Katara

Egyetlen előnyét láttam annak, hogy férjhez mentem. Már hajnalban sétálhattam a palota kertjében, anélkül, hogy bárki zavart volna.

Az udvar ilyenkor még néptelen volt, nem kellett attól tartanom, hogy összesúgnak rólam, vagy mutogatnak rám. Csak én voltam és a természet. Bár a palota nem jelentett számomra többet egy luxusbörtönnél, el kellett ismernem, nem restek a kertészek. A világ másik felére kerültem, a déli féltekére, így őszből tavaszba csöppentem. A kert már javában éledezett. A falakra virágzó liánok futottak fel, a kövekkel kirakott ösvények mentén katonás sorba rendezett vörös rózsabokrok álltak két oldalt. Virágba borultak a cseresznye- és akácfák is. Ezerféle, tarka orchidea és liliom ringott a szellőben. A levegőben összekeveredett az illatuk. A kert közepében tavacska állt, tele fehér, kéttenyérnyi tavirózsákkal. A tó fölött híd ívelt át. Épp készültem rálépni, hogy beláthassam róla a tavat, mikor beszédet hallottam a távolból – vagy inkább ordibálást.

- Hogy lehetsz ennyire hálátlan?! Azok után, hogy olyan jól megfizetlek, képes lennél cserbenhagyni??!

Mi folyik itt? – a hang irányába néztem. Zuko húgát láttam, amint letorkol egy cselédlányt. Közelebb osontam.

- Kisasszony, csupán egy hetet kérek, utána visszatérnék... - szegény teremtés majdnem sírt.

- Én pedig egy napot se adok! – fröcsögte a sógornőm – Minek mész egyáltalán férjhez? A házasságnál nincs értelmetlenebb badarság! Maradj hajadon, jobban jársz, mintha életed végéig mosnád egy férfi kapcáit!

Ha jól értem, ez a nő nem képes adni a komornájának egy hét szabadságot, hogy férjhez mehessen? Ebben a családban senki sem normális!

- Ha most elmész, te liba, többet vissza se gyere!

Azt hittem, rosszul hallok. Tényleg képes...?

- De hercegnő...

- Ne bőgj itt nekem! Takarodj a szemem elől, míg szépen mondom!

- Kérem, ne küldjön el... - sírta a lány.

Ami ekkor történt, sosem felejtem el. A hercegnő ujjából apró láng szökkent elő, közelebb rántotta a lányt. Csupán milliméterek választották el az arcát a megégéstől.

- Imádkozz, hogy gyors legyen a kezem! – sziszegte a most már biztosan őrült legújabb rokonom.

Képtelen voltam végignézni, ahogy megégeti szerencsétlent. Felé rohantam, és menet közben hasznát vettem a kistónak: a víz úgy követte a testem mozgását, mint egy harmadik kar, amely kinyúlt a medréből. És tetőtől talpig eláztatta a hercegnőt, pont időben ahhoz, hogy ne árthasson a lánynak. A cseléd persze nem bánta, hogy neki is jutott az ajándékomból. Örült, hogy a sógornőm elereszti. Új célpontja akadt. Én.

- Hogy merészeled...? – úgy meredt rám, mint az ugrásra kész kardfogú szarvasoroszlán.

- És te milyen jogon akarsz kárt tenni valakiben? – viszonoztam a pillantását.

- Mint a Tűz Urának lánya, megparancsolom, hogy maradj ki ebből, te kis senki!!

- Én pedig, mint a koronaherceg felesége, megtiltom, hogy akár csak kezet emelj erre a lányra! – csaptam le a magas labdát. Akkor mondtam ki először: a koronaherceg felesége vagyok. Nem hangzott olyan jól a fülemnek. Ellenfelem viszont remekül szórakozott.

- Na, nézd csak! Igen hamar a sarkadra álltál! – kacagott.

- Ne várd, hogy meghunyászkodjak! – a cselédhez fordultam – Tekintve, hogy a hercegnő nem tart igényt a szolgálataidra, mostantól lehetsz az én szobalányom, ha nincs ellenedre. Linnek amúgy is fárasztó lehet egyedül körbeugrálni. Örülni fog a segítségnek, biztos vagyok benne!

- Te pofátlan, utolsó... - kezdte a kedves rokon, de a szavába vágtam.

- Ha nem csalt a fülem, az imént adtad ki az útját. Hát én most visszaveszem. És megadom neki az egy hét szabadságot. Mi több, kettőt is.

- Köszönöm szépen, asszonyom! – örvendezett a cseléd.

- Hallgass!!! – üvöltött rá a cseppet sem felséges hercegnő, majd ismét „rám vetette magát" – Ehhez nincs jogod! Kinek képzeled magad?!

- Valakinek, aki él a hatalmával, nem pedig visszaél vele! – replikáztam.

Több se kellett neki. Kék lángcsóvák csaptak fel a tenyeréből, és felém rohant, hogy megdobjon egy tűzlabdával. Felvettem az alapállást, és épp készültem rá, hogy az egész tavat a nyakába zúdítsam, amikor... egy fürge árnyék elém suhant, és szemmel követhetetlen sebességgel kapta el a tűzgolyót, rögtön kioltva. Zuko volt az. Nem számítottam rá, hogy ilyen korán belé futok, éppen itt. Kissé zilált volt. Merre járhatott?

- Ismerkedsz a sógornőddel, Azula? – kérdezte, szinte csevegőn.

- Zuko, állj félre! – Azula szája már habzott.

- Nem akarom, hogy vér folyjon...

- Pedig fog, ha beleütöd az orrod a kettőnk dolgába!

- Ami a feleségemre tartozik, az rám is! Most épp miért akarsz embert ölni?

- Ki akartam rúgni ezt a mihaszna cafkát! – heves karmozdulatot tett a szobalány felé, aki még mindig csak állt, sokkos állapotban – Erre ő nyakon öntött a tó vizével!

- Elfelejtetted említeni, hogy előtte majdnem megégetted az arcát, csak, mert el merészelt kéredzkedni egy hétre! – szóltam közbe, végre magamhoz térve a váratlan meglepetésből.

- Zuko, a helyedben megtanítanám a feleségednek, hogy hallgatózni nem illik! Velem kezdeni pedig... nem tanácsos!

- Azula, most inkább menj, és szárítkozz meg! Csurom víz vagy. Még megfázol, és napokig nem halljuk a kellemes hangod! – Zukón látszott, hogy az idegessége ellenére is élvezi, hogy gúnyolódhat.

- Kérlek, Zuzu! Már megyek is! – egy utolsó, bosszúálló pillantást küldött felém, átnézve a bátyja válla fölött. Bár nem mondott többet, csak szótlanul elviharzott, én kiolvastam a szeméből, hogy ennek még koránt sincs vége. Lett egy újabb ellenségem. Bizonyos, hogy szerzek még párat.

- Mégis mi a fenét képzelsz?! – fordult felém Zuko. A cselédre nézett – Te elmehetsz!

- Igenis! – hajolt meg a lány, és egyedül hagyott minket.

- Hogy juthatott eszedbe, hogy megfürdesd a húgom tóban?! – szikrázott a szeme. Pedig a vak is látta, hogy Azulával inkább ellenségek, mint jó testvérek. Nyílván az bökte a csőrét, hogy csak harmadik napja voltam a felesége, de máris botrányba kerültem.

- Jaj, Zuzu, én csak lefröcsköltem kissé! – nem bírtam ki, hogy ne szítsam a tüzet. Micsoda becenév!

- Ha még egyszer így hívsz, megbánod! – sziszegte.

- Fenyegetőzni azt tudsz, mi? – léptem hozzá közelebb – Ne csak üres szavakkal dobálózz! Támadj rám nyugodtan. Garantálom, hogy te is fürödni fogsz! – a tóra sandítottam.

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk. Aztán megszólalt:

- Többet ne keveredj bajba. Ha szégyent hozol rám, esküszöm, nem csak fenyegetőzni fogok!

- Ó, rendben! – horkantam fel – Legközelebb hagyom a bűbájos húgodnak, hogy terrorizálja a személyzetet, csak, hogy a te flancos becsületed sértetlen maradjon! Ha engem kérdezel, már réges-rég nem sértetlen! Sőt, nincs is!

Zuko keze pofonra lendült. De megállt a levegőben. – Adj hálát az égnek, hogy jó kedvemben vagyok.

Nevetnem kellett.

- És milyen az, ha mérges vagy?

- Ne akard megtudni. Egyetlen szerencséd, hogy hasznomra lehetsz még. Máskülönben nem ugrottam volna közéd és Azula közé. Paraszt.

Az én tenyerem is viszketett ám. Szerencséje volt, hogy otthagyott. De nekem is szerencsém volt, hogy arra járt. Nem kell félteni, ha össze kell csapnom valakivel, de nem kizárt, hogy Azulával szemben megütöttem volna a bokám. Mégsem éreztem hálát Zuko iránt. Vagy ha igen, elhomályosította azt a megvetés. Újra elő fog hozakodni Aanggal, tudom. Most is utalt rá. Én pedig továbbra sem beszélek. Történjen bármi!

*

- Felfogadtad Azula szobalányát? – Linnek láthatóan nem tetszett a döntésem.

- Ugyan már! Nem azért tettem, hogy lecseréljelek. Csak megszántam. Legalább nem lesz annyi munkád.

- Eddig se volt annyi, hogy összeessek. Az a nőszemély pedig több kárt csinál, mint hasznot.

- Talán rest? – nevettem – Vagy olyan, mint Azula? Nem tűnt valami vérszomjasnak.

- Nem az, de pletykás, mint a piaci kofa! Katara, hallgass rám, és előtte véletlenül se leplezd le magad, mert az egész palota a te titkaidtól lesz hangos!

- Nem terveztem nagydobra verni semmit, ne aggódj. – nyugtattam.

- Még ennél is fontosabb, hogy komolyan vedd Azula fenyegetését. Ő minden, csak nem könyörületes.

- Tapasztaltam, milyen elbűvölő teremtés. – élcelődtem.

- Nem is tudod, mitől mentett meg a herceg! Bármi történhetett volna veled. Én gyerekkorom óta itt vagyok, láttam felnőni azt az őrültet, és hidd el nekem, sosem volt ma született bárány. Az előző szobalányát azért égette meg, mert nem tetszett a frizura, amit csinált neki!

- Az első perctől kezdve éreztem, hogy az a lány hírből sem ismeri a kegyelmet. Nem az a típus vagyok, aki keresi a bajt. El fogom kerülni Azulát. Feltéve, ha ő is elkerül engem.

- Most, hogy így kivívtad a haragját, nem vennék rá mérget, hogy békén fog hagyni. – sóhajtott Lin.

Alig, hogy ezt kimondta, kopogtattak.

- Szabad! – reagáltam.

Egy apród lépett be, és egy levelet nyújtott át. Azt mondta, Ozai küldi. Amint a fiú egyedül hagyott Linnel, elkapott a nevethetnék.

- Ez valami vicc? Egy fedél alatt lakunk, és ő levelet küld nekem? – alig kaptam levegőt.

- Az még jó jel, ha csak levelet küld. Ha a színe elé kell járulnod, anélkül, hogy bármilyen esemény vagy ünnepség lenne, az már bajt jelent. – intett Lin.

Kíváncsian hajtottam szét a tekercset. A következő állt benne:

„Eliana hercegné! A mai nap folyamán értesültem arról, hogy rátámadtál szeretett leányomra, Azula hercegnőre. Ez egyszer hajlandó vagyok szemet hunyni botrányos viselkedésed felett, de figyelmeztetlek: még egy kihágás, és nem leszek ilyen kegyes. Tekintve, hogy eddigi életed során pórias neveltetést kaptál, amelynek következtében nem vagy tisztában az udvari protokollal, ragaszkodom hozzá, hogy órákat vegyél az etikett és egyéb tudományok terén. Tanulj illemet. Ellenvetést nem fogadok el! Még ma küldök hozzád tanítókat. Hamarosan kezdetét veszi a három napos Agun-ünnep, melynek keretei között téged is megismer majd új néped. Az udvart és a fontosabb politikai titulusok birtoklóit leszámítva senki sem tud a múltadról, és a saját érdekedben is erősen ajánlom, hogy ez így maradjon. Tehát, hogy tisztázzuk, arra törekedj, hogy a nemesek és a polgárok abban a tudatban legyenek, hogy előkelő család sarja vagy. Nem kell mást tenned, csak elsajátítanod mindazt, amivel a jövőben pótolni igyekeznek hiányos tudásod. Ezt pedig vedd parancsnak!

                                      Tűz Ura Ozai"

Remek! Megvédtem valakit, akiben a „szeretett" leánya majdnem kárt tett, erre Ozai levélben oktat ki arról, hogy én szorulok nevelésre! Ekkor eszembe jutott, amit első este mondott: „Ha azt akarjuk, hogy beilleszkedj, le kell mondanod mindenről, ami a víztörzshöz köt.". Megértettem. Módszeresen ki akarják irtani belőlem önmagamat. Álarcot kényszerítenek rám, szerepet kell játszanom csupán. Nekem pedig muszáj belemennem. Pusztán Ozai kedvéért a kisujjamat sem mozdítottam volna... de attól féltem, ha nem leszek mintafeleség, Zuko kitálal rólam. Ismét el kellett árulnom minden szerettem... hogy megvédhessem őket.