Zuko

A tűz elborította az egész csarnokot. Három méteres, narancsszínű oszlopokban vonaglottak a lángok, a levegő vibrált a felszabaduló hőtől. Egyetlen egy ismerős arcot se tudtam tisztán kivenni a tömegből, melynek tagjai barikád mögül nézték, ahogy a biztos halálba tartok. Akkor még nem is sejtettem, hogy ennél sokkal rosszabb vár rám. A megszégyenítés és a kegyvesztettség.

Apám úgy állt meg előttem, mint egy sötét árny. Miatta úszott minden forró lángokban... ő maga mégis olyan volt, mint a jég. Hideg és könyörtelen.

- Jól nyissátok ki a szemeteket! – harsant a hangja – Most megláthatjátok, milyen büntetést kap az, aki megkérdőjelezi a Tűz Urának hatalmát! Legyen bárki is... - gyűlölettől izzó szemmel nézett rám. Tényleg nem számított neki, hogy a fia vagyok. A saját vére.

Csak tizenhárom voltam. Egy erőtlen kiskamasz. És mit tagadjam: féltem. Rettegtem.

Térdre zuhantam előtte, a könnyek sebesen öntözték arcomat.

- Apám... kérlek! – sírtam – Sosem fordulnék ellened, nem úgy értettem...

- Hallgass!! – mennydörögte – Olyan leckét kapsz tőlem, amit sosem felejtesz el! Állj talpra, és küzdj, te szánalmas kölyök!

- Ozai, elég!! – kiáltott közbe Iroh bácsikám, kilépve az arctalan tömegből – Légy eszednél! Hisz' Zuko még gyerek! Ha kihívod Agni Kai-ra, megölöd!

- Te ebbe ne szólj bele, bátyám, vagy száműzlek árulásért! – apám részéről ezzel vége is lett a vitának. Egyetlen mozdulattal áthatolhatatlan tűzfüggönyt emelt körénk. A lángok már a mennyezetet nyaldosták. Iroh bácsinak csak a hangját hallottam, ahogy az őrséggel kiabál, hogy eresszék. Gondolom, féltek, hogy elidomítja az útjában álló akadályt. Amióta anyám nyomtalanul eltűnt, ő volt az egyetlen, akinek nem voltam szálka a szemében.

- Mi lesz, Zuko?! Légy végre férfi, és állj ki ellenem! – kacagott apám. Nagyon jól tudta, mi lesz a párbajunk vége. Én is tudtam.

Talpra álltam, és felvettem az alapállást.

- Helyes! – mosolygott apám – Támadj te először!

- Apám, nem akarok...

- TÁMADJ!!!! – üvöltötte remegő arcizmokkal.

Nem tehettem mást. Most végem van...

Ökölbe szorítottam a kezem, behúztam a könyököm és erőtlenül kinyújtottam a karom. Egy öt centis lángcsóvát sikerült produkálnom. Apám nevetése betöltötte a csarnokot.

- Nem vagy te tűzidomár, csak egy nevetséges selejt! – vágta hozzám – Na, most megmutatom, hogy milyen az igazi, pusztító tűz!

Arra sem volt időm, hogy felfogjam a helyzetet. Csak a tűzcsóvát láttam, ami megállíthatatlanul száguldott felém. A lángok végül elérték az arcomat, és megégettek. A perzselő tűz akkor este egy életre rám nyomta a bélyegét, sebhelyt hagyva a bal szemem körül. A fél arcomat elcsúfította. Ez volt az én szégyenem. A száműzött herceg jele. Újra a földre zuhantam, üvöltve az elviselhetetlen fájdalomtól. Zokogtam, mint egy kisgyerek. Azt hittem, meg is vakultam a fél szememre (tényleg nem látok vele élesen).

- Ha nem lennék könyörületes, itt helyben megölnélek, te mihaszna, gyáva bitang! – apám hangját csak tompán hallottam, mintha nagyon távolról szólna – De meghagyom a nyomorult életed! Viszont soha többé nem akarlak a tűz országában látni! Áruló vagy, akinek száműzetés jár!

Lassan felnéztem rá. Halványan láttam csak, körvonalakon kívül semmit nem tudtam kivenni a narancsos térből, de így is tudtam, hogy tetszik neki a torz szörnyeteg, akit teremtett.

- Iroh! – szólt parancsoló hangon a bácsikámnak, leeresztve a tűzfüggönyt. A tömeg elszörnyedve hüledezett az (új) arcom láttán. Kivéve Azulát, a húgomat, akinek tisztán hallottam kárörvendő kacaját. Ezer közül is megismertem volna.

Iroh bácsi azonnal kitépte magát az őrök kezei közül, és mellém térdelt:

- Zuko herceg! Ne...! Ozai, mit tettél??!!

- Ami helyes! – felelt szárazon a tűz ura – Ne aggódj, Iroh, ezen túl vigyázhatsz a kölyökre! Vele mész a száműzetésbe, és gondoskodsz afelől, hogy többé ne lépje át az országom határát! TÖBBÉ NEM A FIAM!!!!

- Ne!!! – üvöltöttem, ahogy felültem az ágyban. Egész testemről csorgott a veríték. Meredten, zihálva bámultam a szemközti falat. Álom volt. De volt idő, mikor a valóságot jelentette. Már három éve történt, hogy apám ezt tette velem, és szinte minden éjjel újraálmodtam a legapróbb részletet is. Három éve bolyongtam a világban, a bácsikámmal és a flottájával. Szinte otthonommá vált a hadihajók fedélzete. Hogy merre tartottam? Azt magam sem tudtam. Csak azt tudtam, hogy minden áron el akarom fogni az Avatárt, a tűz népének legnagyobb ellenségét. Így biztosan visszanyerem a becsületem. És talán apám is büszke lesz rám végre, nem leszek selejt a szemében. Egy ideje már ráakadtam a fiúra. Mert nem volt több egy gyermeknél. Esküdni mertem volna, hogy több mint száz éves, de csak egy kölyökre bukkantam. Aki viszont erősebb volt, mint bárki hinné. Nem tagadom - kezdetben alábecsültem. De volt alkalmam megtanulni, hogy óvatos legyek vele szemben. Legutóbb kis híján elfogtam, az Északi-sarkon. A saját óvatlanságomnak köszönhettem, hogy végül kicsúszott a kezeim közül – mint a Déli-sarkon, vagy Kyoshi szigetén. Mindig egy hajszál választott el a győzelemtől, és mégis...

Addig kellett elkapnom, amíg meg nem tanul bánni mind a négy elemmel! Akkor pedig meg sem álltam volna a szülőföldemig. Egyelőre viszont pihenni kívántam. Belefáradtam a hajszába. Össze akartam szedni magam, mielőtt folytatom, amit elkezdtem.

Keserűen végigsimítottam a sebhelyt az arcomon. Ilyenkor mindig összeszorult a szívem. Ma még számkivetett vagyok. Egy szégyenfolt, aki sehova se tartozik. De holnap talán újra a koronaherceg lehetek! Nem menekülhetsz örökké, Avatár! Ha kell, az egész világot tűzbe borítom, de megtalállak!