virított a népem jelképe. A jelkép, ami más népek számára az elnyomást és félelmet jelentette.

Az őrök alázatosan kísértek a Tűz Ura elé. Folyosó folyosót követett, terem termet... míg végül ott álltam. A trónterem előtt. És az utolsó ajtó is kinyílt. A terem végében pedig ott ült ő, az apám. Az ember, aki a sebhelyemért volt felelős... de aki iránt ennek ellenére sem éreztem gyűlöletet... még haragot se. Az évek alatt elhittem, hogy rászolgáltam a büntetésre.

Görcsbe rándult a gyomrom. Egy pillanatig azt hittem, viszont látom Iroh bácsi reggeli jázminteáját, amit kanna számra akart leönteni a torkomon, hogy megnyugodjak. Szerencsére összeszedtem magam, és óvatosan végigmentem a már sokadik vörös szőnyegen. A trón előtt megállva aztán letérdeltem, és tiszteletteljes meghajlással a földre borultam. Fel se néztem, amíg apám így szólt:

- Állj fel, Zuko! – a hangjában nem volt szemernyi gyengédség sem. Csak parancsoló tónus, mint mindig.

Úgy tettem, ahogy mondta. De még mindig nem vettem fel vele a szemkontaktust. A fia voltam, de egyben az alattvalója is. Nem nézhettem rá csak úgy. Azt viszont láttam, ahogy ő maga is felemelkedik a trónjáról, és lesiklik a köztünk lévő pár lépcsőn. Éreztem, ahogy végigmér. És tudtam... tényleg nem azért voltam ott, hogy újra fiaként tekinthessen rám. Talán sosem voltam igazán a saját vére az ő szemében.

- A húgod nyilván elmondta neked, hogy azért hívtalak vissza, mert rájöttem, hogy a gyermekem vagy, és ez fontosabb, mint egy ostoba félreértés...

Hirtelen hatalmas megkönnyebbülés és öröm öntött el. Egy pillanatra; amíg a Tűz Ura nem folytatta:

- Ne ringasd magad tévhitekben... Azula csak azért mondta ezt, hogy idejöjj. Még mindig nem bocsátottam meg!

A szavai olyanok voltak, mintha újra megégetett volna, épp csak belülről. És még nem végzett:

- Ugyanolyan szégyennel gondolok rád, mint három éve! Haszontalan, szánalmas selejt! Azonban... ha most azt teszed, amit mondok, tán hajlandó leszek feledni... idővel.

- Apám, rendelkezz velem! – hajoltam meg, továbbra is a padlót nézve.

- Tűz Ura! Te csak szólíts így!

- Bocsáss meg... Tűz Ura! Mit kell tennem?

- Hmm, ez a beszéd! Ide hallgass! Rád bízok egy feladatot, aminek a teljesítése elkerülhetetlen a tűz népének nagyságáért... ugyanakkor annyira alantas, hogy csak te viheted végbe!

El se tudtam képzelni, mire gondol. De borzasztóan fájt, amiket mondott. Hogy is hihettem, hogy visszafogad? Mekkora bolond voltam, mikor arra gondoltam, megváltozik az életem! Pedig minden maradt a régiben... legalábbis... ekkor még ezt hittem. Ám mielőtt még feltehettem volna újra a kérdést, miszerint mit vár tőlem, ő világosan az értésemre adta:

- Nemrégiben álmot láttam. Agun megjelent nekem, és megjósolta, hogy a tűz népe egyféleképp győzedelmeskedhet a többi, söpredék nép felett. Két ellentétes elemnek kell egyesülnie... házasság útján!

Na, erre már felkaptam a fejem! Alig hittem a fülemnek.

- Apám... - kezdtem, megrökönyödve.

- Tűz Ura!

- Tűz Ura... e-ez azt jelenti, hogy...

- Pontosan, Zuko! El kell venned egy nőt. Méghozzá a víz törzséből!

Vagyis jól értettem! Hát ezért kellettem olyan sürgősen?! Hogy újra megalázhasson?! Abban a percben viszont nem, hogy apámra, de még Sozinra is haragudtam, amiért kirobbantotta ezt a tetves háborút! Sőt, istenkáromlás ide-vagy oda, Agunról sem gondoltam szépeket.

- Ap... azaz, Tűz Ura! Ennek semmi értelme... min változtatna az, ha én feleségül vennék valami koszos, törzsi némbert? Azon kívül, hogy szítanám a polgárháború tüzét, minden maradna a régiben! Hogy nyerhetnénk meg ezzel a háborút?

- Hallgass! – dörgött apám – Magam sem értem, de Agun minden kétséget kizáróan erre célzott!

- Na, de miért épp én?? – kezdtem elveszteni a kontrollt az indulataimon – Miért nem adod férjhez Azulát...?

- Azért, te engedetlen, pimasz senkiházi, mert Azulának szebb jövőt szánok!!! Ő többre hivatott, mint, hogy egy alsóbbrendű piszokhoz kösse a sors!

Ó, már minden világos! Ilyen kegyet csak én érdemlek, hát persze! Szerintem a fő ok inkább az, hogy nincs épeszű férfi a négy nép földjén innen és túl, aki el tudná viselni Azulát egy életen át (mellette nem is tartana soká az az élet)!

- A legjobb, ha a jövendőbelid szintén idomár lesz... így biztos teljesül Agun jóslata. – folytatta némi szünet után a Tűz Ura. Nyilvánvaló volt: ő már helyettem is döntött – Amennyiben ellenszegülsz a parancsomnak, ne is álmodj róla, hogy valaha is visszakapod a régi helyed az öröklési rendben. De ha fejet hajtasz nekem, mától ismét herceg vagy! Ám ez nem jelenti, hogy újra bízni tudok benned... ahhoz ennél többet kell bizonyítanod!

Én csak néztem a trón mögött lobogó, elkerített tűz narancssárgán táncoló lángjait, vagy egy percig. Aztán döntöttem.

- Teljesítem a parancsod... Tűz Ura! – nyeltem le a haragom, ami legbelül még mindig úgy lángolt bennem, mint az a bizonyos tűz.

- Helyes! – nevetett elégedetten ő – Most már szólíthatsz apádnak!

*

- TE TUDTAD, UGYE????!!! – a nyílt folyosón estem neki Azulának – Persze, hogy tudtad! HAZAHÍVTOK, HOGY BOHÓCOT CSINÁLJATOK BELŐLEM!!! TE ÉS APÁNK TRÉFÁT ŰZTÖK VELEM!!!

- Zuzu, nyugodj meg... - „csitított" rezzenéstelenül.

- NE HÍVJ ZUZUNAK!!!!

- Zuko, fejezd be az őrjöngést! Nem én találtam ki, hogy megnősülj! Ha engem kérdezel, apa teljesen megőrült... felhígítani a vérvonalunkat egy koszos vízidomár paraszttal. Szégyen. Őszintén sajnállak.

- Ó, mint amennyire azt sajnáltad, hogy száműztek?! Képzelem, mennyire megszakad a szíved!

- Higgy, amit akarsz! Láthatod, nem tapsikolok az örömtől, hogy valami jöttment lesz a sógornőm! De a Tűz Urának szava szent... Aguné pedig még szentebb. Legalábbis apánk rá próbálja fogni ezt a nonszensz döntést. Nevetséges, hogy egy egyszerű álom miatt felborít minden szokást. Ha megbocsátasz... jobb dolgom is van, mint veled vitatkozni!

Ezzel elsétált. De csakúgy, mint a hajón, itt is visszafordult, hogy bevigyen egy övön aluli ütést:

- Ó, de udvariatlan vagyok, majd' elfelejtettem... sok boldogságot, Zuzu!

Remekül szórakozva a humorán, elment. Nehéz volt parancsolnom magamnak, hogy ne loholjak utána. Azért én is szolgáltam neki egy jókívánsággal:

- Menj a pokolba!!