Szilveszter

Megint eltelt egy év, Veronika. Tavaly ilyenkor megígértem neked, hogy havonta egy levél, és ezt be is tartottam – kivéve persze ez az egy, de azzal szerintem egyetértesz, hogy karácsonykor írnom kellett, de vegyük úgy, hogy decemberben jár a duplázás, legyen ez az utókarácsonyi ajándék magunknak. Ha itt lennél, most mosolyognál rám, és valami olyan butaságot mondanál, hogy rendben, legyen, és így is büszke vagy rám. Én pedig visszamosolyognék, és csak néznénk egymást, míg a délután estébe nem fordul.

Kevés ez az egy levél, ugye tudod? Annyi minden van, amit szeretnék veled megosztani, amit szeretnék elmondani. Pillanatok, amelyek beleragadnak a jelenbe, és megdermednek, míg én rád gondolok. Ha írok neked, közelebb érezlek magamhoz, nem fáj úgy a hiányod. De igen, tudom, mit mondanál. A jelen az, ami a miénk, a jelen az egyetlen, ami történik, a jelen az, amit megélhetünk. Igyekszem, Veronika, az év minden egyes napján nagyon igyekszem, de néha nehéz.

Ilyenkor is mindig nehéz, mert óhatatlanul eszembe jut, hogy mennyire szeretted a szilvesztert, hogy mennyire szeretted azt a pillanatot, amikor megszületett benned a jövő év meséje. Hiányoznak a meséid, Veronika. Azon gondolkodom, vajon idén milyen mesét súgnál a fülembe éjfél előtt – vajon boldogságról szólna? Úgy hiszem, igen. Tele lenne mosolyokkal, rengeteg nevetéssel és még több szeretettel.

Nem lehetne máshogy, hiszen a lányok révbe értek. Nekik még nem árultam el, és egyszer sem utaltam rá, de tudod, gyakran eszembe jut, hogy pár éven belül talán a ház megtelik gyerekzsivajjal. Úgy hiszem, izgalmas lesz nagyapának lenni. És ne érts félre, Vanda már olyan a számomra, mintha tényleg az én unokám lenne, de őt nem láthattam felnőni, nem dédelgethettem kisbaba korában, és ez hiányzik. Olyan édes kislány, sajnálom, hogy nem lehetnek róla emlékeim. Tudod, te is nagyon szeretnéd őt, és azt hiszem, ő is igazán nagyon szeretne téged – bár persze, ha rólad van szó, én elfogult vagyok, számomra lehetetlen elképzelni, hogy téged valaki ne szeressen. Ha már szeretet, el kell árulnom neked, hogy most olyan sok a szeretet a házunkban, hogy az igazán nagyon boldoggá tenne téged.

Igen, boldog lennél, hogy ilyen nagyra bővült a család. Nem is tudom eldönteni, melyik fiúért rajonganál jobban. Ádámot a szelídségért és a higgadtságáért szeretnéd, és azért, hogy ő az egyetlen, aki bármikor képes Jázmint megnevettetni. Azt hiszem, egész eddigi életemben nem hallottam Jázmint annyit nevetni, mint az elmúlt hónapokban. Ádám igazi csoda a legidősebb lányunk számára. Leót a gúnyos, mégis kedves pimaszságáért szeretnéd, és azért, mert rajongva imádja Evelint, úgy fogadja el őt, amilyen, szereti az összes mesés bolondságát, mindent, ami ő. Erik pedig... hát, Erik azt hiszem, számodra is leginkább olyan lenne, mintha ő lenne az a fiú, aki kettőnknek nem adatott meg. Tudom, ez így egészen furcsa, hiszen gyakorlatilag már a vejünk, de attól még így érzem. Erik minden, amire Viviennek szüksége volt vagy van. Tudod, varázslatos, ahogyan ők egymásra találtak, ahogy Erik itt volt neki évekkel ezelőtt, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, a bátyja volt, a barátja, az őrangyala, most pedig a férfi, aki akár a csillagokat vagy a Holdat is lehozná neki az égről. Bár persze ezt Ádám és Leó is megtenné Jázminért és Evelinért – pont úgy, ahogy én is megtettem volna érted.

Azt hiszem, kivételesen szerencsések a lányaink. Ha arra gondolok, hogy tavaly ilyenkor azt írtam, mennyire aggódom értük, mosolyogni támad kedvem. Mintha csak te tettél volna rendbe mindent, miután megosztottam veled a félelmeim. Mintha még mindig vigyáznál ránk, nemcsak a lányokra, rám is.

– Apa! Lejössz? Kellene egy kis segítség!

Péter elmosolyodik, és leteszi a tollat.

– Egy pillanat! – kiált vissza Evelinnek kissé krákogós hangon. Nem tehet róla, ha a feleségének ír, mindig összeszorítják a torkát azok a szavak, amelyeknek hang helyett csak betűket adhat.

Nem futja át, amit írt, összehajtja a papírlapot, kihúzza az íróasztal alsó fiókját, és a leragasztott, fehér borítékok halmára teszi a félbehagyott levelet. Majd befejezi később, éjfél után, amikor a gyerekek már nyugodni tértek, amikor elcsendesült a ház. Veronika örülne neki, hogy elhalasztja az írást, boldog lenne, hogy megy, és a gyerekeivel tölti azt az időt, ami még hátravan ebből az évből. És igen, ahogy írta is, büszke lenne rá, büszke azért, mert képes tovább élni – nemcsak úgy tenni, mint aki él, hanem igazán élni. Akkor is, ha néha nehéz.

Ahogy kilép a szobájából, sülő tészta illata csapja meg az orrát. Egy pillanatra megtorpan, behunyja a szemét, és maga elé képzeli Veronikát, amint épp kiveszi a tepsit a sütőből, és vigyázva a tűzhely tetejére teszi, aztán megfordul, és a mosolya olyan, mint a szemerkélő esőcseppekbe olvadó napsugarak.

Péter mosolyogva megy le az emeletről. Amint az előszobába ér, Evelin hozzá szalad, és hirtelen átöleli. Péter magához szorítja a kislányát, és csupa gyengédséggel megsimogatja a hátát.

– Köszönöm – mondja Evelin, miután elengedi. – Csak nem akartam, hogy egyedül kuksolj odafent, mikor mind itt vagyunk.

– És vágyik a legendás lencsesalátádra – toldja meg Leó a konyha küszöbén állva, a rá jellemző, gúnyos mosollyal az ajkán.

Evelin éles pillantást vet a férfira, amit Leó még szélesebb mosollyal fogad.

– Már csak össze kell állítani, mindent kikészítettem hozzá – mondja Evelin visszafordulva Péter felé. A szeme édesen csillog, ami elárulja, hogy a lencsesaláta igazából csak ürügy.

Evelin ilyen, mindig mindenkire igyekszik figyelni, és szereti, ha mindenki elégedett és boldog, tehát nem hagyhatja, hogy az édesapja kimaradjon a szilveszteri készülődésből. Már csak azért sem, mert Veronika nagyon szerette ezeket a pillanatokat, szerette, ha a család együtt készül az új év köszöntésére, ha együtt ünneplik az eltelt csodálatos évet. A felesége minden áldott napban képes volt felfedezni a csodát, de voltak olyan napok, amelyeket különösen szeretett, és ezek közé tartozott a szilveszter is. Azt mondta, ahogy karácsonykor a szeretetet, úgy ilyenkor az életet ünnepli.

Péter egy bólintással nyugtázza Evelin szavait, de ahogy a konyhába indulna, a nappaliból felcsattanó nevetés szűrődik ki, és Lilla heves, lelkendező kiáltozása. Vivien és Leó húgai az egész házat igyekeznek feldíszíteni, mindenhonnan színes papírlampionok és girlandok lógnak, amit ők maguk vágtak ki vagy fűztek össze krepp-papírból. Erik és Örs türelmesen és megadással tűri, hogy a lányok dirigáljanak, Endre pedig játékosan folyamatosan keresztbetesz nekik. Péter elmosolyodik, ahogy Endrére gondol. Az a fiú magára emlékezteti, ő is pontosan ilyen széltoló volt régen.

Leó pár nagy lépéssel átvág az előszobán, és bekukkant a nappaliba. Ahogy komoran összevonja a szemöldökét, Péter úgy véli, érdemes megnézni, mi is történik éppen. Leó mellé megy, de ő nem lát semmi különöset. Irina a kanapén ül, szorgalmasan és csendesen gyártja az újabb és újabb díszeket, Lilla – ki tudja miért? – ugrándozik, Vivien és Erik a könyvespolcra aggat éppen egy girlandot, Örs pedig az egyik fotelben ül, és a színes papírokat válogatja.

– Nem – szólal meg Leó ridegen, és ahogy Péter a tekintete irányát követi, észreveszi Endrét is. A férfi a számítógép előtt ül, de nem a monitor, hanem a lányok felé fordulva. Abból ítélve, hogy se film, se zene nem szól, talán épp a válogatás váltotta ki az előbbi hangos nevetést.

– Mi nem? – kérdi Endre ártatlannak szánt mosollyal, de a tekintete bűntudatos villanása elárulja, hogy pontosan tudja, mire utal Leó.

– A húgaimra legfeljebb úgy tekinthetsz, mintha neked is a húgaid volnának. Világosan fejeztem ki magam, vagy legyek ennél is egyértelműbb?

Endre és Örs csak ma találkozott Irinával és Lillával, eddig valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy erre még nem került sor. Péter számára érdekes volt látni, ahogy puhatolózva ismerkednek, de a legkevésbé sem lepi meg, hogy eljött ez a pillanat.

Evelin Leó mögé lép, hátulról átöleli, és puszit nyom a vállára.

– A húgaid felnőttek, Leó – jegyzi meg szelíden.

– És tudnak magukra vigyázni – közli Lilla élesen a bátyjára nézve. Csípőre vágja a kezét, és dacosan megemeli az állát. – Holnapután után huszonnyolc éves leszek, ugye nem akarsz még most is pesztrálgatni?

– Január harmadikán születtél? – szól közbe Erik.

– Igen, miért? – fordul felé Lilla.

– Örs is – mosolyodik el Erik, és érezni azt a fajta, már-már szülői büszkeséget a hangján, amit csak Örs említése tud belőle kiváltani.

– Tényleg? – mosolyodik el Lilla az említettre pillantva.

Örs visszafogottan bólint.

– Én is a huszonnyolcat töltöm.

Lilla félrebillenti a fejét, és gyanakodva összehúzza a szemét.

– Mikor pontosan?

– Tizenhárom tizenháromkor.

– Én is – súgja Lilla elkerekedő szemmel, és a tekintetébe érdeklődés és kíváncsiság szökik, aztán viszont hirtelen elvigyorodik. – Vajon, ha teljesen egyszerre születtünk, egyszerre is fogunk meghalni?

– Lilla, ne legyél már ennyire morbid – szól közbe sóhajtva Irina, együttérző pillantást vetve Örsre. – Szegény Örs így is halálra van tőled rémülve, visszafoghatnád magad.

– Halálra vagy tőlem rémülve? – derül jót Lilla.

– Azt azért nem – közli Örs, és az ajka felfelé kunkorodik. – De mi tagadás, kissé fárasztó vagy.

Lilla vidáman felkacag.

– Bírlak téged, komolyan – jelenti ki, aztán újra Leó felé fordul. – Szóval inkább tőle félts, az olyan bájgúnárokat, mint Endre, úgyse csípem – vet incselkedő pillantást Endrére.

A férfi jót nevet a játékosan csipkelődő kritikán, Leó szemöldöke azonban még komorabb vonalba feszül.

– Részvétem, tesó – szúrja közbe Erik, mire Örs elvigyorodik.

– Azt hiszem, megbirkózom a problémával.

– Szóval egy probléma vagyok? – kérdi Lilla morcosan fintorogva, aztán kirobban belőle a nevetés, amihez ezúttal, halkan ugyan, de Örs is csatlakozik.

Leó egyre komorabb képpel a húgát, Endrét és Örsöt méregeti. Endre kihívóan állja a tekintetét, Örs azonban csak szelíden megrázza a fejét, és a papírlapok felé fordul, majd átnyújt egy kisebb kupacot Irinának, aki hálás és kedves mosollyal köszöni meg.

Péter érdeklődve és kíváncsian követi a jelenetet, így nem kerüli el a figyelmét, hogy mikor Leó nem rá néz, Endre tekintete a kanapé felé rebben, de nem Lillát, hanem Irinát bámulja teljesen elbűvölten...

– Leó – súgja Evelin figyelmeztetőn.

Leó kérdőn megemelt szemöldökkel Evelinre pillant. Evelin jelentőségteljesen néz rá vissza, mire a férfi szemöldöke összeszalad, de Evelin egyre szelídülő tekintetének végül megadja magát. Elmosolyodik, bólint, aztán magához húzza a lányt, és forrón megcsókolja. Mikor elengedi, Evelin aranyosan elpirulva temeti a fejét a férfi mellkasába. Leó halkan, dörmögősen nevet, és szorosan átöleli a lányt.

Péter elmosolyodik, és jót derül Evelin zavart pironkodásán. Veronika is ilyen volt, pont úgy pirult el mindig, mint Evelin, és ez édes melegséget csempész a szívébe.

– Köszi, Evelin, tényleg – mosolyodik el bőszen Lilla, mire mindenki elneveti magát, beleértve Leót is, de ahogy elhalnak a hangok, azért még egy figyelmeztető pillantást vet előbb Endrére, aztán Örsre.

– Hálás vagyok érte, hogy nincs bátyád – állapítja meg Erik gyengéden Vivienre nézve.

– Hát – vakarja meg Vivien zavartan a fejét –, lényegében nekem te voltál az. Te is pont ilyen tekintettel méregetted a fiúkat, akik megkörnyékeztek.

A szobát megint nevetés egymásba kapaszkodó vidám hangjai töltik be.

– Tudod, mit? – húzódik Erik szája félmosolyra. – Akkor azért adok hálát, hogy nem vagyok a bátyád.

Vivien elneveti magát, aztán senkivel sem törődve Erik nyakába ugrik, a dereka köré fonja a lábát, és az orrához dörzsöli az orrát.

– Azért én is kifejezetten hálás vagyok – közli puszit nyomva a férfi szájára.

– Már megint kezdik – mormogja Leó.

Vivien felé fordul, és nyelvet ölt rá.

– Nem is tudom, ki támadta le az előbb szégyentelenül a nővéremet – közli szemtelenül.

– Hát én – húzza ki magát elégedetten Leó, ami újra nevetést csal a szobába.

Péter is jóízűen nevet, aztán megveregeti Leó vállát, és a konyha felé indul, de a küszöbhöz érve megtorpan. A kép, ami elé tárul, egyszerre tölti el szeretettel és sajgással a szívét.

Ádám felismerhetetlenül dúdol valamit, és épp megforgatja Jázmint, aki hátravetett fejjel, tisztán kacag. Az arca liszttől maszatos, a kezében pogácsaszaggató. Vanda az asztalnál ül, és mit se törődve azzal, hogy rátapadt tésztától és liszttől maszatos a keze, a tenyerébe támasztja az állát, és ábrándosan, boldogan bámulja őket. A szemében az öröm és a hála mellett parányi vágyakozás is ragyog. Péter megérti őt, mert valószínűleg ő sem figyeli máshogy a botladozva, nevetve keringőző párost.

Valamikor ő is táncolt így Veronikával. Forgatta, pörgette őt, és a szoknyája fodrokat vetett, felkavarta a sütemények meleg, édes illatait, és a konyha megtelt nevetéstől ragacsos ízekkel, és a világ kerek volt, és egész.

„Sose felejtsd el, hogy nem érünk rá szomorkodni. Picit szabad, de igazán csak picit, amennyi épp kell ahhoz, hogy aztán jobban értékeljük az örömöt. Az élet mindig megy tovább, és a csodák csak arra várnak, hogy megéljük őket."

Mikor is mondta ezt Veronika? Péter már nem emlékszik, de azt tudja, hogy a felesége mélyen a szemébe nézett, elmosolyodott, majd mintegy a maga megerősítésére biccentett egy egészen aprót, aztán közelebb hajolt hozzá, és csókot lehelt a szájára.

Péter, ahogy ellágyuló tekintettel nézi Jázmint és Ádámot, arra gondol, hogy ezek a csodák azok, amelyekért érdemes élni, és igen, minden egyes nap történhet csoda. Néha talán csak egy nevetés vagy egy mosoly, egy tánc vagy egy csók, néhány kedves szó vagy egy ölelés. Csodák, amelyek arra várnak, hogy megéljük őket – és az élet aztán mindig megy tovább...

***

Képek a szereplőkről:

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/

Köszönöm, hogy olvastál! :)

***

A sorozat következő három része megtalálható a történeteim között, lényegében mindegyik olvasható önálló kötetként is, egyáltalán nem függnek össze, de időrendben az alábbi módon követik egymást:

Nefelejcs – mondjuk úgy, "titoktörténet"

A szivárvány lábánál – Irina és Endre története

Túl az üveghegyen – Lilla és Örs története