Katara

Le kellett ülnöm. Félő volt, hogy megint elájulok. Mitévő legyek most? Ha elmondom ennek a szemétnek, hol van Aang (amit egyébként nem is tudok biztosan), elárulok egy barátot, és nem utolsó sorban a saját bátyámat is. Ha viszont hallgatok, veszélybe sodrom a népem! És még csak nem is mondhatom, hogy nem megyek hozzá Zukóhoz! Eddig terveztem, hogy kosarat adok neki, de akkor vagy börtönbe vetnének, vagy kivégeznének. Bár... ha meghalok, nem lesz, aki kicsit is nyomra vezesse ezt a becsület-mániás idiótát, és nem lesz, akit zsarolhatna a saját törzsével. Viszont nem akadályozhatom meg örökre, hogy rátaláljon Aangra. Zukót ismerve a föld alól is képes előkeríteni őt. És ha kivégeznek... végleg megfosztom magam a reménytől, hogy még életemben látom a szeretteimet.

- Katara? – Lin hajolt le hozzám. Már jó ideje szólongathatott – Minden rendben?

- Nem. – sírni kezdtem – Semmi sincs rendben.

- Igaz, hogy valójában a Déli-sarkról származol? – súgta - És, hogy ismered az Avatárt?

- Hallgatóztál, ugye?

- Bocsáss meg... nem kellett volna beleártanom magam.

- Lin, nagyon szépen kérlek, senkinek ne szólj egy szót se arról, amit hallottál! – ragadtam meg a kezét rémülten - Könyörgök!

- Eszembe se jutott! Lakat lesz a számon, az életemre és Terrára esküszöm!

Terrára? Szóval, a Föld Királyságába való. Hova máshova? Tudtommal csak ott vannak gyarmatok.

- Köszönöm. – néztem rá hálásan. Szédülni kezdtem. Nekidőltem a szófának.

- Jól vagy? – ijedt meg Lin.

- Persze, csak szédülök egy kicsit...

- Mikor ettél utoljára?

- Úgy... két napja.

- Micsoda?? Akkor ez a bajod! Rögvest hozok enni!

Egy perc múlva el is tűnt. Nem bántam. Nagyon kedveltem, már akkor. De muszáj volt egyedül lennem. Sírni akartam. Azt hiszem, Lin is tudta, hogy nem az éhség volt az egyetlen bajom. Pontosabban: ez volt a legkisebb bajom.

*

Egész nap bánhattam, hogy ettem. Most, hogy volt valami a gyomromban, csak még jobban kavargott. Bármit csináltam, nem kötött le. Ha járkáltam, az volt a baj, ha leültem, az volt a baj. Csak arra tudtam gondolni, mi vár még rám aznap este. Esküvő. Díszvacsora egy asztalnál az ellenségeimmel. Nászéjszaka, olyasvalakivel, akinek az érintésétől is rosszul voltam! Ha tehettem volna, szakadatlanul zokogtam volna – de tartottam magam. A kétségbeesésnél fontosabb volt, hogy kitaláljam, hogyan szökhetnék meg. Sorra jutottak eszembe a vadabbnál vadabb ötletek... egyik se volt használható.

Lin idő közben az esküvői ruhámért is elment. Mikor kisvártatva kopogtattak, csodálkoztam, hogy ilyen hamar megjárta. Túl hamar. Várjunk... miért kopogna? Csaknem Zuko jött vissza? Ha ő az, ne számítson rá, hogy megtűröm itt! Lassan az ajtóhoz mentem (még nem szoktam hozzá, hogy elég lenne annyit mondanom, szabad), és kinyitottam. Váratlan vendég állt előttem. Iroh tábornok, Zuko nagybátyja.

- Bejöhetek? – kérdezte, halványan mosolyogva.

Nem tűnt meglepettnek, amiért én nyitottam neki ajtót. Zuko nyilván már elsírta neki, hogy én leszek a felesége. Nem tudtam, melyikünk sajnálta ezt jobban.

- Hogyne. – álltam félre.

Bár a tűzhadsereg tagja volt, nekem valahogy mindig bölcsebbnek és megfontoltabbnak tűnt a többi katonánál. Amolyan... semleges félnek látszott. Az Északi-sarkon habozás nélkül Zhao ellen fordult, mikor ő megölte a holdszellemet.

Annak dacára, hogy Iroh-t gyűlöltem legkevésbé, nem voltam túl barátságos vele:

- Ha azért jött, hogy védje az unokaöccsét, és megpróbáljon meggyőzni arról, hogy nem olyan rossz ember, mint ahogy látszik, csak az idejét vesztegeti.

- Szó sincs róla! Nem Zuko herceg miatt jöttem.

Őszintén csodálkoztam:

- Nem?

- Gondoltam, biztos jólesne neked egy nyugtató tea! Jázmint kérsz, vagy kamillát? Ó, várj, van nálam zöld is!

- Hát... azt hiszem, rám férne egy csészével.

Iroh olyan lett, mint kisgyerek a játszószobában. Egy perc múlva már a lakosztály másik felében kutatott:

- Kerítek kannát!

*

- Most biztos zavarodott vagy és szomorú. – Iroh kiöntötte nekem a gőzölgő teát.

- Ez enyhe kifejezés. – elvettem tőle a csészét – Köszönöm. – belekortyoltam a teába. Tényleg hét nyelven beszélt.

- Tökéletesen megértem az érzéseid. Bár nem teljesen a te cipődben jártam, azért én is megtapasztaltam, milyen olyasvalakivel házasodni, aki iránt nem érzel szerelmet.

Nem akartam a fejéhez vágni, hogy nem, hogy nem érzek szerelmet Zuko iránt, de egyenesen gyűlölöm. Türelmesen hallgattam.

- Bizony az én házasságom se indult túl szerencsésen. A feleségem gyűlölt engem.

Kis híján félrenyeltem a teát. Erre azért nem számítottam.

- Gyűlölte? Miért?

- Tudod, a mi népünk meglehetősen elzárkózik a szomszédos kultúráktól. De nem a ti frigyetek lesz az első olyan, amellyel két idegen nemzet gyermekeit egyesítik.

- A felesége...?

- A gyarmatokról jött, igen. Pontosabban egy olyan városból, aminek a vezetői úgy akarták elkerülni a bukást, hogy feláldozták őt. A családja nagyon befolyásos volt, féltették a hatalmukat. Megegyeztek apámmal, Tűz Ura Azulonnal, hogy ellenállás nélkül hajlandók megadni magukat, ha cserébe közösen irányíthatják a várost vele. A biztosíték pedig egy érdekházasság volt...

- Biztos nehéz volt a feleségének. Beletörődni, hogy csak így odadobták, mint egy húscafatot. – észbe kaptam – Ó, bocsánat, nem úgy értettem...

- Semmi baj, teljesen igazad van. És ami azt illeti... - úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult – Hua Mei cseppet sem törődött bele a helyzetbe. Kicsit hasonlított rád. Az esküvői vacsoránkon felpattant mellőlem, és ezt mondta – szóról szóra emlékszem: „Én nem kértem se esküvőt, se vacsorát, legkevésbé pedig téged, te tűzszörny!". Aztán elegánsan a fejemre borított egy tál töltött teknőskacsa tojást, és kiment. Órák múlva is mosakodtam, hogy végre csak a szappant lehessen érezni rajtam.

Szívből jövően nevetett. Hát én is nevettem vele.

- Akkor persze nem kacagtam. Inkább zúgolódtam. De az idő sok emléket megszépít. Főleg azokról, akik már nem lehetnek köztünk. – szomorúságot láttam csillogni a szemében. De hamar felderült ismét, és folytatta – Szerencse, hogy nem maradtunk örökké ellenségek. Eleinte nehezen tűrtük meg egymást – akkor még én is büszkébb voltam, mint most – de lassan beláttuk, hogy egyikünknek se jó, ha fújunk egymásra, mint két mérges bagolymacska. Lépésről lépésre ismertük meg a másikat. Aztán egy nap már nem is gyűlölt annyira. És én se őt. Ellenkezőleg. Onnantól fogva rengeteget tanultam tőle. Többek között a teát is ő szerettette meg velem ennyire.

- Ez annyira szép...

- Sejtettem, hogy értékelni fogod. Azért mondtam el neked mindezt, hogy lásd, néha a legnagyobb gyűlölködésnek is véget vethet a szerelem.

Elkomolyodtam. – Csakhogy én nem vagyok Hua Mei, és az unokaöccse nem ön.

- Megjegyzem, ifjú koromban hasonlítottam Zuko hercegre. Én is forrófejű voltam és olykor meggondolatlan. A házas élet több tekintetben megváltoztatja az embert.

- És mi van, ha valaki egyszerűen nem változik? Mert nem akar.

Nagyot sóhajtott.

- Nem hibáztatlak, amiért kétségbe vonod a szavam. Tény és való, hogy Zuko sok keserűséget okozott neked és a barátaidnak. De hidd el, valójában ő is csak egy sebzett lelkű ember...

Hirtelen belém hasított, amivel valójában végig tisztában voltam, de most először jutott eszembe, hogy veszélyt jelenthet: ő is tudja az igazat!

- Kérem, tábornok úr, ne mondja el, hogy ki vagyok valójában! És főleg ne, hogy ismerem az Avatárt!

- Semmi ilyet nem szándékoztam tenni, gyermekem. – mosolygott.

- Nem? De hát... ön a Tűz Urának bátyja.

- Nos, ez nem jelenti azt, hogy egyet értek azzal, amit már évek óta tesz. Volt idő, mikor én is jócskán kivettem a részem a háborúból. Most sem vagyok épp nyugdíjas. De ahogy egyre idősödöm, és nap, mint nap látom, mennyire kifordulnak önmagukból az emberek a harc miatt, hogy mennyire elfelejtenek emberek maradni... én is inkább véget vetnék ennek az értelmetlen káosznak. Mi okom lenne hát veszélybe sodorni azt, aki arra született, hogy újra egyensúlyt teremtsen?

Hittem neki. Tudtam, hogy őszintén beszél. És valahogy már nem is éreztem magam olyan pokolian egyedül. Észre se vettem, de ketten ittuk meg az egész kanna teát.

- Meg is jöttem! – lépett be Lin egy selyemborítású dobozzal. Amint meglátta Iroh-t, pironkodva meghajolt – Tábornok úr!

- Szervusz, Lin! – meg sem lepett, hogy név szerint ismeri őt – Nos, nem is zavarok tovább! Köszönöm a beszélgetést, Katara... azaz, Eliana!

- Én köszönöm, tábornok úr! Főleg a teát!

- Bármikor! Erőt és kitartást neked! – felállt – Hölgyeim!

- Tábornok úr! – köszöntünk Linnel kórusban.

Miután Iroh elment, újra visszaestem a mélabúba. Amíg beszélgettünk, szinte megfeledkeztem a gondjaimról. Amelyek most viszont mind a nyakamba szakadtak.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy a Nyugat Sárkányát is ismered? – Lin el volt ámulva a kapcsolataimon – Kellemes ember, nem?

- Kellemesebb, mint egyes rokonai. – mondtam keserédesen.

Lin félve nézett rám. – Meghoztam... az esküvői ruhádat. – megemelte a dobozt – Készen állsz?

- Nem. És nem is fogok. De van más választásom?

*

- Terrára... Katara, gyönyörű lettél! Nálad szebb menyasszonyt még nem látott ez a palota!

- Ha te mondod, elhiszem... nagy kár, hogy a palotának kell menyasszonyként látnia.

Farkasszemet néztem a lánnyal a tükörben. Nem is hasonlított rám. Az arcán púder, az ajkán rúzs. Skarlátszín ruhát viselt, ibolyalila övvel, ami elől és hátul is folytatódott, bársonyból szabott, aranyszegélyű „nyelvként" borítva az alatta lévő vörös anyagot. A lány vállai fedetlenek maradtak, ruhaujjai a karjaira erősítve lógtak alá a csuklójáig. Még egyszer utoljára a szemébe néztem, mielőtt az arcába hajtottam volna a csaknem áttetsző, lehelet vékony fátylat. Eleget láttam. Nem. Ez valóban nem én vagyok. Egyáltalán ki képes vörösben esküdni?? Nálunk egy menyasszonyi ruha kék! Csakhogy... ez nem a Déli Víztörzs.

- Lin, kérlek, mondd, hogy végig ott leszel velem!

- Bár megtehetném... de kötelességem idefent maradni, és megvárni, míg feljössz. A szobalányok nem lehetnek ott egy királyi esküvőn.

- Ki találja ki ezeket az ostoba szabályokat?

- Inkább protokoll.

- Ki írja elő a protokollt? – sóhajtottam – Bocsáss meg, kezdek kibújni a saját bőrömből. Nem jó értelemben.

- Az lenne a furcsa, ha másképp éreznél.

Kopogtattak. Lin elment ajtót nyitni. Egy férfihangot hallottam:

- Szólj Lady Elianának, hogy minden készen áll. Már csak rá várnak.

- Értem. – felelt Lin.

Tétován visszajött a hálóba.

- Nem kell mondanod. – álltam fel lassan a székről – Hallottam. – megfordultam - Minden készen áll. Már csak az elítéltet várják a kivégzésre.

Lin megölelt:

- Légy erős. Minden rendbe fog jönni, én érzem.

- De nem most. Most minden összedől.

*

Reszketve álltam a nagyterem kovácsoltvas ajtaja előtt. Körülöttem plafonról alálógó virágfüzérek. A folyosó két oldalán végig hatalmas, vicsorgó sárkányokat ábrázoló bronzszobrok. Most... menjek be csak úgy? Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor csinálni. Ki kísér egyáltalán oltárhoz? Csaknem az őrök, akik elhoztak idáig? Olyan leszek, mint egy rab. Végül is... tényleg az vagyok!

- Üdvözöllek! – szólított meg egy hang.

Felé fordultam. Az őrök alázatosan elhátráltak tőlem, utat engedve Iroh-nak.

- Tábornok úr? Ön hogy-hogy...?

- Ha nincs ellenedre, én kísérnélek oltárhoz.

- Még meg is köszönném. – őszintén hálás voltam neki. Inkább ő kísérjen be, mint bárki más.

- Elmehettek. – küldte el az őröket.

- Igenis! – oszoltak, egyedül hagyva minket.

- Mehetünk? – nyújtotta a karját az öreg. Tétován, de átkaroltam.

- Igen. – súgtam, alig hallhatóan.

A bejáratnál szobrozó két őr kinyitotta az ajtó két szárnyát. És én még azt hittem, a trónterem hatalmas. Egy csarnokot láttam, két oldalt oszlopokkal. A padló fényesre csiszolt, vörös kő, benne fehér mintákkal. A hosszú, keskeny, bíbor színű terítőkkel fedett asztalok között még mindig rengeteg hely maradt szabadon. A terem végében ott állt az oltár, fölötte egy kőből faragott főnixszel. Előtte Agun egyik papja. És ott volt Zuko is. Jaj... nem fogadhatnék inkább örök szüzességet ehelyett az esküvő helyett?? Sokkal kevesebb cécó.

A háttérben álló zenekar lassú, ritmusos zenét kezdett játszani. Akkor jöttem rá, mennyire utálom a tsungi kürtöt. Lassan beléptem. Csak ötször léptem rá menet közben a saját, földet súroló ruhám uszályára. A vendégek felálltak az asztaloktól, csendben várva. A szemem sarkából néztem őket. Többnyire mogorva öregemberek voltak. Láttam viszont egy fekete hajú, sápadt fiatal lányt, aki még az öregeknél is mogorvább volt. Úgy nézett rám, hogy azt hittem, átmászik az asztalon, és megtép. Nem értettem, mi baja... aztán rápillantottam leendő férjuramra. És minden világos volt. Zuko úgy tett, mintha én ott se lennék. Hosszú pillanatokig csak azt a lányt nézte, olyan fájdalommal a szemében, hogy még én is megsajnáltam. Őt szereti. Egyértelmű.

A Tűz Urának asztala a többitől külön helyezkedett el, az oltár mögött, egy emelvényen. Ő maga az asztalfőnél foglalt helyet, mellette pedig egy fiatal, talán velem egyidős lány ült. Szép arcú volt, de a fátylamon keresztül is láttam a kegyetlenséget, ami az egész lényéből sugárzott. Ő lehet Zuko húga. Nem is tudtam, hogy van testvére. Valami azt súgta, hogy az ő kapcsolatuk messze nem olyan, mint az enyém Sokkával.

- Minden rendben lesz. – súgta Iroh, és eleresztett.

Csak ekkor tűnt fel, hogy már az oltárnál állok, oldalamon Zukóval. Most segíts, Ilma! Mit keresek itt egyáltalán? Hiszen még csak tizenöt éves vagyok! Csak egy év múlva mehetnék férjhez! Tisztában vannak ezek azzal, hogy ez liliomtiprás?!

- Köszöntöm az egybegyűlteket! – kezdte a vörös reverendás, ősz szakállú pap – Azért gyűltünk itt ma össze, hogy a Tűz Urának engedélyével egyesítsük Zuko koronaherceget és... eme leányt a házasság kötelékében. Ha bárki bármiről tud, ami miatt eme frigy nem köttethet meg, az szóljon most, vagy hallgasson örökre!

Ó, soroljam?! Millió okom lenne, amiért nem jöhet létre ez a frigy! Nagy kár, hogy az én szavam itt nem sokat számít. Ami azt illeti, Zuko ajkát is rándulni láttam. De ő sem szólt. És sajnos más sem kiáltott közbe.

Ezek után a pap még vagy negyed órát szónokolt a házasság szentségéről és megbonthatatlanságáról – milyen kár, hogy megbonthatatlan! – amikor is azokhoz a bizonyos kérdésekhez ért:

- Zuko herceg, Tűz Ura Ozai és Lady Ursa fia, akarod-e az itt megjelent Lady Elianát hites feleségedül?

Zuko hallgatott. A haragtól az arcába szökött a vér. A szája megvonaglott. Majd szóra nyílt:

- Akarom. – mondta alig érthetően.

- És te, Lady Eliana, akarod-e az itt megjelent Zuko herceget hites férjedül?

Nem. Nem. Nem. Nem, és nem! Könyörgöm, legyen ez csak egy rémálom! Fel akarok ébredni, most!

- Lady Eliana? – nézett rám elhűlve a pap – Akarod?

Láttam, ahogy Ozai keze ökölbe szorul. Itt helyben megöl, ha nemet mondok. Nemet akarok mondani! De nem merek... túl gyáva vagyok! Nem akarok meghalni, úgy, hogy semmi értelme sincs a halálomnak. Nem akarok az idők végezetéig börtönben ülni sem. Kérlek, bocsássatok meg, Sokka és Aang! Bocsáss meg, Ilma!

- Akarom. – olyan érzésem volt, mintha évek teltek volna el, mire rászántam magam erre a szóra. Legszívesebben kitéptem volna a nyelvem. Áruló vagyok. Mindenkit elárultam, aki jelent nekem valamit.

A zenekar halkan játszani kezdett. A pap megkért minket, hogy húzzuk egymás ujjára a gyűrűket. Mikor én következtem, direkt belemartam Zuko kezébe a körmömmel. Ő válaszul megszorította az enyémet, nem kis erővel. Úgy engedtük el egymást, mintha fertőző bőrbetegségünk lenne.

- Várjanak, kérem! – szólt ránk a pap – A szalag még hátra van!

Milyen szalag? Ne cifrázzák már, hadd üljek le, mielőtt elájulok! Mostanában szokásommá vált!

Megkért, hogy kulcsoljuk össze a kezeinket. Egy vörös szalagot tekert a csuklóink köré.

- Agun nevében fűzzön össze benneteket egy láthatatlan erő, mint most eme szalag, mely időtlen időkig való összetartozásotok jelképe!

Köszönöm szépen! Máris jobban érzem magam! Erre mi szükség volt? Nem akarok az idők végezetéig összetartozni ezzel a... tűzszörnnyel!

Úgy néztünk egymásra Zukóval, mintha menten egymás torkának ugranánk. Romantikus, hát nincs igazam? És ez csak fokozódott, mikor a pap megszabadított a szalagtól, és kimondta a végszót – a borzalmas ítéletet:

- A rám ruházott hatalomnál fogva, Agun nevében ezennel házastársakká nyilvánítlak benneteket! Megcsókolhatjátok egymást!

Mi???!! Na neeee!! És minek?! Most... szájon fog csókolni? Nagyon remélem, hogy csók alatt csak egy puszit értenek a homlokomra. Nálunk is így szokás. De a fenébe is... megszokhatnám, hogy nem otthon vagyok! És ahogy Zukót elnézem, elég frusztrált. Ha a homlokomról lenne szó, csaknem habozna ennyit. Ne gyere közelebb! Ne érj hozzám!

Nem is akart. Egy örökkévalóságig bámultunk egymásra. Szerintem ő is abban reménykedett, hogy végül mégis átugorhatjuk ezt a részt. Aztán esetlenül felém nyúlt. Hátrébb léptem kettőt. Nem akartam, hogy felhajtsa a fátylam. De megtette. Majd megint várt vagy egy percet. Már a zenekar is abbahagyta a játékot. Mindenki feszült csendben várt... és várt...

Magamon éreztem annak a sötét hajú lánynak a tekintetét. Biztosra vettem, hogy várja a végkifejletet, és drukkol, hogy az ne a csók legyen. Hasonló reményeket fűztem a dologhoz. Hiú reményeket.

- Zuko, csókold már meg, az ég szerelmére! – dörgött a Tűz Ura.

Sajnos a felsőbb utasításra már hallgatott. Hozzám hajolt, nekem pedig már nem volt időm elhúzódni. Megcsókolt. Vagyis... csinált valamit, ami hasonlít a csókra. Egész pontosan rádőlt a számra, összeszorított ajkakkal. Már ettől megborzongtam. És nem azért, mert hatalmába kerített a tömör gyönyör! Szerencsére két másodpercig tartott az egész – máskülönben ellöktem volna.

- Köszöntsétek a koronaherceget és az új hercegnét! – pattant fel Tűz Ura Ozai, nevetése betöltötte a termet.

Síri csend. Bizonyára mindenki tudta, hogy ki vagyok. Hogy messze állok a nemesi származástól. Ezek az emberek viszont a tűz népének legfontosabb, leggazdagabb emberei voltak. Nem volt kedvük ujjongani, amiért a köreikbe férkőzöm, ha nem is szabad akaratomból. Aztán Zuko húga felállt, és lassan, gúnyos mosollyal az arcán tapsolni kezdett. Tétován, de mindenki követte a példáját. Kivéve Zuko szerelmét. Ő karba font kézzel, összeszűkülő szemmel nézett minket, aztán odasúgott valamit a mellette álló harcsaszájú, kiugró arccsontú férfinak – gondolom, azt, hogy inkább elmegy – és kisietett a teremből. Megesett rajta a szívem. De rögvest meg is feledkeztem róla, amint rájöttem, hogy az este további részét a Tűz Urával egy asztalnál kell végigszenvednem. Újdonsült férjemmel az oldalamon. Remek!

Nem volt apelláta. Hiába hivatkoztam a nem létező migrénemre, nem mehettem vissza a lakosztályomba. Leültem Zuko és Iroh közé. Furcsálltam, hogy Zuko nem közvetlenül az apja mellett kapott helyet. A húga balján ült (látszott, hogy nem örül neki). Nem, mintha bántam volna. Nekem csak jó volt, hogy távolabb ültem egy földi démontól. De mégis meglepett. Ott helyben világossá vált, hogy Ozai valóban nem atyai jóságból fogadta vissza a fiát. Alig nézett rá Zukóra – ha pedig mégis, úgy méregette, mint a véres rongyot. Tapintani lehetett a feszültséget az asztalnál. Sőt, a terem minden szegletében. Éreztem, hogy mindenki engem figyel, ha nem is leplezetlenül. Szinte hallottam, ahogy összesúgnak rólam. A vízi parasztról...

Tehettek elém bármilyen gusztusosan tálalt ételkölteményt, alig ettem pár falatot. Többnyire csak szurkáltam a villámmal (amint eldöntöttem, egyáltalán melyiket használjam a tányérom mellett lévő három, különböző villából). A gyomrom olyan szaltókat hányt, mint egy akrobata, és úgy éreztem, a torkomban dobog a szívem. Ennek ellenére túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy ne kérdezgessem Iroh-t:

- Tábornok úr, mondja – súgtam – ki az a kopasz, himlőhelyes arcú férfi? – böktem a fejemmel egy igencsak túlsúlyos pasas felé, aki már harmadszor szedett a kagylólevesből.

- Ő ott? Wong hadnagy. Lassan a legnagyobb páncél se lesz jó rá, de sosem tudja fékezni az étvágyát. Viszont jól pai sho-zik!

- És az a magas, horgas orrú, a szemölccsel a homlokán?

- Ő Fang Lon Yong, a hadügyminiszter. Mellette pedig San Wu, a pénzügyminiszter.

- Hát az a harcsaszájú, sovány, hosszú hajú? – néztem arra a férfira, aki mellett Zuko szerelme állt az imént.

- Ő Warden parancsnok. Egy börtön igazgatója, innen nagyon messze, egy szigeten, a forrongó sziklánál. Veszélyes egy alak. Soha nem láttam még mosolyogni. Vagyis, de... és nem lett jó vége.

- Mondja... - még halkabbra fogtam a hangom - ki az a lány, aki az előbb mellette volt?

- Ó... ő Mai. Az unokahúga. – Iroh hirtelen elkomolyodott. Nyilván tudta, mit jelent a lány Zukónak.

Az említett személy kihallhatta Mai nevét a sugdolózásunkból, mert felénk kapta a fejét. Inkább folytattam a sült hal piszkálását. Iroh szórakozottan kortyolt bele a teájába.

Zuko hozzám hajolt, és a fülembe sziszegte:

- Társaságban sugdolózni nem illik. Ennyi nevelést sem kaptál a barbár törzsedtől?

- Miért, te mit csinálsz most, ha nem suttogsz? – csattantam fel – Ne próbálj kioktatni! Nekem más a véleményem arról, ki itt az igazi barbár!

Megfagyott a levegő. Iroh-t kivéve mindenki megütközéssel vegyes haraggal nézett rám.

- Viselkedj... vagy tisztulj a szemem elől! – Ozai alig tudta fékezni a hangját.

- Már megyek is! – ezzel fel is emelkedtem a székemről, de Zuko visszarántott maga mellé.

- Ne merj szégyenben hagyni, te senkiházi riherongy! – fenyegetett fojtott hangon, majd némán eltátogta: „Vagy nem hallgatok.".

Kihagyott egy ütemet a szívem. Tudtam, mire gondol. Ha nem táncolok úgy, ahogy ő fütyül, rögtön elmond rólam mindent.

- Maradok. – morogtam gyűlölet teljesen. Remélem, most örülsz! A markodban vagyok... te szörnyeteg!

Nem volt rá szó, mennyire utáltam abban a pillanatban. A halálát kívántam. Szentül hittem, hogy nincs az az emberfeletti erő, ami ezt a színtiszta iszonyt képes lenne bármi mássá változtatni. Minél többet leszek a közelében, annál biztosabb, hogy be fogok csavarodni! Őszintén sajnáltam, hogy nincs a közelben töltött teknőskacsa tojás... követtem volna Hua Mei példáját, ezer örömmel!

Hamarosan mutatványosok lepték el a szabadon maradt teret. Tűznyelők, lángoló labdákat dobáló zsonglőrök, harci festékkel borított táncosok mulattatták a vendégeket... de nem az ifjú párt. Zuko és én olyanok voltunk, mint akik akasztásra várnak. Részemről ez csábítóbb is lett volna, mint leélni egy életet vele!

Meglepett viszont, hogy a vendégek közül senki sem táncolt. Mindenki úgy ült a helyén, mint egy darab sóbálvány, néha tapsolva, ha véget ért egy szám. Karót nyelt egy nép. Bezzeg egy lagzi a Déli Víztörzsben! Széttáncoltuk a lábunkat – már csak azért is, hogy ne fázzunk annyira. Hányszor kell emlékeztetnem magam, mennyire messze vagyok a Déli-sarktól? Már azt is kétségbe vonom, hogy valaha hazatérek.

Jó két órával később a mutatványosok szép lassan távoztak. A Tűz Ura felállt:

- Köszönöm, hogy mindannyian megtiszteltetek a jelenlétetekkel eme... nemes napon. Későre jár! Térjetek nyugovóra, szívesen látok mindenkit a palotában. – hozzám fordult, belém döfve a szavai tőrét (lefogadom, hogy egész este erre készült) – Fájdalom, hogy meg kell szakítanom a fényes ünnepséget, de... ha az ifjú pár tovább időzik itt, félő, hogy nem is marad idejük a nászéjszakára! – nevetett.

Ami engem illet, majdnem elsírtam magam. Szerencse, hogy nem ettem sokat. Amilyen vadul forgott a gyomrom a puszta gondolattól, hogy oda kell adnom magam Zukónak, szerintem csúnya véget ért volna a vacsora. Éppenséggel férjuram sem örült a kényszer légyottnak. Az arca olyan lett, mint egy tengeribeteg matrózé. Aki kolerás.

Hála Ilmának, legalább nem az ő oldalán kellett távoznom. Viszont én mentem előre. Két szolgáló ünnepélyesen kikísért a teremből, vissza a lakosztályomba. Akkor még tartottam magam. Csupán néhány engedetlen könnycseppet nem tudtam visszafojtani. Ám amint megérkeztem, és a szolgálók egyedül hagytak Linnel, már nem bírtam tovább.

- Lin... egyedül hagynál néhány percre? – kérdeztem, mielőtt szólhatott volna. Nem akartam előtte összeomlani. Csak egy kis magányra vágytam, mielőtt az életem végérvényesen tönkre megy.

- Persze. – bólintott, és bár látszott rajta az aggodalom, kiment.

Én pedig egyedül maradtam a lánnyal a tükörben. Vagyis... most már asszonnyal. Teljesen elvesztettem az önuralmamat. Szinte hisztérikusan szaggattam le a fátylam a fejdíszemről, majd azt is félre hajítottam, és kibontottam a frizurám. Hangos zokogás tört ki belőlem. Addig a pillanatig olyan voltam, mint egy kőszikla. Ha el akart ragadni a sírás, legtöbbször sikerült elnyomni magamban. De nem volt több hely a szemétdombon. Megrepedt a kőszikla, és porrá zúzódott. Engem pedig nem érdekelt, ki hall. Engedtem, hogy a könnyek szaporán öntözzék az arcom. Újra és újra láttam magam előtt az elmúlt napok eseményeit. Sokka és Aang elkeseredett arcát, a raktárhelyiség sötétjét, a kikötőt, a palotát, a tróntermet... és azt az átkozott esküvőt – minden egyes részletét! Hallottam, ahogy a pap házastársakká nyilvánít minket Zukóval. És ekkor feltettem a kérdést: lehet ennél rosszabb?

A választ rögtön meg is kaptam. Mikor nyílt az ajtó, és én felnéztem, nem Lint láttam. Zuko állt előttem. Amint meglátta a szénaboglya hajam és a lefojt, össze-vissza kenődött arcfestékem, hátra lépett vagy ötöt.

Nem... arról ne is álmodj!

- Takarodj!!! – rivalltam rá, mint egy félőrült – Hordd el magad innen!! Engem ugyan nem fogsz megkapni!!!! Ha csak hozzám érsz, megbánod!

- Hidd el, én sem repesek az örömtől, hogy most itt vagyok! Már attól rosszul leszek, ha rád gondolok!

- Az érzés kölcsönös! Most pedig tisztulj, vagy magam söpörlek ki! – kiidomítottam a maradék vizet a mosdótálból, és a vállára céloztam egy vízostorral. Legnagyobb sajnálatomra elugrott.

- Csak azért nem válaszolok tűzzel, mert amúgy is épp menni készültem! Attól ne félj, hogy valaha is hozzád érek... vízi paraszt! Annyira kívánlak, mint borzvakond a fényt! Na, jó éjt!

Ezzel le is tudta a látogatását nálam. Már csak azt hallottam, ahogy becsapja az ajtót. Fellélegeztem. Nem éltem volna túl, ha arra kényszerít, hogy...

Lin lépett be.

- Terrára! Mi történt? – hűlt el.

- Szerinted? Talán azt vártad, hogy a karjába omlok? Még jó, hogy eltakarodott!

Lin együttérzéssel vegyes aggodalommal csóválta a fejét.

- Ha Tűz Ura Ozai megtudja...

- Hát tudja csak meg! Most már azt se bánom, ha kivégeztet! De én nem leszek Zuko asszonya, soha!