Egy aprócska probléma és szikrák minden mennyiségben

Vivien nem érzi az arcát maró hideg szelet, nem érzi a szemerkélő esőcseppek szúrását és nem hallja a forgalom zaját. Már órák teltek el, mégsem képes kiszabadulni a rá zuhant kábulatból. Delejes, varázsos kábulat, ami beszivárgott lénye minden eldugott zugába. Még mindig érzi Erik csókjának ízét, még mindig érzi, ahogy forró keze végigsimít az oldalán, ahogy tenyerébe zárja a mellét. Erik minden érintése őszinte és tiszta csodálat volt, néma imádat és odaadó rajongás. Soha senki nem érintette így. Mintha tökéletes lenne, mintha istennő lenne. Az a vágy, amit az érintések ébresztettek benne, olyan elemi erejű, amit még sosem tapasztalt, nem, még csak hasonlót sem. És érezte, hogy a férfi mennyire kívánja. Érezte az öléhez nyomódó merevedését, és ha csak visszagondol rá, máris kínzó sajgás gyötri, olyan fájó üresség, amit csak Erik tölthetne be.

Vivien már a gondolatba is beleszédül. Erik kívánja őt, és bármennyire is hadakozik magával, le akar vele feküdni. Az az éhség, ahogyan csókolta, az a végtelennek tetsző szenvedély – mintha Viv egész teste reszketne, ahogy felidézi. Azt hitte, tudja, mi a vágy, de be kell látnia, hogy fogalma sem volt róla addig, míg Erik meg nem érintette. Olyan érzékeny most a teste, hogy talán a legapróbb érintésre is szilánkokra törne. Fogalma sincs, hogy fogja kibírni, hogy ne vesse magát a férfira, ha legközelebb találkoznak, hogy miként lesz képes úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Nem érti, Erik hogy tudta ezt olyan könnyen kezelni. Megette a szendvicseket, aztán előásott egy pólót a neki meghagyott polcról, elrejtette csodásan izmos testét, elköszönt tőle, és elindult dolgozni, pontosan úgy, ahogyan bármikor máskor is tette volna. Ehhez képest Viv visszabújt az ágyba, behunyta a szemét, és felidézett mindent, ami történt. Nem aludt vissza, pedig nem állítaná, hogy friss, de ennyi zsibongó érzéssel a szívében egyszerűen nem volt képes megnyugodni. Tulajdonképpen még most sem nyugodt. Nemcsak az érintések, Erik szavai is kísértik.

Viv beleborzong az emlékekbe. Ahogy Erik nézett rá, ahogy azt mondta, rá vágyott, ahogy beismerte, hogy már az is felkavarja, ha megjelenik – ezerszer is megismétli magában a szavakat, és élvezi, hogy könnyű, édes bizsergést csalnak a gyomrába. De aztán eszébe jut, hogy Erik azt szeretné, ha semmi se változna közöttük, hogy ha le is fekszenek egymással, maradjon minden a régiben. Nem tudja, mire vélje ezt. Ha úgy van, ahogy Vanda gondolja, és Erik tényleg szereti, akkor ennek pont az ellenkezőjét kellene akarnia. Vagy ez is csak arról szól, hogy félti a barátságukat? Esetleg attól tart, hogy rájön, szerelmes belé, és akkor nem akar majd vele lenni? Vagy Vanda mégis téved? Akárhogy is, Viv megérti Eriket, és egy pillanatig sem hibáztatja. Ő is fél, és ő sem őszinte, még az is lehet, pontosan ugyanazokból az okokból, mint Erik. Jó lenne, ha tudná, hogyan vághatja át ezt a szörnyen bosszantó gordiuszi csomót, de halvány fogalma sincs róla.

Keserű sóhaj szakad ki a lányból, és önkéntelenül megrázza a fejét. Abban bízik, ha szeretkezni fognak, akkor tudni fogja, mit érez Erik. Ha szerelmes belé, azt szeretkezés közben nem rejtheti el – vagy legalábbis Viv nem hiszi, hogy képes lenne rá. Mindig úgy képzelte, hogy szeretkezés közben az ember nem tudja eltitkolni, hogy mit érez igazán. Sem azt, ha pusztán csak vágyról van szó, sem azt, ha annál többről. Szeretkezés közben nem lehet hazudni, olyankor az ember nyersen és tisztán önmaga.

Persze nem tudja, hogy tényleg így van-e, az is lehet, hogy túlmisztifikálja az egészet, végül is sosem szeretkezett még senkivel, és mi tagadás, fél is egy picit, bár, hogy pontosan mitől, azt nem tudja. Aggasztja a fájdalom, igen, de hát kit nem aggaszt, aki még szűz? Nem, valami másról van szó, de ezt nem tudja kibogozni magában. Mindig volt valami, ami visszatartotta attól, hogy bármelyik fiújával is ágyba bújjon, és egy idő után ezt egyszerűen a félelemmel azonosította. Lehet, hogy másról van szó, lehet, csak a szerelem hiánya tartotta vissza, de hiába, most már akkor is ott lapul benne alattomosan és makacsul. De talán Erik mellett eltűnik majd, végül is ma reggel sem érzett semmit, ami akár csak nyomokban is félelemre emlékeztetett volna. Ha Erik nem bírt volna magával, ő aztán nem tiltakozott volna, sőt.

Te jó ég, akárhányszor eszébe jut, mit műveltek, emésztő forróságot érez. Vajon el fog ez múlni? Vagy meglátja délután Eriket, és már csupán ettől lángra kap? Vivient ez se lepné meg.

Vajon Erik is így érez? Vajon gondol arra, ami történt? Lehet, hogy most, ebben a pillanatban mindketten a másikra gondolnak, és ez bolondos mosolyt csal a lány ajkára. Látja maga előtt Eriket, amint munkásruhában egy autó motorja fölé hajol, de nem az alkatrészeket látja maga előtt, hanem őt. Bárcsak így lenne! Vagyis talán inkább mégsem – nem szeretné, ha Erik miatta nem tudna a munkára koncentrálni.

Vivien megrázza a fejét – tiszta őrült gondolatai vannak, nem kellene hagynia, hogy így elkalandozzon a figyelme. Csak most veszi észre, hogy már rég le kellett volna fordulnia az egyetem felé, erre szinte már a temetőnél jár. Előhúzza a mobilját, és megnézi, mennyi az idő. Kár visszafordulni, mire beér, már elkezdődik az előadás, ő pedig utál késni. Ráadásul a prof nem az a fajta, aki figyelmen kívül hagyja, ha valaki besunnyog az előadóba, és Vivien nem szeretne éles megjegyzések céltáblája lenni. Elvigyorodik – igazából nem bánja, hogy kihagyja az előadást, így legalább hamarabb láthatja újra Eriket, és ez a gondolat máris heves dobogásra készteti a szívét.

Kíváncsi rá, a férfi hogyan fog reagálni, ha meglátja. Mikor elköszönt, az olyan volt, mint mindig. Mintha nem is csókolóztak volna. Pedig csókolóztak – kúszik még szélesebbre Vivien vigyora, így most már feltehetően úgy fest, mint egy eszelős, de nem tehet róla, a boldogság egyszerűen nem fér a testébe, és jelenleg csak így tudja kifejezésre juttatni, végül is elég hülyén mutatna, ha ujjongani és szökdécselni kezdene a járda közepén.

Viv úgy dönt, ha már mindjárt a temetőnél jár, akkor mindegy, ha továbbmegy, és beugrik Evelinhez a virágboltba. Talán nem is véletlen, hogy a lába továbbvitte, mint kellett volna, mert jó lenne beszélni a nővérével, szeretne tőle tanácsot kérni. Van valami, ami minden szédült boldogsága ellenére nyomasztja Vivient, és minthogy csak Evelin tudja, hogy Viv még szűz, ezt csak neki mondhatja el.

A lány mosolya lehervad, és kicsit megszaporázza a lépteit. Most már érzi a hideget és a vad széllökések erejét. A gyomrába édes bizsergés helyett feszült görcs fészkeli magát, és a szíve nem a boldogságtól, hanem az aggodalomtól dobog gyorsabban. Olyan átkozottul bosszantó ez a rohadt szüzesség dolog! Annyival egyszerűbb lenne, ha már nem lenne szűz, és nemcsak azért, mert akkor nem kellene aggódnia az első alkalom miatt, hanem azért is, mert akkor nem kellene azon agyalnia, hogy elmondja-e Eriknek.

Vivien fellélegzik, ahogy megpillantja a virágboltot, és még gyorsabban lépked. Nem akar arra gondolni, hogy Erik talán lefújja az egészet, ha bevallja, hogy még szűz. Mert igen, attól tart, a férfi ezt tenné. Ha már attól rosszul érzi magát, hogy egyáltalán kívánja (ami Viv szerint tényleg nagy ökörség), az a gondolat szabályszerűen elborzasztaná, hogy ő vegye el az ártatlanságát (ami szintén nagy ökörség, hiszen ki más vigyázna rá jobban, mint Erik?). Pedig Vivien akarja – mindennél jobban, akkor is, ha Erik nem szereti. Ha pedig szereti, akkor reményei szerint látni fogja rajta, és akkor már nem fél majd neki megvallani, mit érez, akkor se, ha Erik nem mond semmit. Egyiküknek muszáj bátornak lenni ebben a kérdésben, és ha kell, lesz ő a bátrabb, de csakis akkor, ha nem kell attól tartania, hogy Erik nem viszonozza az érzéseit.

– Szia, nővérkém! – köszön Viv, amint belép a boltba, vagyis inkább menekülésszerűen beesik (csak éppen a saját gondolatai elől nem menekülhet, és hiába zárja be az ajtót maga mögött, a félelem a hideggel együtt csak besurran).

Evelin a pult mögött ül, és mint általában, ha nincs vevő az üzletben, könyvet tart a kezében. Felnéz, és ahogy megpillantja Vivient, felderül az arca.

– Szia, Vivien!

Viv elmosolyodik. Evelin az egyetlen, aki mindig Viviennek szólítja. A Viv becenevet Erik ragasztotta rá, és még a papája is hamarabb hívja így, mint Evelin. Evelin nem szereti a rövidítéseket – ami Viv szerint csak azért vicces, mert Leót mégsem Leonárdnak szólítja, hanem Leónak.

Evelin leteszi a könyvet, és kisiet a pult mögül, hogy puszit adjon Viviennek. Szokás szerint szolidan fest, egy hosszú ujjú, apró virágmintás inget visel, és egy egyszerű (véletlenül sem koptatott vagy szakadt) farmert. Viv hozzá képest maga a megtestesült lázadás a bakancsával, a szakadt farmerja alól elővillanó halálfejes harisnyájával és a pólójával, amin kusza fehér betűkkel az „Igen, kicsit őrült vagyok, és?" felirat díszeleg (a póló Erik ajándéka volt pár évvel ezelőtt, nem alkalomra, csak úgy, azóta ez Viv egyik kedvenc pólója). Bár Evelin és Vivien egyébként sem hasonlítanak egymásra, lazán letagadhatnák, hogy testvérek, pont úgy, ahogy Jázminnal is. Hármójuk közül Viv az egyetlen, aki a papájuk színeit örökölte és nem az édesanyjukét.

Miután üdvözlik egymást, Viv kihámozza magát a kabátjából, letekeri a nyakáról a fekete-fehér csíkos sálját, és a táskájával együtt mindet a pultra halmozza. Mikor végez, megkerüli a pultot, és könnyedén felpattan rá. Evelin mosolyogva megingatja a fejét, de nem szól rá, valószínűleg már beletörődött, hogy a húga mindig inkább a pultot és az asztalt fogja előnyben részesíteni a szék helyett.

– Nem kellene most órán lenned? – kérdi Evelin gyanakvón összevont szemöldökkel, ahogy visszaül a helyére. Viv elvigyorodik. Evelinnek – Jázminnal ellentétben – sosem ment a szigorúság, akárhogy igyekezett, és most sem fest túl hatásosan.

– Ellógtam – vonja meg a vállát Viv.

– Ugye tudod, hogy csak azért, mert úgy döntöttél, mégsem leszel pszichológus, még nem kellene félvállról venned a sulit?

Vivien megadón bólint, mert Evelinnek igaza van. Mikor tizenkettedikben Viv úgy döntött, pszichológiára jelentkezik, valójában az motiválta, hogy semmi más ötlete nem volt, és a pszichológiát elég érdekesnek találta ahhoz, hogy belevágjon. Eleinte az egyetem beváltotta a hozzáfűzött reményeket, de idén Vivien rájött, hogy bár érdekes, amit tanul, de képtelen lenne egy életen át ezzel foglalkozni, viszont a három év alapképzésből már csak ez az éve van hátra, és ha idáig eljutott, úgy döntött, befejezi. Úgysem tudja, mi mást tanulhatna, úgyhogy belefér.

– Igazad van, de most képtelen lettem volna végigülni egy dögunalmas előadást – mondja Vivien, és szándékosan nagy boci szemmel néz a nővérére. Evelin elmosolyodik, és megenyhülve pillant rá.

– Most a lustaság beszél belőled, vagy történt valami, már azon kívül, hogy zöld a hajad?

– Tetszik? – vidul fel Vivien.

– Igen – neveti el magát Evelin, és fura, ábrándos színek lebbennek a tekintetébe. Vivien azt gyanítja, hogy épp arra gondol, amikor megengedte neki, hogy kék tincseket fessen a hajába – gyakorlatilag ez volt Evelin első és egyben utolsó lázadása, és már akkor halálra rémült, amikor tükörbe nézett, másnap pedig minden nyomát eltüntette a kimosható kék festéknek a hajából. Viszont ezeknek a kék tincseknek tartozik hálával azért, hogy Leó észrevette aznap este, aminek aztán az lett a vége, hogy egymásba szerettek. Leó nem sokkal az után, hogy hivatalosan is összejött Evelinnel, köszönetet mondott Viviennek a kék tincsekért.

– Igazság szerint tényleg történt valami – rántja vissza a jelenbe Viv a nővérét.

Evelin szaporán pislog.

– Ne haragudj, elábrándoztam.

– Feltűnt – vigyorodik el Viv –, de megértelek. Igazából az egyetemre tartottam, csak... valahogy sikerült tovább jönnöm.

Evelin kíváncsian és várakozón figyel, úgyhogy Viv nagy levegőt vesz, és egyszerűen kiböki.

– Erik megcsókolt.

Evelin szeme elkerekedik, aztán viszont elragadtatott, boldog mosoly rebben az ajkára.

– Akkor együtt vagytok? – kérdi csupa lelkesedéssel a hangjában.

– Nem – feleli feszengve Vivien, ami rögtön letöri Evelin jókedvét.

– Nem tudja, hogy szereted?

Viv megrázza a fejét.

– Ez az egész... bonyolult. Erik... hát, szóval kiderült, hogy vonzódunk egymáshoz, de ennél többről nem esett szó. Én meg nem merem neki elmondani, mert nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát vagy... vagy úgy döntsön, jobb, ha elkerül. Viszont... – Vivien elakad, mert nem tudja, hogyan is fogalmazhatná meg ezt értelmesen.

A nővérére pillant, aki szelíden és biztatón néz rá vissza, úgyhogy végül mondja, ahogy jön, bízva abban, hogy Evelin megérti. Végül is mindig megértette, még akkor is, amikor ő sem értette saját magát.

– Mi... lehet, hogy több is fog köztünk történni, és tudod, hogy mennyire szeretném, de Erik... nem tudja, hogy még szűz vagyok, és félek, ha elmondom, valami hülye tisztesség meg becsület meg a fene se tudja, mi miatt, de nem akar majd. – Vivien hangja elhalkul, és összeszorul a torka.

Tessék, kimondta. Nem lett könnyebb tőle, igazából pont az ellenkezője. Eddig megtehette, hogy félresöpri ezeket az aggodalmakat, de most már nem fordíthat nekik hátat. Sírni tudna, annyira dühíti, hogy ilyen rohadtul bonyolult ez az egész. Most, amikor végre esélye nyílik arra, hogy Erikkel legyen, lehet, hogy minden elbukik azon, hogy ő azt szeretné, ha a férfi lenne neki az első. Ekkora átkozott ostobaságot!

Vivien megrezzen, amikor Evelin gyengéden megfogja a kezét. Felnéz, és Evelin aggodalommal teljes tekintetével találja magát szembe.

– Tudod, hogy nem fogom azt mondani, hogy ne mondd el neki – jelenti ki finoman.

– Nem lehetne, hogy mégis ezt mondod? – kérdi Viv fintorogva, és rettenetesen szánalmasnak érzi magát.

– Vivien, Eriknek joga van tudni, ne tedd meg vele, hogy nem mondod el. Annyira szeret téged, és... tudnia kell, mielőtt... szóval, érted – motyogja Evelin leheletnyit elpirulva. Vivien szerint aranyos, hogy mindig zavarba jön, ha felmerül a szex, pedig egészen biztos, hogy Leó mellett igen aktív szexuális életet él.

– De ha nem akar?

– Ezt a döntést neki kell meghozni.

Vivien beharapva az ajkát lehajtja a fejét.

A fene essen ebbe az egészbe!

– Tudtad, hogy ezt fogom mondani – jegyzi meg óvatosan Evelin. – És szerintem ezért jöttél. Tudod, hogy így helyes, csak szeretnéd, ha máshogy lenne, ezért aztán hallanod kellett.

Vivien elhúzza a száját.

– Átkozottul jól ismersz.

Vivien felsóhajt. Tényleg hallania kellett, de ahogy attól nem lett könnyebb, hogy kimondta, mi bántja, attól sem jobb, hogy tudja, mit kellene tennie. De Evelinnek igaza van, ezt nem titkolhatja el Erik elől, akkor sem, ha szíve szerint megtenné.

– Köszönöm – motyogja Viv Evelin szemébe nézve.

Evelin tekintetében szeretet és féltés dereng.

– Még mindig úgy gondolod, hogy a meséd Erikről és rólad szól? – kérdi halkan Evelin.

– Igen.

– És jó a vége, igaz?

– Igen.

Evelin melegen elmosolyodik.

– Higgy benne, Vivien – jelenti ki lágyan. – Néha csak annyi kell, hogy higgyünk.

Viv töprengve nézi a nővérét. Ő hitt a meséjében, annyira tisztán és ártatlanul, ahogy Vivien szerint csakis Evelin képes hinni egy gyerekkori mesében, de igaza lett. Jázmin nem hitt és nem is akart hinni a meséjében, mégis valóra vált. Talán tényleg van esélye neki is. Ja, csak éppen a mesében szó sem esik semmilyen szüzességről, szexről meg pláne nem, szóval jelenlegi helyzetében ez most nem túl nagy segítség.

Vivien hátát hideg levegő csapja meg, ahogy nyílik a bolt ajtaja. Fürgén lepattan a pultról, mert nem akarja Evelint kényelmetlen helyzetbe hozni egy vásárló előtt, de ahogy megfordul, Leót pillantja meg.

– Sziasztok! – mosolyodik el lustán Leó, és a tekintete mohón Evelinre tapad.

Vivien elvigyorodik. Ahogy Jázmint és Ádámot, úgy Evelint és Leót is szereti együtt látni. Leó mindig majd' felfalja a tekintetével Evelint, amitől Evelin persze mindig elpirul, amitől aztán Leó még vágyakozóbban néz rá. Vivien szerint édesek együtt.

– Ugye nem zavarok? – kérdi Leó érdesen hömpölygő hangon, ahogy közelebb sétál a pulthoz. Vonzó férfi, bár Vivien szerint nem érhet Erik nyomába. Jó, persze Erikkel szemben ő erősen elfogult, és például a nővére nyilván pont ennek a fordítottját mondaná. De azért Leó tényleg helyes a maga sötét és veszélyes módján – már ami a látszatot illeti, mert egyébként egy nagyon szeretetre méltó és kedves férfi.

– Sose zavarsz – mosolyog Evelin.

– Nem is üdvözölsz? – vonja össze a szemöldökét Leó, amitől markáns arca komor jelleget ölt.

Evelin kilép a pult mögül, és szemérmes puszit nyom Leó szájára. Leó persze nem éri be ennyivel, úgyhogy magához húzza Evelint, és lágyan megcsókolja – bár Viv gyanítja, hogy közel sem olyan szenvedéllyel, mint ahogyan akkor tenné, ha ő nem lenne itt.

– Oké, gerlicék – jegyzi meg kuncogva –, magatokra hagylak titeket.

– Nem kell elmenned – pördül meg Evelin Leó karjában.

– Hagyom, hogy Leó elcsábítson – vigyorodik el kajánul Vivien.

– Igazán gáláns cselekedet tőled, Viv, hálám a sírig – közli Leó szintén vigyorogva.

– Leó! – rója meg Evelin, és finoman oldalba böki a férfit. – Nem csábíthatsz el munkaidőben.

– Pedig határozottan ezzel a szándékkal érkeztem – morogja Leó sokat sejtető hangon Evelin fülébe.

Evelin mélyen elpirul, Vivien pedig derűsen felnevet. Imádja látni, ahogy Leó a nővérét húzza.

– Hát, akkor jó mulatást nektek – mondja Vivien, miközben gyorsan belebújik a kabátjába.

– Köszi – mosolyodik el Leó szemtelenül, amivel kiérdemel egy újabb megrovó pillantást Evelintől. Leó somolyogva fordul Viv felé. – Tetszik a hajad, bár tudvalevő, hogy a kéket jobban kedvelem.

– Akkor azt hiszem, jó döntés volt részemről a zöld – vág vissza Vivien felfelé kunkorodó szájjal.

Leó elneveti magát, és szeretettel pillant Vivienre. Kettejük között elég hamar baráti kapcsolat alakult ki, folyton ugratják egymást, és közben mindig nagyon jól szórakoznak. Persze még jobb, ha Erik is velük van – bár Viv szerint mindig minden jobb, ha Erik is benne van.

A lány felkapja a cuccát, kifelé menet gyors puszit nyom Evelin arcára, aztán búcsút intve már kint is van a hidegben. Összehúzza a kabátját, a nyaka köré tekeri a sálat, aztán szaporán elindul. Erik talán már várja.

***

– Hé, Pacsirta, emeld meg a segged, mer' ellaposodik, azt' mit fognak akkor bámulni a nők? – dübög át a műhelyen Medve mély basszusa.

Erik megkeresi a tekintetével a kollégáját. Medve – becsületes nevén József – bőven kimeríti a kétajtós szekrény fogalmát, bár inkább pocakos, mint kigyúrt módon, de ettől még hatalmas ember. Ránézésre elég félelmetes, de egyébként olyan szelíd, hogy fát lehetne hasogatni a hátán. Ha valami bajosabb ügyféllel kerülnek szembe, mindig Medvét küldik „hárítónak" – egyrészt elég ijesztően fest ahhoz, hogy bárkit visszariasszon, másrészt ő aztán semmin nem húzza fel magát (állítása szerint megedzette a két ördögfajzat kölyke – akiket persze feltétel nélkül imád).

– A te csillogó, kopasz fejed! – vág vissza röhögve Erik. Válaszul Medve elvigyorodik, aztán legyint.

Erik visszafordul Örs felé. Az öccse nemrég érkezett, azóta Erik itt henyél a sarokba állított, ütött-kopott kanapén. A főnöke nem bánja, sose nyaggatja őket a melóval, amíg minden rendben van és időben elkészül, szóval, ha épp szünetet támad kedvük tartani, Papa nem szól rájuk. Olykor még az is előfordul, hogy délután némelyikük szundít egyet, ez már Erikkel is megesett egy-egy hosszabbra sikerült éjszaka után.

– Pacsirta? – ismétli meg Örs gyanúsan felfelé kunkorodó szájjal.

– Pár évvel ezelőtt volt itt egy fickó, rá a Csőrike becenevet aggatták, szerintem én még mindig jobban jártam. A fickó amúgy csak pár hónapig bírta, aztán inkább felmondott – vigyorodik el Erik.

– De honnan jött a Pacsirta?

– Izompacsirta – húzza el a száját Erik. – Aztán ez Pacsirtává rövidült, de szerencsére a Pacsi még senkiben nem ötlött fel.

– Szerintem csak nem merik megkockáztatni – mosolyodik el Örs.

– És milyen bölcsen teszik – bólint Erik komolyan, de csak pár pillanatig bírja. Ahogy az öccse felnevet, ő is elneveti magát.

Erik nem tudja, miért néz hirtelen a műhely bejárata felé. Valami különös, derengős sejtelem készteti rá. A nevetés elkopik belőle, ahogy megpillantja az épp belépő Vivient. A tekintetük egymásba kapaszkodik, és Viv elmosolyodik. Kissé szédült, bolondos mosoly, ami egészen furcsa érzéseket csal Erik gyomrába. Ő is mosolyog, feltételezése szerint erősen ütődötten, de ebben a pillanatban ez nem érdekli.

Egész nap várta, hogy újra lássa Vivient, egész nap kíváncsi volt rá, hogy hogyan néznek majd egymásra azok után, ami reggel történt. Nem tudta, Viv nem lesz-e zavarban, nem érzi-e majd magát kényelmetlenül, de aggódott azért, hogy így lesz. A maga részéről csupán abban bízott, hogy nem teperi le a lányt, amint megpillantja – és úgy tűnik, van annyi lélekjelenléte, hogy ne pattanjon fel a kanapéról, ne kapja a karjába és ne csókolja össze-vissza, szédületig. Pedig erre vágyik. Egész nap erre vágyott. Gyakorlatilag alig volt képes bármi másra gondolni, bár az öccse érkezése valamelyest elterelte a figyelmét.

Egészen mostanáig, most már azonban csak Viv létezik. Ahogy néz rá, ahogy a szeme csillog, ahogy az ajka kunkorodik, ahogy mintha gyorsabban emelkedne és süllyedne a mellkasa, ahogy leheletnyit elpirul.

Erik megkönnyebbülve nézi őt. Nincs itt semmilyen zavar vagy kényelmetlenség, csak ők ketten vannak, ahogyan bármikor máskor, ugyanazzal a természetességgel – eltekintve persze a vágytól, ami Vivien tekintetében ugyanúgy ott van, mint ahogy minden bizonnyal az övében is. Ez már túlnőtt rajtuk, lehetetlen letagadni vagy megzabolázni.

Viv közelebb jön, hátrahajtja a kapucniját, és letekeri a nyakáról a sálat. Ahogy a kötött anyag alól előbukkan a kecses, hófehér ív, Erik arra gondol, hogy nagyon szeretné végigcsókolni Viv nyakát. Szeretné érezni az ajkával, ahogy a vére megvadulva lüktet.

Nem, a pokolba is, ilyesmikre most kibaszottul nem gondolhat – szidja magát vérmesen. Mégse tudja megállni. A képek peregnek a fejében, és akárhogy igyekszik, nem tudja leállítani ezt a belső mozit – legfeljebb lelassítani, amitől csak még gyötrőbb a testében égő vágy.

– Helló!

– Szia, Viv!

Egyikük sem néz félre. Úgy merülnek el egymás tekintetében, mintha senki nem lenne rajtuk kívül, talán nem is csak itt, a műhelyben, hanem az egész világon. Erik ebben a pillanatban nem is bánná, ha így lenne. Ha csak ketten lennének, most minden tétovázás vagy bizonytalanság nélkül az ölébe húzhatná Vivient, kihámozhatná a kabátjából, a felsőjéből, megízlelhetné a bőre minden négyzetcentiméterét, apránként, lassan, míg a lány el nem olvad a karjában. Igen, ezt kellene tenni.

Erik összerezzen, amikor Örs megköszörüli a torkát.

És igen, szeretné magát fejbe verni egy csavarkulccsal. Nemcsak finoman, hanem úgy jól megküldve. Akkor talán képes lenne magába újra egy kis józanságot kényszeríteni – tényleg, nem vágyik sokra, csak annyira, hogy ne gondoljon állandóan Vivienre. Röhejes, hogy komolyan azt hitte, képes lesz neki ellenállni. Korábban talán lett volna esélye, de mióta megcsókolta, feleslegesen erőlködik, bár ezt csak most, ebben a pillanatban látja be. Viviennek igaza volt reggel: ezt így nem csinálhatják, mert beleőrülnek. Ő legalábbis biztosan. Ha akarja, ha nem, semmi nem képes már visszatartani, semmilyen érv vagy félelem, semmi, ami akár nyomokban is, de tartalmaz valamennyi értelmet. Ő már nem egy értelmes ember, hanem egy vágytól vezérelt bolond. Akarja Vivient – és nem tehet mást, minthogy bízik magukban, hogy bármi is történik, nem cseszik szét a barátságukat.

– Örs, bemutatom neked Vivient – szólal meg Erik, és még maga is meglepődik, hogy mennyire mély és rekedtes a hangja, minimum mintha sötét viharfelhőkben hempergette volna, aztán nyakon öntötte volna egy adag szürke, sűrű köddel.

Az öccsével együtt feláll a kanapéról, és mosolyogva figyeli, ahogy a két legfontosabb ember az életében kezet fog.

– Ne haragudj, hogy tegnap elrohantam – mondja Vivien, miután bemutatkoznak egymásnak.

– Semmi gond – legyint Örs könnyedén –, a helyedben valószínűleg én se tettem volna máshogy. Sok lehetett egyszerre.

– Két k-val – toldja meg Vivien vigyorogva.

Örs elmosolyodik, és Erik már tudja, hogy jól ki fognak jönni egymással.

– Ne haragudjatok, de vissza kell mennem egy kicsit dolgozni. Meglesztek? – kérdi Erik. Tudja, hogy Viv és Örs is szeretné megismerni egymást, de tudja azt is, hogy egyikük sem kifejezetten az a könnyen barátkozó, nyitott típus – Viv se, még ha a látszat sokszor ennek az ellenkezőjét is mutatja. Erik magában egyszerre könyörög azért, hogy valamelyikük kérje meg, maradjon még, és azért is, hogy egyikük se tiltakozzon. Mert Vivien közelében maradnia most kifejezetten veszélyes. Ugyanakkor a legkevésbé sem szeretne tőle eltávolodni, pár lépésnyire sem.

Igen, tényleg egészen bolond lett, nincs mentsége, vállalja.

– Ne aggódj, ha kikészítem az öcsédet, azt úgyis észreveszed – közli Vivien vidáman, miközben kibújik a kabátjából. Erik szíve nagyot dobban, ahogy észreveszi rajta a pólót, amit tőle kapott. Birtoklásvággyal vegyes büszkeség önti el – és igen, keresnie kellene egy csavarkulcsot, lehetőleg minél nagyobbat.

Úgy dönt, jobb, ha nem szólal meg, de mert nem vág vissza, Viv fürkészőn pillant felé. Való igaz, máskor ilyesmit biztosan nem hagyna szó nélkül, de hiába, most akkor sem forog az agya, ezért aztán közelebb lép Vivhez, és egy könnyű, gyors puszit nyom a feje búbjára, hogy a lány érezze, nincs semmi baj. Mikor Vivien felnéz rá, már nyugodt a szeme, legalábbis addig a röpke pillanatig, míg Erik tekintete a szájára nem rebben. Ostoba, árulkodó és bosszantóan hibás rezzenés, de már nincs mit tenni. Viv tekintete mintha égetné, és ahogy megnyalja az ajkát, Erik kénytelen ökölbe szorítani a kezét, hogy ne rántsa magához. Mert nem teheti, itt és most nem. Leginkább azért, mert félő, ha belekezd, képtelen lesz abbahagyni.

Tétován és bizonytalanul elmosolyodik, aztán ellép Viv mellől, de a tekintetük még fogva tartja egymást. Vajon ez most már mindig így lesz? Mindig érezni fogja ezt a forróságot Viv közelében?

Viv is elmosolyodik, és egy nagyon aprót biccent is. Erik tudja, hogy Vivienben is ott a vágy, látja a szemében, érzi abból, ahogyan ránéz. Hihetetlen, hogy ezt ennyi ideig képesek voltak egymás elől elrejteni, és az még hihetetlenebb, hogy most már teljességgel képtelenek rá. Erik úgy érzi, ahogy most vannak, konkrétan tűzveszélyesek.

Nehezére esik hátat fordítani, de megteszi. Nem állhat itt egy örökkévalóságig Vivient bámulva, bármennyire is szívesen tenné. A munka jót fog tenni, talán kicsit összekaparhatja magát abból a kábulatból, amibe Vivien jelenléte ringatja.

Öt perc sem telik el, és Erik feladja. Próbál a munkára koncentrálni, komolyan próbál, de nem jön össze. A tekintete minduntalan visszakalandozik Vivien felé. Annyira gyönyörű, gyönyörűbb bárkinél, akit valaha látott, és véleménye szerint azoknál is, akiket még látni fog. Ahogyan a szeme csillog, az a megfoghatatlan élénkség, a vonásai finomsága, a bőre édes színei, a könnyed és lágy karcsúsága – minden, a világon minden tökéletes rajta. És ő maga is tökéletes, mindenestül.

Viv éppen magyaráz valamit, hevesen és szélesen gesztikulál, Örs pedig nevet. Nos, igen, Erik szerint nincs senki, akit Vivien ne lenne képes elvarázsolni. Mint ahogyan például itt a műhelyben mindenkit. Annak idején vicces volt végignézni, ahogy ezek a marcona, szégyentelenül káromkodó férfiak hogyan lágyulnak meg, amint Viv megjelenik. A kedves, kislányos törékenysége és mellé a szemtelensége, ami elképesztően édessé tette, mindenkit levett a lábáról.

Erik úgy tesz ugyan, mintha dolgozna, de valójában Vivient nézi. Jólesik neki, hogy olykor Viv tekintete is felé rebben. Mintha szüksége lenne arra, hogy lássa, mintha megnyugtatná a jelenléte. Néha összefonódik a tekintetük, és olyankor Viv ajkára rejteni próbált, titokzatos, ígéretekkel teli mosoly húzódik. A szemében azonban Erik kétséget és félelmet is felfedez. Egyszer-egyszer mintha puhatolózón nézne, és a férfi megérti, hogy Viv nem tudja, hányadán is állnak most.

Vajon még mindig azt hiszi, képes lenne neki nemet mondani? Persze, Erik is szeretné ezt hinni, sőt, reggel még úgy vélte, meggyőzheti magát, de az egész napos várakozás megtette a magáét. Mindaz, ami korábban visszatartotta, most már csak kifogásnak tűnik, és ezért valahol mélyen megveti magát, mert most nem az eszével gondolkodik, hanem hagyja, hogy a vágya irányítsa. És a szíve. Mert nem csupán a testével vágyik Vivienre, persze, őrülten szeretne vele szeretkezni, de nem csak erről van szó. Eget rengető ostobaság, és ezzel tisztában is van, de akkor is szeretné tudni, milyen lehetne. Önkínzás a javából, de nem számít. Csak egy kicsit szeretné elhinni, hogy az, ami köztük van (vagyis lesz), nem csak a szexről szól. Ha csak egy éjszakára, akkor annyira.

Utána meg... nos, majdcsak lesz valahogy.

– Tudod, Erik, csoda, hogy még nem kapott lángra a műhely.

Erik összerezzen Papa hangjára. Kissé zavartan fordul az idős férfi felé, de Papa barátságos ábrázattal méregeti, sőt, egészen úgy, mint aki épp remekül szórakozik. A mackósan nagydarab férfi leginkább a Télapóra emlékeztet, bár azért nincs akkora szakálla, és épp csak deres, nem hófehér. Erik tiszteli a főnökét, nemcsak a szaktudása miatt, hanem azért is, ahogyan az alkalmazottjai felé fordul – nem véletlenül Papa a beceneve. Arról már nem is beszélve, hogy sosem tiltakozott az ellen, hogy Vivien itt töltse a délutánjait – sőt, évekkel ezelőtt csak miatta szerzett be a kanapé mellé egy hősugárzót, mert aggódott, hogy Viv esetleg megfázik.

– Kíváncsi voltam, mikor jöttök végre össze – jegyzi meg Papa szelíden.

– Mi nem vagyunk együtt – bukik ki Erikből zavartan.

Papa összehúzza őszes, busa szemöldökét, viharkék szemében értetlenség csillog.

– De hát a vak is látja, hogy őrülten szereted.

Erik felsóhajt. Őszintén reméli, hogy a főnöke téved, és valójában közel sem ennyire átlátszó.

– Mióta tudod?

– Évek óta, kölyök.

– Ó – nyugtázza Erik zavartan. Azt hitte, ennél jobban képes elrejteni az érzéseit, meg volt róla győződve, hogy senkinek sem tűnt fel, mit érez Viv iránt.

– Miért nem mondod meg neki?

– Nem – rázza meg a fejét Erik. – Viv nem szerelmes belém, és akkor elveszíteném.

Erik ebben egészen biztos. Hiszen a lány reggel is azt mondta, hogy mindig barátok lesznek, ami most történik, az csak a vágyról szól, semmi másról.

– Nem hinném – dörmögi Papa, és töprengve megsimogatja a szakállát. Összehúzott szemmel néz Erikre, aztán hirtelen leengedi a kezét, mint aki épp megadja magát. – Ha nem nézel rá, ő is pontosan úgy bámul téged, mint te őt.

– Tessék? – rebegi Erik, és ezúttal úgy érzi, nem hiányzik hozzá csavarkulcs, hogy úgy érezze, fejbe vágták.

– Jól hallottad, kölyök – jelenti ki Papa, majd könnyedén hátba veregeti, és elsétál.

Erik levegőt sem véve mered Vivienre, nem pislog, és talán a szíve sem ver. Tétován lép felé, aztán mégis megtorpan. Nem mehet oda hozzá, nem rogyhat előtte térdre, és nem vallhat szerelmet. Nem, előbb kell valami bizonyosság, muszáj tudnia, hogy Papa tényleg nem téved. Erik még nem meri átadni magát a reménynek.

– Kislány, akarsz hegeszteni? – kiabál Medve a műhely távolabbi végéből.

– Naná! – pattan fel Viv lelkesen. – Ugye nem haragszol, ha picit magadra hagylak? – fordul vissza a megütközve bámuló Örs felé.

– Te szeretsz hegeszteni? – kérdi Örs komolyan elképedve.

– Aha – von vállat Viv, mintha ez olyan átlagos és teljesen hétköznapi dolog lenne.

– Kezd már derengeni, miért imád annyira a bátyám – jegyzi meg Örs somolyogva.

– Mert szeretek hegeszteni? – kérdi Viv értetlenséggel összekent hangon.

– Nem – neveti el magát Örs –, hanem, mert lenyűgözően egyedi vagy.

– A hegesztés nem épp egyedi – fintorodik el Viv. – Ezt a poént már a nyolcvanas években lelőtték, lásd Flashdance. Még nem is éltem akkor – teszi hozzá megjátszott töprengéssel.

Örs szeme elkerekedik, mire Erik elneveti magát. Igen, Viv mindig tudja, hogy mondjon olyat, amivel meglepi az embert. A lány felé fordul, és ahogy összefonódik a tekintetük, Erik lát valami különöset Viv szemében. Aztán a lány pislog, és ez a valami nyomtalanul eltűnik, de a férfit nem hagyja nyugodni. Valami más volt, mint vágy, mintha... Lehetséges lenne? Talán Papának igaza van? Vagy csak áltatja magát, mert annyira szeretné, ha valóság lenne? De mi van, ha mégis? Ha Viv pontosan azért hallgat erről, amiért ő maga is ezt teszi? Mi van, ha annyira szeretik egymást, hogy egyikük se meri bevallani, valójában szerelmesek?