Ölelések, könnyek, vallomások

Az autóban kellemes meleg volt, de Vivien most ösztönösen összébb húzza a kabátot, hogy védje magát a csípős hidegtől, aztán pedig zsebre vágja a kezét, mielőtt azt érezné, hogy az ujjai jégcsappá válnak.

– Sziasztok! – köszön, de még ezt az egyetlen szót is szörnyen nehéz a szokott vidámságával mondani. Lélekben nincs igazán jelen. Még ott ül az autóban, és visszafojtva a lélegzetét várja, hogy Erik kimondja azt, amit érzése szerint mondani akart. A szíve vadul dübörög a mellkasában már csak a gondolatra is, hogy Erik majdnem szerelmet vallott neki, épp ezért ebben a pillanatban nem rajong túlságosan a testvéreiért.

– Szia, Vivien!

– Szia, Viv!

Fehéren gomolyog a testvérei lehelete, mindketten vacogva lépnek közelebb. Mögöttük nem sokkal toporogva áll Ádám, Leó és egy Viv számára ismeretlen férfi, de ránézésre úgy véli, Ádám testvére lehet. Valamelyest hasonlítanak egymásra, még a gyér lámpafényben is feltűnő, hogy ugyanolyan kék a szemük színe, mindkettejüknek szőke a haja – bár az idegené hullámos –, majdnem egyforma magasak, és az alkatuk is elég hasonló. Ádám arcvonásai karakteresebbek és kicsit keményebbek, az idegenben van valami kisfiús, bár nem annyira a vonásaiban, hanem inkább a lusta, játékos mosolyában.

Viv tekintete visszasiklik a nővéreire, de egyikük sem őt nézi, hanem a háta mögé lépő Eriket. Jázmin megkeményedett vonásokkal, komoran figyeli, Evelin tekintetében pedig halványan értetlenség és megilletődöttség dereng. Fura, de mindketten úgy néznek Erikre, mintha egy idegent látnának.

– Sziasztok, kislányok! – Viv hallja Erik hangján, hogy neki is nehezére esik fenntartani a megszokott látszatot. Jó érzés, hogy a férfi ugyanúgy szeretne most máshol lenni, mint ahogyan ő is.

– Mi a baj? – kérdi Viv nyíltan, mikor a nővérei gyakorlatilag nem köszönnek vissza Eriknek, mindketten épp csak mormognak egy elhaló „hellót". Valami egyértelműen nem stimmel, és a lány testébe szorongás nyilall.

– Viv, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket egy picit Erikkel? – kérdi Jázmin a szemébe nézve. Viviennek a legkevésbé sem tetszik sem Jázmin metszően hűvös hangja, sem az, hogy a tekintetében túlcsordul a féltés és az aggodalom. Bármikor máskor nem zavarná – Jázmin többnyire aggódik érte, de most Erikről van szó. Miért féltené Eriktől?

– Nem – rázza meg a fejét Viv.

– Csak szeretnénk pár szót váltani vele – mondja engesztelőn Evelin, de mikor Viv keményen ránéz, nem bírja állni a tekintetét, és zavartan lesüti a szemét.

– Sehová sem megyek – jelenti ki Viv, és önkéntelenül kihúzza magát.

– Viv, nincs semmi baj – szólal meg mellette csendesen Erik.

Vivien felé fordul, és összeszorítja a szívét az a szomorú megadás, amit a férfi szemében lát. Csak pislogásnyi idő kell, hogy rájöjjön, Erik úgy hiszi, a nővérei megsejtették, hogy van köztük valami, és ezt nem nézik jó szemmel, pedig ez hülyeség, hiszen mind Jázmin, mind Evelin örült, amikor Viv nagy vonalakban beszámolt arról, hogy mi van közte és Erik között. A nővérei örülnének, ha együtt lennének, ezért is teljesen felfoghatatlan az, ahogyan most viselkednek. Mégis mi a franc ütött beléjük?

– Hidd el, nem az van, amire gondolsz – jegyzi meg Viv gyengéden és biztatón. Annyira szeretné, ha Erik többre becsülné magát, ha nem kételkedne abban, hogy értékes és jó ember. Érti ugyan, miért érez így, de attól még nagyon bosszantja, mert nincs igaza, és jó lenne, ha ezt ő is képes lenne belátni.

– Honnan tudod, mire gondolok? – kérdi fanyarul Erik, és a tekintetében csillagtalan éjszakák emésztő sötétje gomolyog.

– Mindig tudom, mire gondolsz – vágja rá Viv.

Erik ajka félmosolyra görbül, és a tekintete azt súgja, hogy ezzel a kijelentéssel a legkevésbé sem ért egyet, de nem forszírozza tovább a témát.

– Viv, ők a legjobbat akarják neked.

A lány legszívesebben toporzékolva üvöltené Erik képébe, hogy „nekem te vagy a legjobb!".

– Te is a legjobbat akarod nekem – ellenkezik Viv –, szóval maradok.

– Viv – morogja Erik figyelmeztető éllel a hangjában. Olyankor szokott így szólni, ha Vivienre éppen rájön a nyűgösség, és túlzásba viszi az akaratosságot, ami olykor sajnos megtörténik. Amikor épp rajta van a hiszti, nem veszi észre, hogy mennyire kiállhatatlanul viselkedik, de utóbb mindig szégyelli magát miatta. Erik az egyetlen, aki képes észre téríteni, így legtöbbször megmenti őt attól, hogy később pocsékul érezze magát, mert annyira undok volt. (Igazából mindig pár nappal azelőtt kezdődik ez, hogy menstruálna – Erik már tudja a menetrendet, így amikor Viv lehiggad, mindig összeborzolja a lány haját, és mosolyogva csak annyit mond, hogy „piros betűs napok jönnek", majd másnap csokoládéval feltankolva jelenik meg, mert amikor Viv menstruál, a csokoládé az egyetlen, ami képes kordában tartani a hangulatingadozásait.)

De most Erik csak azért szól így, mert úgy hiszi, a nővéreinek igazuk van, ha legorombítják őt, mert vele kezdett, és ezt nem hagyhatja. Eriknek tudnia kell, hogy kiáll mellette, hogy igenis őt akarja. És egyébként is valami másról van szó, ezt pedig Viv hallani akarja. Akármi baja is van Jázminnak és Evelinnek Erikkel, az rá is tartozik.

– Kérlek, Viv, menj be – kéri Jázmin, és igyekszik szelídebben szólni, mint az előbb, de nem nagyon jön neki össze.

– Vivien, ezt most tényleg nem kellene hallanod – mondja csendesen Evelin. Ő tényleg szelíden szól, és még egy bocsánatkérő pillantást is megereszt Erik felé.

– Ugye tudjátok, hogy ez csak olaj a tűzre? – kérdi reszelős hangon Erik. Mintha kiszáradt volna a torka, mintha félne beszélni, vagy mintha egyszerűen csak fortyogna benne az elfojtott düh. De Erik nem Jázminra vagy Evelinre haragszik, még csak nem is Vivienre, hanem saját magára – Viv egészen biztos ebben.

A lány kihúzza a zsebéből a kezét, és Erik keze után nyúl. Erősen megszorítja, és dacosan a nővéreire néz. Gyűlöli ezt a helyzetet. Olyan, mintha arra kényszerítenék, hogy válasszon köztük és Erik közt, holott ez lehetetlen. Gyűlöli, hogy magányosan gubbasztó távolságot érez azok között, akiket feltétel nélkül szeret.

– Kicsi lány, ne csináld ezt – dünnyögi Erik szelíden ránézve, a tekintete azonban élesen villan, de Vivient ez nem hatja meg, csak összepréselt szájjal a nővéreire néz.

– Oké – adja meg magát sóhajtva Jázmin. A tekintetét féltés lágyítja meg, aztán azonban keményen Erikre néz. – Erik, ma megtudtunk valamit, és... – Jázmin nagy levegőt vesz. Furcsa, de mintha kényelmetlenül érezné magát és zavarban lenne, pedig egyik sem jellemző rá. Vivien úgy érzi, mintha a torkában dobogna a szíve. – Ne haragudj ránk, lehet, hogy nagyon jó okod van rá, hogy sose mondtad el, sőt, ez elég valószínű, de nem akarjuk, hogy Vivnek fájjon, ezért...

– Tudjátok, hogy Eriknek van egy testvére – szól közbe Vivien megkönnyebbülve. Sóhaj szakad ki belőle, és vele együtt a feszültség is távozik a testéből.

– Te tudsz róla? – kérdi Evelin meglepetten, de a tekintetébe öröm szökik.

– Igen.

– Ó, hál' az égnek! – nyögi Jázmin, és ellazul a testtartása, a vonásai pedig felengednek.

Vivien mosolyogva Erikre pillant, de a férfi megkövülve bámul a nővéreire.

– Ti nem is haragudtok rám? – Olyan fakó a hangja, akár egy idő koptatta fénykép színei.

– Már miért haragudnánk? – kérdez vissza Jázmin halvány mosollyal az ajkán.

– Te te vagy, és mindig te leszel nekünk, ha van testvéred, ha nincs – teszi hozzá Evelin, és olyan féltő, kedves gyengédséggel néz Erikre, ami összeszorítja Viv torkát.

– De...

– Nincs semmi „de" – mondja erélyesen Jázmin, aztán közelebb lép Erikhez, és átöleli. Erik kábán viszonozza az ölelést. – Ne haragudj ránk, csak Vivien miatt aggódtunk, nem akartunk megijeszteni.

Viv szeme könnybe lábad. Jázmin nem kifejezetten az az ölelkezős típus, az, hogy most megöleli Eriket, rengeteget elárul arról, hogy mennyire szereti. Eriket és persze őt is. A lány már érti, miért viselkedtek annyira furcsán a testvérei, és tekintve, hogy tegnap hogyan reagált Örs felbukkanására, minden alapjuk megvolt rá, hogy aggódjanak. Igazából kész szerencse, hogy nem itt és most értesült Erik testvéréről, sokkal rosszabb lett volna, ha így tudja meg.

Jázmin kibontakozik az ölelésből, de Eriknek levegőt venni sincs ideje, máris Evelin öleli meg.

– Ne haragudjatok, hogy nem tőlem tudtátok meg – motyogja Erik. – De Örs vasárnap átjönne ebédelni, ugye nem baj, hogy meghívtam?

– Dehogy baj – vágja rá Evelin elengedve a férfit, és ragyogó mosollyal felnéz rá. – Alig várjuk, hogy megismerjük, hiszen gyakorlatilag máris családtag.

Erik mosolya bizonytalan, meglepett és hálás. Viv finoman újra megfogja a kezét. Erik felé fordul, és gyanúsan csillogó tekintettel néz a szemébe. Viv eddig bírta, most már hiába pislog szaporán, egy áruló könnycsepp mégis megszökik a szeméből. Annyira, de annyira szereti Eriket, és úgy örül annak, hogy a testvérei is szeretik és mindenestül elfogadják, hogy ez a sok boldogság most egyszerűen nem fér el a testében.

Erik ajka félmosolyra húzódik, aztán könnyed természetességgel magához húzza Vivient. Viv szipogva nyomja a fejét a férfi mellkasához.

– Most, hogy mindenki megölelt mindenkit, nem mehetnénk be? Kicsit hideg van – jegyzi meg Leó, de most az ő hangja sem annyira gúnyos, mint máskor.

Vivien elneveti magát, de mielőtt elhúzódna Eriktől, még lopva megtörli a kézfejével a szemét.

Jázmin kinyitja a kaput, és szépen sorban bemennek egymás után. Viv figyelmét nem kerüli el, hogy Leó barátságosan hátba veregeti Eriket, és ettől az apró gesztustól megint könnybe lábad a szeme. Fanyarul elmosolyodik a gondolatra, hogy érzelgős liba lett, de aztán el is hessegeti – olykor mindenki meghatódhat, nem?

Ahogy belépnek az előszobába, és mindannyian leveszik a kabátjukat, Ádám maga elé tolja a testvérét – Viv teljesen megfeledkezett róla a sok feszültség, majd öröm közepette.

– Vivien, Erik, engedjétek meg, hogy bemutassam nektek az öcsémet, Endrét – mosolyodik el.

– Még egy testvér, kész őrület – dörmögi Endre előrébb lépve, mire mindenki felszabadultan elneveti magát. Viv úgy érzi, hogy pontosan ezek a szavak kellettek ahhoz, hogy a kinti nyomasztó távolságnak még az emléke is feledésbe merüljön, és hálás érte Endrének.

A férfi ajkán játékos mosoly pihen, ahogy Erikre pillant. Erik elvigyorodik, de rögtön elkomorul a tekintete, ahogy Endre Viv felé fordul. A lány szíve meglódul. Erik birtoklón néz rá, és ettől minden porcikája vágyakozón bizseregni kezd. Zavartan és elpirulva fordul Endre felé. Nem nézheti most Eriket, mert egészen biztos benne, hogy túl árulkodó a tekintete.

– Helló, Dobos Endre.

– Angyal Vivien, nagyon örülök – nyújtja a kezét Viv.

– És tényleg úgy festesz, mint egy angyal – rázza meg a férfi a kezét.

– Nem – kuncog Viv –, a nővéreim festenek úgy, én inkább egy kis ördögre emlékeztetek.

– Vagy egy bájos tündérre – billenti félre a fejét Endre.

Viv nem érzi úgy, hogy akár a tekintetében, akár a szavaiban több lenne sima kedvességnél, de a szeme sarkából látja, hogy Erik testtartása már-már fenyegetően feszültté válik.

Endre Erik felé fordul, és vele is kezet fog.

– Dobos Endre.

– Varga Erik.

Viv látja, hogy Erik acélosan szorítja meg Endre kezét. A férfi tekintete mintha kérdőn villanna, aztán röviden Vivre rebben. Erik ajka szeglete leheletnyit felfelé kunkorodik, mire Endre biccent egy nagyon aprót.

– Nagyon örülök.

– Én is – mondja Erik immár barátságosan, és elengedi Endre kezét.

Viv nem tudja, hogy rajta kívül feltűnt-e bárkinek is ez a közjáték, de számára elég egyértelmű, hogy mi történt, és ettől úgy érzi magát, mintha léggömbök lebegnének a belsejében. Pedig akár fel is háborodhatna, sőt, a józanabbik, nem rózsaszín ködbe alélt fele azt súgja, hogy ki kellene osztania Eriket ezért a macsós „hagyd békén a csajom" jelenetért – egyrészt, mert Endre nem csinált semmit, másrészt pedig, mert őt aztán nem kell félteni. Mégis jó érzéssel tölti el, hogy Erik védeni akarja – nem úgy, mint régebben, mikor még kislány volt és mindig vigyázott rá, nem „őrangyal-üzemmódban", hanem úgy, ahogyan egy férfi a szeretett nőt akarja védeni. Igen, jó érzés, hogy Erik úgy tekint rá, mintha az övé lenne, és igen, az övé akar lenni. Akarja, hogy Erik kimondja, szerelmes belé, és végre ő is ki akarja mondani. Azt akarja, hogy boldogok legyenek együtt.

Mikor mindenki megindul a konyha felé, Viv finoman megfogja Erik karját, és visszahúzza. Erik felé fordul, de ahogy egymásra néznek, elkapja a tekintetét, és hátrales a válla felett. A többiek már bevonultak a konyhába, kettesben vannak az előszobában.

– Viv – fordul vissza Erik, a tekintete szinte égeti Vivient –, ha nem szeretnéd, hogy a szuszt is kicsókoljam belőled, akkor ne akarj most velem kettesben maradni – morogja vággyal és szenvedéllyel összekarcolt hangon.

– Már megint féltékeny vagy – súgja Viv huncut tekintettel.

Erik lustán, féloldalasan elmosolyodik. Van ebben a mosolyban valami veszedelmes, ennek ellenére mégis őrületesen vonzó.

– Nem, csak tudattam a fickóval, hogy eszébe se jusson rád mozdulni.

Viv beharapja az ajkát, félrekapja a tekintetét, aztán mégis Erik szemébe néz.

– Tetszik, hogy magadnak akarsz.

Erik közelebb lép Vivienhez, felé hajol, a szája majdnem a szájához ér, az utolsó pillanatban mégis inkább csak az orra hegyére nyom egy könnyű puszit.

– Istenem, Viv, tényleg megölsz... – motyogja Erik szinte csak magának, aztán hirtelen megfordul, és úgy indul a konyha felé, mintha menekülne.

Vivien magában bőszen kuncogva követi. A konyhaasztalnál már nincs hely, úgyhogy Erik lazán az ajtófélfának támaszkodik. Viv szívesen követné a példáját, de úgy véli, most nem a legjobb, ha túl közel vannak egymáshoz. Mosolyogva a konyha másik végébe sétál, menet közben puszit nyom a papája arcára, aztán könnyedén felpattan a konyhapultra. Erre gyakorlatilag az asztalnál ülő mindhárom férfi egyszerre tolja hátra a székét, hogy felálljon és átadja a helyét, de Viv int nekik, hogy maradjanak csak. Leó és Ádám ismerik már annyira, hogy szót fogadjanak, de Endre nem ül vissza.

– Tényleg jó nekem itt – jelenti ki Viv.

– De...

– Hagyd, Endre, Viv imádja, hogy ilyenkor magasabb nálunk – szól közbe Leó gúnyosan.

– Nem, azt imádom, hogy ilyenkor lenézhetek rád – közli Viv derűsen.

A konyhát könnyű nevetés tölti be, Endre pedig megadva magát visszaül a székre.

Vivien elmélázva lóbálja a lábát, és bár próbálna a beszélgetésre koncentrálni, de ahogy a tekintete újra és újra a vele szemben álló Erikre siklik, a testvérei szavai egyszerűen nem találnak utat hozzá.

Izgatottság gyűlik a lány testében. Amint elszabadulnak, felmennek Erikhez, és szeretkezni fognak. Megtudja végre, hogy milyen érzés. Bár persze előtte még – többek között – el kell árulnia Eriknek, hogy szűz. Beharapja az ajkát, és töprengve figyeli a férfit. Reméli, hogy nem fognak újra rátörni a kétségek, ha szembesül azzal, hogy ő még ártatlan – nem, az ártatlan túlzás, végül is érintett már meg férfit, és őt is érintették, szóval azért nem teljesen tudatlan, bár nem hiszi, hogy Eriknél ez túl sokat nyomna a latban.

Viv tudja, hogy Erik még harcol magával. Látta a szemében az előbb az előszobában és korábban az autóban is. Harcol azért, hogy ne érezze helytelennek, hogy szereti és kívánja, és ugyan most mindezt felülírja a vágy, de Viv tudja, hogy a félelmei csak meglapulnak. Mert a félelmek többnyire ilyenek – az ember már azt hiszi, legyőzte őket, holott alattomosan csak arra várnak, hogy újra előtörhessenek. Nem tudja, mi lesz, ha Erik félelmei lecsapnak rá, ha leigázzák, ha újra meggyőzi magát arról, hogy nem lehetnek együtt. Mert Viv számára most már nyilvánvaló, hogy Erik éveken át ezt tette. Bemagyarázta magának, hogy nem elég jó, hogy idősebb, hogy helytelen, ha szereti. Meg persze őt is visszatartotta ugyanaz a félelem, ami Vivient is olyan sokszor gyötörte – hogy nem veszíthetik el egymást.

Szörnyű belegondolni, hogy még mindig így lenne, ha nem bukkant volna fel Örs, hogy igyekeznének visszafogni és eltitkolni a vágyat, hogy úgy tennének, mintha csak barátok lennének, holott mindketten többet szeretnének ennél. Örs tulajdonképpen egy igazi csoda.

– Honnan tudtátok meg, hogy Eriknek van egy testvére? – kérdi hirtelen Vivien Jázminra pillantva. Fogalma sincs, hogy kit szakított éppen félbe, és arról sem, hogy amúgy miről beszélgettek, a kérdés akaratlan csúszik ki a száján.

– A kórházban Krisztől – feleli Jázmin készségesen, és csak egy kicsit néz furcsán a húgára.

– Mit kerestetek ti a kórházban? – vonja össze a szemöldökét Vivien.

– Mondd, Viv, hol jártál az elmúlt percekben? – szól közbe Leó derűsen, majd sokat mondó pillantást vet Erikre. Viv zavartan a hajába túr.

– Ööö... elkalandoztam.

Leó már nyitná a száját, de Evelin finoman oldalba böki, mire Leó becsukja a száját és vigyorogva Evelinre néz. Viv nővére elnyomott mosollyal megingatja a fejét, majd a húga felé fordul.

– Megszületett Zoé és Ricsi kislánya.

– Tényleg?

– Igen.

Viv attól tart, hogy most épp idiótát csinált magából. Ahogy körbenéz, rájön, hogy valószínűleg eddig másról sem esett szó, csak Zoé és Ricsi kisbabájáról.

– Fura, Zoé velem egyidős, de én még nem állnék készen arra, hogy anya legyek – mondja Viv, bár leginkább csak azért, mert úgy érzi, valamit mondania kell, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy mindeddig egy árva mukkot sem fogott fel a beszélgetésből. Még mindig a haját birizgálja, és ahogy rajtakapja magát, zavartan a combja alá csúsztatja a kezét. Így talán nyugton marad, és nem fog úgy tűnni, hogy teljesen szétesett.

– Szerintem a világ sem áll még készen egy kis Vivienre – jegyzi meg Leó, majd a tekintete Erikre siklik, és a mosolya árnyalatnyival szélesebbre szalad. – Vagy egy kis...

– Mondd, Leó, neked ma este nincs dolgod a színházban? – szakítja félbe Vivien célzatosan. Leó mosolya még szélesebbre szalad, Vivien pedig válaszul pimaszul elvigyorodik. A férfi dörmögősen felnevet, aztán megadja magát.

– De, és ha már itt tartunk, időszerű lenne indulnom. Elvisztek?

– Örömmel – szól közbe Erik érdes hangon.

Vivien tekintete a férfira siklik. Erik őt nézi, a tekintete perzselő.

Viv leugrik a pultról. Hirtelen nagyon melege lett, és egyáltalán nem bánná, ha most odakint lennének a hidegben.

– Persze, szívesen – mondja ő is, de a hangja mintha fülledt színekkel lenne teli. Nem várja meg, hogy Leó elbúcsúzzon a többiektől, egy gyors „Sziasztok! Majd jövünk!" után kislisszol az előszobába. Már a kabátját veszi, amikor megérzi, hogy Erik mögötte áll. Mikor megfordul, a férfi elmosolyodik, de nem mond semmit, mert ekkor Leó is beéri őket.

– Ugye tudjátok, hogy most kimenekítettelek titeket? Jöttök nekem eggyel – jegyzi meg Leó halkan, miközben a kabátját veszi.

– Kivételesen igazad van – hagyja rá Erik halvány félmosollyal az ajkán.

Leó megemelt szemöldökkel Vivienre néz, de ezúttal ő sem tagad. Ami tény, az tény, miért tiltakozna? Alig várja, hogy végre kettesben lehessen Erikkel, lehetőleg a férfi lakásán. Jelenleg egyedül arra vágyik, hogy Erik végre megcsókolja, és igen, sok mindent kellene tisztázniuk, és ha Erik megcsókolja, lehet, hogy képtelenek lesznek abbahagyni, de most akkor sem tud másra gondolni. Érezni akarja a férfi forró leheletét, ahogy a bőrét cirógatja, érezni akarja az ajkát, el akar veszni a szenvedély mámoros ízeiben.

Az út, bár nem túl hosszú, mégis végtelennek tűnik. Egyikük sem beszél, ami ugyan nem jellemző rájuk, de most rendjén valónak tűnik. Viv a gondolataiba merülve bámulja a lassan éjszakába ájuló várost. A tekintete olykor találkozik Erik tekintetével a visszapillantó tükörben, és ettől minduntalan elönti a forróság.

Már nem kell sokat várni, mindjárt ketten lesznek, csak ketten – biztatja magát, és próbál nem feltűnően fészkelődni.

Ahogy megállnak a színház oldalában, Leó előbb Erikre, majd Vivienre néz.

– Gyerekek, ha nem akarjátok, hogy mindenkinek teljesen egyértelmű legyen, hogy végre együtt vagytok, akkor nem kellene úgy méregetnetek egymást, hogy attól még én is úgy érezzem, meggyulladok.

– Nem vagyunk együtt – motyogja Vivien és Erik tökéletesen egyszerre.

Leó megingatja a fejét.

– Akkor még mindig hülyék vagytok, de ez a ti dolgotok. Köszi, hogy elhoztatok. Szép estét! – köszön el, és a következő pillanatban már csapódik is mögötte az ajtó.

Leó szavai mintha konok visszhangot vernének az autóban.

Erik nem néz hátra Vivienre.

– Előre ülsz? – kérdi.

– Aha – feleli Viv bágyadtan.

Kiszáll az autóból, majd beül az anyósülésre. Lopva Erikre néz, de a férfi még mindig mereven bámul ki a szélvédőn. A motor ugyan jár, de nem indulnak el. A levegő közöttük sűrű és nehéz, mintha olyan szavakkal lenne tele, amelyeket ki akarnak ugyan mondani, de mégsem mondanak ki.

– Viv...

– Erik...

Egyszerre szólalnak meg, és ahogy egymásra néznek, a feszültség ellenére is feltör belőlük a nevetés. A hangok hamar elhalnak az ajkukon, és ahogy összeölelkezik a tekintetük, Vivien már tudja, hogy mindketten ugyanazt készültek mondani, és ettől olyan mély és édes boldogság bomlik szét az egész testében, amit korábban elképzelhetetlennek tartott.

Mégsem szólal meg. Várakozón néz Erikre, mert érzi, tudja, hogy neki kell előbb kimondania. Ha kimondja, azzal legyűri magában a kételyeket, és Eriknek szüksége van erre. Viv szíve szerint már most a nyakába borulna, neki már nem kellenek a szavak, már mindent tud, amit tudnia kell, de Eriknek kellenek, így hát csendben marad, és csak nézi a férfit.

***

Erik elfordítja a fejét, mély levegőt vesz, majd még egyet és még egyet. Aztán leállítja az autót, kicsatolja a biztonsági övet, és teljes testével Vivien felé fordul. Ha már kimondja, akkor mondja ki becsületesen, ne csak hirtelen felindulásból, ne azért, mert feltör belőle, hanem azért, mert úgy dönt, hogy – lesz, ami lesz – igenis kimondja végre.

Vivien várakozón néz rá, várakozón és megértőn. Így nézheti az éjszaka a napkeltét, ennyi vággyal és megadással.

– Viv... szeretlek.

Vivien ajkára apró mosoly kunkorodik.

– Tudom.

Erik megrázza a fejét.

– Nem, én úgy értem, szerelmes vagyok beléd, és lehet, hogy ez őrültség, lehet, hogy te semmi ilyesmit nem érzel irántam, és most basztam el a barátságunkat, de...

Erik elhallgat, mert Viv mosolya szélesebbre fut, a szeme pedig édes csillogással telik meg. Viv így vigyorgott délután is, amikor hazavitték Örsöt. Létezik, hogy...

– Te már tudtad – bukik ki a férfiból, a hangját csodálkozás mossa árnyasra.

Tudta, és nem menekült el. Tudta, és mégis vele akar lenni, akarja őt.

Viv beharapja az ajkát, és igyekszik kevésbé szélesen mosolyogni, de kudarcot vall.

– Igen.

– Örs mondta el.

Ebben a pillanatban Erik nem tudja eldönteni, hogy ha legközelebb találkozik az öccsével, nem fogja-e megfojtani, de legalább már érti, miért vágott Örs olyan bűntudatos képet, amikor neki a féltékenységtől elborult az agya.

– Csak utalt rá, és ne haragudj rá ezért – mondja Viv, miközben finoman megfogja Erik kezét. Úgy néz most rá, mintha ő lenne a valóra vált álma. – Én is szeretlek.

Csak egyetlen szó. Viv máskor is mondta már, de Erik szívére sosem volt még ilyen hatással. Csak nézi Vivient, belemerül a zöld szempár mélységeibe, és alig hiszi el, hogy ez most tényleg valóság.

Vivien szereti.

Szerelmes belé.

Viv szereti.

Vajon hányszor kell elismételnie még ezt magában, hogy tényleg elhiggye?

– Erik – szólal meg a lány óvatosan –, jól vagy?

– Én... – A hangja olyan érdes, akár egy smirglipapír. Megköszörüli a torkát, nagyot nyel, és újra belevág. – Én sosem voltam még ilyen boldog. Nem is tudtam, hogy ilyen boldogság létezik. – Erik elvigyorodik. – A kurva életbe, Viv, majd' beleőrültem, hogy egyszer rájössz, és elveszítelek, most meg... – Hitetlenül megrázza a fejét, de még mindig vigyorog. Nem lehet nem vigyorogni.

Vivien felszabadultan elneveti magát.

– Ha tudnád, hányszor éreztem ugyanezt!

Erik gyengéden megszorítja Viv kezét, a lány pedig viszonozza a szorítást. Aztán csak nézik egymást, hosszan, belefeledkezve a jelen könnyű mámorába. Sose volt még ennyire szép az élet, ennyire ragyogó, ennyire tele boldogsággal, lehetőséggel, jövővel. Erik lelkét nem nyúzzák, tépázzák a kételyek, megadja magát a szerelemnek, amit Vivien tekintete tisztán és nyíltan felkínál.

A másodpercek úgy ragyognak fel és simulnak bele a sötétségbe, akár a tűzijáték fényei.

Nem kellenek most szavak, minden ott van a szemükben. Minden, amit éveken keresztül titkolni igyekeztek, minden félelem, fájdalom, keserűség, minden remegve elnyomott remény és vágy. És Erik egyre könnyebbnek érzi magát – nem sejtette, hogy az érzések valóban ennyire nehezek lehetnek, hogy így lehúzhatják az embert. Mintha eddig börtönben élte volna az életét, mintha sosem láthatott volna napfényt, mintha nem tudta volna, milyen magányos hideg helyett az összetartozás melege a bőrén.

A férfinak fogalma sincs, hány perc telik el így, de egyszer csak Viv ajka pajkos mosolyra görbül.

– Mondd, Erik, mikor akarsz végre megcsókolni?

Erik dörmögősen elneveti magát, a tekintete Viv csábítóan telt ajkára siklik.

– Még mindig áll, hogy ha megteszem, nem biztos, hogy abba akarom majd hagyni.

Vivien feltérdel az ülésen, és felé hajol.

– Akkor ne hagyd abba – súgja, és a következő pillanatban az ajka már az ajkán van.

Erik reggel óta erre várt, és most, hogy végre megtörténik, minden gondolata elszáll, és csak az érzés marad, hogy végre csókolhatja Vivient. Puhatolózón és finoman érintik egymást, és Erik nem tud betelni Viv ajkának őrjítő teltségével és lágyságával. Őszintén nem tudja, hogy lehet valaki ennyire tökéletes. Annyi nőt csókolt és érintett már, most és itt, ebben a pillanatban, mégis olyan, mintha Viv lenne az első. Mintha ez lenne élete első csókja, mintha most tanulná, hogyan kell érinteni, hogy milyen érzés megízlelni valakit.

Az egyik keze Viv tarkójára siklik, a másik a derekát ragadja meg. Viv nem tétovázik, egy pillanatra sem szakadva el az ajkától, az ölébe mászik. Ahogy Viv öle az ágyékához nyomódik, egyszerre nyögnek fel. A szenvedély vad hullámmal csap le rájuk, a csók elmélyül, a nyelvük édes és tébolyító keringőt jár egymással. Viv átöleli a nyakát, a hajába túr, és még jobban magához húzza. Erik a kabát alatt finoman felcsúsztatja a kezét Vivien hátán, aztán le egészen a fenekéig. Ahogy megmarkolja a gömbölyded és hívogató halmot, Viv háta ívbe feszül, és még szorosabban préseli magát hozzá. Erik merevedése sóvárogva lüktet. Soha nem vágyott még senkire ennyire, soha nem akart még senkit így.

Ködbe borult elméje eldugott, de még valamelyest józan szegletéből előlopakodik a gondolat, hogy az autóban vannak, a színház oldalában. Ez túlságosan nyilvános hely, és egyébként sem teheti Vivient itt a magáévá, bármilyen nehéz is legyen tőle elszakadni. Viv többet érdemel, mint egy gyors menetet az autóban, és ő is többet akar. Meztelenül akarja látni, megérinteni mindenhol, teljességgel belefeledkezni. Azt akarja, hogy ketten legyenek, és véletlenül se zavarhassa meg őket senki. Órákon keresztül akarja szeretni őt.

– Viv – suttogja Erik szinte a lány szájába.

– Tessék?

– Abba kell hagynunk.

– Jó.

És csókolják egymást újra, kiéhezett, tomboló vadsággal – mintha az eltelt, egymástól megtagadott éveket akarnák bepótolni. Erik testében egyre nő a forróság, ahogy a nyelvük felfedezi és érinti egymást. Nem tud elég közel kerülni Vivienhez, nem érintheti mindenhol, ahol akarja, és ez az édes kín feszültséget csempész a testébe.

– Viv... – Erik hangja elhaló szuszogás.

A lány elhúzódik, párás szemmel néz rá, nincs igazán jelen.

Erik mosolyogva simogatja meg Viv felduzzadt és kivörösödött ajkát. Nedves a szája, és forró, és Erik tüdejében megreked a levegő, ha elképzeli, hogy Viv legrejtettebb pontja is ugyanilyen lehet most, ugyanilyen forró és csábító, és ugyanúgy várja, hogy megadja neki azt, amire mindketten annyira vágynak.

– Nem foglak itt a magamévá tenni, bármennyire is szeretnék most rögtön benned lenni. Hazamegyünk – jelenti ki ellentmondást nem tűrve, rekedtes, elmélyült hangon.

Vivien kábán bólint, és visszaül az anyósülésre.

Erik beindítja az autót, és kikanyarodik a parkolóból. Érzi magán Vivien tekintetét, de ő egy lopott pillantást sem mer vetni a lányra. Ha ránézne, talán képtelen lenne elfordulni, márpedig ezt most nem teheti meg. Haza kell érniük. Csak percek, kibírja. Meg tudja tenni, hogy nem néz Vivien felé.

Ahogy megfogja őket egy piros lámpa, Erik ösztönösen fordítja a fejét Viv felé – talán látnia kell ahhoz, hogy elhiggye, tényleg itt van, hogy tényleg nem álmodik.

Vivien mosolyogva figyeli, a keze az ajkát érinti, mintha ő maga sem hinné el, hogy az előbb még összeforrt a szájuk. A tekintete párás és ábrándos, és még mindig úgy néz rá, mintha valóra vált volna minden álma.

Erik úgy véli, egy rohadt mázlista, hogy Viv őt akarja. Nem mást, nem valamelyik félnótás kölyköt, akivel korábban járt, hanem őt. Büszkeség feszíti a mellkasát, és hála ragyog a tekintetében. Nem tudja, mivel érdemelte ki Vivien szerelmét, csak azt tudja, hogy mindent meg kell tennie azért, hogy soha ne veszítse el. Annyi gyötrődve vánszorgó év után most az övé, és bár komolyan hitte, hogy ez sosem történhet meg, most mégis olyan, mintha egy kibaszott tündérmese lenne az élet.

Dudaszó harsan, és Erik összerezzen. Vivien pajkosan elvigyorodik, amit a férfi egy félszeg, bocsánatkérő félmosollyal válaszol meg. Értik egymást, feleslegesek a szavak.

Erik elszakítja a tekintetét Vivről, és újra az útra koncentrál.

Amikor percekkel később végre leállítja az autót, úgy gondolja, isteni gondviselés, hogy nem okozott karambolt, mert fogalma sincs arról, hogyan is vezetett ideáig, az út egyetlen pillanatát sem tudja felidézni. Lélekben már Vivient öleli, és pokoli várakozás, hogy még fel kell caplatniuk a negyedikre.

– Mire gondolsz most? – kérdi Viv, ahogy kiszállnak az autóból.

– Hogy miért is nem a földszinten bérelek lakást – dünnyögi Erik. – Miért?

– Mert úgy méregeted a házat, mintha haragudnál rá – feleli Viv elnyomott kuncogással.

– Haragszom is – vágja rá Erik.

Viv édes csilingeléssel a hangjában felkacag.

Gyönyörű, ahogy nevet, ahogy a vidámság szétomlik az arcán és könnyűvé rajzolja a vonásait. Gyönyörű, úgy, ahogy van, mindenestül.

Erik megfogja Viv kezét, magához húzza, és átöleli. A lány csillogó szemmel néz fel rá. Erik imádja, hogy úgy merülhet el Viv tekintetében, hogy nem kell attól tartania, hogy elárulja magát. Most már szabad szeretnie, nem kell palástolnia, amit érez.

– Viv, ha most felmegyünk, én már nem tudom többet visszafogni magam. Tényleg biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Hogy most akarod?

– Túl sokat beszélsz – közli Viv szemtelenül.

Erik elvigyorodik – ezt ő mondogatta a lánynak, mikor még kisebb volt, és még nem ismerték egymást úgy, mint most. Előfordult, hogy Viv egy-egy kérdés előtt körbemagyarázta az egész világot, holott Erik sosem dorgálta meg vagy ítélte el a kíváncsisága miatt, bármiről is esett éppen szó.

– Egek, annyira akartam, hogy ezt egyszer én mondhassam neked! – fűzi hozzá a lány derűsen.

Erik közelebb hajol, és épp csak súrolja Vivien ajkát az ajkával. Viv rebbenő sóhaja megcsiklandozza a bőrét. Édes kínzás ez mindkettejük számára.

A férfi elhúzódik, kézen fogja Vivient, és ahogy elindulnak, magában azért imádkozik, hogy legalább addig legyen képes féken tartani magát, míg be nem érnek a lakásba. Minden egyes átkozott lépcsőfok kész gyötrelem. Vivien keze mintha reszketne az övében, mintha reszketne azért, hogy végre ne csak a kezét érinthesse. Erik ugyanezt érzi.

Kifulladva, levegőt kapkodva érnek fel a negyedikre – erről persze a lépcsők is tehetnek, de Erik szerint leginkább a visszafogott vágy a bűnös. Sosem hitte volna, hogy ennyire fárasztó lehet a lépcsőzés, ha az ember közben alig tudja türtőztetni magát. Igazából a lépcsőfordulóknál csak egy egészen vékony hajszál választotta el attól, hogy meg ne ragadja Vivient, és a falhoz ne préselje. De mindjárt megteheti, mindjárt...

A keze remeg, ahogy a kulcsot a zárba erőlteti, a fémesen csendülő hangok beletépnek a folyosó rezzenéstelen sötétjébe. Fülsértően hangosnak tűnik, ahogy elfordul a kulcs a zárban, ahogy megnyikordulva fordul az ajtó.

Mindjárt...

Előre engedi Vivient, aztán belépve felkapcsolja a lámpát az előszobában, majd bezárja az ajtót. Ahogy Vivien felé fordul, levegőt venni sincs ideje, a lány máris a nyaka köré kulcsolja a karját, a lábát pedig a derekára. Viharos szenvedéllyel csap le az ajka, de Erik ezt egyáltalán nem bánja. A keze rögtön megtalálja Vivien fenekét, és olyan hevességgel viszonozza a csókot, mintha csak általa kaphatna levegőt. A szenvedély végigsöpör a testén, a gondolatait elemészti a forróság.

Ügyetlenül lelöki magáról a cipőt, aztán otthagyva Viv cipője mellett, botladozva botorkál be a szobába. Viviennel a karjában ül le a kanapéra, a keze máris igyekszik megszabadítani a lányt a kabáttól. Vivien a hajába túr, aztán a keze a nyakára siklik, majd a mellkasára. Az érintései még ruhán keresztül is égetik a férfit, a vére dobol a fülében, a szíve tombolva dübörög. Vivien vággyal és mohón érinti, mintha mindenhol érinteni akarná, és ettől Erik csak még jobban kívánja őt.

Nem szakítják meg a csókot, a nyelvük fékezhetetlenül ízleli egymást, így időbe telik, mire Erik kihámozza Vivient a kabátból, de amikor végre sikerül, nem tétovázik, megragadja a póló szegélyét, és kapkodva felfelé húzza. Vivien zihálva szakítja meg a csókot, és hagyja, hogy Erik kibújtassa a pólóból. Erik hátradől, és éhes tekintettel simogatja Viv feltáruló meztelen bőrét. Meg fogja csókolni mindenhol, minden apró négyzetcentiméterét. A kulcscsontjától a köldökéig, aztán lejjebb is.

Vivien kéjtől égő tekintettel a háta mögé nyúl, kikapcsolja a melltartóját, aztán hagyja lecsúszni. Erik figyeli a fekete, vékony anyag alól előbukkanó csodás halmokat. A lány fehér bőréhez képest ingerlően sötét és csábító mellbimbója figyelmet követelőn mered előre. Erik megnyalja a száját – alig várja, hogy ott is megízlelje Vivient.

– Én már félig meztelen vagyok, te viszont még kabátban vagy, ugye tudod, hogy ez így nem fair? – súgja Vivien elnehezült hangon.

Erik Vivien szemébe néz, elvigyorodik, aztán kibújik a kabátból – ahogy mozdul, kőkemény ágyéka Vivien öléhez nyomódik, ami mindkettejük testéből könnyű reszketést csal elő. Viv felsóhajt, behunyja a szemét, hátraveti a fejét, és szándékosan izgató, kéjes mozdulattal fészkelődni kezd az ölében. Az arcán vágy és röpke, édes gyönyör rajzolja át a vonásokat.

Erik megragadja Viv csípőjét, és kényszeríti, hogy ne mozduljon.

– Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de ha ezt folytatod, idő előtt elmegyek. – Erik hangja éjsötét morajlás.

Vivien arcára pírt varázsolnak a szavak. Ártatlannak és bájosan szemérmesnek tűnik így, holott minden mozdulata maga a színtiszta, buja csábítás. Erik nem hitte volna, hogy Vivienben ennyi ingerlő érzékiség rejlik, hogy ennyire könnyed és játékos lesz, miközben érezhetően mindkettejüket feszíti a vágy, de tagadhatatlan örömmel ismeri meg a lánynak ezt az oldalát is.

– Rajtad még mindig több ruha van, mint rajtam – jegyzi meg incselkedőn Viv, miközben mindkét kezét a pólója alá csúsztatja. Ahogy az apró, forró kéz meztelen bőréhez ér, Erik megremeg. Vivien ajkára elégedett mosoly ível.

– Látni akarlak, Erik. Úgy akarlak látni, hogy tudom, megérinthetlek – súgja Viv vágytól összekuszált, pihegős hangon.

Erik a derekánál fogva megemeli Vivient, és egy gyors mozdulattal a kanapéra fekteti. A lány fölé térdel, majd könnyedén lekapja magáról a pólóját.

Vivien felül, és a keze rögtön a bőrére tapad. A tekintete vágytól elnehezülve követi az érintés útját, és közben – talán öntudatlanul – megnyalja az ajkát. Erik szeretné újra csókolni a lányt, ugyanakkor tudja, hogy nem kell kapkodniuk, és ahogy ő érinteni vágyik Vivient, úgy Vivien is érinteni vágyik őt, így – bár átkozottul nehezére esik – nem rezzen. Hagyja, hogy Viv keze bebarangolja a mellkasát, a vállát, hogy végigcirógassa tetoválással borított karját, és közben próbál legalább annyira észnél maradni, hogy ne tépje le Vivről és magáról a maradék ruhát is.

– Tudod, hányszor vágytam arra, hogy megérintselek, mikor nyaranta félmeztelenül flangáltál a házban?

– Tudod, hányszor akartam lerángatni rólad a törölközőt, mikor szemérmetlenül belibbentél úgy a szobádba?

– Libbentem? – vigyorodik el Viv.

– Akár egy csalfa tündér – feleli Erik mosolyogva.

Vivien félrebillenti a fejét.

– Tényleg le akartad rólam rángatni?

– Miért, mit hittél? Hogy nem vagy rám hatással? – simogatja meg az arcát gyengéden Erik.

– Hát, igazság szerint igen. Azért is hagytam abba – ismeri be elpirulva Viv.

– Szándékosan csináltad? – kerekedik el Erik szeme.

– El akartalak csábítani – von vállat Viv félszegen.

Erik hitetlenül megrázza a fejét, és ahogy Vivien ajkára bizonytalan mosoly rebben, nem bírja tovább, újra meg kell őt csókolnia.

Gyengéden a kanapéra nyomja a lányt, és fölé hajolva a szájára tapasztja a száját. Lassan és ráérősen ízleli őt, mintha nem is vesztené eszét egyre csak duzzadó és lüktető férfiasságától, amely sóvárogva követeli, hogy végre megkapja a maga jussát. De Erik nem akar kapkodni. Most, hogy végre Viv az övé, minden érintést élvezni akar.

Elszakadva Viv szájától végigcsókolja a nyakát, aztán a kulcscsontja ívét, de mielőtt a szájába venné a lány hívogatóan kemény mellbimbóját, felül.

– Tudod hányszor vágytam arra, hogy a tenyerembe zárhassam a melled? – súgja, miközben lusta ívekkel körberajzolja Viv mellét. Lassan, épp csak érintve a bőrét.

Viv felsóhajt, kábán néz rá.

– Tudod, hányszor képzeltem, hogy megteszed?

Erik nem habozik, megmarkolja Viv ruganyos, mégis finoman puha mellét. A tenyerének feszülő mellbimbó kéjjel tölti meg a testét.

– És mit képzeltél még el? – súgja rekedten.

Viv beharapja az ajkát, aztán félszegen elmosolyodik.

– Hogy a szádba veszed, és addig szívod, nyalogatod, míg úgy nem érzem, elolvadok.

Erik ajka félmosolyra húzódik. Vivien melle fölé hajol, és pontosan azt teszi, amit a lány elképzelt. Csak az egyik mellbimbóját érinti, előbb az ajkával simogatja, aztán a szájába veszi, és hirtelen erősen megszívja. Viv felnyög, és önkéntelenül közelebb nyomja hozzá a mellét. Erik a nyelvével kényezteti az apró dudort, körberajzolja, majd az ajka közé veszi, és finoman morzsolgatja. Mikor újra megnyalja, Viv ajkáról újabb nyögés szakad fel.

Eriknek nagyon nehezére esik, de újra felemelkedik. A szája tele van Viv ízével – édesen és sötéten szétomló végtelen mélység. Ha az éjszakába ájuló holdfénynek lenne íze, az lehetne ilyen.

– Valahogy így? – kérdi Erik kásás hangon.

Viv bágyadtan pislog fel rá.

– Hm?

– Így képzelted? – vigyorodik el Erik.

– Nem – rázza meg a fejét Viv játékos huncutsággal. – A képzeletemben közel sem volt ennyire jó.

Erik ezúttal a másik mellbimbót veszi célba, és azt is addig gyötri, kényezteti az ajkával és a nyelvével, míg Viv önkéntelenül nyögdécselni nem kezd. A vágytól sikamlós hangok jólesőn borzongatják a férfit. Csak akkor húzódik el, amikor Vivien testén tehetetlenül remegés fut végig.

– És mit képzeltél még el, Viv?

Vivien elpirul, és megrázza a fejét.

– Mikor szégyelltél előttem bármit is, kicsi lány? – kérdi Erik szelíden, de Viv megint csak a fejét rázza. Erik szerint aranyos ez a hirtelen támadt szemérmesség, bár reméli, hogy idővel megérteti Vivvel, hogy bármilyen vágya is legyen, előtte tényleg semmi szükség szégyenlősködésre.

– Oké, akkor segítek – súgja Erik. – Én elképzeltem, hogy nem csak itt csókollak meg – mondja, és közben ujjaival megcirógatja Viv mellbimbóját, majd gyengéden a hasát és a köldökét, aztán még lejjebb, egészen a farmerja korcáig. – Hanem itt is – motyogja, és a nadrág anyagán keresztül megdörzsöli Vivien ölét.

Viv ajka elnyílik, a tekintete tüzes. Erik nem tud betelni azzal, hogy nézze őt.

– Te is elképzelted, Viv?

– Én... igen – nyögi a lány elhalón.

Erik elmosolyodik, kigombolja Viv nadrágját, aztán feláll a kanapéról, és a harisnyával összefogva lehúzza róla. Megáll a lány felett, és a tekintete az egész testét bekalandozza, a lábujja hegyétől a feje búbjáig.

– Pontosan olyan tökéletes vagy, amilyennek képzeltelek – súgja Erik.

Visszatérdel a kanapéra, végigsimít Viv oldalán, combján, aztán vissza. Az ujjai épp csak érintik Viv szeméremdombját, majd továbbaraszolnak a bugyija szegélye felé. Ahogy beakasztja az ujját, Viv készségesen megemeli a csípőjét, így Erik könnyedén lehúzza róla a semmi kis anyagot.

A férfi a sarkára ül, és csak bámulja Vivient.

– Szeretlek, Viv, elmondhatatlanul szeretlek.

– Én is szeretlek, Erik.

Erik puhán megcsókolja Vivient, aztán hátrébb húzódik, és a legérzékenyebb pontja fölé hajol. Ahogy finoman megérinti az ajkával, Vivien úgy sikkant fel, mintha fogalma sem lett volna arról, hogy milyen érzésre számítson. Erik újra óvatosan megérinti, aztán pont úgy becézgeti, mint az előbb a mellbimbóját. Nyalja, szívja, a nyelvével simogatja a forró és kemény dudort. Finoman az ajka közé fogja, aztán köröz körülötte a nyelvével, hol lassabban, hol gyorsabban, egészen addig, míg Viv egész testét satuba nem szorítja a robbanni kész feszültség.

A lány íze mámorító. Mintha nektár lenne, amit csakis neki találtak ki. Viv nyögései visszhangot vernek a fülében, apró sikolyai, sóhajai mintha remegve omlanának szét a testében, gyötrő, vágyakozó forróságot hagyva maguk után.

Hányszor, de hányszor képzelte el, hogy ezt teszi, mindannyiszor szégyellve, tagadva, most mégis ez érződik a világ leghelyesebb dolgának – gyönyört adni Viviennek. Mintha az, hogy a lány megajándékozta a szerelmével, mindent felülírna, ami korábban olyan kínzón gyötörte. Nem akar mást, csak boldoggá tenni Vivient.

Amikor a lány önkéntelenül megemeli a csípőjét, és közelebb nyomja magát a szájához, Erik felcsúsztatja a kezét, és a tenyerébe zárja Viv mellét. A lány egyre hangosabban sóhajtozik, Erik pedig egyre gyorsabban simogatja őt a nyelvével. Viv remegni kezd, majd hirtelen megmerevedik a teste, és egy apró sikoly kíséretében kirobban belőle a feszültség. A gyönyör végigvágtat a testén, reszketésbe vonja és libabőrrel borítja. Erik csókot lehel Viv belső combjára, aztán a köldökébe, majd Vivien mellé fekszik.

A lány szeme csukva, az arcán megfoghatatlan békesség. Erik ujjai lehelet-könnyedséggel játszanak Viv bőrén, a hasát, a mellét érintik.

– Jól vagy, Viv? – kérdi halkan Erik.

A lány szempillái megremegnek, aztán felnéz rá. A zöld szempár tele van csodálkozással és boldogsággal. Erik büszke magára, hogy mindezt ő adta a lánynak, hogy az ő érdeme, hogy a tekintete ennyire édesen csillog.

– Varázslatosan – súgja Viv. – Én... ezt még sose csinálta nekem senki.

– Ez most komoly? Mekkora barmokkal jártál te eddig? – méltatlankodik Erik, és komolyan szeretné Viv összes korábbi fiúját alaposan fejbe kólintani. Viv megérdemelte volna, hogy így kényeztessék, és tényleg barmok voltak, hogy nem tették, és akkor még roppant finom jelzőt használt. Valószínű, az összes ütődött kölyök csak gyorsan megsimogatta, hogy aztán ők maguk leljenek benne élvezetet – ez a gondolat bőszen dagadozó haraggal feszíti a férfi mellkasát. Reméli, hogy Viv egyik volt fiújával sem fog soha többet találkozni...

– Jelzem, hogy én nagyon sokat fogom ezt csinálni, mert imádom az ízed, Viv – jelenti ki Erik, és csókot lehel Viv ajkára. – És a nyögéseidet is imádom. – Még egyszer megpuszilja Vivien száját. – És a sikolyaidat is. – Még egy puszi. – És ahogy megremeg a tested...

Vivien halkan kuncogva pirul el, aztán viszont zavartan beharapja az ajkát.

– Én sem... szóval... a számmal még nem... – motyogja félszegen.

– Azt hiszem, azt most nem is bírnám ki – mosolyodik el Erik. – De ha majd akarod és készen állsz rá, nem fogok tiltakozni.

Ó, nem, a legkevésbé sem fog. Vivien szája bámulatos, és ha elképzeli, hogy ez a száj a férfiasságát érinti, máris forrón lüktetni kezd. Ha pedig abba gondol bele, hogy ő lesz az első, akit Viv így fog érinteni, akkor valami megmagyarázhatatlan büszkeség önti el.

– Oké – motyogja Viv.

A lány az oldalára fordul, szembe Erikkel, és bizonytalanul simogatja a mellkasát. Az ujjai a köldökéig kalandoznak, aztán vissza, majd megint le, ezúttal egészen a nadrág szegélyéig, és megint vissza. Viv köröket és íveket rajzol a bőrére, egyre lejjebb és lejjebb, míg el nem éri azt a pontot, ahol Erik nadrágja erősen kidudorodik. Viv óvatosan megérinti, és még így, ruhán keresztül is bámulatosan jó érzés.

Erik Vivien arcát figyeli. Ahogy a szemében zavar villan, összevonja a szemöldökét.

– Viv, minden rendben?

Vivien nagyot nyel, és a szemébe néz. Félelem és aggodalom festi komorrá a tekintetét.

– Erik, valamit el kell mondanom, mielőtt... – Viv elharapja a szavakat, és félrenéz.

– Igen? – biztatja kedvesen Erik, de Viv összeszorítja a száját. – Viv, bármi is az, nincs semmi baj.

Akkor sem, ha mégsem akar vele lefeküdni, ha úgy érzi, túl korai. Nem számít, ha kell, várhat még. Ha Viv úgy akarja, kibírja. Talán megijedt a hirtelen közelségtől – mert más dolog valamit elképzelni, és más átélni is. Talán sok ez neki egyszerre. Még sincs annyi tapasztalata, szóval ez érthető.

Viv újra a szemébe néz, nagy levegőt vesz, aztán megszólal.

– Én még sosem voltam senkivel, szűz vagyok.